Fordítsd át a szürkét!

Igen, fordítsd át a szürkét, és jó ha ezt egészen tudatosan teszed. Általában működik. Tegnap beszéltem telefonon egy nagyon kedves, közeli barátnőmmel, aki eltörte a bokáját. Megegyeztünk abban, hogy ez nem csak annyit jelent, hogy most ágynyugalomra van ítélve, és a lábát, ami gipszbe van öntve, pihentetni kell. 

Mi okozta a "törést"? Egyrészt egy banális véletlen, hogy pont ott és akkor, a kocsijából a munkahelye előtt kiszállva reggel kifordult a bokája és ripityomra törött, másrészt egy nyilvánvaló jelzés, hogy lassíts, ne pörögj túl, vannak napok, amikor el kell engedned a kötelességeket, görcsöket. Persze, ha az ember nem lesz ettől a helyzettől olyan frusztrált, hogy még jobban bepörög - a tétlenségtől, a kiszolgáltatottságtól és az idő siettetésétől, hogy múljanak már a napok, és tűnjön a betegség. De ezt lehet engedni, de tényleg.

Majdnem ilyenformán jártam múlt héten én is. Nem, nem törött el semmim, bár jó párszor nekiálltam kecsesnek éppen nem mondható módon piruettezni a jeges járdákon, sőt még az úttesten is, miközben az egyik tanfolyamról rohantam a másikra. Elkaptam valami makacsnak ígérkező felső légúti vírust is, ami hőemelkedéssel, gyengeségérzéssel, köhögéssel, stb. járt. Kicsit tartottam attól, hogy teljesen lever a lábamról, és hétfőre, mire dolgoznom kell, menni (ráadásul az egyik hely teljesen új volt, és elég nagy elvárást támasztottak felém) még a hangom is elillan, és akkor nagy a baj. 

Tudni kell, hogy a magam fizikai szinten történő megbetegítését időnként, amikor valami új vagy hirtelen megváltozott körülmény jön az életembe, igen magas fokon vagyok képes űzni. Talán mindig így volt, de tény, a betegségem óta sokkal tisztábban érzékelhető ez. Már megtanultam ezt a jelenséget kontrollálni, sokkal tudatosabban és hatékonyabban tudok tenni ellene, ha érzem, hogy a stressz miatt gyengül az immunrendszerem (nagy kedvenc témám a pszichoszomatika, talán már említettem, hiszem, hogy minden betegségünk, tünetünk, balesetünk valamire visszavezethető, a lelki sík egyfajta kivetülése, a kézzelfogható valóságban való manifesztálódása). Szóval, színekkel igyekeztem feldobni a kedvem, s elősegíteni, hogy gyorsabban helyre rázódjak. A színek számomra nagyon fontosak, elengedhetetlen kellékei a hétköznapjaimnak: az öltözködésemnek és a környezetemnek. Törött lábú barátném ugyan nevetve felvilágosított, hogy nem csoda, hogy a gyulladás nem gyógyul, ugyanis élénk narancs színű sállal bugyoláltam be a nyakam, ami a színterápia szerint (a piros mellett) növeli a betegség intenzitását. Kéket kellett volna használnom, mert az állítólag gyógyító, gyulladást enyhítő szín. Persze, ő nem tudhatta, hogy én ezen a héten szándékosan veszek fel vidám és harsány színeket, öltök cifra mintájú ruhát, csiricsáré kiegészítőket. Ebből nyerek energiát, akár a buddhista szerzetesek.

Mert épp az a projektem zajlik, amit az önerősítésre találtam ki magamnak, főleg az ilyen kedvetlen és megbetegítő időszakokra, és éppen színesbe fordítom át a szürkét nagy elánnal. Ennek része pl. az ágynemű színének megváltoztatása, lilára szoktam ilyenkor cserélni a párnahuzatokat, és illatokkal telítem a szobát. Most például kubeba olaj párolog a fűtőtesten. Ennek az egyszerű találmánynak az is része, hogy nem hagyom el magam (amire egyébként gyakran hajlamos vagyok, olyan csábító tud lenni az ágy és a szieszta), és a mai napon is ennek fényében cselekedtem. A zuhogó eső ellenére, egymást meggyőzve találkoztunk egy másik kedves barátnőmmel és könyvtáraztunk, vásároltunk, ebédeltünk és már csak úgy szokásból is szidtuk az égi áldást, ami nem hó. De legalább kimozdultunk! Olyan szomorú lett volna itthon maradni, még ha az időjárás ezt sugallta is.

Bangkok, ahol a szmogtól mindig szürke az ég, de azért színesbe fordítja a nap (saját kép)

 Hiszem és vallom, hogy az embernek néha igenis gatyába kell rázni magát. Ez most ellentmondásosan hangozhat, hiszen a poszt elején pont arról regéltem, hogy vannak periódusok az életben, amikor meg kell állni, nagy levegőt kell venni és erőt gyűjteni. Máskor viszont pont arra van szükség, hogy meglóduljunk, és tegyünk valamit a hétköznapokat beborító szürkeség ellen. Kell a rutin, az ad vázat az emberi életnek, de kell a szín, és azt csak magunk vihetjük bele a saját történéseinkbe, belső és külsőkbe egyaránt. Kényes egyensúly ez, sokszor nem is sikerül megtalálni, kicsit túlteng a feledhető, az igazán szürke, máskor meg minden egyes pillanatot a tetterő fénye ragyog be. De talán ez a ritkább, a nehezen megvalósítható. De nem lehetetlen. Csak némi erőfeszítésre van szükség, és kész. Ugye?

Kérdés:

Mivel próbálod meg feldobni a hétköznapokat? Szereted a szürkét (értsd, ahogy gondolod)? És a színeket?