2014. január 7., kedd

Senki sem tökéletes, na és...?

Megdöbbentően sokan szenvednek attól, hogy nem lehetnek tökéletesek. Nem tökéletes a családjuk, a munkahelyük, a kinézetük, az életük. Van egyáltalán a világon ilyen? Pillanatokból talán igen, emberből semmiképp. Néha jó felsóhajtani, "hát, ez egy tökéletes nap volt!" vagy találkozóra hívnak, és gondolkodás nélkül rávágjuk: "Este hatkor? Tökéletes!" De most hogy megidézem ezeket a helyzeteket, nehéz elképzelni, hogy egy fajsúlyosabb dolog valóban tökéletes legyen. Egyébként már hetek óta gyűjtöm az ötleteket ehhez a bejegyzéshez. Nem, nem arra vártam, hogy tökéletes legyen (talán most mosolyra húzódik a szád), csak hogy valamennyire kerek... Akkor diskuráljunk kicsit erről, ha nem bánod! (Ajánlom a poszt közepén belinkelt videóra kattintani, az mondjuk éppen egy tökéletes napról szól.)
Az egyik csoportomban beszélgettünk nemrég, és arra jutottunk, hogy a tökéletesség rendkívül unalmas. Nincs benne fűszer, nincs benne szín, olyan steril dolog, mégis a legtöbb ember valamiért törekszik az elérésére. Amikor például angolt tanítok, szinte kivétel nélkül mindig azzal szembesülök, milyen nehéz minket, magyarokat idegen nyelven szóra bírni. Mert úgy vagyunk kódolva, hogy megnyilvánulni, tenni valamit csak akkor érdemes, ha már teljesen kész, a hibák kigyomlálva, azaz tökéletes a mondandónk, vagy amit tenni szándékozunk. Ki kell ábrándítanom mindenkit: ilyen soha nem lesz! A tökéletesség egyébként is relatív fogalom, tudja-e valaki, mit is jelent pontosan? (Válaszokat várom a szerkesztőségbe, na jó, kommentben is megteszi:)
Vajon melyik jobb? Élvezni valamit (nyelvtudást, kapcsolatot, munkát, utazást, ételt, helyettesíts be ide bármit, amit szeretnél) a maga tökéletlenségében, és egyszerűen csak örülni annak, hogy megtörténik, hogy a részesei lehetünk? Vagy azon rágódni, hol szúrtuk el, vagy hol fogjuk? Én az elsőt választom. Mindamellett elismerem, hogy a kultúránk, az oktatási rendszerünk, a szokásaink nagyban meghatároznak bennünket, és nem készítenek fel a dolgokban való elmerülésre - kritikusság vagy a hibátlanság igénye nélkül. Mindig ott motoszkál a kisördög, hogy azt a valamit még pallérozni kell, és akkor lesz majd elfogadható. Jó, jó, de mégis mikor?
Mostanában több motivációs könyv akadt a kezembe, és a sikeres vállalkozásfejlesztésről is hallgattam előadást. Mindenhol ugyanazt az üzenetet közvetítették felém: ne morfondírozz sokat, ne azon járjon az eszed, hogy az életed megváltoztatására vonatkozó ötleteidet tökéletesítsd, hanem vágj bele, és majd menet közben javítasz a hibákon! Hosszú évtizedek elmehetnek a csiszolgatással, a legértékesebb és legaktívabb időszak az életből, ha csak a tökéletes neked a megfelelő.
Talán ismered Winnicot, amerikai pszichológus elméletét, amely az anya és gyermeke közti különleges viszonyt írja le. Ő alkotta meg az "elég jó anya" fogalmát, amelynek lényege, hogy az anya a saját tudása szerint megpróbálja a csecsemője igényeit kielégíteni figyelve annak jelzéseit, ám ha szükség van rá, megvonó magatartást is tanúsít néha, hogy a babát ezzel motiválja. Nem az étel vagy egyéb alapvető szükséglet megvonásáról van itt szó, hanem pl. hogy a mama nem ugrik azonnal, ha egy játék arrébb gurul. Engedi, hogy a kisgyerek saját maga másszon el érte, és próbálgassa a szárnyait. Ehhez jól kell ismernie a gyerekét, és tisztában lennie azzal, mely helyzetben tud a gyerek egyedül is megbirkózni egy adott szituációval - túl nagy stressz elszenvedése nélkül. Ez a fogalom - az elég-jó - természetesen nagyon hasznos, mert megszabadítja az anyákat a túlzott bűntudat alól, ha valamit - saját érzésük szerint - nem jól csináltak. Márpedig nagyon sok szülővé vált nő teljesen félreteszi a saját igényeit, és mindent a gyermeknek rendel alá. De ha az anya feszült és frusztrált, még ha pont a tökéletességre törekvés vágya miatt is, akkor még az elég-jó érzése is messzire el fogja kerülni.

 

Egy alkalommal az egyik személyiségfejlesztő társasjátékkal játszottunk egy társasággal. Az egyik középkorú férfi, amikor olyan kérdést kapott, melyben a gyerekeiről kellett mesélnie, számomra meglepő válasszal rukkolt elő. A lényege az volt, hogy nem büszke a gyerekeire, mert szerinte abszolút nincs miért.
Igyekeztem nem kimutatni a megrökönyödésemet, mert ezekben a játékokban soha nem tisztem ítélkezni, de beleképzeltem magam az épp felnőtt korba lépő gyerekek helyébe. A nagyobb gyerek fiatal kora ellenére már sikeresen lediplomázott és kiemelt fizetéssel, kiváló pozícióban dolgozott egy jó nevű cégnél, eltartva saját magát egy tartós párkapcsolatban, és ez mégsem volt elég. Pedig manapság nem evidencia, hogy valaki a húszas évei elején teljesen önfenntartó legyen, és már a családalapításon gondolkodjon. De nem vagyunk egyformák, és úgy tetszik, ennek az apának mindez kevés volt. Nem tudom, mit kellett volna tennie a fiúnak, hogy végül tökéletes legyen.Mert az én értelmezésem szerint ez is pontosan erről szólt.A megfelelésről, arról, hogy legyél tökéletes a számomra, ha már felneveltelek.
Egy másik történet. Régebben történt, hogy egy távoli férfi ismerősöm elkeseredetten arról nyilatkozott, mennyire utál strandra járni, mert az elhízott, és magukra igénytelen nők testének látványa, de olykor még a sorstársaié is teljesen kiborítja. Hogy tudnak bikinit felvenni azok a lányok és asszonyok a negyven fokban, akiknek itt-ott lóg valamije, amit inkább rejtegetni kellene? És a fiúk miért nem gyúrnak, hogy jobban nézzenek ki, ha már nyáron feszíteni akarnak mások előtt? A külsővel való elégedetlenség is valahol a tökéletességre irányuló vágyból származik. Ez a férfi egyébként bőven több volt, mint száz kiló, már rég nem sportolt. Az átlagos kategóriába sorolnám, Adonisznak minden bizonnyal senki nem titulálta volna. És ilyen véleménye volt másokról. Nyilván nem szükséges ragozni, hogy a saját maga iránt érzett elvárásai sarkallták ilyen szigorú kritikára. Csak remélni merem, hogy egyszer képes lesz a nem tökéleteset is szépnek vagy legalább elfogadhatónak látni, és megbékél magával meg a világgal.
Vannak olyan módszerek és elméletek, amelyek szerint az igazán sikeres ember az, aki folyton maximalizmusra törekszik, és a csúcs a tökéletesség maga lenne. Én ezeket az irányzatokat nem szeretem. Pont az a könnyedség és alapvető öröm vész ki a tevékenységeinkből, ha mindezt elhisszük, ami átsegít a nehézségeken, és távolt tart attól, hogy rágörcsöljünk akár a leghétköznapibb dologra is, mert azt akarjuk, hogy hibátlan legyen.
Még egy gondolat: a vakon követett, rajongásig istenített példaképek vagy ideálok kapcsán is lehet valakinek az az érzése, hogy az a személy egyszerűen tökéletes, akit szeret. Ez csapda. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb jellemhibái, tökéletesnek lenni nem egészséges, akár innen is megközelíthetjük ezt.
Azt említettem már, hogy pszichiátriai kórképek egész sora épül arra, ha valaki tökéletesnek érzi magát, és nem rest a környezete tudomására is hozni azt minden adandó alkalommal? Egy ezek közül például a nárcisztikus személyiségzavar, talán ez a legismertebb (mesélek majd róla máskor). S bármilyen abszurdnak is hangzik, ez is az alacsony önértékelésből ered, mint oly sok egyéb lelki gubanc. Mindezek után, vágysz-e a tökéletességre még?

Kérdések:
Neked fontos, hogy valami tökéletes legyen? Ha mégis van olyan esemény, amire azt mondod, hát ez aztán tényleg tökéletes volt, mi lenne az, mihez köthető?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése