Fura nap volt ez a mai. És valami módon mindegyikben van ilyen elem, főleg ha emberek közé merészkedem. Nem kell megijedni, ez azért elég gyakran megtörténik velem. Tehát ma is. Az úgy volt, hogy reggel bebicikliztem a közeli városba, miután Ericához szerettem volna jutni. Az egy növény, és úgy éreztem, pont belőle kell három a balkonládámba. Nagyon felvidította az ablakot, egész másképp néz most ki.
Az egyik nagyobb bevásárlóközpont előtt várakoztam épp, és abban a tíz percben újkori társadalmunk egy jellegzetes látványa tárult elém, bottal poroszkáló embertársaink közül néhányan épp e délelőtti órát választották reggeli bevásárlókörútjuk végrehajtására.
Először egy termetes asszonyság lépett ki a kisebb élelmiszerboltból, ahol általában az idősebb generáció intézi bolti ügyeit. Az egyik lábát erőteljesen húzta. Régimódi szemüvege és lábára simuló cicanadrágja, valamint ondolált frizurája egy letűnt korról árulkodott. Nem titok, szeretem nézni az embereket (csak remélni merem, hogy nem túl zavarba ejtően teszem). Néhány másodperc alatt is kirajzolódik bennem néhány érzés egy általam ismeretlen élet kapcsán. A nő kievickélt a bejáratig és siető, mohó mozdulattal azonnal rágyújtott. A szemei üvegessé váltak, a füsttel való kéjes találkozástól megszűnt számára létezni a világ. És persze ott volt a kezében a botja, ormótlan végű, csúnya, az az ortopéd fajta. Arra támaszkodva, bár nem elhanyagolható súlyához képest viszonylag stabilan és fürgén létezett a világban. A szenvedély nagy úr.
Néhány perccel később, pár száz méterrel odébb, egy bácsit vettem észre, aki aprókat ütve a kövezetre, nem túlzok, kb. három centinként, erősen koncentrálva haladt el előttem. Akarata hajtotta előre, ez biztos, mert fizikai ereje már nem lehetett sok. Kopottas öltönyt és hozzá illő csíkos mintás nadrágot viselt, aminek a szára csak úgy lobogott minden egyes erőltetett lépésnél. A helyre kis bot pedig csak kopogott. Komolyan elgondolkodtam, hogy a húzós kocsiját hogyan fogja beletenni a hatalmas bevásárlókocsiba, és már épp léptem volna felajánlani a segítségemet, amikor meggondoltam magam. Ez a bácsi úgy megy itt a mások számára nevetséges tempójával, olyan rendületlenül, hogy megaláznám, ha odamennék segíteni. És milyen igazam volt! Olyan ügyesen emelte bele a táskát a kosárba, hogy csak lestem. És aztán a bejárat felé vette az irányt ugyanezzel az elszántsággal, önérzetesen.
De előtte még történt valami: kicsit gyorsabban ugyan, de szintén bottal a kezében egy középkorú, sportosan öltözött, ám megtört arcú férfi keresztezte a bácsi útját. Egymásra néztek, azt a két beszédes tekintetet! Szinte leírhatatlan. Elképzeltem mégis, milyen párbeszéd játszódott le bennük.
Bácsi: Hát, te fiam, jól kikaptad! Vagy húsz évvel lehetek nálad idősebb, mégis milyen vígan és kitartóan emelgetem itt a botomat, látod? Pedig még két emeletet meg kell másznom! Nem baj, időm, mint a tenger, legalább ma is kimozdultam egy kicsit.
Férfi: Meg kell magam emberelni, nem akarom, hogy ilyen csiga lassú legyek, mint ez az öregúr itt! Mindjárt odaérek az autóhoz, belepréselem magam ezzel a rossz, nyomorék, műtött lábammal, aztán hazamegyek. Nem lesz ez jobb már, érzem. De ennél a bácsinál azért gyorsabban megyek, még szerencse!
A bácsit aztán elnyelte a nagy áruházlánc helyi kirendeltségének költekezni vágyókra éhes gyomra, és a bús férfi is beszállt némi tornamutatvány árán rokkant jelzéssel ellátott kocsijába (miközben egy asszony, talán a felesége szó nélkül pakolt be a csomagtartóba). Aztán dolguk végezetten elhajtottak.
Újabb kép úszott be látóterembe, egy csontsoványra fogyott, nyolcvanas évek divatját idéző farmeregyüttest viselő férfié. Mondanom sem kell, nehezére esett a járás, betegnek tűnt. Magányosnak, hontalannak, elesettnek. És a testét ő is egy bottal toldotta meg, hogy könnyebben mozogjon. Kivert kutya nézése volt, és amikor a szemébe néztem, szégyenlősen lehajtotta a fejét. Mint aki nem szokott hozzá, hogy őt észrevegyék. Vagy már elszokott tőle. Talán nem újdonság, hogy a legtöbb pszichológiai irányzat azt vallja, és ezzel egyet kell értenem, hogy személyiségünk magja egy életen át elkísér. Persze vannak változ(tathat)ó dolgok, jellemvonások, de talán a bácsi mindig is a sorsra fittyet hányó, a sportruhás férfi pedig melankóliára hajló volt.
Nem sokkal ezután felpattantam a biciklire és a kellemetlen, arcomat pirosra csípő ellenszél dacára is viszonylag energikusan hazakerekeztem. Jó volt érezni, ahogy az izmaim megfeszülnek, és hogy minderre képes vagyok! Érdekes, mert ez csak most jut eszembe, hogy itt ülök és rendezem a gondolataimat, hogy valami hasonlót, a botra (illetve egyéb mozgást segítő eszközre, járókeretre) utaltságot magam is átéltem már életem során. És akkor abban a helyzetben korántsem volt biztos, hogy az az állapot javulni fog. Újra kellett tanulnom járni (ez egy másik történet, majd egyszer talán elmesélem).
A sétabot a régi időkben amolyan státuszszimbólum volt, a divatot is követte minden bizonnyal. A képzeletemben azzal kapcsolódik össze, hogy sétabottal vagy pálcával közlekedni az utcán olyan igazi uras dolog. Ha viszont a mai napot veszem alapul, márpedig mi mást tehetnék, mert a mában élek, akkor a bot egy kellék, a betegek és idősek gyakran nélkülözhetetlen kelléke. Nem egyedi (olyan tb-alapon uniformizált, gumivéggel), és olyasmit fejez ki, ami visszafordíthatatlan. Legalábbis számomra. Annak ellenére, hogy tíz év elteltével már elhinni is nehéz, hogy volt idő, mikor állandó társam volt.
Hogy mit is akartam ezzel a mai poszttal, magam előtt se teljesen világos. De az biztos, hogy valamit szerettem volna mondani az öregségről, a mozgásban korlátozottságról. És hogy ennek jelképe lehet egy ilyen egyszerűnek tűnő eszköz, mint dísztelen egy bot. Azt viszont pontosan tudom, arra gondoltam, hogy ezen a fertályán a világnak (mondjuk Európában vagy a fejlettebb országokban) milyen kevés figyelem jut azokra, akik már nem túl aktív tagjai a társadalomnak. Tudom, ez más kultúrákban abszolút nem így van, a falu vénei és a hajlott korúak, még ha nincsenek is már a topon fizikailag és lelkileg, a legmegbecsültebb helyen állnak a generációk sorában. Kiaknázatlan kincs a felhalmozott tudás, amit ezek a sokat látott emberek magukban hordozhatnak. Már csak az emlékeikkel, a szokásaikkal. Szerintem a lelki egészség egyik alappillérje lehet(ne), ha nem szakítanánk meg a kapcsolatot és a folytonosságot az idősek és a fiatalabb korosztályok között. Ez utóbbi viszont szigorúan csak magánvélemény.
Mai kérdés:
Hogyan vélekedsz az idősebb korosztályról? Kolonc, megoldandó feladat vagy érték a jövő nemzedékei számára a létük? (és nem csak a saját nagyszülőkre gondolok) Tanulhatnánk valamit tőlük?
És egy másik aspektusból: szerinted mennyit változik az ember, mire megöregszik? Milyen leszel, ha megöregszel? Megmaradnak alapvető tulajdonságaink?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése