Fóbiák fogságában: legyőzhetem?

Mai témánk a fóbia. Egész sokszor találkoztam az elmúlt hetekben ezzel a jelenséggel, sok ember küzd vele és ellene, jó, ha szót ejtünk róla. Talán pont érint téged is, vagy valakit, akit közelről ismersz.

A "phobia" a görög "phobos" szóból ered, melynek elsődleges jelentése félelem, rémület, pánik, elfutás valami elől. Szinte alig akad olyan ember, aki ne félne semmitől. Ha már a fóbiák vannak terítéken, meg kell jegyezni, hogy a fóbia tárgyával való személyes találkozásnál átélt félelem sokkal erőteljesebb, bénítóbb és tartósabb tud lenni, mintha szimplán tartunk, vagy csak megijedünk valamitől (netán valakitől: gondoljunk csak arra, a gyerekek mennyire tudnak rettegni a színesre mázolt arcú, ijesztő bohóctól, nem mellesleg szerintem se túl bizalomgerjesztőek olykor. Na és a fehérköpenyesek, úgymint fogorvos, orvos, egyéb egészségügyi személyzet, sok ember rettegésének állnak a középpontjában, akik ha tehetik, nagy ívben kerülik még a rendelő környékét is, de ez sajnos nem mindig kivitelezhető, mert orvoshoz menni néha bizony kell).

Abban szinte minden pszichológia irányzat egyetért, hogy a fóbia alapja tanult dolog, valamilyen rossz és maradandó élményhez kötődik. A környezetemben élők nagy része, már aki ilyen szinten fél valamitől, szinte kivétel nélkül arról számolt be, hogy leggyakrabban egy hozzájuk közel álló ember (családtag, barát, példakép) teremtette meg a rettegés vagy undor melegágyát, és nekem is ez a személyes a tapasztalatom.

Tehát a fóbiák élmény alapúak, akár generációról generációra "öröklődhetnek". Hadd meséljek egy kicsit bővebben arról, milyen dolgoktól félnek betegesen az emberek!
Nem tartom kizártnak, hogy ezek között a saját félelmedet is felfedezed. A tudatosítása a problémának, és hogy rájössz, ezek szerzett beidegződések, már fél siker lehet a gyógyuláshoz. A megoldás ugyanis mindig az, hogy közel merészkedsz a félelmeidhez, bár hasznos, ha ezt nem egyedül teszed, hanem értő segítséggel.

Ha szerencsés vagy, akkor azt fogod mondani, nincs olyan dolog, ami ilyen szélsőséges érzelmeket váltana ki belőled. Annak örülni kell nagyon, de jó tudni: attól még, hogy esetleg nevetségesnek tartod is a félelem ekkora fokát ezektől az egészen banálisnak tűnő dolgoktól, annak, aki fél, nagy erőfeszítésébe telik legyőzni a fóbiáját, már ha egyáltalán sikerül.

Az egyik angol csoportomban, mikor az "I am afraid of..." azaz "Félek a ....-tól" kifejezést tanultuk, az csoport minden tagjának - 10-en voltak - el kellett ezt a mondatot mondani, és így a végére már mindenki nagyon jól bevéste ezt a szerkezetet. Akadt három jelentkező, aki azt mondta, semmitől nem fél. Nagyon irigyeltük őket. A többiek által megnevezett dolgokat mind azokba a kategóriákba lehetett besorolni, melyeket mindjárt elárulok, de jellemzően mindenféle hüllők, rovarok, lift, betegség voltak. És szinte mindenki tudta, a fóbiája honnan ered! Azonnal tudták konkrét emlékhez kapcsolni!

A főbb csoportok a fóbiák meghatározásánál  (a pszichiáterek is ezekkel dolgoznak, amikor a fóbiát diagnosztizálják):

• állatokkal kapcsolatos (pl. pók, szúnyog, béka, kígyó, kutya, kullancs, stb.)
• természeti környezettel kapcsolatos (pl. magasság, vihar, víz)
• vér-injekció-sérülés típusú
• szituációhoz kötött (pl. lift, repülés, plaza, egyéb zárt vagy túl nagy terek)
• szociális (félelem az olyan helyzetektől, ahol valaki emberekkel kerül interakcióba, vagy meg kell nyilvánulnia mások előtt, és ez erős szorongást, vagy akár pánikrohamot is okozhat)
• egyéb típusok (félelem fulladástól, hányástól, betegség elkapásától, gyerekeknél jelmezes személyektől stb.)

(Egy hosszú lista, ha még több fóbiát szeretnél megismerni: ITT)

Ugye jól látszik, hogy én NEM a pókoktól félek? 

Hadd meséljek néhány kis szösszenetet még a fóbiákkal kapcsolatosan! Múlt héten a zsúfolt személyvonaton egy anyuka utazott három gyermekével (és két férfivel). Nem hallgatóztam, de szeretem nézni és figyelni az embereket, s miután szemben ültek le velem a nagyobb fiúk, azt is megtudtam a párbeszédükből, hogy a hölgynek mindkét embertől van egy gyereke, és a harmadikat is ő neveli éppen (ez egy későbbi családterápiás bejegyzés témája is lehet). Az ölében egy duci fiúcska ült, akinek az anya az egyórás út során többször elmondta, milyen félelmetes sebességgel halad a vonat. "Jaj! Ugye, milyen félelmetes, kincsem?" - kiáltott fel szinte minden megálló után rémült arcot vágva, amikor a vonat úgy istenigazából nekirugaszkodott. A kisfiú kis idő eltelte után már elég riadt szemekkel kezdett nézni, és egyre erősebben kapaszkodott az anyjába. Valószínűleg ez is egy potenciális félelemforrás lesz majd később, hisz éppen a sebességtől is lehet félni. Ha ezt tanulja meg valaki. Mert mondjuk az anyukája ettől fél.

További példák: 

• egy férfi tanítványom közel egy évig járt hozzám heti kétszer, és minden egyes alkalommal a kapuban kellett várnom és kikísérnem, mert nem volt hajlandó bejönni a már szinte fogatlan, agg kutyánktól. Mesélte, hogy nem bízik a kutyákban, mert gyerekkorában nekitámadt egy, és úgy megharapta, hogy a seb nyoma a mai napig megvan
• régen láttam egy fóbiákkal foglalkozó műsort, melyben meglehetősen fura dolgoktól féltek emberek. A zöldborsóra emlékszem. A terapeuta sokkterápiával próbálta gyógyítani az embereket, azaz fokozatosan szembesítette alanyait a rettegésüket kiváltó tárggyal. A legfurcsábbak ezek közül a zöldborsó, teafilter és még sok hasonló voltak, én meg csak néztem, mennyi mindentől tudunk mi félni emberek (egy angol nyelvű cikk, ami pedig arról szól, melyek a legfurcsább fóbiák Angliában)
• egyik nagyon kedves barátnőmmel (úgy sejtem, olvassa ezt, és remélem, nem haragszik, hogy közöltem ezt a kis történetet) több alkalommal átéltem már, hogy denevérek társaságában kellett volna piknikezünk. Becsületére legyen mondva, hogy csak kétszer futamodott meg, harmadjára, amikor a kiszemelt kávézó teraszának tetejéről csüngött le egy szendergő bébi bőregér példány, akkor majdnem két órát ültünk ott, és ő vitézül helytállt. Bár az igazat megvallva a szeme sarkából folyamatosan figyelte, felébred vagy milliméternyit mozdul-e félelmének tárgya. Nem tette.)
• idén nyáron az egyik csoportomban addig állt az óra, míg egy viszonylag apró pókot nem távolítottunk el a tanteremből, mert az egyik diáklány felugrott a székre és úgy remegett, mint a nyárfalevél. Természetesen, gyűlöli, nem szenvedheti a pókokat. Aztán gyakran korábban érkezett, hogy megnézze, nincs-e ilyen rovar a térben, és ha erről meggyőződött, kezdődhetett a tanítás, de onnantól kezdve, vizsla szemekkel pásztázott minden sarkot, hiszen az ördög nem alszik, és ugyebár a pókok sem
• az egyik barátnőm kislánya is fél a kutyáktól, de eléggé speciális okból. Emlékszem, egészen három éves koráig minden kerítéshez odament, és kis kezével benyúlva minden négylábút meg akart simogatni, nagyon szerette őket, nem rettegett tőlük. A szívbajt hozta rám minden alkalommal, féltem, hogy valami nagyobb testű állat belekap egy-egy ilyen kalandnál. Ma a kislány tízéves, és viszolyog a kutyáktól. És ami fura, nem attól fél, hogy megharapja vagy megsérül, hanem betegesen irtózik attól, hogy a bőrét megnyalja. Ugye, mondanom se kell, hogy az anyukája ugyanígy van ezzel? 

És hogy magamat se hagyjam ki a sorból, ne csak más bőrét vigyem a vásárra:

• Nagyon szorongok és néha még pánikba is esem, ha szabadban ér a vihar, és villámok csapkodnak körülöttem. Igyekszem az ilyen helyzeteket elkerülni, és ez az egyik módja, hogy a fóbiát kezeld, egyszerűen kiiktatod azokat a szituációkat, amikor a félelmeddel szembesülnöd kellene, de ez nem mindig megoldható. Jó pár éve egy nyári zivatarban az utca egyik végében csapott be előttünk a villám, aztán ért már repülőt is, amin rajta ültem, és az utcában egy házba is bevágott. Bár benn voltam a házban, az összes konnektor éktelen szikrázásba kezdett iszonyú hangorkánnal kísérve... ennyi rossz élmény pont elég volt, hogy ne szeressem a mennydörgést és társait.

• A kullancsoktól iszonyodom, és húsz évig nem volt is gond, mert nem volt hozzájuk szerencsém. Manapság a médiából viszont rengeteg információ árad erről a témáról, biztosan ez is hozzájárult, hogy utálom ezeket a kis vérszívókat. Mikor egyre többet kezdtem foglalkozni velük (sokat túráztunk is abban az időben), mintha csak a sors figyelmeztetni akart volna, egy év alatt négy kullancs is úgy gondolta, belőlem fog jóllakni a hatékonynak titulált irtószerek ellenére, amiket nagy mennyiségben magamra spricceltem. Reszkető kézzel és sebészi körültekintéssel távolítottam el magamból az élősködőket. Ideges voltam, féltem a fertőzéstől, ám el kell mondjam, nem rohantam fejvesztve se ügyeletre, se vérvizsgálatot csinálni pár hét elteltével. Úgyhogy ezt a fóbiát sikerült leküzdenem, még ha nem is teljesen.

• Az utolsó nagy fóbiám a repülés. Érdekes, mert sosem attól félek, hogy lezuhan, arra kicsi esély van. Inkább attól, hogy rosszul leszek vagy valami kellemetlen történik. Elég sokszor repültem már életemben, amit néhány évvel ezelőtt még kifejezetten élveztem. Egészen addig, amíg nem történt néhány váratlan, negatív élmény. Pl. hogy a pilóta fennhangon bemondta, hogy EMERGENCY LANDING (kényszerleszállás), és öt perc alatt földet értünk London helyett Amszterdamban. Csak azt felejtette el közölni, hogy nem a gép hibásodott meg, hanem valaki elveszítette az eszméletét, ezért a gyors landolás .A leszállás végtelennek tűnő percei alatt meg voltam róla győződve, hogy itt a vég. Vagy egy másik alkalommal, amikor viharba kerültünk, és valaki visítva verni kezdte a pilótafülke leplombált ajtaját, mert pánikrohamot kapott, és még mesélhetnék tovább, de nem teszem. Kerek öt évig nem ültem repülőre (ami egyet jelentett azzal, hogy nem utaztam, legalábbis olyan helyekre, ahova feltétlen repülni kellett volna), de idén megtört a jég, és egy magyar delegációval elrepültem Angliába. Azt hiszem, ha valaki elhatározza, hogy le akarja győzni a fóbiáját, erre csak ez az egy hathatós módszer van: közel kell menni hozzá! Mert bizony elkerülhetetlen, hogy állatokkal találkozzunk, vagy utazzunk, netán emberek közé menjünk. Türelemmel, de a szorongást legyűrve lehet csak megszabadulni a félelmektől, amihez jó, ha családi, baráti vagy esetleg professzionális segítséget kérünk, ha a fóbia a mindennapi nyugalmunkat és életfeltételeinket is veszélyezteti (pl. ha valaki képtelen busszal utazni, de a munkahelyére csak ilyen módon juthat el, akkor nem megoldás, hogy a munkahelyet hagyja ott, nyilván a fóbiájával kell dolgoznia. Abban a szakemberek is egyetértenek, hogy a fóbiával akkor kell komolyabban foglalkozni, ha gyakran találkozunk a kiváltó okkal és nem tudjuk elkerülni).

Végül egy sokkoló írás, amire a témára való felkészüléskor bukkantam, és megmutatja, a fóbiákat mennyire komolyan kell venni és nem lehetnek nevetség tárgyai, bármilyen különösnek tetszenek is első ránézésre: Öngyilkos lett a pirulásfóbiával küzdő amerikai fiatalember.

Legeslegvégül pedig egy filmajánló, mely részben megegyezik a poszt címével is: Fóbiák fogságában, kanadai vígjáték (hogy ne csak mindig szomorkodjunk).

Mai kérdések:

Van-e valamilyen fóbiád? És a környezetedben élőknek? Hogyan tudod kezelni? Ismersz olyasvalakit, akit a hétköznapi teendőitől is eltántorít valami konkrét dologtól való félelme, szorongása?