Mit üzen a tested: félelem, betegség, fájdalom?

Még október közepe táján vettem részt Buda László Mit üzen a tested? című könyvének budapesti bemutatóján, amire akkora érdeklődés volt, hogy a szervezők limitálni kényszerültek a résztvevők számát. Szerencsések voltunk, bejutottunk az Orfeumba az előadásra. Sejtettem egyébként, hogy így lesz, hiszen mindenki keresi a (ki)utakat, miként lehetne fizikailag jobban, hogyan szabadulhatna meg a fájdalomtól, betegségtől, évek óta kísérő kellemetlen, kínzó tünetektől. És a szerző által kínált ún. szomatodráma módszer kétségtelenül új megközelítésben áll a test és lélek szoros viszonyához, az említett könyv ezt a témát öleli fel (hogy megtudd, pontosan mi is ez, netán szeretnéd kipróbálni, kattints IDE).

Előrebocsátom, hogy tuti módszer nincs, ki-ki maga találhatja meg a saját felhasználású, számára működő megoldást. Ez nem is mindig olyan egyszerű, mert a piac egyre terebélyesedik, és mazsolázni a kínálatban eléggé időigényes feladat. De megéri! Ki ne szeretne jobban lenni?

Ránk magyarokra különösen jellemző, hogy problémáinkra a gyógyírt szinte kivétel nélkül valahonnan kívülről várjuk. Külső körülményektől vagy valamilyen rajtunk teljesen kívülálló tényezőtől tesszük függővé óhajaink és vágyaink teljesülését. Ez igaz az egészségünkre is. Általában két végletet tapasztalok: sok ember gyakran hosszú ideje hurcolt testi síkon is megjelenő fájdalmakkal küzd, de gyenge tenni ellenük; ám az is megesik, hogy a test épségére-szépségére-tökéletességére nagy hangsúlyt fektet valaki, ez most az aktuális trend, viszont a lélek dolgait háttérbe szorítja.

Néhány ismerősöm közelebbről is ismeri az egészségügyet, benne dolgoznak jó ideje, és érdekes sztorikat mesélnek, hogy a betegek sokszor azt tartják csak jó és hiteles orvosnak, aki azonnal valamilyen pirulát, tablettát, stb. ír fel a tüneteikre. Kérnek abból a bogyóból, ami a múltkor olyan jó volt, cetlire felírva hozzák a már bevált készítmények nevét, megszokott dózisát. És ha nem kapnak semmit, hát csalódnak. Ennek is megvan természetesen a maga mechanizmusa: a placebo-hatásról régóta tudunk. A placebóban nagyszerű lehetőségek rejlenek, jelenleg is több kutatás tárgyai.

A betegséggel küzdők gyakran fognak öngyógyításba is (ilyen-olyan, korábbról megmaradt gyógyszerrel vagy a reklámokból megismert alternatív szerekkel), ami persze nagyon jó - LENNE, ha az öngyógyítást megtanulnánk belülről kezdeni, tudatosan kiaknázni a benne rejlő, óriási lehetőségeket. Valójában nincs univerzális recept, és munkás kitalálni, hogy nekem személy szerint mi az, ami hat, mitől indulnak be szervezetem öngyógyító folyamatai, de érdemes időt szánni ennek feltérképezésére.

Amíg jól vagyunk, annyira egyértelműnek tűnik! Annál nagyobb a sokk, ha üzen a test, hogy valami nincs rendben. Daganatos betegségem másfél éve alatt annak elfogadása jelentette számomra a legnagyobb gondot és lelki megrázkódtatást, hogy felelős döntéseket kellett hoznom a testemmel kapcsolatban, hisz az orvosok egy megadott séma alapján tudtak csak gyógyítani, és bizonyos fordulópontoknál nekem kellett rábólintanom, vállalom-e a következő lépcsőt (ami a mai napig így zajlik, a hagyományos orvoslás javarészt még mindig sémákban gondolkodik). Úgy éreztem, ehhez nagyon fiatal vagyok még, nem voltam rá felkészülve. Illetve még azt is éreztem, hogy túl nagy és embert próbáló a felelősség, mivel akkoriban - és ezzel tisztában voltam - az életem volt a tét. Az elején fel se fogtam, mi forog kockán, egyetlen dolgot tudtam tenni, sodródtam az árral. Csak néhány hónap után kezdett derengeni - mintegy ösztönösen ráéreztem és később vált tudatossá -, hogy mivel tudom átsegíteni magam a legreménytelenebb pillanatokon. Ugye mondanom se kell, hogy kivétel nélkül olyan dolgok voltak ezek, amelyek legbelül zajlottak, a lélek legtitkosabb zugaiban, ott, ahol még én magam se jártam azelőtt?

Ugyanazt vallom a gyógyításról és gyógyulásról, legyen szó a legsúlyosabb vagy legbanálisabb betegségről, mint Buda László, idézek a könyvéből kicsit:  
"Az az ember a legkompetensebb a diagnózis kérdésében, akié a betegség - akár tudatában tudatában van ennek, akár nem. (Sajnos csak nagyon kevesen tudják, akarják tudni ezt.) Az ő testében jelentkeznek a tünetek, amelyeket egyedül ő érez. Az ő lelkivilágában zajlanak ezzel párhuzamosan a történések, csak ezek nagy része valószínűleg tudattalanul történik. (Nem valószínűleg, hanem szinte bizonyosan! Kevés ember képes tudatosítani magában, mit jelez a teste, honnan jött a fájdalom, és merre tart! Igazi kihívás ennek utána járni!) Az ő életébe és kapcsolatrendszerébe ágyazódik be az egész sztori, és elsősorban ő viseli a következményeket."
Buda László előadásán az is elhangzott, hogy nem különösebben tartja mérvadónak azokat a módszereket, melyek egyes szerveket valamilyen konkrét betegséggel hoznak összefüggésbe (pl. Louise L. Hay vagy Dahlke Rüdiger is felvázol ilyen rendszereket, ha közelebbről megnéznéd mégis ezeket a táblázatokat, Az erő benned van és az Út a teljességhez c. könyvekben teheted, illetve érdemes tanulmányozni Kurt Tepperwein írásait is).
Bevallom, ez a fajta általánosítás tőlem is távol áll. Ahogy a gyógyszerezés tekintetében sincs két egyforma ember, a test megbetegedései és szerzett sérüléseink oka is mindig valami nagyon egyéni, aminek a mélyére kell ásni. Meggyőződésem, hogy minden elváltozásnak, fertőzésnek és balesetnek megvan a maga oka, ami egy bizonyos lelki defekt eredménye. Ehhez viszont alapos önvizsgálat kell. És itt jön be a képbe a szomatodráma, de minden egyéb olyan módszer is, amelynek középpontjában a fájdalom okának tudatosítása és feloldása áll (pl. egyes masszázsok, a szomato-pszichoterápia vagy egyéb csoportterápiás irányzatok).

Gyakran szoktam azt csinálni, ha valahol fájdalmat érzek a testemben, főleg ha huzamosabb ideig nem akar elmúlni, hogy értelmezni próbálom, miért jelent meg és miért időzik bennem. Azonnal vannak válaszaim, melyeket nyilván erősen befolyásolnak a berögzült gondolataim, de itt kapcsolódik össze a kettő, és az, hogy valaminek tudom tulajdonítani a normálistól eltérő állapotot (tehát hogy fájok valahol), már fél siker.
Egyébként a fájdalommal érdemes szembenézni, kicsit közelebb menni, nem elnyomni azonnal fájdalomcsillapítóval. Nehéz, főleg ha lüktet a fejed vagy fogad, vagy hasogat, éget, netán tompán feszít (milyen sok kifejezésünk van rá, milyen elképesztően sok formában tud jelentkezni, nyilván nem véletlenül!) Könnyűszerrel be is lehet hívni a fájdalmat vagy betegséget, és hamar valósággá válik, ha csak félni tudsz tőle és nem nézed meg közelebbről vagy fogadod el a létjogosultságát. A fájdalom és a testi tünetek minden esetben csak hírvivők, lehet rájuk haragudni, de attól jó eséllyel nem fognak megszűnni. És amúgy kire is haragszol? Rá vagy magadra? Vagy a kellemetlenségekre, amit kivált (pl. hogy nem tudsz dolgozni vagy edzésre menni)?

Egy érdekes cikk arról, miképp csökkentheted a fájdalmat PIRULÁK NÉLKÜL (sokan egyébként is irtóznak a gyógyszerektől, és a legritkább esetben folyamodnak hozzá).

A másik, amibe kapaszkodni lehet és szoktam csinálni, hogy az agyammal elhitetem (s tudom hogy valóban így lesz, mert számtalanszor történt már meg): a fájdalom, vagy begyulladt arcüreg (ami régebben sokszor előjött), nátha, láz, lábfájás, legyen bármi - ezek mind, kivétel nélkül múló dolgok. Mióta ezt ilyen tudatosan csinálom, még a napot is meg szoktam határozni, amikorra megszűnik a fájdalom vagy gyulladás, stb. Nem vagyok türelmetlen soha, megértéssel fordulok a testem jelzései felé. Nem vagyok magam ellensége, és elfogadom, hogy valamit másként kellene tennem. És a legjobb tudásom szerint megteszem.
Ez azon az alapon  működik, mint ahogy a már korábban emlegetett placebo is, egyfajta szelíd parancsot adok az agyamnak, milyen feladatot kell végrehajtania. Mint ahogy egy orvos, mikor a gyógyulás időtartamáról beszél, netán a betegség kimeneteléről mond véleményt a statisztika alapján (pl daganat vagy egyéb krónikus bajok esetén), ugyanúgy ezt a mechanizmust indítja el a betegében, aki a szavakat készpénznek véve tényleg x idő múlva kezdi csak el érezni a javulást. Ezt hívják szuggesztiónak. És biztos nem árulok el vele nagy titkot: legerőteljesebben saját magunkat vagyunk képesek szuggerálni. Jó és rossz irányba egyaránt.

Kiváló példa erre, hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan megvágtam a kezem, szálka ment bele, több ízben megégettem az ujjaimat, holott ugyanazokat a mindennapos tevékenységeket folytatom, mint általában. Nagy döntések meghozatala előtt állok, melyeket nagyon régóta sikerül elodázni, és ez most egy üzenet, hogy valamit lépni kell. A kezemen ezek a kicsi, de fájó sebek beszélnek hozzám, hogy itt az idő a változásra.

Talán egyszerűnek tűnhet, de korántsem az, hiszen gyerekkorunk óta küzdünk apróbb-nagyobb testi hibákkal, hogy baráti viszont alakítsunk ki a testünkkel. Szerintem - bár a táplálkozás és a mozgás is nagyon fontos az egyensúly fenntartásában -, alapvetően a testünkről alkotott véleményünk és a vele szemben tanúsított viselkedésünk, azaz hogy partnerként tudunk-e rá tekinteni, befolyásolja leginkább, hogy mennyire leszünk egészségesek. Gondoljunk csak bele, mennyire szereti az az ember a testét és önmagát, aki cigarettával, túlevéssel, drogokkal, rengeteg gyógyszerrel, itallal vagy a fizikai erő végletes kimerítésével pusztítja azt? (és még sorolhatnám) Ezek vajon valóban az élvezet, vagy az önutálat eszközei-e? Elgondolkodtató kérdések. Nem?

Kérdések:
Mit gondolsz, mit üzennek a betegségeid? A szeretteidé? Csinálj számvetést, mely betegségekre emlékszel nagyon élénken, akár kicsit gyerekkorodból! Milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik? Könnyű róluk beszélni? Hogy állsz az elkövetkezőkkel? Fel vagy készülve rájuk? Tudsz a testedre legjobb barátként tekinteni?