2013. december 6., péntek

Segítség! Depressziós vagyok?

A  depresszív szindróma legrégebbi leírását Homerósz Iliászában olvashatjuk. A „melancholia” szó Hippokratésztől származik, aki a betegséget a testnedvek zavarára vezette vissza. Úgy gondolta, a melankólia a fekete epe ('melaena chole', lat.) testben való eluralkodásának köszönhető. A depresszió első átfogó leírása azonban Robert Burton anglikán lelkész nevéhez fűződik, és az 1600-as években írott klasszikus művében található, melynek címe A melankólia anatómiája. deprimere = lenyomni kifejezésből származik. 

Manapság egyre több ember szájából hangzik el ez a mondat, ami a mai poszt címét adta. Legtöbbször nem is kérdőjellel a végén, hanem beletörődve, szinte tényként kijelentve: depressziós vagyok. A tinik között is megszokott fordulatnak számít: "jaj, hagyj békén, ma olyan depis vagyok! vagy "Tiszta depi vagyok ez és ez miatt!" Nem túlságosan szeretem ezt a szót, mert erősen meghatároz. Múló rosszkedvre, szomorúságra, veszteség által kiváltott búsulásra inkább ezeket használnám: "rossz kedvem van, szomorú vagy bús vagyok". Jó tudni, ahhoz, hogy "hivatalosan" is depresszióról beszélhessünk és valakit betegnek nyilvánítsanak, nem kell igazán sok: a levertség egyes (olykor önmagában banálisnak tűnő, egyébként azonban elég súlyos) tüneteinek együttese, ha mindössze két hétig is megvan, már elég indok, hogy a depressziósok táborában tudd magad. 

Kiket érint? Míg Ázsia és Afrika legtöbb országában a depresszió olyannyira ismeretlen jelenség, hogy még szó sincs rá, addig egyes európai statisztikák szerint a dolgozó népesség körében munkaképtelenségben töltött idő 10 %-áért felelős a depresszió. Ez óriási szám! És igen, a depresszió a fogyasztói társadalom rákfenéje. Magyarországon a felmérések szerint a lakosság 15 %-a élt már át élete során legalább egy depressziós időszakot, bár szerintem ez eléggé óvatos becslés, jóval többre saccolom ezt az arányt (és én se vagyok kivétel, nem titok, hogy volt már ilyen időszakom). 
Melyek a leggyakoribb tünetei?

·         a hangulat nyomott, külső események, körülmények egyáltalán nem befolyásolják, mindent betöltő üresség és fájdalomérzet kerít hatalmába
·   gondolkodási tünetek: a felfogása meglassult, a külső hatásoknak, ingereknek nincs visszhangja, a memória romlik
·        érzelmi tünetek: érdeklődés a külvilág iránt teljesen megszűnik, az örömérzés képességének csökken (pl. ha már az se töltene el örömmel, ha megnyernéd a lottó ötöst, előléptetnének, vagy a családodban valami jó dolog történik)
·         motivációs tünetek: fásultság, tespedtség
·    vegetatív tünetek, melyek közül a legkiemelkedőbbek az alvászavar (álmatlanság vagy épp ellenkezőleg, túl sok alvás, hogy ne kelljen gondolkodni, csökkent étvágy, csökkent szexuális késztetés
·         viselkedési tünetek: aktivitás és cselekvésre való szinte a nullára zuhan, még olyan hétköznapi dolgok végrehajtása is iszonyú erőfeszítésbe kerül, mint egy zoknit felhúzni, vécére kimenni vagy egy pohár vizet lehajtani, és akkor még nem beszéltünk az olyan összetettebb dolgokról, mint a munkahelyen, vagy egyéb szerepekben való helytállás

Akit ezzel a kórképpel már diagnosztizáltak, annak ettől még nem lesz könnyebb. Mert egyik oldalról jó tudni, hogy a tartós lelki rosszullétnek mi az oka és a megfelelő címkét biggyesztve rá talán kevésbé félelmetes ez a nemkivánatos állapot, másrészt megvan a veszélye annak, hogy a betegség tudata felment minket a cselekvés felelőssége alól, hiszen a kizárólagos gyógyszeres kezelés soha nem elég a gyógyuláshoz. Ami engem illet, azért választottam a mentálhigiéniát, mert ez a terület nem kategorizál túl szigorúan, főként a lelki egészség elősegítésén és megtartásán dolgozik, és elsősorban a bajba jutott ember megsegítése a célja, csak akkor patologizálunk (azaz tekintünk valamit kórosnak, betegesnek), ha az feltétlenül szükséges. 
Mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb periódusai, és a szomorúság ugyanúgy része az életünknek, mint az öröm. Hogy egy másik ember mikor jut el arra a szintre, hogy én biztosan depressziósnak nevezhessem, nagyon nehéz megállapítani, és ehhez sok évtized tapasztalata sem biztos, hogy elég. Az emberi lélek leírhatatlan, és vannak ugyan a tudomány által létrehozott sémák, de azok nem húzhatóak rá mindenkire, illetve nagyon kifinomult érzék kell ahhoz, hogy biztonságosan lehessen őket használni. Szóval, nagyon törékeny dolog ez. Rásütni valakire a bélyeget, hogy a te lelked beteg, hihetetlen nagy felelősség. Bizonyos esetekben nyilván elkerülhetetlen, de egy biztos, mostanában eléggé divatos is. 
Fotó: Depression (Myles Smith)
Két véglet van persze: egyrészt van a depresszióban szenvedők azon csoportja, akinek érdekében áll fenntartani ezt a helyzetet és nem áhítja a változást, hiszen ezzel felmentést kaphat a munka, hétköznapi teendők, a család összetartása, a tartalmas élet kialakításának terhe alól. Ebben az esetben igencsak jól jön egy orvosi vélemény, egy cáfolhatatlannak hitt diagnózis. A másik típus, és ebből van érzésem szerint sokkal több a környezetünkben (ha jól körülnézel, a tiédben is akad ilyen biztosan, érdemes figyelni az árulkodó jeleket!), aki érzi, hogy valami nincs rendjén, mert hosszabb idő óta küzd a kedvtelenséggel, fáradtsággal, keserűséggel és az örömtelenséggel. Ez rendkívüli fájdalommal jár mind lelki, mind testi szinten, mégsem jelzi ezt kifelé, mert visszatartja ettől a félelem és a szégyen.

Az angolban a 'depressed' szó valami ilyesmit jelent: 'levert, lehangolt, (le)nyomott, pangó'. Ugye milyen jól jellemzik azt, amit a depresszióról úgy általában gondolunk? A 'depression' szónak még ennél is több jelentése van, ami jól körülírja ezt az állapotot: hanyatlást, süllyedést és leszorítást is jelent. 

Játsszunk egy kicsit a szavakkal! Amikor depressziósnak érzed magad (de ez persze nem pontos így, mert a depresszió nem érzés, inkább egy állapot, mint utaltam rá), fogy az életenergiád, befelé fordulsz, fokozatosan távolodsz mindentől, ami jó és szép, ami örömet ad. Olyan, mint egy örvény vagy a talpad alatt megnyíló föld, amely viszonylag rövid idő alatt is képes magával rántani, beszippantani. És ami miatt veszélyes, az az, hogy sokszor minden átmenet nélkül érkezik, nem kell valami eget rengető kiváltó ok, sok-sok apró dologból is összeállhat, és már itt is van ez a hívatlan vendég. Nagyon sok tényező kiválthatja: vannak örökletes okok, környezeti hatások, stb.
Tovább gondolva a fenti kis metaforát: ha a depresszió valóban egy vendég, akit én nem hívtam és nem is látok szívesen, akkor is valahogy kezelnem kell a kialakult helyzetet. Felfoghatom például úgy, hogy ha már egyszer bekopogtatott hozzám és a cipősarkával az ajtómba kapaszkodva illetlenül "betessékelte" az otthonomba saját magát, akkor hagyok neki némi időt, ha már egyszer úgyis bejött. De nem engedem, hogy végleg beköltözzön hozzám! Egyébként se hívta senki. Miután jól lakott és feltöltődött nálam egy kicsit, megpróbálom kirakni a szűrét, nem drasztikus eszközökkel, mert az sosem vezet jóra, egyszerűen csak tudatom vele, hogy elég volt a társaságából. Ugye az egyértelmű, hogy ha beleesek egy gödörbe, akkor nekem is akarnom kell kijönni belőle, legalább egy kicsikét? Hiába a segítő kezek, ha én nem kapaszkodom beléjük. És addig kell megtegyem, amíg nem késő (azaz nem várom meg, amikor erre már semmi erőm nem marad és tényleg nincs kiút, illetve a segítő kezek gazdái teljesen elfáradnak vagy megunják a céltalan nyújtogatást).
Ezzel az epizóddal csupán azt akartam szemléltetni, hogy a depresszió és a legtöbb hangulati betegség megoldásában az játszik a legnagyobb szerepet, hogy az ember mennyire aktívan tud és akar részt venni a gyógyulásában. Nem mindig működik, főleg a depresszió súlyosabb eseteiben (pl. évek óta húzódó, fel nem tárt, már nagyon komoly egyéb tünettel is együtt járó esetekben), hogy az ember képes legyen akarni. Ilyenkor a szakember és ideális esetben a szűkebb környezet elsőrendű feladata is az, hogy segítsen újra ezt az akarást működésbe hozni. Ennek több útja lehet, például, hogy nagyon apró célokat segítünk kitűzni, és sokszor már az is segít, ha a környezet nem megvetést tanúsít, hanem biztosítja a bajba jutott embert arról, hogy ebben a helyzetben is mellette áll és minden körülmények között szereti. A szeretet és elfogadás nem függhet a másik jóllététől, nem lehet feltételekhez kötött. Másrészt, ha a depresszió csak fegyver valaki részéről, ahogy már fenn is említettem (fura feltételezés, de bizony lehet alapja), a több törődés és figyelem felkeltésének az eszköze, az könnyen vezethet oda, hogy a környezet belefásul és elhiszi, hogy nincs segítség.

Talán kicsit más jellegű posztra számítottatok a cím alapján, magamat is megleptem most, mert eredetileg azt terveztem, hogy majd szépen bemutatom a depressziót minden oldalról, mégsem így lett. Az oka pedig, hogy erről a témáról számos információ áll rendelkezésre, így ezt az írást inkább gondolatébresztőnek szánom.

(Még egy kis mankó: ha bizonytalan vagy benne, és úgy sejted, tartósan rossz kedélyállapotod hátterében akár a depresszió is állhat, itt egy gyorsteszt, első lépésnek megteszi, hogy felismerd, komoly-e a baj: DEPRESSZIÓ TESZT).

Kérdések: 
Voltak kimondottan depressziós időszakok az életedben? Mi váltotta ki? Hogyan birkóztál meg vele? A környezetedben küzd valaki ezzel a problémával, vagy gyanítod, hogy ilyen gondjai lehetnek? Hogyan segítenél? Tehetünk valamit a depresszió ellen?

1 megjegyzés: