A család mint megtartó erő

Azt hiszem, ahogy a világ fejlődési üteme gyorsul és amilyen tempóban  változik minden, ami biztos alapokon nyugvó tényezőnek tűnt eddig a mindennapi életünkben, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a család funkciója, a benne betöltött szerepeink, feladataink, a számunkra nyújtott biztonságérzet hogyan módosultak az elmúlt évtizedekben. 

Nem célom a minősítés, nem akarom kijelenteni, hogy egyértelműen rossz az az irány, ami felé a család társadalmi szinten mint egység halad, de nem lehet tagadni, hogy a válások, csonka és ún. "patchwork" családok száma lassan meghaladja a kiegyensúlyozott, kellően óvó légkört biztosító családokét. 

(Álljunk meg egy pillanatra! Mi is az a patchwork család? Azonnal mondom: a foltvarrásra utalva, ahol sok-sok különböző szövetből lesz a végén egy szép ágytakaró vagy egyéb alkotás, az olyan családot nevezik így, ahol többnyire elvált szülők újraházasodásából kialakult új egységet jön létre közös döntés alapján, és a felek gyerekeket is hoznak a családba. A magyar nyelvben gyakoribb "mozaikcsalád" néven hivatkozni az ilyen formára.)

Andrea Altkuckatz festőnő alkotása: Patchwork család címen 

 

Két évvel ezelőtt láttam az egyik reggeli beszélgetős műsorban egy rövid beszélgetést egy vezető beosztásban levő katolikus pappal, aki egészen emészthető formában tárta fel az okokat, ami a családi élet válságát előidézte. Merésznek találtam, hiszen nyíltan kudarcról, elhibázott életekről, döntésekről beszélt. Ami tetszett, hogy nemcsak a hívők szempontjából járta körül a kérdést, és nem tagadta a tényt, hogy manapság már az egyházi esküvőt kötők között is egyre több a szétszakadt kapcsolat. Úgy általában mondta el a véleményét arról, miért került ilyen helyzetbe a család mint intézmény (ez nem hangzik túl jól, de ilyesféléről volt szó). 

Ismeretes, hogy még száz évvel ezelőtt is sokkal szorosabb viszony fűzte egybe a családokat, igaz, különböző társadalmi rétegekben más-más volt az indíttatás. Ha a földet művelő családokra gondolunk, ott nem volt ritka, hogy a közösen végzett munka miatt több generáció tagjai éltek egymáshoz közel, nem ritkán egy portán osztozva. Persze ez nem feltétlen érzelmi köteléket jelentett, de egyfajta védőhálót minden bizonnyal nyújtott a tagoknak. Nem vesztették el a lábuk alól a talajt, pontosan tudták, hová tartoznak. Voltak gyökereik. A fiatal együtt élt az időssel, nem veszett el örökre az öregek bölcsessége, akik át tudták adni megszerzett élettapasztalatukat, emlékeiket. Volt valamilyen kapcsolat a nemzedékek között, aminek szerintem óriási identitásformáló ereje is volt. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy nagyjából tisztában voltak vele, honnan jöttek, kik ők. 

Nyilván akkor sem volt minden tökéletes, mint ahogy talán a emberiség történetében soha semmi nem az, de eggyel több esély volt tudni, hogy az ember ki is voltaképp. Manapság a távolság és a kor, amiben élünk, jobban elválasztja egymástól a családtagokat, de mi magyarok még mindig egészen jól állunk benne a romló statisztika ellenére, én ezt gondolom. Fontosak nekünk az ünnepek, és ha azokban a családokban, ahol törekszenek a kiegyensúlyozott, harmonikus a családi életre, a minőségi idő megélése a szeretett személyekkel továbbra is fontos szerepet játszik. Nemcsak a gyerekekkel, de a szülőkkel, nagyszülőkkel ugyanúgy. 

Ilse Biberti könyvére hivatkoztam már, nagy hatást tett rám nemrég, ezért most megint utalok rá. Mikor Ilse szülei leestek a lábukról és némi gondolkodás után felvállalta, hogy gondoskodik róluk, akkor döbbent csak rá, hogy valójában nem ismeri őket, azt se tudja kik ők, mit szeretnek. Nem tud a múltjukról, örömeikről-bánatukról semmit, mert sosem figyelt oda rá. És ezt igyekezett tudatosan bepótolni, amíg még tehette. 

A Youtube-on hallgattam egy szép számot pár napja, és alatta a hozzászólásokban egy amerikai férfi megjegyzését olvastam. Bánatát fejezte ki, mert rákban szenvedő édesapja kedvenc zenéje volt ez. Utána leírta, mennyire sajnálja, hogy hat (!) éve nem látogatta meg, az ok szinte banális: messze laknak egymástól. Ez Amerikában teljesen szokványos, a családtagok jó, ha hálaadáskor összejönnek ünnepelni, és a kapcsolattartás kb. évi egy találkozóban ki is merül. Ők így szocializálódtak, nekik így jó (?) Mégis azt érzem, csak lógnak a levegőben, és ha minden generáció ezt a mintát látja, ez válik egyértelművé, és a nagy önállóság-hirdetésben elveszítenek egy fontos mankót, ami segíthet, ha szorult helyzetbe kerülnek.

Kissé csapongok, de visszatérve a fent idézett tévés riportra, a pap arra utalt, hogy a család nem önmagától és nem az egység szintjén szenvedett csorbát, nem ez okozta a galibát. Az egyének nincsenek tisztában magukkal: nem tudják, mit várnak az életüktől, a családalapítást sokan pusztán kipipálandó feladatnak tartják, és az önismeret teljes hiányával vágnak neki ennek az egyik legnagyobb erőfeszítést igénylő életfeladatnak, amikor egy párból a gyerekek érkezésével igazi család válik. Arra intett tehát mindenkit, hogy alaposan gondolja át, mit szeretne, kivel és mikor, milyen célokkal. S ha a döntését meghozta, az első kudarcnál ne adja fel, harcoljon azért, hogy a családja egység maradhasson. Rázós dolog, a válás is sok esetben indokolt, mindig aktuális téma, beszélünk még róla.

Hadd mondjam el, milyen érdekes a felállás a világ másik felén. Vietnámban helyi idegenvezetőnk meghívott a nemzeti ünnepükön a családjához, hogy lássuk, milyen is egy autentikus nagycsalád arrafelé. Mert több generáció él együtt, sokszor egy fedél alatt, ez esetben négy nemzedék képviselői. Ebédre hívtak, s bár ott a vendéglátás alatt egészen mást értenek, mint itt, érdekes volt betekintést nyerni, hogy is élnek. A tizenéves fiatalok (még egybekelés előtt) büszkén mutatták meg a félkész "hosszúházat", ahol a nagymama mint leendő házi cseléd is kis szobácskát kapott. Az idősek, akik már megették kenyerük javát, háttérbe vonulnak és csendes figyelemmel és alázattal segítik az újabb családtagokat. Az ebédet is ők szolgálták fel. A gyerekek ott vannak velük (egy édes dundi csecsemőt a kezembe is adtak, nem igazán törődtek vele, hisz "csak" lány), és a sok-sok családtag együtt tölti az ideje java részét. 

Végezetül vizsgáljuk meg, mint mond a lélektan a család különböző funkcióiról!

Reprodukciós funkció: ami a társadalom utánpótlását, biológiai újratermelődését biztosítja. A gyermekszülések száma a fejlett országokban lecsökkent és ennek következtében a családi élet funkciója is megváltozott. A fejlődő országok ezzel szemben napjainkban túlnépesedési gondokkal küzdenek. 

Gazdasági és fogyasztási funkció: a pásztorkodó, az agrár és kézműves társadalmakban a mainál jóval erősebb volt a család gazdasági szerepe. Napjainkban előtérbe került a családokban a tágan értelmezett fogyasztás (közös tévézés, kirándulás), a szabadidő eltöltése.  

Szocializáció: a család rendkívül fontos szerepet tölt be az értékek közvetítésében. A család adja át a normákat, itt tanulják meg a gyerekek azokat a szerepeket, amik alkalmassá teszik őket arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. A család szocializációs szerepe a fogyatkozó idővel egyre szűkül, különböző társadalmi intézmények léptek be helyette, például iskola, óvoda, bölcsőde, ahol a gyereke idejük nagyobb részét eltöltik, míg a szülők pénzt keresnek. 

Felnőttek pszichés védelme: ez szerintem nagyon fontos (kellene, hogy legyen, de nagyon gyakran abszolút hiányzik)! A család erős érzelmi köteléket jelent tagjai között. Olyan szükséglet, ami hiánya esetén válságba sodorhatja a családot. Jó működés esetén a család segít az iskolai, munkahelyi sérelmek, kudarcok feldolgozásában, csökkenti a feszültséget. A munkahely és a család elkülönülésével a család egyre inkább intim közösséggé, a magánélet centrumává válik.

Kérdés: 

Szerinted milyen az ideális család, már ha létezik? Mi a család legfőbb szerepe számodra? Valamilyen irányba változik még a "trend", teszem azt, az elkövetkezendő ötben évben? Ha igen, merre, hogyan?