2013. január 6., vasárnap

Boldogság, gyere haza

Ma a boldogságról fogok egy össze-vissza kis posztot írni. És nem utoljára teszem, a boldogság természetének kérdése mindig izgatott és fog is, még ha megfejteni nem is fogom soha. Tudtátok, hogy már olyan is létezik, hogy boldogság-kutatás? Gyanítom, lassan önálló tudományággá növi ki magát. Ránk fér, ennyire soha nem volt számomra kézzelfogható a boldogság hiánya körülöttünk. 
A boldogság sosem olyankor érkezik, amikor az ember tudatosan várja. Nem jön parancsszóra és nagyon illékony. A boldogság nem kopogtat az ajtódon, az sokszor csak egy-egy kósza pillanatra tölt el a "minden-tökéletes" és a "világ-kerek" érzésével. Nálam sokkal okosabb emberek állítják, az ember boldogsága soha nem tartós állapot, és nem szabad összetéveszteni az elégedettségével. Én valahogy úgy fogalmaznám, hogy az elégedettség a boldogság hétköznapibb változata, s mint ilyet, gyakrabban mondhatjuk a magunkénak, ám kevésbé felemelő érzés. Elégedett lehetsz, ha befejeztél egy nehéz munkát, főztél valami finomat, sütöttél, vettél magadnak valamit, amire régóta vágysz. Szerintem a legkevésbé tartós boldogság-elégedettség élményt a tárgyak birtoklása adja. Ezt magamon is tapasztalom, pedig általában mindent nagyra becsülök, ami az enyém.
Néhány kis történet, emléktöredék ezzel kapcsolatban. Pál Feri egyik előadásán (nem, nem a Millenárison, ott sosem jártam, a képzésünkön adott elő néhányszor) hosszan elemezte a boldogság mibenlétét. Egy emlékezetes momentum maradt meg bennem. Azt mondta, boldog az ember a legváratlanabb pillanatokban is lehet, amikor nem is sejti, hogy most jön és magával ragadja. Abszurdnak hathat, de néha még szomorú helyzetben is megtapasztalhatjuk a boldogságot, ő úgy hívta, a kegyelmet (általában véve használta a szót, nem mindenki volt vallásos a teremben). Mondott erre egy szemléletes példát. Egy fiatal lány esetét mesélte el, aki haldokló édesanyját ápolta otthon, fürdette-mosdatta, pelenkát cserélt alatta, ha arra volt szükség. Az édesanya már beszélni se  nagyon tudott, de minden egyes alkalommal, amikor a lány tisztába tette, hálatelt, ragyogó mosolyt küldött a lánya felé, aki ebben a szomorú helyzetben is azt érezte, hogy végtelenül boldog. Boldog, mert kapott esélyt a sorstól, hogy gondozza azt, akit a legjobban szeret a világon.

Ugyanilyen boldogságot láttam Kambodzsában az utcagyerekek arcán. (A két ázsiai utamra sokat fogok hivatkozni, meghatározó élmény volt az életemben, és szívből remélem hamarosan újra tehetek egy hosszabb túrát arrafelé.)  A Mekong folyó partján sétálgattunk az egész napos városnézés után, bágyadtan, már jóllakva az esti vacsorától. Nem, végül nem a tenyérnyi átmérőjű, szőrös pókokat ettük meg, amit a helybéliek igen szívélyesen kínálgattak a fejük fölött tartott hatalmas fatálcáról néhány garasért. De viccet félretéve, ott a többség tényleg ilyesmit eszik, mert másra nincs lehetőségük. Már addig is nagyon sok olyan kicsit láttunk, akinek hiányoztak a végtagjai, keze-lába vagy nem ritkán mindkettő. Olyan kisgyerek is akadt, aki két csonkon közlekedett, tőből hiányoztak a lábai. Ez a rengeteg taposóakna következménye, amitől hemzsegnek a szántóföldek, és ha a gyerekek rossz helyen futkároznak, felrobban alattuk. A Pol Pot rezsim és a háború idején több tízezer ilyen gyilkos fegyvert tettek le a szántóföldeken, a járt utakról nem nagyon szabad a turistáknak sem letérni. Talán mára egy kicsit javult a helyzet, létezik aknamentesító program, hét éve még nem volt túl rózsás a helyzet, amikor ott jártam.
Rengeteg az árva, és idős embert alig látni, őket saját "vezírük" irtotta ki, az akkori fiatalok pedig még nem öregedtek meg. Szóval, különös egy világ. A Mekong folyónál aztán ezen az estén szemtanúi voltunk a napi egyszeri ételosztásnak (ezt az állam biztosítja), amit egy koszos bádogbögrével mer ki egy hatalmas, mocskos, megfeketedett üstből egy fogatlan (írnám vénasszony, ám csak középkorú, ellenben korán megöregedett), hajlott hátú nő. A gyerekek úgy rohamozzák meg, amikor megpillantják a szebb napokat látott, nyikorgó kordét, mint ahogy a darazsak rajzanak a kaptárnál, és amit az arcukon, viháncoló jókedvükben felfedezel, az maga a fékevesztett boldogság. Igen, ma megint kaptak egy marék rizst enni.
Kis csalás: életrevaló Karen kislányok egy észak-thaiföldi faluban (saját kép)

Vannak jelenetek, amik egyszerűen beleégnek az ember agytekervényeibe. Ez is a rizsosztós történet ilyen, de van még rengeteg. Ha valaha külső szemlélője voltam valami fennkölt dolognak, amire érdemes emlékezni, a cilinderből ezt húzom elő olyan napokon, amikor lehangolt vagyok vagy a környezetem búskomorsága rám is átragad.
Még egyet mesélek ma. Nemrég hajnalig tartó beszélgetést folytattunk két volt csoporttársammal egy gyönyörű, erdélyi kis házban (fölöttünk a hegyek, a ház megett a Küküllő patak csergedezett, ha nem tévedek). A., aki egyébként katolikus pap, azt mondta, kevésszer érezte magát igazán boldognak az életben, de van egy ilyen emléke. Aznap, amikor megkapta a jogosítványát (legalább húsz évvel ezelőtt még szinte kamaszként), s először vezethetett autót, akkor felhőtlenül boldog volt, szinte elárasztotta a szabadság és teljesség érzése. Ugye milyen kicsi is elég hozzá?
Nem sorolom fel a magam összes élményét, mert mi marad akkor legközelebbre?
Viszont kíváncsi vagyok a ti válaszaitokra és legboldogabb élményeitekre.

Mikor érezted magad igazán boldognak?
Mit gondolsz, tudatosan alakítható, mennyire vagyunk boldogok?
Egyáltalán meghatározható-e a boldogság?

7 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik a blogod! :) Megkérdezhetem, mivel foglalkozol? SOTE mentálhigiéné képzésre jártál?

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, még csak gyerekcipőben, ezért minden biztatás jól jön:)
    Igen, arra a képzésre jártam, innen az ötlet, hogy valahogy hasznosítsam az ott kapott szemléletet, amíg nem sikerül "teljes állásban" a lelki egészséggel foglalkozni. Örülök, ha olvasol, ha az erő velem marad, minden nap szeretnék írni.

    VálaszTörlés
  3. Szerintem minden napban ott van a boldogság ígérete, lehetősége. Az emberen múlik, hogy észreveszi-e, vagy egyszerűen elmegy mellette. Minden nap meg kellene ragadnia mindenkinek legalább egy kínálkozó boldogság-pillanatot magának. Egy olyan pillanatot, ami aztán beragyogja az egész napot, ha csak rágondol. Ez a nap tökéletes pillanata.

    Szombaton éjjel ragyogó, csillagos éjszaka volt, a hideg ellenére jólesett a séta. Egyszercsak felnéztem az égre, és épp akkor húzott át az égbolton egy hullócsillag. Csak én láttam, hiába lett volna szólnom bárkinek... ez csak az én pillanatom volt. Gyönyörű volt.
    Ma reggel láttam a sűrű, sötétkék felhőtakaró mögül vékony csíkon átkukucskálva felkelő napot.

    Lehet, hogy ezeket más nem nevezné boldogságnak... de ez a sok apró pillanat teszi boldoggá a napomat.
    A kérdésedre válaszolva: Szerintem nem meghatározható, hogy mi is a boldogság... valamiféle keveréke az elégedettségnek, biztonságnak, védettségnek, izgalomnak, nyugalomnak... viszont szerintem tanulható-tanítható.

    (Bocsi, kicsit hosszú voltam..)

    VálaszTörlés
  4. Gyönyörűen lefestett boldogság-értelmezés, kedves JamiC, a hossz miatt pedig külön köszönet!:)
    A természet apró csodáit én is szinte minden nap észreveszem, olyankor valami egységet élek át, olyasmit, amiről te is írsz. Az is igaz, ezek többségét nem sokkal később el is felejtem, de legalább hegyezem rá szemem-fülem. (És örülök, hogy nem vagyok vele egyedül:)
    Olyan dolgokról próbáltam írni a posztban, amikre hosszú idő után is emlékszem. És való igaz, sok ember sült bolondnak nézne, ha tudná, mit is nevezünk mi boldogságnak...

    VálaszTörlés
  5. Én határozottan emlékszem egy pillanatra az életemből, amikor felhőtlenül boldog voltam: amikor a kislányom megszületett. Ezt úgy értsd, hogy az a pillanat, amikor hosszú idő után előbújt belőlem, és odaadták a kezembe, és Z.-vel együtt könnyeztünk. Maga volt a gyönyörűség.
    De azóta is sokszor éreztem magam boldognak, még ha nem is minden nap. Persze a legtöbb ilyen pillanat Lillushoz köthető, mit tegyek na, szerelmes vagyok a gyerekembe (is) :)
    Egyébként olyan kis hülyeségtől is boldognak tudom érezni magam, hogy gyerkőcöt leadjuk a nagyszülőknek, mi meg párommal elmegyünk kettesben bevásárolni, vagy enni stb. És olyankor annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen szüleink vannak, akikre számíthatunk, akik segítenek (van ellenpélda a környezetemben...).

    Igen, szerintem is tehetünk azért, hogy boldogok legyünk. Az emberi agy sok mindenre képes... :)

    VálaszTörlés
  6. Nagyon érdekes a téma, szerintem a boldogság keresése rengeteg embert érint. De sokan nem is tudják mi az. És mennyire igaz az, hogy sokszor csak utólag tudjuk meg, milyen boldogunk voltunk a múltban egy adott pillanatban. Amikor észre sem vesszük, hogy éppen a boldogság telepedett ránk, egyszerűen "csak úgy jó". Velem ez számtalanszor előfordult már és ezekre sok-sok év elteltével is kellemes, szinte bizsergető nosztalgiával gondolok vissza. Egy ideje pedig elkezdtem figyelni ezt az érzést és valahogy tudatosabban is megélni. Sosem olyankor jön, amikor veszek valamit vagy átveszem a diplomámat vagy valami hasonló 'nagy' dolog történik. Persze ezekben a pillanatokban is boldog vagyok, de amire az előbb utaltam, az valami teljesen más, egy darabka teljesség... nem is tudom jól megfogalmazni...
    És mióta figyelek erre, mintha többször élném meg. A boldogság bennünk rejlik? Szerintem igen!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy itt mind egy véleményen vagyunk.:)
      Azt írod, sokan keresik a boldogságot. Már csak az a kérdés, hogy merre, az életnek melyik területén?
      Kevesen tudnak igazán apró dolognak is örülni. De azért vagyunk néhányan, és ez jó!

      Törlés