Egy darabka otthon

A mai masszív hóesés úgy hozta, hogy háromszor veselkedtem neki a lapátolásnak. Nem bántam, szeretem az évnek ezt a szakaszát, amikor fehérséggel ünnepel a tél. Ebben aztán van igazi méltóság és szépség. A havat hányva gondolkodtam, miről írnék ma szívesen. Mert ezt legtöbbször - az aktualitások mellett - a kedvem határozza meg.

Közben volt még idő egy kis társadalmi életre is, komolyan mondom, ennyi szomszédot már nagyon rég nem láttam az utcán így együtt. A munka ellenére mosolygós arccal és jó kedéllyel serénykedett mindenki. Az iskolások nevetve vonultak végig az utcán, a jókedv ragadósnak bizonyult. És még az is köszönt, aki nem szokott!

Nemrég, mikor témák után kutattam, belebotlottam egy rövidke kis híradásba, egy kutatásról szólt, amelynek az volt a lényege, hogy az emberek egészségi állapotát összefüggésbe hozták azzal a hellyel, ahol élnek. Nem volt túl váratlan az eredmény. A kutatók arra jutottak, hogy a természethez közeli lakóhelyek, amelyek messze vannak a város zajától, a környezetszennyezéstől, hosszabb életet garantálnak. Ezek mellett főként a stresszmentességet emelték ki, illetve a tényt, hogy ha valakinek futni támad kedve, akár öt percen belül már az erdőn-mezőn lehet. És ezt nagyjából bármikor szabadon megteheti, ha otthon van. Tehát a hangsúly a sporton volt elsősorban.

Annyit azért hozzáfűznék, hogy szerintem kategorikusan nem jelenthető ki, hogy tovább élünk, ha falusi vagy kertvárosi, nyugis környezetben lakunk. Vannak emberek, akiknek az inger hiánya ugyanakkora kínzással ér fel, mint a csendesebb helyen élőknek egy zsúfolt utcán eljutni a munkahelyre minden nap és megküzdeni a paneldzsungel látványával. Nem egy ismerősöm, aki tömbházban él a családjával (és köszöni szépen, jól van) már attól sokkot kapna, ha a ma lehullott hómennyiséget manuális erő segítségével kellene eltávolítani az útból, felszabadítva és közlekedésre alkalmassá téve a járdákat. Ez is egy stresszforrás. Szóval ez a dolog jóval árnyaltabb.

Forrás: Art and Design

Kinek mit jelent az otthon? Ez valami idealizált hely, a béke szigete? Igen! Határozattan az kellene, hogy legyen. Most eltekintek a családi és egyéb viszonyoktól, maradjunk szigorúan a helynél. Ahol berendezkedünk évekre, évtizedekre, legyen az ingatlan akár saját tulajdonunk, akár bérelt kis kuckó. A munkahely mellett ez az hely, ahol életünkből a legtöbb időt eltöltünk (szerencsés esetben). Tükrözi a személyiségünket, ízlésünket, még a múltunkat is olykor. (Gondoljunk csak a sok tárgyra, emlékre, fényképre, a "csetreszekre", amiket sajnálunk kidobni, ragaszkodunk hozzájuk, pedig tudjuk jól, csak porfogók). Az otthonunk egy szeletke belőlünk. 

Minden egyes alkalommal, amikor belépünk valakinek az életterébe, tudattalanul lepergetjük lelki szemeink előtt a sorsát. Mintát veszünk szagokból, színekből, azonnal lesz egy egész határozott benyomásunk. Vannak lakások és házak, ahova jó belépni, szinte rögtön otthonosan és komfortosan érzed magad, és ehhez tényleg elég egy pillanat. Másutt - még ha igazán tetszetős és szépen kialakított otthonról van is szó - úgy érzed, valami nem kerek, és nem sokáig időzöl ott szívesen. Van, aki rossz meg pozitív energiákkal magyarázza ezt. 

Ha engem illet, a saját kis felségterületem az a hely, ahol az abszolút biztonság érzése fog el. Vannak még ilyen helyek, de nem túl sok. Évekkel ezelőtt, amikor viszonylag sokat mászkáltam a világban kialakítottam egy szokást, ami elviselhetőbbé tette a gyakori környezetváltozást. Mert akármennyire is rugalmassá és alkalmazkodóvá tettek a kollégiumi és másokkal megosztott albérletben töltött évek, az igényem az otthonosság megélésére állandó. Bárhol vagyok huzamosabb ideig, igyekszem élhetővé tenni a teret. Ázsiában például voltak olyan helyek, ahol kis, eldugott hostelekben szálltam meg, néhol a kétes tisztaságú szoba foltos matracán még ágynemű sem volt. Vettem a helyi piacon gyönyörű pashmina sálakat meg egy vékony plédet, és azokból varázsoltam magamnak álomra hívó ágyat, amibe esténként már volt kedvem belevackolni. Általában rendszerető vagyok, de utazásaimkor kiélem a kupira való rejtett hajlamomat. A bőrönd a szekrényem, káoszt teremtek seperc alatt, és ettől érzem magam úgy, mintha otthon lennék. No, erre kéne gombot varrnom, de legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerült ezidáig.

A nemrég olvasott Biberti-féle könyvben láttam, hogy a lány bevitt az édesanyjának a kórházba saját használati tárgyaiból, amelyeket ismert, melyekhez kötődött, és ez nagyon fontos. Kis oázist próbált létrehozni, ami hozzájárul a beteg hozzátartozó gyógyulásához. Ha visszagondolok több hónapos kényszertartózkodásomra a különböző kórházakban, és arra, hogy a falat a kórtermekben mennyi fotó, poszter, szeretettel készített, színes gyerekrajz díszítette, hogy az éjjeliszekrények szinte mindegyikén hány személyes tárgyak tömkelege sorjázott - bögrék, terítő, kis váza, ébresztőóra, a lista végtelen -, ez is az embernek arra a törekvésére emlékeztet, hogy mindig az otthon meghittségét, megszokott tárgyait próbálja odacsempészni, ahol éppen van.

Ma arra lennék kíváncsi: te szereted, ahol élsz? Milyen álmaid otthona? Hol van a hely, ahol jól érzed magad: a természethez közel vagy a hangos, élettel teli forgatagban? A világnak mely részén élnél szívesen, vagy jó neked ott, ahol vagy?