Az ügynök és az ő sokat érő halála

Mire nem jó egy délutáni dupla elmaradt nyelvóra? Hát, hogy a napok óta érlelődő bejegyzést megírjam arról, ami Az ügynök halála kapcsán esett meg velem. Elsősorban egy konkrét színházi élményre gondolok. Nemrég láttam ugyanis a darabot egy véletlen folytán, kb. tíz percem volt eldönteni, hogy megnézem-e és természetesen igent mondtam, ha már ilyen kiváló lehetőség kínálkozott.

Az úgy volt, hogy egy hirtelen jött telefonhívás után, miszerint lenne ingyen jegy péntek délutáni Miller-előadásra, kapta az alkalmon és lóhalálában elvonatoztam a városba, majd megtekintettük a drámát.

Korai előadás volt, meglepő módon 3-kor kezdődött. Az épületbe érve szembesültem azzal, hogy ezt az alapvetően bérletes előadást szinte csak szociális intézmények, idősotthonok lakói számára rendezték. Ennek később lesz jelentősége.

Arra emlékeztem, hogy annak idején, amikor egyetemre jártam, ki nem állhattam ezt a színdarabot (kötelező volt). Visszagondolva, azért volt számomra olyan semmitmondó, mert nem fogtam fel a lényegét. Huszonévesen még nagyon távolinak tűnt Willy Loman meghasonlott életének problémája. Amikor előttünk még a világ, ki foglalkozik a beteljesületlen álmokkal, hisz olyanok nagyjából még nincsenek is! Sőt, ez az első szakasz általában az ember életében, amikor a saját feje után mehet és elkezdhet felépíteni valamit, amiről azt gondolja, hogy majd boldoggá teszi, hogy a szándékait tettre váltva kiteljesedhet. A csalódások kora még messze, az ifjonti szív tele bátorsággal, elhatározással és energiával (szerencsés esetben).

Nem kétséges, ritka tragikus sorsú figura ez a Willy, hogy visszatérjünk az eredeti témához. Az utazó ügynök, aki egész életében házal és mások malmára hajtja a vizet, nem tud feljebb kapaszkodni a ranglétrán és meglehetősen szürke életet kénytelen élni. Látszólag megvan mindene: szerető asszony, a ház, melynek lassan kifizetik a részleteit, két egészséges, felnőtt fiú. Ám az a a történelem során soha nem működött igazán, a gyerekek általában nem tudják beteljesíteni a szülők valóra nem váltott álmait. Márpedig Willy abban reménykedik, hogy ami nem sikerült, azt majd a két fiú, Biff és Happy véghez viszi helyette. Csalódik Biffben, mert az szabad életet szeretne élni, nem érdekli sem a pénzszerzés lehetősége, sem az, hogy apja nyomdokaiba lépve ő is ügynök legyen. Willy, aki közben a munkáját is elveszíti, az őrület határára kerül, s mikor már teljesen reményét veszti mindenben, ami jó, a mű végén öngyilkos lesz, nem mellesleg azért, hogy a családja hozzájusson az értékes életbiztosításához. 

A főszerepet játszó színészt nem irigyeltem, hosszú a darab nagyon, és szinte végig kell ordibálni, hatalmas magasságokat (a pillanatokra felvillanó reményt) és mélységeket átélni. Végig azon izgultam, ne kapjon szegény inkfartust. De megúszta és én fellélegezhettem.

Néha a nézőteret is végigpásztáztam, titkon vizsgálva az arcokat. Az idősek többsége szépen kiöltözve, az ünneplőjét felvéve, cipőjét kifényesítve jött el a színházba. Ez nekik ünnepnap nyilván, kissé kirángatja őket minden ilyen esemény a napi rutinból. Erre kaptak cserébe Willy Lomant. Meg az ő nyilvánvalóan félresiklott életét. Azon gondolkodtam, ez a november végi délután szembesíti őket az eddig eltelt idővel. A többség komoly arccal nézte végig a színdarabot, és éreztem, a főszereplővel együtt lélegeznek és a fájdalmát is teljességgel átélik. Ők már a beavatottak szemével nézték végig az előadást. Szívesen elbeszélgettem volna velük, nekik mit jelent ez az egész. Meg tudták-e tenni, el tudták-e érni csak a töredékét is annak, amit fiatalon elterveztek? Boldogok? Vagy voltak azok egykor?

Belőlem a színmű erős reakciót váltott ki. Azt konstatáltam magamban, hogy soha nem akarok Willy Loman sorsára jutni. Tudatosan szeretném úgy alakítani az életem, hogy minél többet hozzak ki belőle, még ha vannak kevésbé termékeny időszakok is benne. Lubickolni akarok, nem élvhajhász módon, de látni a hétköznapok szépségeit is, és nem mástól, mondjuk a gyerekeimtől vagy másoktól várni a kiteljesedést. Magam akarok lenni, aki a saját életem élem a maga küzdelmeivel és kudarcaival és örömeivel.

Az előadás posztere (Jászai Mari Színház)

 Néhány héttel később újra felbukkant a darab az életemben. Egy ismerősöm hozta szóba, aki szintén látta. Belőle egyenesen indulatokat váltott ki. Középkorú lévén, s mivel a történetet előtte nem ismerte, haragudott, hogy egyáltalán végig kellett néznie (ajándékba kapta a jegyet). Azt mondta, nem akar ilyesmit látni, mert az ő mindennapi életének része ez. Biff a saját gyerekére emlékezteti, aki nem nagyon akar dolgozni, és nem kezd semmit az életével. És ezzel apaként szembesülni nem könnyű. Úgyhogy utálta szegény Willyt meg az ő lelki nyomorát. És gondolom ezzel együtt a sajátját is.

Még egy érdekesség Miller darabjáról: egy kritikában olvastam, amikor Magyarországon először bemutatták a darabot (talán '59-ben), a magyar közönség nem igazán értette, mi a nyavalya is a baja Willy Loman-nek. Számukra hihetetlen jómódúnak tűnt és nem fogták fel, min tipródik annyit, hisz mindene megvolt, amit a mi szemszögünkből akkoriban kívánni lehetett. Most hogy nálunk is ennyire megváltozott a világ, az értékrend, igenis nagyon aktuális ez a darab, hisz temérdek Willy futkos ma is körülöttünk, aki álmai darabokra hullása után csak küzd a léttel.

Kérdések:

Ha ismered Miller drámáját, neked mit mond ez a szomorú történet, Willy Loman sorsa? 

Kinek az álmait igyekszünk valóra váltani? Motoszkál-e benned a szüleidnek való megfelelés vágya (nem számít, akárhány éves is vagy, és hogy élnek-e még)?

Mit gondolsz Biffről, aki apjának ellentmondva a szabadságot, egy kevésbé "hajtós", ám számára értelmes életformát választ?