Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?

Ilyen címmel olvasok könyvet most, és nem is rossz ám. Ma a "lyukasóráimban" beültem a könyvtárba és vég nélkül jegyzeteltem újabb témák után kutatva. Két óra telt el úgy, hogy fel se néztem a jegyzetekből, csak repült az idő. Mivel az asszertivitás mint technika nagyon tetszik, és folyamatosan igyekszem tökéletesíteni az önérvényesítő (de másokat nem eltaposó) magatartásomat, csiszolgatom, ahol érem. Ez egy örök tanulási folyamat, tudomásul kell venni. A könyv első fejezete azt próbálja meg némi kis (ön)teszteléssel kideríteni számunkra, mennyire vagyunk képesek a saját érdekeinket képviselni, tudunk-e nemet mondani (ez szokott az emberek többségénél a legjellemzőbb lenni, mármint az erre való képesség hiánya), és mennyire merjük felvállalni magunkat, igazi énünket a legkülönbözőbb szituációkban. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy legalább annyi "arca" van egy embernek, ahány másikkal találkozik és amennyivel interakcióba lép, bár a személyiség magja közben természetesen nem változik.

A szerzők az egyik legérdekesebb részben a személyiségek egyes fajtáit elemzik. Kik lehetnek azok az ún. nehéz emberek, akikkel aztán kénytelenek vagyunk bánni valahogy. Konkrétan ezt a fajta felosztást nem ismertem, de tetszik. Minden egyes típushoz, amit bemutatnak, társítottam egy vagy több általam ismert embert, aki pontosan olyan, úgy viselkedik, mint az a leírtakban szerepel, és valamilyen okból nehézkesnek találtam a velük való érintkezést. Biztosan mindenkinek a környezetében akadnak ilyen emberek. Persze igyekszünk őket kiiktatni az életünkből, de vannak olyan helyzetek, amikor ez lehetetlen. Ha a családtagod, munkatársad, főnököd vagy épp beosztottad ilyen, akkor muszáj valahogy bánni velük (és nem elbánni, bár néha az embernek ahhoz volna kedve).

Lássuk a típusokat!

• Az agresszív vagy "gőzhenger" típusú ember rögtön neked támad, ha valami baja van. Ilyenkor kétféleképp reagálunk a legtöbb esetben: megfutamodunk (ha rosszabb passzban ér a bántás, elbújunk a budiba bőgni vagy épp dühöngeni) vagy magunk is felvesszük az alpári stílust, lobot vet az agyunk, s az eredmény egy csodás veszekedés formájában ölt testet. Kinek hiányzik ez? Erre az esetre a követendő tanács, akármilyen nehéz is, próbáljuk meg megőrizni hidegvérünket, leválasztani az indulatot az adott helyzetről. Ezt magam is próbáltam már nem egyszer, nagyon hatásos! (régen inkább visszatámadtam fogam vicsorítva) Ha az agresszív fél látja, hogy érzelmileg bevonódsz, elérte a célját. Nem éri meg felhúzni magad, akármilyen neccesek is a körülmények. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, gyakorolni kell, rengeteget.

• Ennél egy fokkal kellemetlenebb a "sebész", akit rejtett rosszindulat vezérel, és ezt nem is mindig érzékeled elsőre. Szívfájdalom nélkül beléd mártja a kést, amikor eljött a számára kedvező pillanat. Ő a nagy manipulátor, aki gyáva nyíltan konfrontálódni veled, így csak fullánkokat ereszt beléd, miközben te ledermedsz az alattomos támadástól. Ha látja, hogy ezt zokon vetted és fáj neked, még élvezi is. Őt is le lehet rendezni, még ha keményebb dió is a "sima" agresszornál mégpedig azzal, ha tudomására juttatjuk, tudjuk mit művel, hogy szándékosan köt belénk, még ha mézes-mázas köntösbe bújtatja is a sértéseit. A legjobb, ha saját fegyverét fordítjuk ellene. Amit nyíltan nem mert kimondani, amire csak célozgat, azzal élesben szembesíteni kell. Juj, ezt az embertípust nagyon nem szeretem! Akkor már inkább egy gőzhengert ide nekem! Ő legalább nyílt lapokkal játszik.

• A következő nagyobb csoport a panaszkodóké,  akik órákig képesek folytatni cél nélküli sirámaikat, és építő jellegű megjegyzéseidet meg se hallják. Mert nem is akarják! (mondják: magyar sajátosság...) Nekik nem az a fontos, hogy segíts rajtuk, hisz ha meghallanák a tanácsodat és elgondolkodnának rajta, akkor pont a kedvenc foglalatosságuktól, a panaszkodástól fosztatnának meg. Ők azért nehéz emberek, sajnos magam is sok ilyet ismerek (tudom, most azt mondjátok a magyarokra meg kimondottan jellemző ez, szerintem nincs még egy nép, akinek ilyen kifinomult, a világ minden jelenségére kiterjedő panaszkultúrája van), mert csak a saját maguk élete és problémái köröl forog az életük, nem nyitottak a másik meghallgatására, és tulajdonképpen "kukának" használnak, amibe állandóan ugyanazt a szemetet hajigálják bele (azaz ugyanazt a panaszspirált végighallgathatod százszor is). A szerzők azt javasolják, legyünk határozottak, mindig a lényegre irányítsuk a panaszkodó típus figyelmét, tegyünk fel nagyon konkrét kérdéseket és vázoljunk fel minél több megoldási lehetőséget, már ha tényleg van időnk és szándékunk segíteni. Ha nincs, és ezt már én mondom, akkor egész nyugodtan ki lehet vonni magunkat Mr. vagy Mrs. Panaszáradat hatósugarából, és angolosan távozni. Annyi ilyen fárasztó egyoldalú beszélgetésen vagyok már túl, régebben buszon-vonaton is vonzottam az ilyen embereket. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki csevegésre vágyik, de már nem vagyok partner abban, ha valaki "le akar húzni", elismerem, lehet hogy nem szándékosan. Szóval a nagy tanulság: nekünk is van jogunk választani! (Egyszer majd mesélek nektek bővebben a mindent embert megillető asszertív jogokról, az is megér egy misét.)

• Az utolsó "nehézember" típus a hallgatagoké. Régen az olyan helyzetekben, amikor valaki nagyon szűkszavúan válaszolt nekem, vagy egy társaságban csend lett, kényszert éreztem rá, hogy azon nyomban feloldjam, és azonnal elkezdtem beszélni vagy bedobtam egy újabb témát. Pedig sokszor a csendnek is nagy szerepe van. Összeköt embereket, időt hagy mondjuk egy komolyabb téma feldolgozására. Amit a segítő szakmáról tanultunk, az is pontosan ez: nem kell mindig a beszédet erőltetni, főleg ha a másik félnek szemmel láthatóan ellenére van. A sok beszéd viszont valaminek az elfedését is jelentheti. A szerzők itt azokról az emberekről beszélnek, akik manipulálnak a hallgatásukkal, és ezt nyilvánvalóvá is teszik számunkra. Amikor érzed, hogy azért nem szólal meg valaki, hogy a hatalmát fitogtassa, hogy félelmet keltsen benned, hogy rosszul érezd magad, hogy ne tudd, hány az óra. Állítom, ez is rosszabb, mint egy kiadós kiabálás! Hisz ilyenkor fogalmad sincs, mit követtél el, miért bánnak veled így, amivel ezt érdemelted. És egy ponttá zsugorodsz össze, amíg véget nem ér a csend. Már ha véget ér egyáltalán.

Van egy nagyon egyszerű, ám annál hatékonyabb gyakorlat, ami segíthet felülkerekednünk azokon a helyzeteken, amit a nehéz emberekkel való találkozás jelenthet számunkra. Én is alkalmazni fogom, ha szükség lesz rá. Érdemes lejegyezni azt a szituációt, amiről úgy érezzük, nem voltunk benne száz százalékig önmagunk, és utólag jövünk csak rá, mit kellett volna cselekedni, mondani.
Papírra kell leírni, hogy (és az írás a kulcs itt, erre majd egyszer bővebben kitérek miért, nem elég gondolatban megfogalmazni!): (1) Mit mondott a másik - (2) aztán mit feleltem én (mondjuk lányos zavaromban vagy haragomban) - és (3) mit kellett volna mondanom abban a helyzetben, ami után még órákkal később is kínzó feszültséget, belső remegést érzek. Minél több ilyen dialógust tudsz "átfogalmazni", annál ügyesebb és magabiztosabb leszel, és legközelebb, ha valami hasonlót élsz át, már tudod, hogy kell az illetőt leszerelni, lesznek kész sémáid.

 Itt jön be a képbe még egy érdekes dolog. Az emberek különböző nyelvezetet használnak, és ez függ attól is, az érzékelésnek melyik formáját részesítik előnyben. Haoulék állítják, hogy létezik látó-halló-érző típus, és ennek megfelelő kifejezéseket és szavakat használ mindenki egyéni preferenciája szerint, aminek nem is biztos, hogy tudatában van. Szóval, ha két ember nehezen ért szót egymással vagy beáll a kínos csend, semmi gond, lehet, hogy csak arról van szó, különböző nyelvet tettek magukévá. Meg kell tanulni a másikét, és ha csak ez volt a gond, már nincs is!

Rengeteg példa van itt a szövegben, most csak egyet-egyet ragadok ki:

• Ha halló típus vagy, pl. ezzel kezded a mondatod: Hallom, amit mondasz, de..

• Ha látó, pl így: Átlátom én ezt a bonyolult helyzetet...

• Ha érző, akkor meg: Az az érzésem, hogy...

Volt egy teszt is, megcsináltam. Majdnem azonos pontok jöttek ki, aztán az egyik mégis nyert...
Nem tartom kizártnak, hogy holnap még folytatom ugyanezzel a témával, ha ad elég gondolkodni valót a könyv. Aludjunk rá egyet.

Addig is a kérdések:
Gyakran találkozol nehéz emberekkel? Melyik típussal? Leginkább hol, milyen környezetben futsz velük össze? Hogyan kezeled őket, mi az, amin változtatnál?
Te melyik nyelvi típust képviseled? A látásra, hallásra vagy az érzéseidre utaló nyelvi egységeket részesíted előnyben?

A bejegyzéshez a következő könyv szolgáltatta az alapanyagot:
Alan Houel - Christian Godefroy: Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?, Bagolyvár, Budapest, 1995.