Szánj időt a családodra... ugye megteszed?

Szánj időt a családodra! És persze magadra, a barátaidra, mindazokra, akik igazán fontosak neked. Most azonban legyen mégis a család a fókuszban, jó?
A könyvcím igen találó, mert még csak nem is azt kéri, hogy több időt szánj a számodra jelentős dolgokra és emberekre, hanem hogy egyáltalán vedd a fáradságot értékes időt szánni rájuk. Nem egymás mellett létező, hanem később emlékké olvadó együtt töltött időt.

Olyan könnyű abba a hibába esni, hogy észrevétlenül hagyjuk eltelni a napokat, miközben egy szót sem szólunk azokhoz, akiket szeretünk. Gyakran még azokhoz sem, akikkel egy fedél alatt élünk. Legyen az szülő, házastárs, gyerek, netán idős, ápolásra szoruló szülő. Pedig egyébként lenne rá lehetőség. És még csak meg se tudjuk mondani, miért nem úgy alakítjuk.

Nem túlzottan vagyok oda az ilyen "hamar megmondom, mi lesz a megoldás" típusú módszerekért vagy könyvekért, de ebben a Szánj időt családodra! címűben, el kell ismerni, van fantázia. Rob Parsons tollából származik, aki Nagy Britanniában megalapította a Care for the family nevű szervezetet. 

A céljuk az, hogy a családi életet, illetve a csonka, a sérült gyermekről gondoskodó, vagy valamilyen szempontból kevésbé jól funkcionáló családokat segítsék. Ismeretek átadásával, kurzusokkal, egyéni tanácsadással. Nagy szükség lenne erre hazánkban is. A pillanat törtrésze alatt hullanak szét látszólag egész jól működő családok, és sajnos az is megtörténhet, hogy hosszabb ideig a családi erőszakra sem derül fény (ma is szembe jött velem cikk formájában az a nemrégiben  nagy port kavaró ügy, ami három kiskorú évekig tartó kínzásáról és fizikai bántalmazásáról szólt, ha nem tudod, mire utalok, megtalálod ITT. A vizsgálat lezárult, a vége: senkit nem tettek felelőssé, amiért évekig ezeknél a szülőknél maradhattak a gyerekek.)

Kép:Corey Balazowich

Most evezzünk a gyakorlatias útmutatók vizeire, avagy Parsons úr jó tanácsaihoz, hogy harmonikusabb családi életet élhessünk (ha a könyvet olvasod, számos történetet és konkrét példát mesél, ezért tetszett):

• Teremts időt a családod számára!

Legyen belőle bármilyen kevés, mégis jó, ha rendszeres együttlétre fordítjuk. Az sem baj, ha apró kis rituálékhoz kötődik. Nemcsak a kisebb gyerekek szeretik ezeket, hanem még a nagyobbak arcára is mosolyt csal, és erősíti az összetartozás érzését. És pont ez benne a szép, hogy a családtagok mindegyike érezheti, hogy tartozik valahová. Olyan nagy kincsnek tűnik ez, amiért állami gondozásban felnevelt gyerekek szinte bármit odaadnának. Az átlag család pedig hajlamos eltékozolni az ebben rejlő soha vissza nem térő lehetőséget.

•  Szánj időt a beszélgetésre (is)!

Ugye ismerős, amikor a kicsi gyerekek látszólag semmiségekről képesek órákig is locsogni akár? Az ő kis világukban ezek nagyon fontos dolgok, kapcsolatot teremtenek a környezetükkel, segítik a megismerését,  és tulajdonképpen ekkor válnak igazán társas lényekké. Ha nem találnak értő fülekre, talán örökre elmegy a kedvük a tartalmas beszélgetéstől. Egyébként Parsons is azt mondja, nem kell feltétlen mindig mélyen szántó dolgokról beszélni. Sokszor a mindennapi ügyes-bajos dolgok megosztása is hasznos lehet, mert ez is a kapcsolat egy megnyilvánulása. Például, amikor együtt étkezik a család. (Ez a fontos szokás is kezd kiveszni a családok életéből, főleg ha a csemeték már nem kicsik. Kamaszok ritkán ülnek le szívesen enni az ősökkel.) Van ez a jó magyar szavunk, hogy "kibeszélni" magunkból valamit, ami vonatkozhat bánatra és természetesen örömre is. Ha van kinek, már sok stresszt meg tudunk spórolni. De csak akkor, ha valóban élünk is vele.

• Dicsérd, bátorítsd azokat, akiket szeretsz!

Ez az egyik legfontosabb dolog, amit egy családon belül tenni kell. Meg úgy egyébként is. Szerintem. Persze nem mindig, mert akadnak helyzetek, amikor a szidásnak vagy a negatív érzelmek kifejezésének van ott a helye. Ma valamiért eszembe jutott egy ismerős család. Már jó pár éve nem tartom velük a kapcsolatot, de egy időben gyakran találkoztunk. A kisfiú folyamatos késztetést érzett a köpködésre, de ezért sosem feddték meg a szülei, egy halk ejnye-bejnye is alig hogy elhangzott, és ez azzal járt, hogy a köpés náluk a gyerek részéről elfogadott dolog lett, aki csinálta ezt eleinte nemtetszését kifejezendő, később már bármikor. Nyilván ezért nem jár dicséret (remélem, nem csak én vélekedem így.)
A gyerekek önbecsülésének alapjait a szülők már egész kicsi korban elkezdik lerakni, és ennek része, hogy nem letorkolják őket, hanem pozitív megerősítésekkel jeleznek vissza a felnőttek. S hogy néha milyen fura még felnőtt korban is, ha valaki dicséretet kap, arra jó példa, hogy az egyik csoportomban az egyik szókimondó férfi diákom megjegyezte egyszer: "Átlátok ám én a szitán, kedves Anna, te akkor is megdicséred a diákokat, ha azok tök bénák, mint mi."

• Döntsd el, milyen szülő leszel!

Bármily meglepő, ebben is lehet tudatosan dönteni. Ami jó, ha a szülők következetesen cselekszenek, és dűlőre jutnak, milyen elvek mentén fognak bele a nevelésbe. Gyakran van, hogy az egyik suttyomban megengedi, amit a másik nem, és ebből nagy játszmák alakulhatnak ki a családon belül. Egyszer majd szó lesz a nevelési stílusokról is, alapvetően ez a három létezik: tekintélyelvű, engedékeny és a kettő egyvelege, az irányadó. Mottó: Mondjuk azt, amit gondolunk, és tegyük azt, amit mondunk!

• Szeresd annyira, hogy képes legyél elengedni! 

Ezt nem kell ragozni. Egyik hazai celebünk mesélt arról, hogy kiskamasz lányának a szobájában még mindig ott a bébiőrző, hogy éjjel hallhassa, ha valami gond van. És szinte minden lépéséről tudni akar, többször felhívja nap közben, hol van, mit csinál. A suliba mindig érte megy, és ő is viszi. Elengedni annyi, mint megbízni a másikban, és képessé tenni az önálló, felelősségteljes életre és döntésekre. Nagyon sok család küzd ilyen jellegű problémákkal, ahol a szülők nem engedik el a gyerekeket. És ebből néha nagy érzelmi katasztrófa is lehet.

• A konfliktusokat is szeretettelin kezeld!

A napokban tettem fel egy idézetet a blog Facebook oldalára: "Az igaz szeretet azt jelenti, hogy akkor is gondoskodsz a másikról, ha mérges vagy rá." És nem ordítod le a fejét, főleg ha gyerek, hanem elmondod neki, mennyire bánt a viselkedése, és megpróbálod egyenlő félként kezelni. Azért mert kicsi, vagy mert öreg és elesett, még nem biztos, hogy hülye is. Sőt.

• Váljanak számodra fontossá a családi hagyományok!

Kedves kis szokások, események, mondások, volt már szó róluk az elején. Sőt, valamilyen formában még a karácsonyi menü állandósága (kinél a halászlé, kinél a pulyka, máshol a káposzta) vagy bármi apróság is ide tartozik, ami összeköt egy családot. Nem mondtam még, hogy a könyv minden fejezeténél vannak gyakorlati tanácsok, amiket némi energiabefektetéssel, de könnyen tettekre lehet váltani. Ezekből az egyik személyes kedvencem, már csak azért is, mert nálunk volt ilyen: a vicces aranyköpéseket és egyéni szóhasználatot megőrizni. Sokat feljegyeztünk ezekből az évek során, sőt még nagyapám kedvenc pajzán nótáját is elénekeljük néha, és akkor tudjuk, hogy velünk van, és az életünk része marad mindig.

• Becsüld meg a tágabb családot (is)!  

• Tanulj meg januárban is szeretni!

 Ne csak víg napokon tartson ki egymás mellett a család. Lesznek nagyon nehéz időszakok, és a család ekkor mutathatja meg igazán, mire is képes. Betegség, munka elvesztése, egyéb súlyos veszteségek, gyász. Egy összetartó család nem fog összeroppanni, átvészel mindent, maradandó sérülések nélkül.

• Ragadd meg a pillanatot! 

Ne holnap ülj majd le a gyereknek mesét mesélni, ne holnap mondd meg életed társának, mennyire becsülöd, ne holnap kezdj el beszélgetni. Kifordítom kicsit a következő közmondást: Jobb előbb, mint soha. Előfordulhat - mert alkalmanként nagyon váratlan fordulatokat tud produkálni az élet -, hogy nem lesz már esély. Mesét olvasni, dicsérni, csacsogni, elmondani, hogy mennyire szeretted.

Egyszerű kis útjelzők, ugye? De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis hányat alkalmazunk belőlük tudatosan?  Vannak olyan helyzetek, amelyekben az ösztönösség nagyon jó, ám amikor a családi életről van szó, azonnal képbe jön a logisztika, a szervezés, ami tudatos cselekvés eredménye. Más kérdés, hogy beismerjük-e, hogy például az idő eltöltésében és a napok tartalommal való feltöltésében is jócskán szerepet játszik a tudatosság. Kérdezheted, ez nem lealacsonyítása valami szent dolognak, amit a család jelképez? Hogy tervezzük azt, ami spontán kellene, hogy működjön? Pont hogy nem! A tudatosságnak köszönhetően sokkal több örömteli élményhez juthatunk, és juttathatjuk a hozzánk legközelebb állókat.

Kérdések:

Hányat gyakorolsz a fenti útjelzőkből a saját családodban? (függetlenül attól, hogy épp a szülő vagy egyéb családi szerep szemszögéből nézed a kérdést) Melyek tűnnek a legfontosabbnak számodra? Kellene valamelyikre több figyelmet fordítanod?

Példakép(p) - Van, akire felnézz?

Mint az összes témán általában, ezen is sikerült egy bizonyos ideig kotlanom, de úgy látszik, mára beért. Szeretnék egy sorozatot ebből, legyen ez az első darabja. Olyan emberekről fogok mesélni, akik képesek (voltak) nagy és pozitív hatást gyakorolni mások életére. Lesznek köztük, akiket sokan ismernek, tömegek tisztelik őket, még többen, akiket nem, mégis érdemes lesz a sorsukból meríteni.

Mindig sokat jelentett számomra, hogy vannak emberek, akikre fel lehet nézni, akiknek az élete, érzései és gondolatai nyomot hagynak bennünk, akik iránymutatást és erőt adnak, hogy egy-egy nehezebb akadályt könnyebben vegyünk, hogy a személyes életünkben bekövetkezett tragédiákat, színtelenebb, ingerszegényebb időszakokat és kudarcokat egyszerűbb legyen elviselni. Az ezekről az ideálokról kialakított belső kép is segíthet megőrizni a lelki egészséget. Életútjuk, csendes tanításaik egy életre elkísérnek.

Furcsa ez a példakép kérdés különben. Nem tudom, hogy manapság, amikor ebben az elég erősen a média által vezérelt világban élünk, tudnak-e a mai kamaszok vagy a még kisebbek a valóságból, az őket körülvevő környezetből példaképeket választani, vagy csak a valóságshow-hősök, jól menedzselt celebek, a bulvár szereplői jönnek-e szóba. Ha sok tévétől, kütyüktől mentes élményük van, és eleget forognak valódi, hús-vér emberek között, akkor szerintem biztosan.

Szerencsés helyzetben vannak, akik a hetvenes-nyolcvanas években láttak napvilágot, ahogy én is. Akkoriban gyakran előfordult például, hogy egy karizmatikus tanár miatt kedveltünk meg egy tantárgyat, s még ha nem is volt hozzá különösebb affinitása a gyereknek, mégis jól tanult, mert fontos volt számára, hogy a példaképnek megfeleljen (még ha a pedagógus - fú, nem szeretem ezt a szót, olyan fennkölt - nem is tudta, mennyire felnéznek rá, vagy ha tudta is, szerényen elkönyvelte a tényt, és nem szállt el magától). Szinte mindig, mikor a tanulásról beszélgetünk a csoportjaimban, azaz hogy ki milyen tantárgyakat szeret vagy szeretett az iskolában, szóba kerül, mennyire fontos, ki tanította. Egy életre megutáltathatja, vagy akár egy bizonyos szakma irányába is terelhet egy dönteni nem tudó gyereket a tanára. Első szakmámat én is két ilyen embernek köszönhetem, nagyapámnak és a mindig vicces, de következetes és nagyon fiatal Ági néninek, akitől az angolt tanultunk az általánosban már kilenc éves korunktól, aki aztán legnagyobb bánatunkra emigrált.

Persze, ha közéleti személyiségeket is kellene felsorolni, tudnék ám. Vannak kifejezett kedvenceim. Megemlíthetem, mennyire becsülöm a napokban elhunyt Nelson Mandelát, amiért képes volt 27 év rabság után is kitartani az elvei mellett, és sosem adta fel az ügyet, amiért harcolt. De Ang Szán Szu Csít, a burmai békeharcos politikusasszonyt is bevenném a sorba (őt ábrázolja a poszthoz beillesztett kép), aki 1991-ben Nobel-békedíjat kapott, és a személyes élettörténete is nagyon inspiráló. Érdemes olvasni róla, nemrég hazánkban is járt! A mai napig Burma szabadságáért küzd, és sokan nem ismerik, ami persze nem csoda: Burma nem a szomszédban van. Vagy II. János Pált is megnevezhetném. És Maria Montessori, olasz tanárnőt vagy Florence Nightingale-t, aki vagyonos családját hagyta ott azért, hogy a krími háború brit sérültjeit ápolja, és megalapozza a mai ápolástan legfőbb elveit. És akkor kalkuttai Teréz anyát (aki egyébként nem indiai, hanem albán származású) még nem is mondtam. Ezek kiragadott példák, biztosan számos más nevet lehetne felhozni még.

Fotó: Sipa Press/Rex Features

Nélkülük kétségkívül szegényebb lenne az emberiség. Ők PÉLDAKÉPEK így nagybetűvel, de legalább ekkora jelentősége van a mi életünk kisbetűs embereinek, akik a mindennapjainkra vannak nagy befolyással és közvetlen kapcsolatban áll(t)unk velük. Olykor-olykor magam is zavarba jövök, hogy egy futó pillanatig valaki az én sorsomból vagy gyógyulásomból merít erőt. Volt már rá példa.

Bár ha jobban belegondolok, a számomra legfontosabb példaképek is mind ilyenek: teljesen hétköznapi emberek. Az igazat megvallva, néhány a szívemnek nagyon kedves közülük már sajnos nem lehet közöttünk. Mégis hatnak rám, és fognak is azzal, amilyenek voltak, ahogyan vélekedtek a világ dolgairól.

Melindára például nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert a létező egyik legkedvesebb és legmelegszívűbb lány volt a világon, hanem mert a vele történtek ellenére is, most ősszel bekövetkezett haláláig megőrizte végtelen derűjét és még ő adott másoknak erőt, beleértve engem is. Az utolsó napokban beszélni már nem tudott, de még kaptam tőle két szívderítő, és a reménységtől sugárzó sms-t. Pedig tisztában voltunk vele mindketten, hogy pengeélen táncol az élete. Sajnos a leukémia győzedelmeskedett végül. Ha kisebb kellemetlenségek érnek, sokszor gondolok őrá, és elhessegetem magamtól, ami bánt. Felidézem egy tavalyi, napsütés padon megejtett beszélgetésünket, ahol a rá oly jellemző mosollyal azt mondja: "tudod, Anna, én még sosem szerettem ennyire élni." Akkor éppen a megfelelő donorra várt. S hosszú küzdelem után lett donor, de már nem sikerült a gyógyulás. Melinda halálának másnapján a búcsúlevele megjelent a Facebook oldalán, amit a barátoknak hagyott itt útravalóul. Megindítóan szép volt, és három hónap után is pici szorítást érzek a szívem táján, ha eszembe jut.

Bármilyen különös, olyan emberekre is fel tudok nézni, akiknek történetét "csak" egy könyv lapjain olvasom vagy filmen látom. Ha tőlük vagy róluk olvasok, szintén eltörpülnek a jelenlegi gondok az övék mellett és megrázva magam megyek tovább. A napokban is szereztem néhány figyelemre méltó példányt, az egyik leányzóról biztosan fogok mesélni itt a blogon is, amint végére értem a most kiadott naplószerű regényének, talán már hallottál is róla, ő az: Mosolyka, az örök optimista kerekesszékes leányzó, akinek blogjába ITT TUDSZ BELENÉZNI, ha szeretnél.

A másik egy osztrák kislány, Schirin Bogner története, aki HIV-vírustól fertőzötten született, és nagyon kicsi korától meg kellett küzdenie az előítéletekkel és a kirekesztéssel. Egy olyan fejlett országban is, mint Ausztria. Száz évig élni című regénye sok felismerést tartogat, épp most lapozgatom.

Kérdések: 

Neked vannak példaképeid? Honnan kerülnek ki? A világ ismert személyiségéből, vagy ők a te személyes hőseid, akiktől okulni lehet? Milyen emberi tulajdonságról gondolod, hogy valakit példaképpé tehet?

A család mint megtartó erő

Azt hiszem, ahogy a világ fejlődési üteme gyorsul és amilyen tempóban  változik minden, ami biztos alapokon nyugvó tényezőnek tűnt eddig a mindennapi életünkben, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a család funkciója, a benne betöltött szerepeink, feladataink, a számunkra nyújtott biztonságérzet hogyan módosultak az elmúlt évtizedekben. 

Nem célom a minősítés, nem akarom kijelenteni, hogy egyértelműen rossz az az irány, ami felé a család társadalmi szinten mint egység halad, de nem lehet tagadni, hogy a válások, csonka és ún. "patchwork" családok száma lassan meghaladja a kiegyensúlyozott, kellően óvó légkört biztosító családokét. 

(Álljunk meg egy pillanatra! Mi is az a patchwork család? Azonnal mondom: a foltvarrásra utalva, ahol sok-sok különböző szövetből lesz a végén egy szép ágytakaró vagy egyéb alkotás, az olyan családot nevezik így, ahol többnyire elvált szülők újraházasodásából kialakult új egységet jön létre közös döntés alapján, és a felek gyerekeket is hoznak a családba. A magyar nyelvben gyakoribb "mozaikcsalád" néven hivatkozni az ilyen formára.)

Andrea Altkuckatz festőnő alkotása: Patchwork család címen 

 

Két évvel ezelőtt láttam az egyik reggeli beszélgetős műsorban egy rövid beszélgetést egy vezető beosztásban levő katolikus pappal, aki egészen emészthető formában tárta fel az okokat, ami a családi élet válságát előidézte. Merésznek találtam, hiszen nyíltan kudarcról, elhibázott életekről, döntésekről beszélt. Ami tetszett, hogy nemcsak a hívők szempontjából járta körül a kérdést, és nem tagadta a tényt, hogy manapság már az egyházi esküvőt kötők között is egyre több a szétszakadt kapcsolat. Úgy általában mondta el a véleményét arról, miért került ilyen helyzetbe a család mint intézmény (ez nem hangzik túl jól, de ilyesféléről volt szó). 

Ismeretes, hogy még száz évvel ezelőtt is sokkal szorosabb viszony fűzte egybe a családokat, igaz, különböző társadalmi rétegekben más-más volt az indíttatás. Ha a földet művelő családokra gondolunk, ott nem volt ritka, hogy a közösen végzett munka miatt több generáció tagjai éltek egymáshoz közel, nem ritkán egy portán osztozva. Persze ez nem feltétlen érzelmi köteléket jelentett, de egyfajta védőhálót minden bizonnyal nyújtott a tagoknak. Nem vesztették el a lábuk alól a talajt, pontosan tudták, hová tartoznak. Voltak gyökereik. A fiatal együtt élt az időssel, nem veszett el örökre az öregek bölcsessége, akik át tudták adni megszerzett élettapasztalatukat, emlékeiket. Volt valamilyen kapcsolat a nemzedékek között, aminek szerintem óriási identitásformáló ereje is volt. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy nagyjából tisztában voltak vele, honnan jöttek, kik ők. 

Nyilván akkor sem volt minden tökéletes, mint ahogy talán a emberiség történetében soha semmi nem az, de eggyel több esély volt tudni, hogy az ember ki is voltaképp. Manapság a távolság és a kor, amiben élünk, jobban elválasztja egymástól a családtagokat, de mi magyarok még mindig egészen jól állunk benne a romló statisztika ellenére, én ezt gondolom. Fontosak nekünk az ünnepek, és ha azokban a családokban, ahol törekszenek a kiegyensúlyozott, harmonikus a családi életre, a minőségi idő megélése a szeretett személyekkel továbbra is fontos szerepet játszik. Nemcsak a gyerekekkel, de a szülőkkel, nagyszülőkkel ugyanúgy. 

Ilse Biberti könyvére hivatkoztam már, nagy hatást tett rám nemrég, ezért most megint utalok rá. Mikor Ilse szülei leestek a lábukról és némi gondolkodás után felvállalta, hogy gondoskodik róluk, akkor döbbent csak rá, hogy valójában nem ismeri őket, azt se tudja kik ők, mit szeretnek. Nem tud a múltjukról, örömeikről-bánatukról semmit, mert sosem figyelt oda rá. És ezt igyekezett tudatosan bepótolni, amíg még tehette. 

A Youtube-on hallgattam egy szép számot pár napja, és alatta a hozzászólásokban egy amerikai férfi megjegyzését olvastam. Bánatát fejezte ki, mert rákban szenvedő édesapja kedvenc zenéje volt ez. Utána leírta, mennyire sajnálja, hogy hat (!) éve nem látogatta meg, az ok szinte banális: messze laknak egymástól. Ez Amerikában teljesen szokványos, a családtagok jó, ha hálaadáskor összejönnek ünnepelni, és a kapcsolattartás kb. évi egy találkozóban ki is merül. Ők így szocializálódtak, nekik így jó (?) Mégis azt érzem, csak lógnak a levegőben, és ha minden generáció ezt a mintát látja, ez válik egyértelművé, és a nagy önállóság-hirdetésben elveszítenek egy fontos mankót, ami segíthet, ha szorult helyzetbe kerülnek.

Kissé csapongok, de visszatérve a fent idézett tévés riportra, a pap arra utalt, hogy a család nem önmagától és nem az egység szintjén szenvedett csorbát, nem ez okozta a galibát. Az egyének nincsenek tisztában magukkal: nem tudják, mit várnak az életüktől, a családalapítást sokan pusztán kipipálandó feladatnak tartják, és az önismeret teljes hiányával vágnak neki ennek az egyik legnagyobb erőfeszítést igénylő életfeladatnak, amikor egy párból a gyerekek érkezésével igazi család válik. Arra intett tehát mindenkit, hogy alaposan gondolja át, mit szeretne, kivel és mikor, milyen célokkal. S ha a döntését meghozta, az első kudarcnál ne adja fel, harcoljon azért, hogy a családja egység maradhasson. Rázós dolog, a válás is sok esetben indokolt, mindig aktuális téma, beszélünk még róla.

Hadd mondjam el, milyen érdekes a felállás a világ másik felén. Vietnámban helyi idegenvezetőnk meghívott a nemzeti ünnepükön a családjához, hogy lássuk, milyen is egy autentikus nagycsalád arrafelé. Mert több generáció él együtt, sokszor egy fedél alatt, ez esetben négy nemzedék képviselői. Ebédre hívtak, s bár ott a vendéglátás alatt egészen mást értenek, mint itt, érdekes volt betekintést nyerni, hogy is élnek. A tizenéves fiatalok (még egybekelés előtt) büszkén mutatták meg a félkész "hosszúházat", ahol a nagymama mint leendő házi cseléd is kis szobácskát kapott. Az idősek, akik már megették kenyerük javát, háttérbe vonulnak és csendes figyelemmel és alázattal segítik az újabb családtagokat. Az ebédet is ők szolgálták fel. A gyerekek ott vannak velük (egy édes dundi csecsemőt a kezembe is adtak, nem igazán törődtek vele, hisz "csak" lány), és a sok-sok családtag együtt tölti az ideje java részét. 

Végezetül vizsgáljuk meg, mint mond a lélektan a család különböző funkcióiról!

Reprodukciós funkció: ami a társadalom utánpótlását, biológiai újratermelődését biztosítja. A gyermekszülések száma a fejlett országokban lecsökkent és ennek következtében a családi élet funkciója is megváltozott. A fejlődő országok ezzel szemben napjainkban túlnépesedési gondokkal küzdenek. 

Gazdasági és fogyasztási funkció: a pásztorkodó, az agrár és kézműves társadalmakban a mainál jóval erősebb volt a család gazdasági szerepe. Napjainkban előtérbe került a családokban a tágan értelmezett fogyasztás (közös tévézés, kirándulás), a szabadidő eltöltése.  

Szocializáció: a család rendkívül fontos szerepet tölt be az értékek közvetítésében. A család adja át a normákat, itt tanulják meg a gyerekek azokat a szerepeket, amik alkalmassá teszik őket arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. A család szocializációs szerepe a fogyatkozó idővel egyre szűkül, különböző társadalmi intézmények léptek be helyette, például iskola, óvoda, bölcsőde, ahol a gyereke idejük nagyobb részét eltöltik, míg a szülők pénzt keresnek. 

Felnőttek pszichés védelme: ez szerintem nagyon fontos (kellene, hogy legyen, de nagyon gyakran abszolút hiányzik)! A család erős érzelmi köteléket jelent tagjai között. Olyan szükséglet, ami hiánya esetén válságba sodorhatja a családot. Jó működés esetén a család segít az iskolai, munkahelyi sérelmek, kudarcok feldolgozásában, csökkenti a feszültséget. A munkahely és a család elkülönülésével a család egyre inkább intim közösséggé, a magánélet centrumává válik.

Kérdés: 

Szerinted milyen az ideális család, már ha létezik? Mi a család legfőbb szerepe számodra? Valamilyen irányba változik még a "trend", teszem azt, az elkövetkezendő ötben évben? Ha igen, merre, hogyan?  

Egy darabka otthon

A mai masszív hóesés úgy hozta, hogy háromszor veselkedtem neki a lapátolásnak. Nem bántam, szeretem az évnek ezt a szakaszát, amikor fehérséggel ünnepel a tél. Ebben aztán van igazi méltóság és szépség. A havat hányva gondolkodtam, miről írnék ma szívesen. Mert ezt legtöbbször - az aktualitások mellett - a kedvem határozza meg.

Közben volt még idő egy kis társadalmi életre is, komolyan mondom, ennyi szomszédot már nagyon rég nem láttam az utcán így együtt. A munka ellenére mosolygós arccal és jó kedéllyel serénykedett mindenki. Az iskolások nevetve vonultak végig az utcán, a jókedv ragadósnak bizonyult. És még az is köszönt, aki nem szokott!

Nemrég, mikor témák után kutattam, belebotlottam egy rövidke kis híradásba, egy kutatásról szólt, amelynek az volt a lényege, hogy az emberek egészségi állapotát összefüggésbe hozták azzal a hellyel, ahol élnek. Nem volt túl váratlan az eredmény. A kutatók arra jutottak, hogy a természethez közeli lakóhelyek, amelyek messze vannak a város zajától, a környezetszennyezéstől, hosszabb életet garantálnak. Ezek mellett főként a stresszmentességet emelték ki, illetve a tényt, hogy ha valakinek futni támad kedve, akár öt percen belül már az erdőn-mezőn lehet. És ezt nagyjából bármikor szabadon megteheti, ha otthon van. Tehát a hangsúly a sporton volt elsősorban.

Annyit azért hozzáfűznék, hogy szerintem kategorikusan nem jelenthető ki, hogy tovább élünk, ha falusi vagy kertvárosi, nyugis környezetben lakunk. Vannak emberek, akiknek az inger hiánya ugyanakkora kínzással ér fel, mint a csendesebb helyen élőknek egy zsúfolt utcán eljutni a munkahelyre minden nap és megküzdeni a paneldzsungel látványával. Nem egy ismerősöm, aki tömbházban él a családjával (és köszöni szépen, jól van) már attól sokkot kapna, ha a ma lehullott hómennyiséget manuális erő segítségével kellene eltávolítani az útból, felszabadítva és közlekedésre alkalmassá téve a járdákat. Ez is egy stresszforrás. Szóval ez a dolog jóval árnyaltabb.

Forrás: Art and Design

Kinek mit jelent az otthon? Ez valami idealizált hely, a béke szigete? Igen! Határozattan az kellene, hogy legyen. Most eltekintek a családi és egyéb viszonyoktól, maradjunk szigorúan a helynél. Ahol berendezkedünk évekre, évtizedekre, legyen az ingatlan akár saját tulajdonunk, akár bérelt kis kuckó. A munkahely mellett ez az hely, ahol életünkből a legtöbb időt eltöltünk (szerencsés esetben). Tükrözi a személyiségünket, ízlésünket, még a múltunkat is olykor. (Gondoljunk csak a sok tárgyra, emlékre, fényképre, a "csetreszekre", amiket sajnálunk kidobni, ragaszkodunk hozzájuk, pedig tudjuk jól, csak porfogók). Az otthonunk egy szeletke belőlünk. 

Minden egyes alkalommal, amikor belépünk valakinek az életterébe, tudattalanul lepergetjük lelki szemeink előtt a sorsát. Mintát veszünk szagokból, színekből, azonnal lesz egy egész határozott benyomásunk. Vannak lakások és házak, ahova jó belépni, szinte rögtön otthonosan és komfortosan érzed magad, és ehhez tényleg elég egy pillanat. Másutt - még ha igazán tetszetős és szépen kialakított otthonról van is szó - úgy érzed, valami nem kerek, és nem sokáig időzöl ott szívesen. Van, aki rossz meg pozitív energiákkal magyarázza ezt. 

Ha engem illet, a saját kis felségterületem az a hely, ahol az abszolút biztonság érzése fog el. Vannak még ilyen helyek, de nem túl sok. Évekkel ezelőtt, amikor viszonylag sokat mászkáltam a világban kialakítottam egy szokást, ami elviselhetőbbé tette a gyakori környezetváltozást. Mert akármennyire is rugalmassá és alkalmazkodóvá tettek a kollégiumi és másokkal megosztott albérletben töltött évek, az igényem az otthonosság megélésére állandó. Bárhol vagyok huzamosabb ideig, igyekszem élhetővé tenni a teret. Ázsiában például voltak olyan helyek, ahol kis, eldugott hostelekben szálltam meg, néhol a kétes tisztaságú szoba foltos matracán még ágynemű sem volt. Vettem a helyi piacon gyönyörű pashmina sálakat meg egy vékony plédet, és azokból varázsoltam magamnak álomra hívó ágyat, amibe esténként már volt kedvem belevackolni. Általában rendszerető vagyok, de utazásaimkor kiélem a kupira való rejtett hajlamomat. A bőrönd a szekrényem, káoszt teremtek seperc alatt, és ettől érzem magam úgy, mintha otthon lennék. No, erre kéne gombot varrnom, de legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerült ezidáig.

A nemrég olvasott Biberti-féle könyvben láttam, hogy a lány bevitt az édesanyjának a kórházba saját használati tárgyaiból, amelyeket ismert, melyekhez kötődött, és ez nagyon fontos. Kis oázist próbált létrehozni, ami hozzájárul a beteg hozzátartozó gyógyulásához. Ha visszagondolok több hónapos kényszertartózkodásomra a különböző kórházakban, és arra, hogy a falat a kórtermekben mennyi fotó, poszter, szeretettel készített, színes gyerekrajz díszítette, hogy az éjjeliszekrények szinte mindegyikén hány személyes tárgyak tömkelege sorjázott - bögrék, terítő, kis váza, ébresztőóra, a lista végtelen -, ez is az embernek arra a törekvésére emlékeztet, hogy mindig az otthon meghittségét, megszokott tárgyait próbálja odacsempészni, ahol éppen van.

Ma arra lennék kíváncsi: te szereted, ahol élsz? Milyen álmaid otthona? Hol van a hely, ahol jól érzed magad: a természethez közel vagy a hangos, élettel teli forgatagban? A világnak mely részén élnél szívesen, vagy jó neked ott, ahol vagy?

A készen kapott élet

Sokat gondolkodtam rajta, mitől függ, hogy elégedettnek érezzük magunkat, mire felnövünk. Vagy legalábbis úgy gondoljuk, nagyjából a helyünkön vagyunk, és azt tegyük, ami egyensúlyban tartja a személyiségünket, életünk folyását. Poppernél olvastam régen, hogy minden életszakasznak megvannak a maga teljesíthető (bár nem kötelezően teljesítendő!) feladatai, amit akkor és ott van a legoptimálisabb lehetőség véghez vinni. Ha abban az életkorban nem teljesítjük, később már nehézkes lesz. A valóra nem váltott vágyak, melyeket nem tudunk elengedni, mert annyira szerettük volna, ha megtörténnek, egészen fura dolgokat idézhetnek elő. De most nem is erről akarok írni.

Valahol - el kell ismerni - mindannyian készen kapjuk az életünket, de a körülmények sok esetben változtathatók. Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy minden csak rajtunk múlik. A mai önsegítő könyvek, amelyek tucatjával sorakoznak a könyvesboltok polcain minden problémára gyógyírt kínálva, a számos módszer és tan, hogy miként tedd élhetőbbé, netán nagyon sikeressé az életed, mind ezt hirdetik fennhangon: elég, ha te változtatni akarsz. Pedig a szerencsének is van szerepe abban, merre megy a sorsunk. Meg a döntéseinknek, és azok nem ritkán csak egy adott pillanatban tűnnek helyesnek.

Az, hogy a készen kapott életről írjak tegnap reggel pattant ki a fejemből. Mostanában sokszor kerül a látóterembe a német származású Schopenhauer, akit a "pesszimizmus filozófusaként" emlegetnek. Hírnevéhez hűen az életet csak rossz tréfának tartotta. Mivel gazdag kereskedő volt az apja, aki családja anyagi jólétét megalapozta, Arthurnak semmi más dolga nem volt, mint elmélkedni a világ dolgairól, benne az emberekről s az elmúlásról. Szerintem egy végtelenül kellemetlen, megkeseredett ember lehetett, ez persze nem von le filozófiai műveinek és gondolatainak értékéből. Mindenesetre, mivel igazából dolgoznia sosem kellett, a gondolkodásnak szentelhette az életét. Egy bizonyos szempontból kész, kompakt sorsot kapott. Azért persze nem ilyen egyszerű ez az egész. Ha az apja nem követ el öngyilkosságot, jó eséllyel rákényszeríti a fiára, hogy üzletember legyen és tovább vigye a családi vállalkozást. És akkor az már megint egy másik forgatókönyv. Nem ugyanaz az élet.

Hogy ugyanebben a (földrajzi) régióban maradjunk, eszembe jut most Fritz Zorn, aki egy zürichi polgárcsalád tehetős sarjaként tengette napjait. Lélekben megnyomorodva a családban őrzött, soha ki nem mondható titkoktól, barátok és szerelmek híján egészen magányosan jutott el harmincas éveinek sötét depresszióval átitatott korszakához. Személyes naplója vádirat a megnyomorító, álszent jóléti társadalom és egy olyan család ellen, amiben halvány szikrája sem volt meg, hogy egészséges lelkületű gyermeket bocsásson útjára. Zorn kétségbeesetten próbál boldog, de legalábbis kiegyensúlyozott lenni, megtalálni a jót az egyetemi életben és a tanításban, de erre képtelen. Egészen addig, míg testi szinten is meg nem jelenik nála az évek óta érzett búskomorság és reménytelenség, és egy daganatos betegségben végül meghal. Az ő körülményei hiába voltak kiválóak, ha csak a materiális oldalt vesszük alapul. Lehetett volna bármi, élhetett volna jól és gazdagon, de nem tudta megragadni a lehetőséget. Mert ehhez az anyagiak megléte édeskevés. A különösen gazdag emberekről az a véleményem, hogy predesztinálva vannak a boldogtalanságra. Akinek pedig a pénzszerzés az elsődleges célja az életben, annál ezt szintén kizártnak tartom.

Svájc egyébként is egy nagyon furcsa, zárt világ az én szememben. Irtóznak mindentől, ami idegen számukra (a külföldieket betolakodónak tekintik, és nem csak a bevándorlókat). Érzelmileg visszafogottak az emberek, pontosabban úgy tűnt nekem, mintha elfojtanák a bennük fortyogó indulatokat, mert azokat nem illik a világ felé mutatni. Volt egy munkának induló lehetőségem ebben az országban néhány éve. Részletekbe nem szeretnék bocsátkozni, de egy újszülöttre kellett volna vigyáznom (fiatal, csinos anya - idősödő gyártulajdonos, ez volt a szülői felállás, és nem voltak házasok). Hihetetlen luxus fogadott a házukban, amivel még meg is barátkoztam volna, de voltak dolgok, amiket nem tudtam elfogadni. A mai témánkhoz konkrétan az az eset kapcsolódik, amikor a fiatal anyuka megosztotta velem, hogy az akkor két hetes csecsemőnek jó előre és körültekintő alapossággal megtervezték a sorsát. A kisfiú nem léphet más pályára, csak az egyik vezető svájci bank igazgatója lehet, és eszerint nevelik az első perctől fogva. Ártatlanul, kikerekedő szemekkel kérdeztem meg (és milyen buta volt még  a feltételezés is): ha a fiúcska mondjuk orvos, színész szeretne lenni, ha felnő, vagy valami egészen hétköznapi szakmát választana, akkor mi lesz? A hölgy úgy nézett rám, mintha csökkent értelmű lennék, és azt mondta: "Az kizárt. Az nem történhet meg. Ő bankigazgató lesz." Ezt nevezem én készen kapott életnek.

Zürich, a pénz vonzásában (saját kép)

A következő alak, akinek a képe felrémlik előttem, egy indiai kislányé. Az előző történet szöges ellentéte. Néhány hónapja kapcsolgattam a tévét (mert akkor még működött), és egy igényesen elkészített, de megrázó dokumentumfilm kellős közepébe csöppentem bele. Indiai utcagyerekekről szólt, akiket már nagyon kicsi korban rákényszerítenek a munkára, sajnos a címét elfelejtettem. Hol a család, hol valamilyen bűnbanda. Természetesen ezeket a gyerekeket maximálisan kihasználják, rengeteg közöttük az árva. Pár rúpiáért teszik kockára az életüket, hogy néhány kornyadt virágszállal rohangáljanak a többsávos, túlzsúfolt utakon, és a kocsiban ülőknek kínálják eladásra szánalmas portékájukat minden nap, amit azoknak természetesen eszük ágában nincs megvenni. A főszereplő kislány egy felnőtt érettségével mesélt az életéről, hogy az anyja otthagyta őket a testvéreivel a nagymamánál egy másik férfiért, miután a férj (az apuka) meghalt. És hogy most ő tartja el a családot a csekély pénzből, amit az utcán keres meg mindenféle munkákkal. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egyéves kistestvér egy fadarabot rágcsált, miközben a lány az interjút adta, és arról számolt be, hogy a szeméttelepen, ahol élnek, rengeteg a patkány. Mutatta a lábát, két ujja hiányozott. Még a bölcsőben vesztette őket, mikor a rágcsálók éhségükben megtámadták, és rá épp nem vigyázott senki. Ez is egy sors, amiből kitörni szinte lehetetlen. Másik ilyen nagyon belém vésődött kép, amikor Kambodzsában egy folyóra épült kis nyomortelepen megláttam egy függőágyban alvó, majdnem teljesen meztelen asszonyt, akinek a mellén sovány kisbaba csüngött, és próbált valami táplálékhoz jutni. A többi gyerek a földön feküdt elpilledve a melegben, nem játszottak, hiányzott belőlük minden életkedv és erő. Csak úgy voltak.

Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést, akkor én ugye viszonylag jó helyre születtem? És legyek hálás érte.

Két szélsőség: a nyomor és pazarló, megbetegítő bőség. Egyik véglet sem jó, ezt ma már tudom. 

Még egy nagyon híres történet. Jon Krakauer írta meg. 1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak-Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva vadászok bukkantak rá a tetemére. Szabadságra vágyott, ezért lemondott a családja által biztosított jólétről, és elindult a vadonba, hogy meglássa, mire képes, hogyan élhet egyedül, minden kötöttségtől mentesen.

Kérdés: 

Mennyire kapjuk készen az életet? Melyek ebben a legmeghatározóbb tényezők szerinted (akár a saját életedre rávetítve)? Mit gondolsz gazdagságról, szegénységről?

Segítség! A szüleim halandók

Egy újabb olvasmányélmény, amelyik érdekes és szinte mindannyiunkat érintő kérdéseket vet fel. A poszt címét Ilse Biberti, német rendezőnő azonos című írása inspirálta. A kétségbeejtő könyvcím ellenére (én első ránézésre valami nagyon komoly hangvételű történetet képzeltem el) ez egy igazán humorosan megírt beszámoló arról, hogy Ilse miként alakítja át életét, amikor az apja után néhány évvel az édesanyja is agyvérzést kap, és Ilsének bizony nincs mit tennie, el kell fogadnia a tényt, hogy a szülei, akik egyedüli közeli hozzátartozói, már nem tudnak gondoskodni magukról. Ilse teljes metamorfózisa magában foglalja, hogy virágzó karrierjét egy időre kénytelen feladni és felvállalni az egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő szülei gondozását (csak félig-meddig önként). Az ápolás egész folyamata egyfajta tanulságos önismereti utazássá válik számára. Megismeri, kik ők és a végső búcsú felé vezető úton van lehetősége felkészülni a dolgok megváltoztathatatlanságának elfogadására. Sok szép gondolat szerepel a műben, álljon itt most egy, ami nagyon megfogott:  

"A kórházi sétányon minden pad foglalt. Egy török nagycsalád a füvön heverészik. Kiválasztok magamnak egy gesztenyefát, leülök a fűbe. A fa törzsének támasztom a hátam. Egy anya a három gyermekével kiteríti a pokrócát. A gyerekek tombolnak. A tekintetem fölfelé vándorol, a fa koronája felé. Szeretem a gesztenyefákat. A fejem fölött rózsaszínben úszó virágtenger. Kérdem magam, vajon hányszor fogok még életemben gyönyörködni a gesztenyefákban. Negyvenszer? A gesztenye virágzása és érése gyermekkorom óta meghatározza életem ritmusát. Általa tudatosodik bennem az idő múlása. S vajon hányszor fogja még anyám látni a gesztenyevirágzást? Átélheti majd még idén azt, amikor beérik a fák termése? Ez az agyvérzés lenne a vég kezdete? Mit tervezzek? Anyám 39 éves volt, amikor megszült engem, most 84."

Jellemző Ilse kezdeti hozzáállása, eleinte ódzkodik önállósága feladásától és az ápolási feladatoktól. Valahol érthető is, hogy az ember fiatalon nem akar ezekkel a kérdésekkel szembesülni, távol tartja őket magától. Benne van nyilván az elmúlástól való ősi félelmünk és az is, hogy a veszteség érzését irtózunk előre elképzelni. Az emberi psziché nehezen birkózik meg a mulandóság tényével. Ha pedig nap mint nap ezzel szembesülünk, mert mondjuk együtt élünk a gondozott, idős rokonokkal, vagy rendszeresen látogatva őket kivesszük a magunk részét a róluk való gondoskodásból, óhatatlanul bekövetkezik a tudatosulás (bár a látogatás megint egy más minőség: már kevésbé enged közel a másikhoz). Az én véleményem szerint, a tudatosítás nem biztos, hogy rossz. A gyász fázisainál is kiemelt szerepet tulajdonít a lélektan az ún. anticipációs (megelőlegző) gyászszakasznak, amikor még az életben lerendezzük a családtagokkal a dolgainkat és felkészülünk a búcsúra.

Sok meglett ismerősömtől hallottam, hogy csak akkor vált igazán felnőtté, amikor a szülei meghaltak. És ez még akkor is így van, ha csivitelő nagycsalád, gyerekek, unokák veszik őket körül. Nagyapámra sokszor hivatkozom itt a blogon, mivel ő tagadhatatlanul a legnagyobb példaképem az életben. Egyszer láttam könnyeket a szemében, és az akkor volt, amikor meghalt az édesanyja, az én dédanyám. Soha többet.

A téma kapcsán és mert nemrég fejeztem be a fent említett könyvet, rengeteg minden kavarog bennem. Ilyenkor elkerülhetetlenül a saját körülményeinkre húzzuk rá az olvasottakat, s bár erről nekem (a szülőkről való gondoskodással kapcsolatban) eléggé határozott elképzeléseim vannak, amelyek Ilsééhez hasonlók, a téma személyemben is mélyen érint. Eszembe jut, én hogyan élem majd meg, ha az öregedés útjára lépek egyszer.

Sajnos manapság a felgyorsult életritmus, a nagy távolságok (fizikai és nem egyszer érzelmi) és a család régi funkcióinak totális szétesése miatt, meg azért, mert a média annyira fiatalság központú (akik benne dolgoznak, azt gondolják vajon, hogy örökké fognak élni?), az idősebb családtagokról való gondoskodás is egyre távolabb kerül tőlünk. 

A hazai helyzetről ismeretes, hogy nem túl fényes. Az idősek nem túl sok lehetőség közül választhatnak. Maradhatnak az otthonukban (talán ez a legoptimálisabb sokak számára, legalábbis a kutatások szerint erre vágyik a legtöbb élemedett korú, és én se érzek másként), de ha leesnek a lábukról, és a család messze él vagy valamilyen okból nem tudja vagy óhajtja megoldani a segítségnyújtást (és ez nem mindig szándékos, bár sok szívszorító történetet hallok, kisemmizett, magára hagyott szülőkről vagy egyenesen a halálukat váró családtagokról, akik az örökségre ácsingóznak), akkor csak a idősotthon vagy gondozóház marad. Az intézményes keretek közötti gondozásnak viszont vannak költségei, nem engedheti meg magának minden kisnyugdíjas, s a baj még nagyobb, ha a család sem tud segíteni.

Meglepett, hogy a német helyzet mennyire hasonlít a miénkre. Erre rárímelt, amit egy ismerősöm mesélt: a fia Németországban dolgozik szociális ápolóként egy intézetben, és ott is nagy fokú munkaerőhiánnyal küszködnek, hiába sokkal fejlettebb és jobb életszínvonalat nyújtó állam. Erről Ilse is tesz említést (pár éve írta a könyvet, tehát a helyzetjelentés eléggé aktuális!). A ápolók többsége bevándorló, aki szinte még a nyelvet sem beszéli (és ez több európai országban is így van), miközben a gondozási díj rettenetesen magas. Ki gondolná? 

Nem olyan régen találkoztam egy megdöbbentő cikkel (olvasható: itt) Ha nem akarod végigolvasni, összefoglalom a lényegét. Ami engem leginkább mellbe vágott: a német nyugdíjasok egyre nagyobb számban érkeznek hazánkba, hogy igénybe vegyék az idősotthonok szolgáltatásait. Ezzel nem is volna baj, hiszen vannak nagyon szép, kulturált intézmények, de amikor a cikk azt taglalja, hogy a család gyakran pusztán anyagi megfontolásból szakítja ki az idős szülőt megszokott környezetéből és költözteti át több száz vagy ezer kilométerre a hazájától, az morális szempontból hagy maga után némi kívánnivalót. Hisz sok ilyen otthonban a személyzet még németül sem beszél. Így az anyanyelvétől is megfosztják a sokszor memóriazavarokkal, komoly mentális betegséggel (demencia, szellemi leépülés) küzdő időseket, akik közül nem mindenkinek él már a házastársa.

Néhány évvel ezelőtt az egyik ismerősöm elég durván megkérdőjelezte a szellemi épségemet, mikor arról meséltem neki, hogy szívesen foglalkoznék idősekkel, akár a bentlakásos gondozást is kipróbálnám. A nagymamám társaságában másfél évet töltöttem együtt élete alkonyán, ezután kezdtem kacérkodni a gondolattal. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a mamám halála előtt még ennyi időt együtt lehettünk, és hogy olyan munkám volt már akkor is, ami mellett ezt megtehettem. Felbecsülhetetlen ajándék.Soha vissza nem térő lehetőség.

Végezetül egy nagyon kifejező és szép rövidfilmet mutatok nektek, ami nemrég körbejárta az egyik közösségi oldalt, sokan megosztották, és nekem nagyon tetszik. 

Ehhez kapcsolódóan teszem fel a mai kérdéseket. Elismerem, nem könnyű téma, de kétségtelen, mindannyiunkat érint.

Hogyan képzeled el az öregkorodat? Milyen környezetben szeretnél élni? A szüleidét? Vagy ha ők már idősek, hogyan élnek? Milyen viszonyt ápolsz velük? Milyen lenne az ideális öregkor? Milyen lesz vajon ötven-száz év múlva?

Az ügynök és az ő sokat érő halála

Mire nem jó egy délutáni dupla elmaradt nyelvóra? Hát, hogy a napok óta érlelődő bejegyzést megírjam arról, ami Az ügynök halála kapcsán esett meg velem. Elsősorban egy konkrét színházi élményre gondolok. Nemrég láttam ugyanis a darabot egy véletlen folytán, kb. tíz percem volt eldönteni, hogy megnézem-e és természetesen igent mondtam, ha már ilyen kiváló lehetőség kínálkozott.

Az úgy volt, hogy egy hirtelen jött telefonhívás után, miszerint lenne ingyen jegy péntek délutáni Miller-előadásra, kapta az alkalmon és lóhalálában elvonatoztam a városba, majd megtekintettük a drámát.

Korai előadás volt, meglepő módon 3-kor kezdődött. Az épületbe érve szembesültem azzal, hogy ezt az alapvetően bérletes előadást szinte csak szociális intézmények, idősotthonok lakói számára rendezték. Ennek később lesz jelentősége.

Arra emlékeztem, hogy annak idején, amikor egyetemre jártam, ki nem állhattam ezt a színdarabot (kötelező volt). Visszagondolva, azért volt számomra olyan semmitmondó, mert nem fogtam fel a lényegét. Huszonévesen még nagyon távolinak tűnt Willy Loman meghasonlott életének problémája. Amikor előttünk még a világ, ki foglalkozik a beteljesületlen álmokkal, hisz olyanok nagyjából még nincsenek is! Sőt, ez az első szakasz általában az ember életében, amikor a saját feje után mehet és elkezdhet felépíteni valamit, amiről azt gondolja, hogy majd boldoggá teszi, hogy a szándékait tettre váltva kiteljesedhet. A csalódások kora még messze, az ifjonti szív tele bátorsággal, elhatározással és energiával (szerencsés esetben).

Nem kétséges, ritka tragikus sorsú figura ez a Willy, hogy visszatérjünk az eredeti témához. Az utazó ügynök, aki egész életében házal és mások malmára hajtja a vizet, nem tud feljebb kapaszkodni a ranglétrán és meglehetősen szürke életet kénytelen élni. Látszólag megvan mindene: szerető asszony, a ház, melynek lassan kifizetik a részleteit, két egészséges, felnőtt fiú. Ám az a a történelem során soha nem működött igazán, a gyerekek általában nem tudják beteljesíteni a szülők valóra nem váltott álmait. Márpedig Willy abban reménykedik, hogy ami nem sikerült, azt majd a két fiú, Biff és Happy véghez viszi helyette. Csalódik Biffben, mert az szabad életet szeretne élni, nem érdekli sem a pénzszerzés lehetősége, sem az, hogy apja nyomdokaiba lépve ő is ügynök legyen. Willy, aki közben a munkáját is elveszíti, az őrület határára kerül, s mikor már teljesen reményét veszti mindenben, ami jó, a mű végén öngyilkos lesz, nem mellesleg azért, hogy a családja hozzájusson az értékes életbiztosításához. 

A főszerepet játszó színészt nem irigyeltem, hosszú a darab nagyon, és szinte végig kell ordibálni, hatalmas magasságokat (a pillanatokra felvillanó reményt) és mélységeket átélni. Végig azon izgultam, ne kapjon szegény inkfartust. De megúszta és én fellélegezhettem.

Néha a nézőteret is végigpásztáztam, titkon vizsgálva az arcokat. Az idősek többsége szépen kiöltözve, az ünneplőjét felvéve, cipőjét kifényesítve jött el a színházba. Ez nekik ünnepnap nyilván, kissé kirángatja őket minden ilyen esemény a napi rutinból. Erre kaptak cserébe Willy Lomant. Meg az ő nyilvánvalóan félresiklott életét. Azon gondolkodtam, ez a november végi délután szembesíti őket az eddig eltelt idővel. A többség komoly arccal nézte végig a színdarabot, és éreztem, a főszereplővel együtt lélegeznek és a fájdalmát is teljességgel átélik. Ők már a beavatottak szemével nézték végig az előadást. Szívesen elbeszélgettem volna velük, nekik mit jelent ez az egész. Meg tudták-e tenni, el tudták-e érni csak a töredékét is annak, amit fiatalon elterveztek? Boldogok? Vagy voltak azok egykor?

Belőlem a színmű erős reakciót váltott ki. Azt konstatáltam magamban, hogy soha nem akarok Willy Loman sorsára jutni. Tudatosan szeretném úgy alakítani az életem, hogy minél többet hozzak ki belőle, még ha vannak kevésbé termékeny időszakok is benne. Lubickolni akarok, nem élvhajhász módon, de látni a hétköznapok szépségeit is, és nem mástól, mondjuk a gyerekeimtől vagy másoktól várni a kiteljesedést. Magam akarok lenni, aki a saját életem élem a maga küzdelmeivel és kudarcaival és örömeivel.

Az előadás posztere (Jászai Mari Színház)

 Néhány héttel később újra felbukkant a darab az életemben. Egy ismerősöm hozta szóba, aki szintén látta. Belőle egyenesen indulatokat váltott ki. Középkorú lévén, s mivel a történetet előtte nem ismerte, haragudott, hogy egyáltalán végig kellett néznie (ajándékba kapta a jegyet). Azt mondta, nem akar ilyesmit látni, mert az ő mindennapi életének része ez. Biff a saját gyerekére emlékezteti, aki nem nagyon akar dolgozni, és nem kezd semmit az életével. És ezzel apaként szembesülni nem könnyű. Úgyhogy utálta szegény Willyt meg az ő lelki nyomorát. És gondolom ezzel együtt a sajátját is.

Még egy érdekesség Miller darabjáról: egy kritikában olvastam, amikor Magyarországon először bemutatták a darabot (talán '59-ben), a magyar közönség nem igazán értette, mi a nyavalya is a baja Willy Loman-nek. Számukra hihetetlen jómódúnak tűnt és nem fogták fel, min tipródik annyit, hisz mindene megvolt, amit a mi szemszögünkből akkoriban kívánni lehetett. Most hogy nálunk is ennyire megváltozott a világ, az értékrend, igenis nagyon aktuális ez a darab, hisz temérdek Willy futkos ma is körülöttünk, aki álmai darabokra hullása után csak küzd a léttel.

Kérdések:

Ha ismered Miller drámáját, neked mit mond ez a szomorú történet, Willy Loman sorsa? 

Kinek az álmait igyekszünk valóra váltani? Motoszkál-e benned a szüleidnek való megfelelés vágya (nem számít, akárhány éves is vagy, és hogy élnek-e még)?

Mit gondolsz Biffről, aki apjának ellentmondva a szabadságot, egy kevésbé "hajtós", ám számára értelmes életformát választ?

Fanfár, tűzijáték

 Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem kevés szép emlékű szilveszter éjszakám van, összesen talán kettő, azok is a tinédzser koromhoz köthetők, az meg ugye nem tegnap volt. Persze majdnem minden évben barátokkal töltöm az óév búcsúztatóját, idén ellenben még ez is kimaradt, és ezt nem is bánom. Kárpótolt érte egy kellemes séta szikrázó napsütésben és egy kiváló vaníliás latte egy pazar kávéházi teraszon, és egy jó, tartalmas beszélgetés. (előre elnézést, a kávé iránti rajongásomnak időnként hangot kell adnom)

Viszont ha már új esztendő köszöntéséről van szó, volt szerencsém egy alkalommal Hanoiban (Vietnám) eltölteni a kínai új évet, az utcán, az Ázsiában oly megszokott hömpölygő emberáradat kellős közepén a magyar és finn barátság jegyében. Nos, az tényleg emlékezetes.

Ott is láttunk tűzijátékot, és erről szól ez a poszt.

Mert kinek mit jelent a tűzijáték? És erre tényleg nagyon kíváncsi vagyok.

Nekem számos gondolat és történet jut eszembe róla, álljon ezekből néhány itt.

Először is, sokat gondolkodtam, mi lehet a valódi rendeltetése. Mert az csak egy dolog, hogy gyönyörű és arra a néhány percre megajándékoz az időből való kiszakítottság érzésével. Ahogy tegnap lopva elnéztem az utcában a petárdákat és a mindenféle rakétákat gyermeki izgatottsággal fellövő embereket (és nemcsak a kamaszgyereket meg a vállalkozót, aki a gyerekeinek mutatta büszkén, milyen nagy volumenű csinnadrattát tud a szépen művelt kertjében rendezni, hanem az igen rangos belgyógyászt, akit életemben először láttam ilyen szerepben, és hát meghökkentem, el kell ismerni), rájöttem, hogy ez is egy kísérlet az afölötti örömködésünkre, mégoly értelmetlennek tetszik is, hogy az élet győzedelmeskedik az elmúlás felett. Mintha arra a rövid időre minden szörnyűség és borzalom feledhető lenne.

Még az is eszembe jutott a tűzijátékról, amikor két és fél éve épp csak megismertem K.-t, ott álltunk a dombon az augusztusi ünnepségen és kitekeredett nyakkal, szájtátva néztük az égbe pottyanó csóvákat. Aztán K. lenyomott egy konyakot, és hajnalig roptunk egy sörsátorban valami tüctüc zenére. Az a tűzijáték rég volt, K. már több, mint egy éve meghalt, mellrákban. Nem túl sok időt lehettünk együtt, de annál több vicces és kevésbé vidám pillanatban volt részünk. Kétségtelen, K. élni tanított.

Nagyapám mesélte, hogy ki nem állhatja a tűzijátékot, mert mindig a háborúra és a bombázásokra emlékezteti a zaja. Tizenhat évesen elhurcolták, hogy fiatal munkaerőként a német hadipart erősítse valami isten háta mögötti gyárban. Egész életében utálta a tűzijátékot. Azt is mondta egyszer, mikor még élt, ne használjam azt a kifejezést, hogy "borzasztóan szép" (még akkor se ha az egy létező szókép, oxymoron), mert manapság olyan dolog vagy jelenség, amire ezt lehetne mondani, nem nagyon létezik. 

Egy példát hozott rá, azt mondta, hogy amikor a bombák hulltak az égből, és felrobbantak, az iszonyúan szép volt, a látvány páratlan, csak épp mindenki tisztában volt vele, hogy emberéletek esnek áldozatul. Sose tudta elfelejteni azt az élményt, amit legtöbbször egy sártól tocsogó árokban élt át és egy idő után már félni se tudott, annyira részévé váltak a háború történései.

Volt olyan szakasza is az életemnek, amikor én se tudtam örülni a tűzijátéknak, sőt kifejezetten gyűlöletes volt számomra, hogy míg mások ünnepelnek, én a nagy fal közé zárva vártam valamit, amiről azt gondoltam, már soha nem jön el. De erről majd máskor. Nagyon hosszú történet.

Aztán fontos szempont, hogy a kutyák többségének szintén kínzással jár a hatalmas fény-és hanghatás, ami a tűzijátékot kíséri. Szegény állatok, fogalmuk nincs, mit művelünk mi kétlábú gazdáik az évnek ezen a néhány kivételes napján, nyilván azt gondolják, megőrültünk hirtelen. Mióta a kutyám öreg és megsüketült, már nem érdeklik ilyen világi hívságok, ám régen hetedhét határba menekült, árkon-bokron túl futott, ha nem került a házba be időben.

Fáradok, így feladom a mai napi gondolkodni valót:

Te teszel-e fogadalmakat az újévre? Betartod vagy bűntudattal küzdve, de megszeged, amit megígértél magadnak? És még csak nem is telik el túl sok idő?

Szereted a tűzijátékot és az ilyen fajta ünneplést?

Hogyan töltöd az év utolsó napját?