Lelkileg erős ember: te az vagy?

Tavaly ősszel jelent meg egy érdekes, a lelkileg erős emberek alapvető tulajdonságait összefoglaló cikk az interneten, melyet az amerikai Amy Morin jegyez. A hölgy kórházi szociális munkás és író az adatlapja szerint, a cikk eredeti, angol verzióját itt találjátok. Érdemes inkább azt olvasni, ha tehetitek, mert a fordítás mindig torzít valamennyit a szerző gondolatain. (Főleg ha - mint a mostani - eléggé elnagyoltra sikerült, bocsánat érte.) 

Mindenesetre a cím így szól: 13 dolog, amit a lelkileg erős ember elkerül...

Az írás nem minden pontjával értek egyet, ezért is teszem közzé a blogon, hátha együtt kiokoskodunk valamit, és hozzáadunk valamit. Ha írtok véleményt, hozzászólást, nagyon jó lesz, mert az utóbbi időben nem posztoltam semmit (megvolt ennek is az oka: a világ másik felére költöztem egy időre, és az első hetek az alkalmazkodással teltek.) 

Az is fontos szempont szerintem, hogy a mentálisan erős ember minden kultúrában mást és mást jelent. Nekem ez a cikk nagyon amerikai, és az érzékenyebbre sikerült magyar lelkemmel nem minden emészthető benne. (Mondom ezt úgy, hogy ebben az ázsiai országban, ahol élek, már sokadszor mondják nekem és nem csak az itt élők, milyen erős vagyok...)

Míg egy amerikait az önérvényesítés, a kifelé sugárzott magabiztosság és a saját célok és tervek megvalósítása motivál elsősorban, és nagy ívben tesz a többi embertársára, az lebeg a szeme előtt, ami NEKI JÓ, egy kelet-európainak még mindig a mélyen megélt érzéseinek sokasága lesz a belső mozgatórugója, és jól is van ez így. Ami engem illet, örülök, hogy oda születtem ahová, mert megélhetem, milyen az, igazán törődni a másikkal, és nem felszínesnek lenni. Meglep, hogy így látom magunkat? Pedig ez most hatványozottan így van, miután legalább nyolc különféle nemzet fiaival s lányaival dolgozom együtt, van hát összehasonlítási alap. (Ugye mondanom sem kell, hogy a kollégák közül a lengyelek lettek a legjobb barátaim? Nagyon hasonló a lelki beállítódásuk, neveltetésük, a történelmi gyökereik a miénkhez, legtöbbször félszavakból is értjük egymást, és a humorunk is közös.)

Lássuk, ki az, aki Amy Morin szerint igazán erős!

1. NEM PAZAROL IDŐT AZ ÖNSAJNÁLATRA

Mentálisan erős embert soha nem fogsz látni a körülményei miatt sajnálkozni, vagy azon a tényen bosszankodni, hogy valaki rosszul bánt vele. Ő már tudja, hogyan vállaljon felelősséget a tetteiért, illetve a lehetséges következményekért. Tisztában van azzal is, hogy az élet nem mindig igazságos. Ha kellemetlen vagy rossz helyzetbe kerül, azt mondja: "Na, jól van." vagy egyszerűen csak: "A következőt!" (gondolom nehézséget)

NEM ÉRTEK EGYET: Az önsajnálat nagy dózisban adagolva VALÓBAN káros, sőt néha kóros. Sok ember szenved tőle, mégsem tesz ellene semmit. Manapság népbetegséggé nőtte ki magát a panaszkodásra való hajlammal együtt. De! Azért néhanapján mindenkinek joga van ahhoz, hogy kicsit sajnálja magát, ha elkámpicsorodik. Ha folyton kíméletlen vagy önmagaddal, tartod magad, és nem engeded meg, hogy erőtlen legyél, akkor a többiek szemében te leszel a bevehetetlen bástya, aki soha nem mutat gyengeséget, így nem is omolhatsz össze soha. Pedig nem létezik olyan ember, akivel ez ne történne meg olykor. Vannak élethelyzetek, amikor a gyengeség az egyedüli túlélési mód.

2. NEM ADJA ÁT AZ IRÁNYÍTÁST 

A mentálisan erős ember nem hagyja, hogy más kontrollálja őt vagy felülkerekedjen rajta, mert tudja, hogy ő irányítja a tetteit és érzelmeit és ő választja meg azt is, hogyan reagál, milyen érzéseket táplál egy adott szituációval kapcsolatban. 

NEM ÉRTEK EGYET: a cselekedeteidet tényleg csak te irányítod, rég rossz, ha mások teszik helyetted, de ez sem ritka (van a világon számos hely, ahol ez a pont nem ennyire egyértelmű, gondolj csak arra, milyen jogai vannak a nőknek az arab világban...) Viszont az érzelmek pont attól érzelmek, hogy nem tudjuk őket irányítani! Maximum elnyomni, elfojtani. Hogyan kényszeríted magad például, hogy ne legyél szerelmes, ha minden sejted egy valakiért bizsereg? Ha gyászolsz, hogyan tudod meggyőzni magad, hogy ne fájjon? Ha bántottak, a félelemnek és szégyennek azonnal megálljt tudsz parancsolni? Sajnos nem. Egészséges lelkületű ember erre nem képes.

3. NEM TART A VÁLTOZÁSTÓL

A mentálisan erős ember nem próbálja meg elkerülni a változásokat, lelkes és nyitott rájuk. A legnagyobb félelmük nem a bizonytalanságból származik, hanem hogy valami ugyanolyan marad. A változás és a bizonytalanság az ilyen embert arra sarkallja, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: kicsit mindannyian félünk a változástól, legyen az munkahelyváltás, válás, új tevékenység, amiben nincs tapasztalatunk. A különbség ott van, hogy vannak emberek, akik a félelmeiket legyűrve is bele fognak vágni az újba egy jobb jövő reményében. Nem tudom, miért kell ennyire rettegni kimondani, hogy mindannyian félünk. Egyik elismert pszichiáterünk mondta, hogy ha nem félsz semmitől, az már az elmebetegség kategóriájába tartozik. És ez nagy valószínűséggel igaz. A félelem már az ősidőkben is az ember túlélését szolgálta.

4. NEM PAZAROL ENERGIÁT OLYAN DOLGOKRA, AMELYEKET NEM TUD MEGVÁLTOZTATNI

Nem hallasz mentálisan erős embert sokat (!) panaszkodni például egy elveszett csomag vagy dugó, legfőképp pedig más emberek viselkedése miatt. Az ilyen ember hamar felismeri, hogy vannak helyzetek, amikor az egyetlen dolog, amit befolyásolni tud, az a hozzáállása.

EGYETÉRTEK: az első kitétel, ami tényleg tetszik. Próbálok ennek szellemében élni, főleg most. Az, hogy teljesen váratlan és ijesztő helyzeteket kellett megoldanom az elmúlt hetekben, amikre az otthon biztonságában gondolni se mertem volna, növeli az önbecsülést, és megtanít nem idegeskedni a megváltoztathatatlan dolgok miatt! Itt tényleg az működik, ha elengeded a zavaró dolgokat. A türelem szerintem a lelkileg erős emberek egyik legfontosabb jellemzője. Az élet minden területén érdemes gyakorolni. Szerintem kifizetődik. Én egy életen át fogom tanulni.

 5. NEM AGGÓDIK AZON, HOGY MINDENKINEK MEGFELELJEN

A mentálisan erős ember tudja, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni. Ismersz olyan embert, aki mindig alárendeli a saját szükségleteit a másokénak? Vagy olyat, aki pont az ellenkezőjét teszi, és rákényszeríti az akaratát másokra? Aki erős, az nem fél nemet mondani vagy kiállni önmagukért, ha a helyzet úgy kívánja. Törekszik a kedvességre, de nem keseríti el, ha nem mindenki elégedett a viselkedésével.

EGYETÉRTEK: ez itt nagyjából az asszertivitás témakörét fedi le. Te nem az vagy, amit mások gondolnak rólad, hanem pontosan az, amit te gondolsz magadról. Persze egy egészséges szintig. A nemet mondás képességét iskolai szinten tanítanám! Sok lelki gubanctól megóvná a cseperedő gyerekeket. A magyarok többségéből hiányzik ez a képesség, és gyakran mondanak olyan dolgokra is igent, amitől borsódzik a hátuk. Azt, hogy a másik fél hogyan éli meg a te nemedet, az ő korábbi élményei, emlékei és berögződései határozzák meg. Erre elmesélek egy a héten történt esetet. 
Az egyik nem túl nagy népszerűségnek örvendő amerikai férfi kollégám, aki egyébként eléggé szeret lébecolni, és a munkát másra hárítani át, odajött hozzám, és megkért, hogy tartsam meg az énekóráit heti egy alkalommal, mert ő nem jó a zenében. Valakitől hallotta, hogy én viszont igen (egyébként ez nem igaz, mert még kottát olvasni se tudok, csak szeretek énekelni.) A szépséghiba ott van, hogy ő úgy hitte, ez neki jár, és mindezt néhány nap ismeretség és a reggeli kötelezően odavetett műmosollyal kísért "hávárjú"-jáért cserébe egy egész éven át meg is teszem neki. Úgy, hogy még az órarendemben se lenne nyoma. Természetesen rögtön tudtam, hogy ki akar használni (mint kiderült, több újonnan érkező kollégánál is bepróbálkozott fű alatt, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia). Két nap múlva odamentem hozzá, és mondtam, nem vállalom, mert nekünk Anuban tanároknak van a legtöbb óránk. Kedvesen, ámde határozottan utasítottam vissza a kérését. Más esetben még akár haragudhattam volna is, mit képzel magáról. Mindenesetre azóta nem jár már nekem a bájvigyor és a hogyvagyozás, és meg kell mondjam, nem is baj, mert nem az a személyiség, akivel jó lenne bármilyen kapcsolatba állni. Az ő sértődöttsége csak megerősítette a NEM-em értékét.

 6. NEM FÉL ÉSSZERŰ RIZIKÓT VÁLLALNI 

Aki erős, hajlandó bevállalni némi az ésszerűség határain belül mozgó rizikót.  Nem fejest ugrik a semmibe, egyszerűen csak mérlegeli a kockázatot és hogy mit nyerhet, alaposan számba vesz minden lehetséges jó vagy rossz forgatókönyvet.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Aki mer, az nyer. Ugye, ismerős a magyar mondás? És valóban így van, ha a legkisebb rizikót sem vállaljuk a boldogabb élet reményében, amit nem fog helyettünk megtenni senki, akkor hosszú évek sora fog eltelni úgy, hogy biztonságban érezzük magunkat ugyan (valakinek ez is elég), de a fejlődés lehetőségét elvesszük magunktól. A változástól mindenki fél, nem gondolom, hogy egy munkahelyváltás, válás vagy más életkörülmények megváltozása ne váltana ki félelmet az emberekből, a különbség ott lehet, hogy a félelem ellenére is belevágunk az újba.

7. NEM BÁNKÓDIK A MÚLTON

Aki erős, elfogadja a múltját, nem pazarol lelki energiát a régi sérelmekre, nem búsong a régi szép idők elmúlta felett. A jelenben él és a jövőt tervezi.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: A múltban történt események, emléktöredékek, érzések egyvelegéből épül fel az ember. Teljesen nem lehet sutba dobni, hisz az identitásunkat az átélt élmények adják. Csak a múltban élni viszont tényleg nem érdemes, mert akkor a jelen és a jövő élvezhetetlenné, értelmetlenné válik. Elismerem, vannak az ember életében olyan történések, amelyeket nem könnyen lehet elfelejteni és feldolgozni. Egy életen át hordozni tüskéket, fájdalmat - egyenes út a boldogtalansághoz. Ezeknek az élményeknek a feldolgozásához lehet segítséget kérni, legyen az barát vagy hivatásos segítő. 

 8. NEM KÖVETI EL UGYANAZT A HIBÁT ÚJRA ÉS ÚJRA

A mentálisan erős ember felelősséget vállal múltbéli tetteiért és tanul a hibáiból, így nem követi el rendre ugyanazokat a bakikat, és a következő alkalommal próbál minél jobb döntéseket hozni. (Ez egyébként a nagyon sikeres (cég)vezetők és vállalkozók egyik legfőbb megkülönböztető jegye.)

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Persze törekszünk arra, hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, de csak nagyon kevés ember ismeri fel a saját, gyakran ismételt viselkedésmintáit, és emeli ezt tudatos szintre. Például gondoljunk csak arra a nőre, aki mindig bántalmazó társat választ, és mégse tud (vagy képes) másként tenni. Pedig lehet, hogy már felismerte, hogy ez neki nem jó. A kérdés sokkal bonyolultabb, mert még ha fel is ismerted a sorozatos bakijaidat, nem biztos, hogy képes vagy megváltoztatni pusztán akarással. Az már viszont valóban az érettebb személyiség jellemzője, hogy az elkövetett hibáért vállalja a felelősséget, és nem keres bűnbakot vagy valaki mást, akire át lehet tolni a következményeket. Ez Thaiföldön óriási gondot okoz nekünk, a nyugati társadalmakból érkezőknek, mert itt soha senki nem ismeri el, ha tévedett, és mindenféle körmönfont módon megpróbálják másra kenni a dolgokat, vagy egyszerűen csak hallgatnak. Így könnyen találhatod magad olyan szituációban, hogy téged vádolnak valamivel, aminek még csak a létezéséről se tudsz, így megvédeni se egyszerű magad. 

 9. KÉPES ELISMERNI MÁSOK SIKEREIT

Az erősekben megvan az a képesség, hogy elismerjék és ünnepeljék mások eredményeit. Nem irigykednek vagy gyűlölködnek csak azért, mert más sikeresebb, mint ők. Felismerik, hogy a siker mögött milyen kemény munka van és megpróbálnak ők is ugyanilyen keményen dolgozni, hogy eredményesek legyenek. 

EGYETÉRTEK: Érezted már valaha, hogy sárgulsz az irigységtől, mert valaki olyasmit ért el, amire te is nagyon vágytál? Vagy nem is vágytál rá, mégis szíven üt, hogy neki összejött, sikerült és most elégedett. Az irigység természetes emberi tulajdonság, ha egészséges szinten van jelen. Elsősorban - ha jobban megfigyeled - az irigységet fájdalom kíséri, a be nem teljesült álmaid fájdalma. Ha nem utálod a másikat azért, mert sikeres, hanem ez téged is inspirál és esetleg jobb teljesítményre sarkall, az nyerő. Ha gondolatban vissza-visszatérsz az adott személy sikeréhez, és netán még utálni is elkezded őt érte, akkor kezdj el gyanakodni. Ez nem fog jót tenni. Nem neki, neked. Van még az a fogalom, hogy "Úgy irigyellek." Vizsgáld meg, szoktad mondani? Kinek? Milyen helyzetben? 

10. NEM ADJA FEL AZ ELSŐ KUDARC UTÁN

Minden kudarc egyben lehetőség is az újra. Még a legsikeresebb cégvezetők is elismerik, hogy a kezdetekkor milyen alapvető hibákat követtek el. Aki erős, kész a kudarcra, és nem futamodik meg, egészen addig, míg el nem éri a célját. 

EGYETÉRTEK: személyiségfüggő, ki hogyan képes kezelni a kudarcot. Korunkban, amikor csak az a jó, ami tökéletes, a kudarc valami alantas, kerülendő dolog, amit nehezen élnek meg az emberek. Pedig egy kudarc új kapukat is képes megnyitni, lehet erősödni általa. Mert mindannyian elbukunk néha, és az, hogy képesek vagyunk felállni, tesz minket emberré. 
Megint egy történet. Az egyik thai diákom apukája, aki Amerikában élt egy ideig, elmesélte nekem, hogy olyan befolyásos és gazdag családban nőtt fel, ahol arra nevelték őket, mindent azonnal meg kell oldani, bukás vagy hibázás lehetősége kizárt. Gyerekkorától ezt hallotta, és mire középiskolás lett, ő is úgy gondolta, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon és mindent azonnal meg akart kapni. Eredmény? Évekig tartó pszichoterápia, és bár legalább 20 év eltelt azóta, még mindig dolgozik ezen. Viszont hihetetlen volt hallani, amikor azt mondta: "Most már szabad vagyok." Meg kell mondjam, a kisfia az egyik legkiegyensúlyozottabb és legszeretettelibb gyerek a csoportban, látszik, mennyi munka van a nevelésében. 

 11. NEM FÉL EGYEDÜL LENNI

A mentálisan erős ember élvezi az egyedüllétet is és képes tartalmasan eltölteni. Ezt az időt értelmes dolgokra használja, tervezget, belemerül abba, amit csinál. Élvezik a saját társaságát, a hangulata és boldogsága nem más emberekétől függ. Persze, szeretik a társaságot, de nem ez határozza meg, hogy jól érzik-e magukat.

EGYETÉRTEK: Vannak emberek, akik egyáltalán nem viselik el az egyedüllétet. Minden egyes percüket másokkal kell eltölteniük ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat. Minden este találkozó, egy kis vásárlás, csak hogy nyüzsgés legyen körülöttük. Ez az igény változik természetesen az életkorral, és egyre kevesebbet mozdulunk ki. A magány - még ha nagyobb családban is él  valaki - néha kell a léleknek!  Ez az idő csak a tiéd, alkalom az összegzésre, álmodozásra, tervezésre. Egy sokgyerekes, túlterhelt anyuka mesélte nekem egyszer, hogy minden hónapban egy napot arra szán, hogy hazamenjen a szüleihez. Mikor ott van, nem zavarhatja senki, alszik, pihen, lazul, hogy újult erővel térjen vissza a népes családjához. És ebben még a férje is partner. Jó, hogy van ilyen. És hogy az anyuka meg meri engedni magának, hogy egyedül legyen (leküzdve a lelkiismeret-furdalást, hogy ő ettől már nem jó anya többé.)

 12. NEM ÉRZI ÚGY, HOGY A VILÁG TARTOZIK NEKI

A mentálisan erős emberek nem érzik úgy, hogy bármi is járna nekik az élettől. Különösen a mostani gazdasági helyzetben tisztában vannak vele, hogy mindenért meg kell küzdeniük (jó fizetés, juttatások, kényelmes élet), és tesznek is érte.

EGYETÉRTEK: Én személy szerint mindig sokkal jobban tudtam értékelni azokat a dolgokat, amik nem csak úgy az ölembe hullottak, hanem meg kellett harcolnom értük. Egyetlen egyszer éreztem úgy életemben, hogy nekem valami jár, mert fiatal vagyok, és a ez a rákból való felgyógyulás volt. De rövid idő alatt megértettem akkor is: abszolút nem magától értetődő, hogy az embernek csak azért jár valami, mert gazdag, szép vagy éppen fiatal. 

13. NEM VÁR AZONNALI EREDMÉNYEKET

Legyen szó akár edzéstervről, fogyókúráról vagy egy új üzlet beindításáról, az erős ember tudja, hogy hosszú távra kell terveznie, nem várhat azonnali eredményeket. Lépésről lépésre halad, beosztja az energiáját, és az apró sikereket is értékeli. Tudja, hogy nagy változáshoz idő kell.

EGYETÉRTEK: türelem, kitartás (netán állhatatosság, értelmező szótár szerint: Következetesen kitartó (személy), aki ragaszkodik életét irányító gondolataihoz, elképzeléseihez, céljaihoz, elhatározásaihoz és szándékaihoz, kitart mellettük és nem változtatja meg őket egyik napról a másikra.), ezek még a vallások többségében is nagyszerű erények. Hát még ha több, mint hétmilliárd embertársunk vonatkozásában tekintjük ezeket a tulajdonságokat. Nem tartozik ugyan szorosan ide, de ha még az együttérzés is beállhatna a sorba, akkor nekem megvannak a favoritjaim, legalábbis érzések szintjén. Talán nem vitatja senki, hogy a türelem kevésbé népszerű manapság, amikor arra szocializálnak minket, hogy mindent azonnal szerezzünk meg, valósítsunk meg, éljünk át, stb.

Kérdés:
Szerinted valóban ezek a lelkileg erős ember tulajdonságai? Hozzá tudnál tenni valamit, vagy elvennél belőle? 

Sosem késő el-és újrakezdeni élni!

A mai bejegyzés témájában még kapcsolódik az előzőhöz, már csak így van ez a vissza-visszatérő gondolatokkal. Görgessük hát kicsit tovább! Gyakran hallani - szinte már közhellyé kopott megállapítások és rossz beidegződések ezek -, hogy "én már túl öreg, túl fáradt, túl lusta vagyok változtatni életem folyásán, még ha XY-nak sikerült is, nekem ez már nem fog úgyse menni." 

Vajon így van ez? Vannak életszakaszok, amikor valóban úgy érezzük, túl öregek, fáradtak és lusták vagyunk a változás irányába lépni akár egy apró tyúklépést is, ám ezeknek a periódusoknak is megvan a szerepe és létjogosultsága. Ha viszont már megérett a döntés, az igazi változások eléréséhez már néhány centinyi elmozdulás is elég. 

Az a tapasztalatom, hogy kétféle embertípus van alapvetően. Vannak, akiknél a gyors és radikális, amolyan kamikaze változtatások működnek csak jól (pl. valaki hirtelen elhatározással felmond vagy lezár egy régóta halódó viszont, barátságot, függőségi helyzetet, ami új utakat nyit meg előtte és a pozitív változás lehetőségét is magában rejti). A másik csoport (úgy ítélem, jelenleg én is ebbe tartozom) hosszú ideig érlel egy elhatározást, és fontos számára a biztonság érzete, anélkül kevésbé fogékony élete átfordítására. Ez is rendjén van, egészen addig, amíg megvan a változtatásra való igény, és nem hagyjuk, hogy a saját életünket a fotelből, mint egy középszerű tévéműsort kívülállóként nézzük végig. Ez lehet az egyik oka sok-sok ember élethosszig tartó boldogtalanságának. Egyszerűen nem maradunk így lelkileg egészségesek, a stagnálás senkinek nem tesz jót.

A görcsös változtatni akarásnak is akadnak hátulütői persze. Ismét az arany középút esete forog fenn, az lenne a jó. Éppen ma olvastam a 105 évet megélt Tibi bácsi történetét egy portálon (A CIKK teljes terjedelmében itt olvasható). Igencsak tanulságos, többször elmosolyodtam közben, és konstatáltam: igen, ezt így is lehet! Jó ilyen történeteket hallani, hát még ha úgy érzed, nem vagy épp a helyeden.
Több momentum is megragadott Tibi bácsi életéből, amellett hogy filozófiája is lenyűgöző a maga egyszerűségében, és kedvenc nagyapáméval szinte szó szerint egybevág: "Az életet élni kell..." (Nagyapámé két szóval volt több csupán: "Az életet élni kell, nem érteni." Úgy hitte, arra néhány évtized úgyse lenne elég, akkor meg minek erőlködni, sok tartalmas pillanattól venné el az időt.) Az idős férfi ötvenegy évi házasság után elveszítette feleségét, és 97 éves korában talált rá újra a szerelem. Választottja több, mint húsz évvel fiatalabb nála, de mindketten úgy gondolják, ez nem jelenthet már ebben a korban akadályt. Hasonló történet ugrott be erről rögtön, hiszen sokan egész életen át keresik a szerelmet. 

Néhány éve az egyik angol kurzuskönyvben százéves emberekről fordítottunk egy érdekes olvasmányt. Egy amúgy jó egészségnek örvendő idős brit hölgy arról mesélt, hogy 68 évesen ment először férjhez. Bár a társa néhány hónap múlva rákban elhunyt, ő mégis boldog volt, hogy életében egyszer legalább átélhette ezt az élményt. 

Hajszálra ugyanez a helyzet az élethivatással, munkával is. Nagyon szerencsés ember az, aki megtalálja a hivatását, és képes tenni érte, hogy ezen a területen is kiteljesedjen. Nehéz több évtizedet úgy lehúzni, hogy valaki a munkájában semmi örömet nem lel, csak a pénzszerzés és a létfenntartás eszközének tekinti, vagy a nyugdíjazása után áhítozik, mondjuk már negyven évesen. Mert nem szereti, nem lelkesedik érte, mert unja, esetleg még utálja is. Ezt hívják mindennapi robotnak, ugye? Mindegy milyen munkát végez egy ember, ha élvezi és bele tud feledkezni. Tényleg, bármilyen tevékenység lehet, kinek mi a vágya. Szívünk szerint, ehhez kell a legnagyobb bátorság.

Erről egy másik példa jut eszembe. Néhány éve elkísértem egy barátnőmet egy budai villába, ahová antik bútort javítani ment. A lakás tulajdonosa, egy ifjú férfi kedvesen fogadott minket, a munka közben pedig mesélt közel százéves nagymamájáról és annak lánytestvéréről, akik a holokauszt elől menekülve Amerikában találtak új hazára, és ott kezdtek új életet. A lánytestvér lesz most itt számunkra az érdekes, aki hatvanegynehány évesen megözvegyült, és elhatározta, hogy beiratkozik az egyetemre, hogy elkezdhessen végre dolgozni a majdan megszerzett diplomával (ha jól értettem, viszonylagos jómódban élt a család, és az asszony kizárólag a családdal foglalkozott addig). Tudjátok, mit tanult? Pszichológiát. Miután elvégezte, elkezdett praktizálni, és még több, mint húsz évet dolgozott a szakmában, emberek százainak segítve, a hosszú esztendők alatt megszerzett tudását és tapasztalatait továbbadva. Manapság is aktív még, kórházban önkénteskedik és beteg gyerekeknek olvas fel gyógyító mesét. De van egy nagy bánata: nem tud már gyalog menni a "munkahelyére", mert fáj a lába, és a hely majdnem tíz kilométerre van az otthonától. Mikor ezt meghallottam, mindjárt erőre kaptam én is.

Etka anyóról is szeretnék mesélni, őt rengetegen ismerik hazánkban. Az már biztos, hogy az általa kidolgozott módszerrel nagyon sok fájdalommal élő embernek segített, és magát is hatékonyan gyógyította meg a mozgásformával, amit kitalált. Egészen 55 éves koráig úgy hitte, mert az orvosai is erről győzték meg, hogy tolószékbe kerül, erőteljes csontritkulása és szívbetegsége miatt. Mai napig élénken él bennem a riport, amiben Vitray Tamás kérdezgette a virgonc kis nénit, aki fiatalokat megszégyenítő mozgékonysággal ficergett a színpadra tett székben, és örömmel mutatta be gyakorlatait a nagyérdeműnek. Csak bámultuk nagy szemekkel.

"Hatalmas szenvedéllyel és akaraterővel kezdte el tanulmányozni az emberi test és elme kapcsolatát és fejlesztését. Az összes elérhető keleti és nyugati szellemi és fizikai mozgáskultúrát kipróbálta, majd a megismert tanításokat összegyúrta, de még mindig nem volt elégedett, ezért elkezdte figyelni az élőlények mozgását. Ez vezette ahhoz a felismeréshez, hogy az ősi, velünk született légzés, mozgás az, amit alapul kell vennie a saját technika kidolgozásánál." - írja róla a life.hu.
Majd így folytatódik Etka anyó méltatása: "A lelki és testi fejlődés Etka magánéletére is pozitív hatással volt. Sok együtt töltött évtized után férje a világ legcsodálatosabb feleségének látta őt, igazi nőnek, akit megálmodott magának. Sosem lehetett megszelídíteni a mindig változó, játékos, pajkos asszonyt, aki meglepő bölcsességgel rendelkezett. Etka 83 évesen még görkorcsolyázott, bordásfalon függeszkedett és kondícióját a húszévesek is megirigyelték."

Hogy egy személyes emléket is mondjak megint, a csontvelő-átültetésem idején, ami néhány hónap abszolút elszigeteltséget jelentett a külvilágtól, ottani kezelőorvosom azzal próbált meg reményt plántálni belém, hogy mesélt egy korábbi pácienséről, aki - miután a hosszas kezelések után felgyógyult - családostul Kubába költözött, és folytatta korábban megkezdett zenei karrierjét. Hát mi lehet nagyobb ösztönző erő, mint egy ilyen példa? Akár a gyógyulásra, akár hogy újra felépítsd romjaidból önmagad, és az legyél, aki szeretnél lenni.

(Igen, ígértem Mosolykáról is egy teljes cikket, a könyvet még olvasom, de meglesz hamarosan az is.)

Kérdések:

Szereted a változást? Mersz vállalkozni az újra? Érzed egyáltalán szükségét? Melyik típus vagy: azonnal mély vízbe ugrós, vagy óvatosan tervezgető és megvalósító? Milyen érzés számodra, mikor megcsap a "választás/változás szele"? Lelkesítő, félelmetes, kétségbeejtő vagy természetes?

Bottal poroszkálók avagy minden bot végén található egy élet

Fura nap volt ez a mai. És valami módon mindegyikben van ilyen elem, főleg ha emberek közé merészkedem. Nem kell megijedni, ez azért elég gyakran megtörténik velem. Tehát ma is. Az úgy volt, hogy reggel bebicikliztem a közeli városba, miután Ericához szerettem volna jutni. Az egy növény, és úgy éreztem, pont belőle kell három a balkonládámba. Nagyon felvidította az ablakot, egész másképp néz most ki. 

Az egyik nagyobb bevásárlóközpont előtt várakoztam épp, és abban a tíz percben újkori társadalmunk egy jellegzetes látványa tárult elém, bottal poroszkáló embertársaink közül néhányan épp e délelőtti órát választották reggeli bevásárlókörútjuk végrehajtására.  

Először egy termetes asszonyság lépett ki a kisebb élelmiszerboltból, ahol általában az idősebb generáció intézi bolti ügyeit. Az egyik lábát erőteljesen húzta. Régimódi szemüvege és lábára simuló cicanadrágja, valamint ondolált frizurája egy letűnt korról árulkodott. Nem titok, szeretem nézni az embereket (csak remélni merem, hogy nem túl zavarba ejtően teszem). Néhány másodperc alatt is kirajzolódik bennem néhány érzés egy általam ismeretlen élet kapcsán. A nő kievickélt a bejáratig és siető, mohó mozdulattal azonnal rágyújtott. A szemei üvegessé váltak, a füsttel való kéjes találkozástól megszűnt számára létezni a világ. És persze ott volt a kezében a botja, ormótlan végű, csúnya, az az ortopéd fajta. Arra támaszkodva, bár nem elhanyagolható súlyához képest viszonylag stabilan és fürgén létezett a világban. A szenvedély nagy úr.

Néhány perccel később, pár száz méterrel odébb, egy bácsit vettem észre, aki aprókat ütve a kövezetre, nem túlzok, kb. három centinként, erősen koncentrálva haladt el előttem. Akarata hajtotta előre, ez biztos, mert fizikai ereje már nem lehetett sok. Kopottas öltönyt és hozzá illő csíkos mintás nadrágot viselt, aminek a szára csak úgy lobogott minden egyes erőltetett lépésnél. A helyre kis bot pedig csak kopogott. Komolyan elgondolkodtam, hogy a húzós kocsiját hogyan fogja beletenni a hatalmas bevásárlókocsiba, és már épp léptem volna felajánlani a segítségemet, amikor meggondoltam magam. Ez a bácsi úgy megy itt a mások számára nevetséges tempójával, olyan rendületlenül, hogy megaláznám, ha odamennék segíteni. És milyen igazam volt! Olyan ügyesen emelte bele a táskát a kosárba, hogy csak lestem. És aztán a bejárat felé vette az irányt ugyanezzel az elszántsággal, önérzetesen. 

De előtte még történt valami: kicsit gyorsabban ugyan, de szintén bottal a kezében egy középkorú, sportosan öltözött, ám megtört arcú férfi keresztezte a bácsi útját. Egymásra néztek, azt a két beszédes tekintetet! Szinte leírhatatlan. Elképzeltem mégis, milyen párbeszéd játszódott le bennük. 

Bácsi: Hát, te fiam, jól kikaptad! Vagy húsz évvel lehetek nálad idősebb, mégis milyen vígan és kitartóan emelgetem itt a botomat, látod? Pedig még két emeletet meg kell másznom! Nem baj, időm, mint a tenger, legalább ma is kimozdultam egy kicsit.

Férfi: Meg kell magam emberelni, nem akarom, hogy ilyen csiga lassú legyek, mint ez az öregúr itt! Mindjárt odaérek az autóhoz, belepréselem magam ezzel a rossz, nyomorék, műtött lábammal, aztán hazamegyek. Nem lesz ez jobb már, érzem. De ennél a bácsinál azért gyorsabban megyek, még szerencse! 

A bácsit aztán elnyelte a nagy áruházlánc helyi kirendeltségének költekezni vágyókra éhes gyomra, és a bús férfi is beszállt némi tornamutatvány árán rokkant jelzéssel ellátott kocsijába (miközben egy asszony, talán a felesége szó nélkül pakolt be a csomagtartóba). Aztán dolguk végezetten elhajtottak.

Újabb kép úszott be látóterembe, egy csontsoványra fogyott, nyolcvanas évek divatját idéző farmeregyüttest viselő férfié. Mondanom sem kell, nehezére esett a járás, betegnek tűnt. Magányosnak, hontalannak, elesettnek. És a testét ő is egy bottal toldotta meg, hogy könnyebben mozogjon. Kivert kutya nézése volt, és amikor a szemébe néztem, szégyenlősen lehajtotta a fejét. Mint aki nem szokott hozzá, hogy őt észrevegyék. Vagy már elszokott tőle. Talán nem újdonság, hogy a legtöbb pszichológiai irányzat azt vallja, és ezzel egyet kell értenem, hogy személyiségünk magja egy életen át elkísér. Persze vannak változ(tathat)ó dolgok, jellemvonások, de talán a bácsi mindig is a sorsra fittyet hányó, a sportruhás férfi pedig melankóliára hajló volt.

Nem sokkal ezután felpattantam a biciklire és a kellemetlen, arcomat pirosra csípő ellenszél dacára is viszonylag energikusan hazakerekeztem. Jó volt érezni, ahogy az izmaim megfeszülnek, és hogy minderre képes vagyok! Érdekes, mert ez csak most jut eszembe, hogy itt ülök és rendezem a gondolataimat, hogy valami hasonlót, a botra (illetve egyéb mozgást segítő eszközre, járókeretre) utaltságot magam is átéltem már életem során. És akkor abban a helyzetben korántsem volt biztos, hogy az az állapot javulni fog. Újra kellett tanulnom járni (ez egy másik történet, majd egyszer talán elmesélem). 

A sétabot a régi időkben amolyan státuszszimbólum volt, a divatot is követte minden bizonnyal. A képzeletemben azzal kapcsolódik össze, hogy sétabottal vagy pálcával közlekedni az utcán olyan igazi uras dolog. Ha viszont a mai napot veszem alapul, márpedig mi mást tehetnék, mert a mában élek, akkor a bot egy kellék, a betegek és idősek gyakran nélkülözhetetlen kelléke. Nem egyedi (olyan tb-alapon uniformizált, gumivéggel), és olyasmit fejez ki, ami visszafordíthatatlan. Legalábbis számomra. Annak ellenére, hogy tíz év elteltével már elhinni is nehéz, hogy volt idő, mikor állandó társam volt.

Hogy mit is akartam ezzel a mai poszttal, magam előtt se teljesen világos. De az biztos, hogy valamit szerettem volna mondani az öregségről, a mozgásban korlátozottságról. És hogy ennek jelképe lehet egy ilyen egyszerűnek tűnő eszköz, mint dísztelen egy bot. Azt viszont pontosan tudom, arra gondoltam, hogy ezen a fertályán a világnak (mondjuk Európában vagy a fejlettebb országokban) milyen kevés figyelem jut azokra, akik már nem túl aktív tagjai a társadalomnak. Tudom, ez más kultúrákban abszolút nem így van, a falu vénei és a hajlott korúak, még ha nincsenek is már a topon fizikailag és lelkileg, a legmegbecsültebb helyen állnak a generációk sorában. Kiaknázatlan kincs a felhalmozott tudás, amit ezek a sokat látott emberek magukban hordozhatnak. Már csak az emlékeikkel, a szokásaikkal. Szerintem a lelki egészség egyik alappillérje lehet(ne), ha nem szakítanánk meg a kapcsolatot és a folytonosságot az idősek és a fiatalabb korosztályok között. Ez utóbbi viszont szigorúan csak magánvélemény.

Mai kérdés:

Hogyan vélekedsz az idősebb korosztályról? Kolonc, megoldandó feladat vagy érték a jövő nemzedékei számára a létük? (és nem csak a saját nagyszülőkre gondolok) Tanulhatnánk valamit tőlük? 

És egy másik aspektusból: szerinted mennyit változik az ember, mire megöregszik? Milyen leszel, ha megöregszel? Megmaradnak alapvető tulajdonságaink?

Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?

Ilyen címmel olvasok könyvet most, és nem is rossz ám. Ma a "lyukasóráimban" beültem a könyvtárba és vég nélkül jegyzeteltem újabb témák után kutatva. Két óra telt el úgy, hogy fel se néztem a jegyzetekből, csak repült az idő. Mivel az asszertivitás mint technika nagyon tetszik, és folyamatosan igyekszem tökéletesíteni az önérvényesítő (de másokat nem eltaposó) magatartásomat, csiszolgatom, ahol érem. Ez egy örök tanulási folyamat, tudomásul kell venni. A könyv első fejezete azt próbálja meg némi kis (ön)teszteléssel kideríteni számunkra, mennyire vagyunk képesek a saját érdekeinket képviselni, tudunk-e nemet mondani (ez szokott az emberek többségénél a legjellemzőbb lenni, mármint az erre való képesség hiánya), és mennyire merjük felvállalni magunkat, igazi énünket a legkülönbözőbb szituációkban. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy legalább annyi "arca" van egy embernek, ahány másikkal találkozik és amennyivel interakcióba lép, bár a személyiség magja közben természetesen nem változik.

A szerzők az egyik legérdekesebb részben a személyiségek egyes fajtáit elemzik. Kik lehetnek azok az ún. nehéz emberek, akikkel aztán kénytelenek vagyunk bánni valahogy. Konkrétan ezt a fajta felosztást nem ismertem, de tetszik. Minden egyes típushoz, amit bemutatnak, társítottam egy vagy több általam ismert embert, aki pontosan olyan, úgy viselkedik, mint az a leírtakban szerepel, és valamilyen okból nehézkesnek találtam a velük való érintkezést. Biztosan mindenkinek a környezetében akadnak ilyen emberek. Persze igyekszünk őket kiiktatni az életünkből, de vannak olyan helyzetek, amikor ez lehetetlen. Ha a családtagod, munkatársad, főnököd vagy épp beosztottad ilyen, akkor muszáj valahogy bánni velük (és nem elbánni, bár néha az embernek ahhoz volna kedve).

Lássuk a típusokat!

• Az agresszív vagy "gőzhenger" típusú ember rögtön neked támad, ha valami baja van. Ilyenkor kétféleképp reagálunk a legtöbb esetben: megfutamodunk (ha rosszabb passzban ér a bántás, elbújunk a budiba bőgni vagy épp dühöngeni) vagy magunk is felvesszük az alpári stílust, lobot vet az agyunk, s az eredmény egy csodás veszekedés formájában ölt testet. Kinek hiányzik ez? Erre az esetre a követendő tanács, akármilyen nehéz is, próbáljuk meg megőrizni hidegvérünket, leválasztani az indulatot az adott helyzetről. Ezt magam is próbáltam már nem egyszer, nagyon hatásos! (régen inkább visszatámadtam fogam vicsorítva) Ha az agresszív fél látja, hogy érzelmileg bevonódsz, elérte a célját. Nem éri meg felhúzni magad, akármilyen neccesek is a körülmények. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, gyakorolni kell, rengeteget.

• Ennél egy fokkal kellemetlenebb a "sebész", akit rejtett rosszindulat vezérel, és ezt nem is mindig érzékeled elsőre. Szívfájdalom nélkül beléd mártja a kést, amikor eljött a számára kedvező pillanat. Ő a nagy manipulátor, aki gyáva nyíltan konfrontálódni veled, így csak fullánkokat ereszt beléd, miközben te ledermedsz az alattomos támadástól. Ha látja, hogy ezt zokon vetted és fáj neked, még élvezi is. Őt is le lehet rendezni, még ha keményebb dió is a "sima" agresszornál mégpedig azzal, ha tudomására juttatjuk, tudjuk mit művel, hogy szándékosan köt belénk, még ha mézes-mázas köntösbe bújtatja is a sértéseit. A legjobb, ha saját fegyverét fordítjuk ellene. Amit nyíltan nem mert kimondani, amire csak célozgat, azzal élesben szembesíteni kell. Juj, ezt az embertípust nagyon nem szeretem! Akkor már inkább egy gőzhengert ide nekem! Ő legalább nyílt lapokkal játszik.

• A következő nagyobb csoport a panaszkodóké,  akik órákig képesek folytatni cél nélküli sirámaikat, és építő jellegű megjegyzéseidet meg se hallják. Mert nem is akarják! (mondják: magyar sajátosság...) Nekik nem az a fontos, hogy segíts rajtuk, hisz ha meghallanák a tanácsodat és elgondolkodnának rajta, akkor pont a kedvenc foglalatosságuktól, a panaszkodástól fosztatnának meg. Ők azért nehéz emberek, sajnos magam is sok ilyet ismerek (tudom, most azt mondjátok a magyarokra meg kimondottan jellemző ez, szerintem nincs még egy nép, akinek ilyen kifinomult, a világ minden jelenségére kiterjedő panaszkultúrája van), mert csak a saját maguk élete és problémái köröl forog az életük, nem nyitottak a másik meghallgatására, és tulajdonképpen "kukának" használnak, amibe állandóan ugyanazt a szemetet hajigálják bele (azaz ugyanazt a panaszspirált végighallgathatod százszor is). A szerzők azt javasolják, legyünk határozottak, mindig a lényegre irányítsuk a panaszkodó típus figyelmét, tegyünk fel nagyon konkrét kérdéseket és vázoljunk fel minél több megoldási lehetőséget, már ha tényleg van időnk és szándékunk segíteni. Ha nincs, és ezt már én mondom, akkor egész nyugodtan ki lehet vonni magunkat Mr. vagy Mrs. Panaszáradat hatósugarából, és angolosan távozni. Annyi ilyen fárasztó egyoldalú beszélgetésen vagyok már túl, régebben buszon-vonaton is vonzottam az ilyen embereket. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki csevegésre vágyik, de már nem vagyok partner abban, ha valaki "le akar húzni", elismerem, lehet hogy nem szándékosan. Szóval a nagy tanulság: nekünk is van jogunk választani! (Egyszer majd mesélek nektek bővebben a mindent embert megillető asszertív jogokról, az is megér egy misét.)

• Az utolsó "nehézember" típus a hallgatagoké. Régen az olyan helyzetekben, amikor valaki nagyon szűkszavúan válaszolt nekem, vagy egy társaságban csend lett, kényszert éreztem rá, hogy azon nyomban feloldjam, és azonnal elkezdtem beszélni vagy bedobtam egy újabb témát. Pedig sokszor a csendnek is nagy szerepe van. Összeköt embereket, időt hagy mondjuk egy komolyabb téma feldolgozására. Amit a segítő szakmáról tanultunk, az is pontosan ez: nem kell mindig a beszédet erőltetni, főleg ha a másik félnek szemmel láthatóan ellenére van. A sok beszéd viszont valaminek az elfedését is jelentheti. A szerzők itt azokról az emberekről beszélnek, akik manipulálnak a hallgatásukkal, és ezt nyilvánvalóvá is teszik számunkra. Amikor érzed, hogy azért nem szólal meg valaki, hogy a hatalmát fitogtassa, hogy félelmet keltsen benned, hogy rosszul érezd magad, hogy ne tudd, hány az óra. Állítom, ez is rosszabb, mint egy kiadós kiabálás! Hisz ilyenkor fogalmad sincs, mit követtél el, miért bánnak veled így, amivel ezt érdemelted. És egy ponttá zsugorodsz össze, amíg véget nem ér a csend. Már ha véget ér egyáltalán.

Van egy nagyon egyszerű, ám annál hatékonyabb gyakorlat, ami segíthet felülkerekednünk azokon a helyzeteken, amit a nehéz emberekkel való találkozás jelenthet számunkra. Én is alkalmazni fogom, ha szükség lesz rá. Érdemes lejegyezni azt a szituációt, amiről úgy érezzük, nem voltunk benne száz százalékig önmagunk, és utólag jövünk csak rá, mit kellett volna cselekedni, mondani.
Papírra kell leírni, hogy (és az írás a kulcs itt, erre majd egyszer bővebben kitérek miért, nem elég gondolatban megfogalmazni!): (1) Mit mondott a másik - (2) aztán mit feleltem én (mondjuk lányos zavaromban vagy haragomban) - és (3) mit kellett volna mondanom abban a helyzetben, ami után még órákkal később is kínzó feszültséget, belső remegést érzek. Minél több ilyen dialógust tudsz "átfogalmazni", annál ügyesebb és magabiztosabb leszel, és legközelebb, ha valami hasonlót élsz át, már tudod, hogy kell az illetőt leszerelni, lesznek kész sémáid.

 Itt jön be a képbe még egy érdekes dolog. Az emberek különböző nyelvezetet használnak, és ez függ attól is, az érzékelésnek melyik formáját részesítik előnyben. Haoulék állítják, hogy létezik látó-halló-érző típus, és ennek megfelelő kifejezéseket és szavakat használ mindenki egyéni preferenciája szerint, aminek nem is biztos, hogy tudatában van. Szóval, ha két ember nehezen ért szót egymással vagy beáll a kínos csend, semmi gond, lehet, hogy csak arról van szó, különböző nyelvet tettek magukévá. Meg kell tanulni a másikét, és ha csak ez volt a gond, már nincs is!

Rengeteg példa van itt a szövegben, most csak egyet-egyet ragadok ki:

• Ha halló típus vagy, pl. ezzel kezded a mondatod: Hallom, amit mondasz, de..

• Ha látó, pl így: Átlátom én ezt a bonyolult helyzetet...

• Ha érző, akkor meg: Az az érzésem, hogy...

Volt egy teszt is, megcsináltam. Majdnem azonos pontok jöttek ki, aztán az egyik mégis nyert...
Nem tartom kizártnak, hogy holnap még folytatom ugyanezzel a témával, ha ad elég gondolkodni valót a könyv. Aludjunk rá egyet.

Addig is a kérdések:
Gyakran találkozol nehéz emberekkel? Melyik típussal? Leginkább hol, milyen környezetben futsz velük össze? Hogyan kezeled őket, mi az, amin változtatnál?
Te melyik nyelvi típust képviseled? A látásra, hallásra vagy az érzéseidre utaló nyelvi egységeket részesíted előnyben?

A bejegyzéshez a következő könyv szolgáltatta az alapanyagot:
Alan Houel - Christian Godefroy: Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?, Bagolyvár, Budapest, 1995.