Tegnap robogok a vasútállomás felé, és közben az
átlagosnál több emberrel találkozom a falu utcáin. Missziót folytatok,
elhatározom: ma megkísérlek mindenkinek köszönni. De ez nem is olyan egyszerű
ám. És akkor már tudom, hogy ebből születni fog egy írás, a Pillangónak minden
bizonnyal tetszeni fog a téma.
Falun elvileg még az a szokás, hogy az itt lakók
vagy barátságos biccentéssel vagy valami napszaknak megfelelő köszönéssel
üdvözlik a másikat. Néha még szóba elegyedni sem átallnak egymással, ha van
ráérő idejük. A pletykának és a bagatell témákat felszínre hozó csevegésnek is
megvan az értelme, vallom, összeköti az embereket (és nem feltétlen a
rosszindulat kifejeződését motiválja, megvan ennek is a társadalmi
érintkezésben betöltött szerepe, mégoly ambivalens is.)
Sok a városból frissen beköltöző. Én is városlakó
voltam egykor, tehát sokáig nekem is idegen volt ez a virtus, hogy fűnek-fának
illik köszönni, de hamar hozzá lehet szokni. A nemrég ide érkezettek többsége a
jól szituált, általában harmincas-negyvenes korosztályból kerül ki, jellemzően
kisebb gyerekekkel települnek ide. Mikor az utcán találkozunk, leggyakrabban
bambán a szemembe néznek, ha rájuk találok mosolyogni vagy netán üdvözlöm őket,
szinte megijednek mit is akarok én tőlük.
Népnevelő célzattal lépek fel, kérem, mert tudom
a köszönés lélektani háttere abszolút nem elhanyagolható. Elsődleges eszköze az
ember és ember közötti kapcsolatteremtésnek és nem utolsósorban a
tiszteletünket is kifejezzük vele. Ezt úgy fordítanám le, hogy én köszöntem
neked (az illem megkívánta módon) és ezzel éreztetem veled, hogy látlak,
észrevettelek és ennyi a lényeg.
Azért akadnak így is szép számmal az üdvözlésre
imunnis egyedek, s bár az előbb a nem túl régi lakosokra tettem pikírt
megjegyzéseket, jobban átgondolva vissza kell vonnom, mert pl. két utcabeli fiú
úgy nagyjából nyolc éves korában elfelejtett köszönni (komolyan mondom, nem tudom,
milyen trauma érthette őket, hogy pont ezt a képességüket veszítették el, és ne
mondjátok, hogy ez a tinik szégyenlőssége, mert ennek kb. tizenöt éve, tehát
fiatalemberekké váltak időközben... Na de ők aztán szinte soha senkinek nem
köszönnek, úgyhogy én se veszem magamra.)
Rázós dolog ez az illem is. Annak idején, amikor
kicsik voltunk, talán még óvodás korunkban, megtanultuk, hogy a felnőtteket
illik "Csókolom"-mal köszönteni, ma pedig már három, négyéves
aprótalpúak szájáből hallom (de legalább tudják, hogy mit kell tenni) a "Jó
napot kívánok" köszönést. Talán változik a trend, nem tudom, az egyik
ismerősöm egyenesen gusztustalannak titulálta, hogy a gyerekei a "Csókolom"
szót kiejtsék a szájukon. Szerintem ez amúgy már férfiaktól sem túl gyakori,
talán a nemek közötti egyenlőség illúziója hozta magával. Egészen meg szoktam
rökönyödni, ha valaki így szól hozzám, de nincs ellenemre. Persze a gyerekek
közül néhányan használják még. Ma is mondta egy kislány. És még azt is
hozzátette búcsúzóul, hogy Szép napot kívánok! Hát, ezen aztán nagyon
megilletődtem.
Általános iskolában egyébként, mivel
bányászvárosban születtem, bevett formula volt a "Jó szerencsét!"
Ez sokaknak talán furán hangzik, de én személy szerint egész jól elvoltam vele.
Aztán a szénbányászat megszűnt és okafogyottá vált az egész. De egy szép
gesztus volt szerintem a föld alatt dolgozók felé.
Amikor először köszöntek nekem "Csókolom"-mal,
huszonhárom éves voltam. Azt hittem, sokkot kapok! Igaz, csak a gimiben mondta
egy-két kisebb diákom, de akkor megcsapott az idő múlásának szele. Azt se
felejtem el soha, hogy frissen kijőve az egyetemről, mikor bekerülten az
iskolába tanítani, a diákok közül páran bepróbálkoztak a tegezéssel és az első
napokban vígan dobálták felém laza "sziá"-ikat. Volt kollégám,
aki megengedte, meg is bánta később, én viszont egyesével megbeszéltem velük,
miért nem engedem, hogy sziázódjunk. Nem rátartiságból, hanem mert abban a
hivatalos közegben ezt éreztem helyénvalónak. Aztán mikor eljöttem onnan, a
felsőbb évesekkel "megittuk a pertut".
Hogy a tegnapi naphoz visszakanyarodjak, az utcán
többen kedves mosollyal fogadták a köszönésemet, két bátortalan kamasz is
megajándékozott fejenként egy-egy "helló"-val. Ezúttal én
kezdeményeztem fittyet hányva az etikettnek, mert "Ma mindenkinek előre
köszönök"-napot rendeztem. De sajnos, volt olyan, aki még a
szemkontaktust sem vette fel velem (középkorú nő), esélyt se akarva adni arra,
hogy jelezzük egymásnak, tudomást vettünk a másik létezéséről. Ilyenkor azért
nem erőlködöm, olyan rossz érzést hagy az emberben, ha nem fogadják a
köszönését. É
Olvastam egy cikket a köszönésre vonatkozó
illemszabályokról. Az azt mondja, hogy a protokoll szerint, ismerőseinken kívül
illik köszönnünk idegenek közé lépve is pl. liftben, kisebb üzletben,
rendelőben. Megfigyeltem, ha az ember ilyen helyeken köszön, nagyon ritkán
viszonozzák. A bankfiókban rendre úgy járok, hogy a lelkes köszönőknek (mert
aki belép, annak kell kezdeményezni, függetlenül a bent tartózkodók nemétől és
korától, legalábbis így ildomos), egyedül én visszhangzok, ellenben nem túl
halkan, hogy mindenki felkapja a fejét.
Arra szoktam gondolni, hogy vajon azok az
emberek, akik ennyire irtóznak üdvözölni a másikat, mit szólnának, ha maori
módra kéne egymásnak köszönnünk, az orrunkat összedörzsölve. Egyébként a mi
nagy puszizkodós stílusunk is sok külföldinél kiveri a biztosítékot. Pedig így
szép a világ. Ázsiában meghajolnak, imára kulcsolt kézzel, szemlesütve
köszönnek (ez nekem különben bejött, bőszen csináltam én is, nyilván nem tökéletesen,
miközben a helyiek mosolyogtak rajtam, de jó volt, hogy a saját szokásaik
szerint közeledhettem hozzájuk.) Máshol vállat lapogatnak, egyéb rítusokat
alkalmaznak a találkozás során. A kézfogásról és társairól majd külön lesz szó.
Kérdés:
Te melyik köszönési formulákat részesíted
előnyben? Ismersz notórius nem-köszönőket?
Van valamilyen emlékezetes
történeted a köszönéssel kapcsolatban? Ha akad, ne tétovázz megosztani.
