Félre fogadalmak, gyertek célok!

Ma egy éves lett a blog: pont annyi bejegyzés született benne tavaly, ahány évet számlálok. Véletlenül alakult így, és eredetileg sokkal többet terveztem írni, de másképp lett, és ez sem baj. Hálás vagyok minden olvasóért, aki betér ide. Az is jó érzés, hogy sokan voltatok bátrak megjegyzések formájában is leírni a gondolataitokat még rázós témák esetében is. Ti, akiket ismerek egész jól, és ti is, akikkel sosem találkoztam még, de megtiszteltetek a bizalmatokkal. Nagy köszönet érte!

Újévkor a legtöbben nagy fogadalmakat tesznek, óriási változtatásokra szánják el magukat az életmódjukkal, kapcsolataikkal, szokásaikkal kapcsolatban. Nem túl sikeres vállalkozás ez, az újévi fogadkozások általában kérészéletűek, egyébként sem biztos, hogy egyes évfordulókhoz vagy jeles napokhoz kellene kötnünk legfontosabb döntéseinket. Eleve belénk lesz programozva a meg-kell-csinálnom nyomasztó érzése, ami végül meghiúsítja a kivitelezést, vagy a halogatás tevékenységébe csap át. Az pedig megint csak a kudarc kezdete, pepitában. Így jártam a bloggal én is, mert nem körvonalaztam, mi is a célom vele. A segítés és információ átadása hívta életre, ez nyilvánvaló volt. De több téma volt a levegőben, melyek aztán "maradtak a fiókban".

A tapasztalatom most az, hogy hasznosabb konkrét célokat megfogalmazni, kicsiket első körben, amelyek a személyes fejlődésünket szolgálják, és amitől bölcsebbek, magabiztosabbak, elégedettebbek leszünk. Ezek segítenek a nehezebb feladatok végrehajtásában is. Boldogságról most szándékosan nem beszélek, egyetértek ugyanis azokkal, akik úgy gondolják, kevésbé tartós állapot, mint a belső békéé, a nyugalomé. Nagyon furcsa egyébként, hogy az emberek jórészt a fizikai síkon megjelenő dolgokra koncentrálnak a célok meghatározásánál, arra, hogy mit akarnak elérni munka, sport, hobbi területén. Azonban sokkal ritkábban hallani, hogy valaki az érzései között szeretne rendet rakni, vagy az életét hátráltató káros lelki tényezőktől akarna megszabadulni, esetleg egy rossz tulajdonságát levetkőzni, ami zavarja - tudatosan. Ez utóbbihoz igyekszem mankót adni ezekkel az írásokkal.

A célok kitűzésénél nem elég csak a vágyak szintjén az ábrándozásnál megmaradni (bár az se egy utolsó elfoglaltság, ha aztán tettel párosul), mert azok nagy valószínűséggel örökre vágyak maradnak. Jó szolgálatot tehet egy papírdarab vagy egy füzet lapjai, ezeket mostanában én is gyakran előkapom különböző helyekről, bár még mindig nem elégszer. Valamire gondolni, kifundálni, néha visszatérni rá gondolatban is jó, de valóság inkább abból lesz, ami testet ölt, amiről részletesebb terv jön létre. Mikor leírok valamit, és látom, hogy néz ki, kialakul bennem egy érzés, hogy akarom-e, tetszik-e az adott dolog. Pár nap múlva újra meg lehet nézni, ízlelgetni, barátkozni vele. És ha mégsem válik valósággá, lesz egy lenyomata legalább. Évekkel később érdekes lesz szembesülni azzal, mi is volt az elképzelésünk egy adott életszakaszban. Bizony nagy meglepetések érhetnek, de azok is mi voltunk. 

Az utóbbi időben sokféle társasjátékban vehettem részt, más-más társaságokban. Többségük önismereti volt, és nagyon élveztem őket. Az egyik játékban (EGO névre hallgat) a naplóírásra kérdezett rá a feladat. A kártyát húzó férfi felkiáltott: "Te jó ég! Szerintetek van még valaki, aki ilyesmire pazarolja az időt, hogy naplóírás?" Rájöttem, hogy milyen sok értékes emléktől és érzéstől fosztjuk meg magunkat, ha nem rögzítjük őket valamilyen módon. Erre a legkézenfekvőbb módszernek a gondolatok lejegyzése tűnik. A memóriánk olyan hamar kidob magából mindent, amit feleslegesnek ítél! És milyen kár érte! A személyiség fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárulhat az írás. És akkor működik a legjobban, ha ezt is konkrét céllal teszed.

Ma aztán ezen felbuzdulva elkészítettem a tavalyi évem öröm- és bánatnaplóját. Beleírtam havi lebontásban azokat az eseményeket, találkozásokat, élményeket, amelyekre feldob visszaemlékezni, és a veszteségeket is összegeztem őszintén. Abból is akadt néhány, köztük meglehetősen kellemetlenek, szorongást keltőek is. De ahogy méregettem a kész listát (nem lett összefüggő szöveg, és az nem is baj), észrevettem, hogy az örömteli dolgokból, még ha sokkal kisebb horderejűeknek is tűntek első ránézésre, lényegesen több volt. Még úgy is, hogy ez nem volt egy kiemelkedően jó év, sőt. Sok betegség, gyász és kudarc érte a környezetem.

Be kellett látnom, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni a hétköznapi boldog perceket. Mert szinte mindig valami grandiózus dolog jut eszünkbe, ha arról van szó, hogy mitől vagyunk képesek igazán elégedettnek érezni magunkat. Valljuk be, ilyen pillanatokból nincs és nem is lehet túl sok egy ember életében, ezért érdemes a kisebb örömöket és sikereket egy csokorba szedni, ebből lesz majd az elégedettség, a meggyőződés, hogy alapjában véve egész jól mennek a dolgok.

Néhány nappal ezelőtt egy újabb bensőséges élményben volt részem. Talán nem tévedek nagyot, hogy a társaság többi hat tagja is hasonlóképp érzett, ahogy belemelegedett a játékba múlt vasárnap. A Relativity társasjátékot próbáltuk ki, ami nem olyan régóta elérhető, magyar fejlesztésű, alapvetően az érzelmi intelligenciát fejlesztő, önismereti társas. Izgalmas kaland! Mint minden ilyen játékban, a titoktartás itt is köti a résztvevőket, így engem is. Nem áll szándékomban megosztani konkrét részleteket, de mindenkit biztatok, hogy próbálja ki az élményt, sok hasznos felismerés birtokosa lehet. Amiről viszont mesélhetek, hogy mely szavak tértek vissza újra és újra, amelyek akár a 2014-es évre is jellemzőek lehetnek, a Relativity egyes kártyái kapcsán megfogalmazott tanulságok tehát:

• élmény: tudatosan törekedni kell arra, hogy megéljük mindet, jót és rosszat egyaránt, ne csak hagyjuk megtörténni a dolgokat, hogy aztán még abban a minutumban még az emlékük is az enyészeté legyen
• rejtőzködés: jöjjünk ki a fényre! Ha soha nem mutatjuk meg magunkat másoknak úgy, amilyenek igazán vagyunk, senki nem fog megismerni, és nem adjuk meg még az esélyt sem arra, hogy értékes, őszinteségen alapuló kapcsolataink legyenek, akár családi, akár baráti, akár partneri viszonyról is legyen szó
• remény: ha ez nincs, az egyenes út a depresszióhoz, és bizony, dolgozni kell rajta, hogy ne hunyjon ki! Személyíségfüggő is, ki mennyire reménykedő típus, de egy biztos: ez az, ami nélkül szürke lesz és lehangoló az élet. Egy kis kapaszkodónak mindig kell lennie, az visz tovább...
• egyszerűsítés: sokszor túlbonyolítunk dolgokat, amitől szenvedünk, ami megnehezíti a mindennapokat. Ugyanazon téma napokig-hetekig-hónapokig való rágcsálása vagy a felette való kotlás helyett elkél néha egy kis spontaneitás, kalandra fel! 
• különbözés: nem biztos, hogy attól lesz valaki boldog, hogy beáll a sorba és a megfelelési vágynak engedelmeskedve illeszkedik be a környezetébe. Merj más lenni, bátor és merész!
• nagyság: fejezd ki, ha valakire felnézel, tiszteled vagy becsülöd azért, amit elért vagy amiből fel tudott állni... olyan ritkán adunk egymásnak az önbizalmat növelő visszajelzéseket, pedig ezek valójában apró építőkövei lehetnek az egészséges énkép néha napján azért düledező vagy megingó várának is!
• közösség: tartozni valahová nagyon felemelő és erőt adó érzés. Ugye, tudod milyen? Még felnőtt korban is érdemes törekedni rá, hogy minél több értékes közösség tagjai legyünk, ahol bátorítást kapunk, ahol akár a flow élményét is átélhetjük egy közösen végzett tevékenység során (a flow-ról egy korábbi, elgondolkodtató bejegyzés: ITT), egy csoportban lenni, ahol megosztható gond és öröm. Kevés ember érzi magát komfortosan, ha magányos. Most egyre inkább úgy látszik, hogy a világ robajától kicsit távol kerülni csak úgy lehet, ha egy elfogadó közösség része vagyunk.

Kérdések:

Mi lesz más, mint tavaly? Az élet mely területén szeretnél áttörő változásokat? Ha írnál (netán tényleg meg is írod) a saját, külön bejáratú öröm- és bánatnaplód/listád az előző esztendőre, melyik oldalon szerepelne több pont?

Elengedlek végre

Hogyan dolgozhatjuk fel, illetve készüljünk fel arra, amiről azt gondoljuk, nem lehet? Tóth Gábor Ákos újságíró őszinte hangvételű, alapvető igazságokat is tartalmazó gyászkönyvet írt, már ha ez a műfaj nevezhető annak. A komoly és manapság tudatosan háttérbe szorított témát taglaló írás a személyes élmények elmesélésén keresztül számos olyan kérdést vet fel, ami könnyebbé, elfogadhatóbbá teheti életünk legnagyobb veszteségeit, melyet szeretteink eltávozása jelent és segíthet a saját halálunk biztos tudásával való megbirkózásban. Aki Csernus-rajongó, annak elárulom, hogy az előszó és a fülszöveg is az ő tollából származik, s ezt a könyvet így ajánlja leendő olvasóinak:

"Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten - mindannyiunk okulására." 

Valóban, egy kicsit az volt az érzésem, hogy az ötvenes éveit taposó, édesanyját hirtelen elveszítő férfiember most lett felnőtté, s a bűntudat kibeszélését is szolgálja ez a könyv. És ezzel szerintem nem tévedtem nagyot.

Kissé szokatlan módon nyúlnék most ehhez a témához. Szeretném a szerző feketén szedett, az egyes fejezetek végén összegzésként leírt magvas gondolatait kiegészíteni a saját érzéseimmel, véleményemmel, emlékeimmel, hogy azután bárki átgondolhassa ezeket a létfontosságú kérdéseket a saját szemszögéből, ha kész rá. 

Nem egyszerű, fájdalmas kérdések ezek: bátorság és nyílt szembenézést követel a feladat. Viszont ha elvégeztük, azt hiszem, nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket minden egyes nap, annak biztos tudatában, hogy amit lehetett, megtettünk és talán kevésbé maró lesz a hiányérzet, ami az elkerülhetetlent kíséri majd egyszer (vagy ami talán meg is történt és a mai napig bánt vagy nem hagy békét a lelkünkben).

Elengedlek végre (könyvborító)

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, a gyász egyik fajtáját szeretném megemlíteni, aminek fontosságát Tóth Gábor Ákos is kihangsúlyozza, bár nem nevezi nevén, és ez nem más, mint az ún anticipációs vagyis megelőlegző gyász. A veszteséget ilyen módon megélni akkor van lehetőség, ha hozzátartozónkat nem egy balesetben vagy gyorsan bekövetkező halállal veszítjük el, hanem például elhúzódó betegség miatt. Itt van ideje a környezetnek lélekben felkészülni, és ez nagyon tudatos munka kellene, hogy legyen, de a mi kultúránkban ennek ma már sajnos a csírája sincs meg. A halált rögeszmésen féli és mindent lebíró hatalommal ruházza fel a ma embere. Ez már csak azért is különös, mert néhány évtizede az elmúlás még természetes részét képezte egy emberi sorsnak, s többé-kevésbé el tudták a végesség tényét fogadni az emberek. Manapság pedig sokan nyílt sebként cipelik hosszú éveken át a gyászukat, vagy önvédelmi okokból nem élik meg és egyenesen elbagatellizálják.

Mi a jobb? - teszi fel a kérdést a szerző. Egy perc alatt távozni az élők sorából vagy - bár általában szenvedéssel jár együtt - "ágyban, párnák közt halni meg"? Sokszor utalok a betegségemre, ide is tudok példát hozni. Tisztán emlékszem, hálás voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen megpróbáltatás okán kellett szembesülnöm először saját nemlétem gondolatával, hiszen - és ezt néhány rázós ponton meg is tettem - volt alkalmam az elbúcsúzásra, a dolgok rendezésére. Amit Tóth Gábor Ákos és édesanyja elmulasztott, azt nekem sikerült megtennem a hozzám legközelebb állókkal, s ha úgy adódott volna (bár ezzel együtt is szörnyű élethelyzet volt ez a maga bizonytalanságával és méltatlanságával), lezártnak tekinthettük volna a viszonyunkat. Kommunikáltam, kommunikáltunk. Nem csak lényegtelen dolgokról, ami persze fontos és életünk legnagyobb részét ez teszi ki, hanem a lét kérdéseiről is. 

"Az odafigyelés a legértékesebb gesztus, amit adhatunk szeretteinknek: ezzel a fontosságukat értékeljük fel. Hogy ez mennyire igaz, akkor derül ki, amikor már nincs erre módunk."

Ha visszaemlékszem a zsongító, forró nyári délutánokra, amikor nagyapám a karosszékében bóbiskolt, én pedig a díványon hallgattam a meséit életről, háborús élményekről és sok apró, akkor banális butaságnak tűnő dologról, bánom, hogy mindez csak elnagyoltan maradt meg bennem, keveset őriztem meg az emlékezetemben, mert olyan könnyen elnyomott az a délutáni, szemleragadós álom. 

Egyik ilyen alkalommal, szinte látom magam előtt a pillanatot, mielőtt álomba zuhantam volna, még végigfutott az agyamon, hogy nem lesz ez mindig így, hogy ő mesél, hozzám beszél, és akkor nagyon hiányozni fog. Előre testet öltött a hiány, az érzés hívatlanul hasított belém.

Egy ismerősöm mesélte, hogy nagyanyja egy bénulással járó betegség miatt ágyhoz kötötten élte élete utolsó tíz évét. Vidám, jókedvét a haláláig megőrző és szellemileg nagyon friss asszony volt, aki ügyelt rá, hogy a múlt és az ő emléke se vesszen el nyomtalanul. Bölcs és előrelátó viselkedésre vall, hogy az unokáit időről időre az ágya köré gyűjtötte, és órákig tartó múltidézésbe fogott. Anekdotázott saját fiatal koráról, a családi viszonyokról, a gyökerekről, szerelmekről és botrányokról. Olyan becses ajándékot adva ezzel a következő nemzedékeknek, aminek értéke felbecsülhetetlen, főleg annak fényében, hogy napjainkban legtöbbször már a szüleiket, a szokásaikat és a múltjukat se nagyon ismerik az emberek.

Tóth is arra hívja fel a figyelmet, beszélgessünk, sokat! Ne csak az elintézendő közös ügyekről, hanem mindenről, tegyünk fel egymásnak kérdéseket, legyünk érdeklődőek. Minden ilyen percet soha vissza nem térő alkalomként könyveljünk el. A legnagyobb bűntudatot ugyanis minden esetben a ki nem mondott szavak és érzések okozzák, amikor bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Azt is mondja, ezzel nem érdemes várni, mert ma már egyáltalán nem evidencia, hogy idős korban mennek el az emberek. S a rémület oka?

"Egyik legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk hajlandók felkészülni a változásokra. Aki képtelen hosszú távon gondolkodni, leteperik a veszteségek: önsajnálat és csillapíthatatlan önvád lesz a része."

Mit is jelent ez? Ha sérelmeket, mélyre eltemetett fájdalmat és sérüléseket hordozunk magunkban, ha akadozik a beszélgetés és a lényeges dolgokról való információcsere, a szomorú esemény bekövetkeztekor a bűntudat, az el nem varrott szálak okozta trauma, s a tudat, hogy ezek feloldására soha többé nem kínálkozik majd lehetőség, elsöprő erővel törhet a gyászolóra. Sokan azt hurcolják mázsás teherként, bár ez gyakran irracionálisnak tetszik, hogy miért nem mondták a másiknak ki akár csak azt az egyetlen szót, hogy "Szeretlek". Pedig itt nem is a tettekről hanem pusztán egy frázisról van szó. A szerző azt javasolja, s ezzel egyetértek, legyünk résen és dobjuk fel a hétköznapokat is:  

"A szeretet felelősség, ami nemcsak napi ügyek elintézésben nyilvánul meg. Olykor az élet jelentős, pátoszos dolgairól is beszélni kell, bármennyire is nem vagyunk rákényszerítve. Így a végelszámolásnál kevesebb megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznünk."

Éppen ma kezdtem neki Nagy Bandó Vár rád Toscana c. regényének. Ez egy olyan könyv, aminek gerincét a halálára készülő író-nagyapa levelei adják. A még meg sem született unokának, az utókornak szánja sorait, ezzel az utolsó erőfeszítéssel teremtve kapcsolatot múlt s jövő között, a jelenben. Emberfeletti vállalkozásnak tűnik egy élet ilyen jellegű sommázása, de ha magunkba nézünk, nem ez lenne a követendő példa? Mindkét oldal részéről. Hiszen mindkettőt szükségszerűen átélik az emberek.

Érdekesek egyébként ezek a múltból itt maradt mementók. T. mondta, hogy a szemében az apja egy léha, szeretetre képtelen ember volt, és igazán még akkor se tudta sajnálni, amikor a mértéktelen alkoholfogyasztásba belehalt. Évekkel később megtalálta a nagymamájánál az akkor még huszonéves apa édesanyjához írt, hihetetlen szeretetről tanúskodó leveleit, amit a hadseregből küldött haza rendszeresen. Miután a végére jutott ezeknek a szenvedélyes hangvételű leveleknek, rájött, hogy soha nem is ismerte az apját, azt az embert, aki még azelőtt volt, hogy az alkohol két vállra fektette volna, és teljesen eltorzította volna a személyiségét. A levelek egy egészen más megvilágításba helyezték az apját és megkönnyebbülést hoztak.

"A szeretteinkkel folytatott kommunikáció olyan, mint egy bankbetét. A hosszú távú befektetés itt is jövedelmezőbb lehet, mint egy sokat ígérő, azonnali haszon. Ha nem kerülgetnénk a tabutémákat, hamarabb megtalálnánk a közös nyelvet."

Lehetőleg ezt még a hozzátartozóink életében tegyük meg, mert sajnos nem túl gyakran kerülnek elő ilyen tisztázó levelek a fiók mélyéről, hogy az életünket és a gyászolt családtagunk vagy barátunk emlékét és hozzájuk fűződő érzéseinket tisztára mossák.

Ezért történhet meg az is, aminek szemtanúja voltam egy családfelállító esemény kapcsán. A kb. húsz résztvevőből a többség elhunyt családtagjaitól kellett, hogy búcsút vegyen. Szinte kizárólag a fel nem oldott gyász témája volt a középpontban azon a napon. Számomra sokkoló volt látni, milyen mély sebek szakadtak fel ott, amelyek nyilvánvalóan már hosszú idővel ezelőtt varasodásnak indultak, de sosem forrtak össze véglegesen.

Legvégül álljon itt egy másik könyvajánló is. Egyik kedvenc amerikai kortárs írómtól olvastam nemrég egy ebbe a témába vágó könyvet, magyarul Még egy nap címmel jelent meg. Albom azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a főszereplő, még ha csak egy teljes napot is, de újra együtt tölthetne rég halott édesanyjával? Mit mondanának egymásnak, mit tennének? Érdemes utána járni.

Mai kérdések:
Hogy viszonyulsz elhunyt szeretteidhez? Úgy érzed, sikerült elviselhető módon lezárni a velük való kapcsolatot úgy, hogy az emlékek mégsem vesztek el mindörökre? Minden veszteséged át tudtad élni és elengedni vagy viszel még magaddal belőlük? Talán pont most vagy ilyen élethelyzetben?

Fordítsd át a szürkét!

Igen, fordítsd át a szürkét, és jó ha ezt egészen tudatosan teszed. Általában működik. Tegnap beszéltem telefonon egy nagyon kedves, közeli barátnőmmel, aki eltörte a bokáját. Megegyeztünk abban, hogy ez nem csak annyit jelent, hogy most ágynyugalomra van ítélve, és a lábát, ami gipszbe van öntve, pihentetni kell. 

Mi okozta a "törést"? Egyrészt egy banális véletlen, hogy pont ott és akkor, a kocsijából a munkahelye előtt kiszállva reggel kifordult a bokája és ripityomra törött, másrészt egy nyilvánvaló jelzés, hogy lassíts, ne pörögj túl, vannak napok, amikor el kell engedned a kötelességeket, görcsöket. Persze, ha az ember nem lesz ettől a helyzettől olyan frusztrált, hogy még jobban bepörög - a tétlenségtől, a kiszolgáltatottságtól és az idő siettetésétől, hogy múljanak már a napok, és tűnjön a betegség. De ezt lehet engedni, de tényleg.

Majdnem ilyenformán jártam múlt héten én is. Nem, nem törött el semmim, bár jó párszor nekiálltam kecsesnek éppen nem mondható módon piruettezni a jeges járdákon, sőt még az úttesten is, miközben az egyik tanfolyamról rohantam a másikra. Elkaptam valami makacsnak ígérkező felső légúti vírust is, ami hőemelkedéssel, gyengeségérzéssel, köhögéssel, stb. járt. Kicsit tartottam attól, hogy teljesen lever a lábamról, és hétfőre, mire dolgoznom kell, menni (ráadásul az egyik hely teljesen új volt, és elég nagy elvárást támasztottak felém) még a hangom is elillan, és akkor nagy a baj. 

Tudni kell, hogy a magam fizikai szinten történő megbetegítését időnként, amikor valami új vagy hirtelen megváltozott körülmény jön az életembe, igen magas fokon vagyok képes űzni. Talán mindig így volt, de tény, a betegségem óta sokkal tisztábban érzékelhető ez. Már megtanultam ezt a jelenséget kontrollálni, sokkal tudatosabban és hatékonyabban tudok tenni ellene, ha érzem, hogy a stressz miatt gyengül az immunrendszerem (nagy kedvenc témám a pszichoszomatika, talán már említettem, hiszem, hogy minden betegségünk, tünetünk, balesetünk valamire visszavezethető, a lelki sík egyfajta kivetülése, a kézzelfogható valóságban való manifesztálódása). Szóval, színekkel igyekeztem feldobni a kedvem, s elősegíteni, hogy gyorsabban helyre rázódjak. A színek számomra nagyon fontosak, elengedhetetlen kellékei a hétköznapjaimnak: az öltözködésemnek és a környezetemnek. Törött lábú barátném ugyan nevetve felvilágosított, hogy nem csoda, hogy a gyulladás nem gyógyul, ugyanis élénk narancs színű sállal bugyoláltam be a nyakam, ami a színterápia szerint (a piros mellett) növeli a betegség intenzitását. Kéket kellett volna használnom, mert az állítólag gyógyító, gyulladást enyhítő szín. Persze, ő nem tudhatta, hogy én ezen a héten szándékosan veszek fel vidám és harsány színeket, öltök cifra mintájú ruhát, csiricsáré kiegészítőket. Ebből nyerek energiát, akár a buddhista szerzetesek.

Mert épp az a projektem zajlik, amit az önerősítésre találtam ki magamnak, főleg az ilyen kedvetlen és megbetegítő időszakokra, és éppen színesbe fordítom át a szürkét nagy elánnal. Ennek része pl. az ágynemű színének megváltoztatása, lilára szoktam ilyenkor cserélni a párnahuzatokat, és illatokkal telítem a szobát. Most például kubeba olaj párolog a fűtőtesten. Ennek az egyszerű találmánynak az is része, hogy nem hagyom el magam (amire egyébként gyakran hajlamos vagyok, olyan csábító tud lenni az ágy és a szieszta), és a mai napon is ennek fényében cselekedtem. A zuhogó eső ellenére, egymást meggyőzve találkoztunk egy másik kedves barátnőmmel és könyvtáraztunk, vásároltunk, ebédeltünk és már csak úgy szokásból is szidtuk az égi áldást, ami nem hó. De legalább kimozdultunk! Olyan szomorú lett volna itthon maradni, még ha az időjárás ezt sugallta is.

Bangkok, ahol a szmogtól mindig szürke az ég, de azért színesbe fordítja a nap (saját kép)

 Hiszem és vallom, hogy az embernek néha igenis gatyába kell rázni magát. Ez most ellentmondásosan hangozhat, hiszen a poszt elején pont arról regéltem, hogy vannak periódusok az életben, amikor meg kell állni, nagy levegőt kell venni és erőt gyűjteni. Máskor viszont pont arra van szükség, hogy meglóduljunk, és tegyünk valamit a hétköznapokat beborító szürkeség ellen. Kell a rutin, az ad vázat az emberi életnek, de kell a szín, és azt csak magunk vihetjük bele a saját történéseinkbe, belső és külsőkbe egyaránt. Kényes egyensúly ez, sokszor nem is sikerül megtalálni, kicsit túlteng a feledhető, az igazán szürke, máskor meg minden egyes pillanatot a tetterő fénye ragyog be. De talán ez a ritkább, a nehezen megvalósítható. De nem lehetetlen. Csak némi erőfeszítésre van szükség, és kész. Ugye?

Kérdés:

Mivel próbálod meg feldobni a hétköznapokat? Szereted a szürkét (értsd, ahogy gondolod)? És a színeket?

Szerelem vagy valami ilyesmi

Mára azt terveztem, hogy a szerelem fajtáiról írok egy keveset. Hálás téma a szerelem, ezer oldalról meg lehet közelíteni, és ígérem, meg is fogom, mindig egy-egy különleges aspektusát körbejárva ennek a nagyszerű és utánozhatatlan érzésnek és mindennek, ami vele jár. A lélektan köztudottan szereti a kategóriákat, elméleteket, különböző rendszereket, megkockáztatom, a skatulyákat. Miért pont a szerelmet hagynánk ki a a sorból? A mai kaland azért lesz izgalmas (legalábbis szerintem), mert miután megismeritek a szerelem pszichológia által behatárolt típusait, el lehet merengeni, hogy az életetekben érzett szerelmek melyik csoportba tartoznak. Azt gondolom, soha nem érezhetünk ugyanúgy egy újabb kapcsolatban, bár mondják, a szerelem örök. Nos, most fény derül rá, melyik stílusát gyakoroltuk vagy gyakoroljuk éppen a szerelemnek. Essék először szó a szerelem különböző fajtáiról, majd jöhetnek a stílusok, amelyekhez egy teszt linkjét is mellékelem.  

• A romantikus vagy szenvedélyes szerelem teljes bevonódást és feloldódást jelent a másikkal való kapcsolatban. Szélsőségek között ingadozik a szerelmes, ez amolyan speciális létezési állapot az eksztatikus öröm és a gyötrelem között. Itt van az, hogy az ember az egyik pillanatban még a felhőkben jár, és nagyon sérülékeny, ha például nem tud azonnal kontaktust teremteni a párjával (vagy akit annak vél), valamint jó adag feszültséget él át, amelyet a mielőbbi találkozás oldhat fel egészen. A szenvedély fellobbanásakor az agyban különböző hormonok aktivizálódnak. Hatásukra csökken az alvásigény, a szerelmesek nagy erőfeszítésekre lesznek képesek, még a hegyet is elhordanák puszta kézzel. A szerelem biokémiájáról még mesélek.  
• Következő a sorban a társi vagy házastársi szerelem: az iránt érzünk így, akivel életünk mélységesen összefonódik, aki egy életre társunkká válik. Az intimitás és elköteleződés maximálisan megvan a felek között. Kölcsönös, érzelmekkel átitatott, gondoskodó kapcsolat.

• Altruisztikus szerelemnek hívjuk a házastársi szerelem még elmélyültebb formáját. S mint ilyen, szerintem ritka madár! Abszolút célja az, hogy a szeretett személyt boldoggá tegyük. Hosszú időn át egymásra hangolódó, nehéz élethelyzeteket együtt megélő és megoldó párok között alakul ki. A múltkoriban láttam egy dokumentumfilmet egy harmincas házaspárról, akik egy hatalmas, pusztító erejű hóvihart vészeltek át egy magas hegyen egymásra utalva. Hegyet mászni indultak, miközben hirtelen kitört a vihar. Csak annak köszönhették, hogy kibírták az embertelen megpróbáltatásokat, hogy képesek voltak tartani egymásban a lelket, és ez a közös élményük olyan meghatározó volt számukra, hogy örök hűséget fogadtak egymásnak. Úgy nyilatkoztak, hogy ez a momentum egy életre összeköti őket. Megindító volt.

• Bolond szerelem: kényszeres, beteges, bizonytalansággal, érzelmi függőséggel, túlzott ragaszkodással, az érzelmek állandó hangoztatásával és kikövetelésével jellemezhető. A kapcsolat megszakadása után súlyos depressziós állapot következhet be. Gyötrődést, válsághelyzetet okozhat, nem egyszer kriminális cselekedetekhez, például öngyilkossághoz vezet.

• Beteljesült szerelem: Van benne némi fel-fellobbanó szenvedély, és életre szóló elköteleződést jelent, egyértelműen a másik melletti döntünk. (joggal kérdezhetjük, hát azt meg honnan tudhatjuk előre? Hát igen, csak hosszú-hosszú évek után tudhatjuk majd meg a talányt, vajon ilyen szerelemre "váltottunk-e" jegyet) Ami viszont kétségtelen: bensőséges, egymásra nyitott kapcsolat ez, melyben a másik embert önmagáért szeretjük. Gyökössy Endre „felelős szerelemnek” hívja. Élethosszig tart, és a személyiség teljes kibontakoztatására is lehetőséget teremt. 
 

Itt van mindjárt „Eros”: Szenvedélyes, elsősorban fizikai szinten jelentkező vonzalomra hivatkoznak így, melyet elsősorban a szerelem tárgyának idealizált külseje vált ki. Szóval nagyon bejön nekünk valaki, hogy érthetőbben fogalmazzak. A belbecs viszont nem egy meghatározó tényező ebben az esetben. A „Ludus”  a játékos szerelem. Felszínes, szenvedély nélküli, kellemes feszültséget okozó évődés, flört, tele izgalommal, jóleső, laza érzésekkel. Mit gondoltok, kiknek a kedvence ez? Hát, természeténél fogva zömében a férfiaké. Ezzel nem minősítünk, így figyelték meg. A „Storge”-ének a lényege a barátság, melybe vegyül azért egy csipetnyi erotikus vonzalom is. Na, nem olyan hű de sok, itt tényleg inkább a kölcsönös bizalom a fő összetartó erő. „Pragma”a befektetéseket, azaz a kapcsolatba feccölt energiát és javakat, illetve a nyereségeket számon tartó, enyhe erotikus vonzalommal jellemezhető stílus.

„Mania”. Aki ilyen stílust képvisel, az nem számíthat igazán kiegyensúlyozott, harmonikus viszonyra. Ez a neurotikus jellegű szenvedélyes kötődés, inkább fájdalmat, gyötrődést, mint örömet okoz.  Féltékenységgel, drámai szakításokkal és szenvedélyes kibékülésekkel jár együtt. Nem tudom, mennyire nevezhető egészségesnek, mindenesetre ezek azok a párok, akiknél a bizalom háttérbe szorul, ezért gyakoriak az ellenőrizgetések, számonkérések, és egymás szabadságának a korlátozása. „Agape”: Önzetlen, ajándékozó szerelem ez, az altruisztikus szerelemmel rokon. A létezésnek úgy adni értelmet, hogy a szerelmesek egymásban vesznek el. Nagyon gyakori, hogy amikor az ilyen szerelmet átélő, hosszú évtizedeket egymással leélő házastárs a férjük vagy a feleségük halála esetén nagyon rövid időn belül "utána halnak" életük legmeghatározóbb szereplőjének. Igazán ritka ma már az ilyen szerelem, egy-két szép példát látok még magam körül, de nagyjából kezd kiveszni. 

A nők a baráti és a pragmatikus szerelmi stílust részesítik előnyben, bár talán nem okoz nagy meglepetést, hogy köztük gyakoribb a mániás és neurotikus szerelmi stílus is. 

Íme a teszt, amellyel megállapíthatod, melyik stílus jellemző rád vagy jelenlegi párkapcsolatodra.

Megfontolásra érdemes:

Te melyik szerelmi típust részesíted előnyben? Melyikben érzed úgy, hogy ki tudsz teljesedni?

Melyek a tipikusak így a XXI. század elején ? Befolyásolja-e a kor szerinted?