Szánj időt a családodra... ugye megteszed?

Szánj időt a családodra! És persze magadra, a barátaidra, mindazokra, akik igazán fontosak neked. Most azonban legyen mégis a család a fókuszban, jó?
A könyvcím igen találó, mert még csak nem is azt kéri, hogy több időt szánj a számodra jelentős dolgokra és emberekre, hanem hogy egyáltalán vedd a fáradságot értékes időt szánni rájuk. Nem egymás mellett létező, hanem később emlékké olvadó együtt töltött időt.

Olyan könnyű abba a hibába esni, hogy észrevétlenül hagyjuk eltelni a napokat, miközben egy szót sem szólunk azokhoz, akiket szeretünk. Gyakran még azokhoz sem, akikkel egy fedél alatt élünk. Legyen az szülő, házastárs, gyerek, netán idős, ápolásra szoruló szülő. Pedig egyébként lenne rá lehetőség. És még csak meg se tudjuk mondani, miért nem úgy alakítjuk.

Nem túlzottan vagyok oda az ilyen "hamar megmondom, mi lesz a megoldás" típusú módszerekért vagy könyvekért, de ebben a Szánj időt családodra! címűben, el kell ismerni, van fantázia. Rob Parsons tollából származik, aki Nagy Britanniában megalapította a Care for the family nevű szervezetet. 

A céljuk az, hogy a családi életet, illetve a csonka, a sérült gyermekről gondoskodó, vagy valamilyen szempontból kevésbé jól funkcionáló családokat segítsék. Ismeretek átadásával, kurzusokkal, egyéni tanácsadással. Nagy szükség lenne erre hazánkban is. A pillanat törtrésze alatt hullanak szét látszólag egész jól működő családok, és sajnos az is megtörténhet, hogy hosszabb ideig a családi erőszakra sem derül fény (ma is szembe jött velem cikk formájában az a nemrégiben  nagy port kavaró ügy, ami három kiskorú évekig tartó kínzásáról és fizikai bántalmazásáról szólt, ha nem tudod, mire utalok, megtalálod ITT. A vizsgálat lezárult, a vége: senkit nem tettek felelőssé, amiért évekig ezeknél a szülőknél maradhattak a gyerekek.)

Kép:Corey Balazowich

Most evezzünk a gyakorlatias útmutatók vizeire, avagy Parsons úr jó tanácsaihoz, hogy harmonikusabb családi életet élhessünk (ha a könyvet olvasod, számos történetet és konkrét példát mesél, ezért tetszett):

• Teremts időt a családod számára!

Legyen belőle bármilyen kevés, mégis jó, ha rendszeres együttlétre fordítjuk. Az sem baj, ha apró kis rituálékhoz kötődik. Nemcsak a kisebb gyerekek szeretik ezeket, hanem még a nagyobbak arcára is mosolyt csal, és erősíti az összetartozás érzését. És pont ez benne a szép, hogy a családtagok mindegyike érezheti, hogy tartozik valahová. Olyan nagy kincsnek tűnik ez, amiért állami gondozásban felnevelt gyerekek szinte bármit odaadnának. Az átlag család pedig hajlamos eltékozolni az ebben rejlő soha vissza nem térő lehetőséget.

•  Szánj időt a beszélgetésre (is)!

Ugye ismerős, amikor a kicsi gyerekek látszólag semmiségekről képesek órákig is locsogni akár? Az ő kis világukban ezek nagyon fontos dolgok, kapcsolatot teremtenek a környezetükkel, segítik a megismerését,  és tulajdonképpen ekkor válnak igazán társas lényekké. Ha nem találnak értő fülekre, talán örökre elmegy a kedvük a tartalmas beszélgetéstől. Egyébként Parsons is azt mondja, nem kell feltétlen mindig mélyen szántó dolgokról beszélni. Sokszor a mindennapi ügyes-bajos dolgok megosztása is hasznos lehet, mert ez is a kapcsolat egy megnyilvánulása. Például, amikor együtt étkezik a család. (Ez a fontos szokás is kezd kiveszni a családok életéből, főleg ha a csemeték már nem kicsik. Kamaszok ritkán ülnek le szívesen enni az ősökkel.) Van ez a jó magyar szavunk, hogy "kibeszélni" magunkból valamit, ami vonatkozhat bánatra és természetesen örömre is. Ha van kinek, már sok stresszt meg tudunk spórolni. De csak akkor, ha valóban élünk is vele.

• Dicsérd, bátorítsd azokat, akiket szeretsz!

Ez az egyik legfontosabb dolog, amit egy családon belül tenni kell. Meg úgy egyébként is. Szerintem. Persze nem mindig, mert akadnak helyzetek, amikor a szidásnak vagy a negatív érzelmek kifejezésének van ott a helye. Ma valamiért eszembe jutott egy ismerős család. Már jó pár éve nem tartom velük a kapcsolatot, de egy időben gyakran találkoztunk. A kisfiú folyamatos késztetést érzett a köpködésre, de ezért sosem feddték meg a szülei, egy halk ejnye-bejnye is alig hogy elhangzott, és ez azzal járt, hogy a köpés náluk a gyerek részéről elfogadott dolog lett, aki csinálta ezt eleinte nemtetszését kifejezendő, később már bármikor. Nyilván ezért nem jár dicséret (remélem, nem csak én vélekedem így.)
A gyerekek önbecsülésének alapjait a szülők már egész kicsi korban elkezdik lerakni, és ennek része, hogy nem letorkolják őket, hanem pozitív megerősítésekkel jeleznek vissza a felnőttek. S hogy néha milyen fura még felnőtt korban is, ha valaki dicséretet kap, arra jó példa, hogy az egyik csoportomban az egyik szókimondó férfi diákom megjegyezte egyszer: "Átlátok ám én a szitán, kedves Anna, te akkor is megdicséred a diákokat, ha azok tök bénák, mint mi."

• Döntsd el, milyen szülő leszel!

Bármily meglepő, ebben is lehet tudatosan dönteni. Ami jó, ha a szülők következetesen cselekszenek, és dűlőre jutnak, milyen elvek mentén fognak bele a nevelésbe. Gyakran van, hogy az egyik suttyomban megengedi, amit a másik nem, és ebből nagy játszmák alakulhatnak ki a családon belül. Egyszer majd szó lesz a nevelési stílusokról is, alapvetően ez a három létezik: tekintélyelvű, engedékeny és a kettő egyvelege, az irányadó. Mottó: Mondjuk azt, amit gondolunk, és tegyük azt, amit mondunk!

• Szeresd annyira, hogy képes legyél elengedni! 

Ezt nem kell ragozni. Egyik hazai celebünk mesélt arról, hogy kiskamasz lányának a szobájában még mindig ott a bébiőrző, hogy éjjel hallhassa, ha valami gond van. És szinte minden lépéséről tudni akar, többször felhívja nap közben, hol van, mit csinál. A suliba mindig érte megy, és ő is viszi. Elengedni annyi, mint megbízni a másikban, és képessé tenni az önálló, felelősségteljes életre és döntésekre. Nagyon sok család küzd ilyen jellegű problémákkal, ahol a szülők nem engedik el a gyerekeket. És ebből néha nagy érzelmi katasztrófa is lehet.

• A konfliktusokat is szeretettelin kezeld!

A napokban tettem fel egy idézetet a blog Facebook oldalára: "Az igaz szeretet azt jelenti, hogy akkor is gondoskodsz a másikról, ha mérges vagy rá." És nem ordítod le a fejét, főleg ha gyerek, hanem elmondod neki, mennyire bánt a viselkedése, és megpróbálod egyenlő félként kezelni. Azért mert kicsi, vagy mert öreg és elesett, még nem biztos, hogy hülye is. Sőt.

• Váljanak számodra fontossá a családi hagyományok!

Kedves kis szokások, események, mondások, volt már szó róluk az elején. Sőt, valamilyen formában még a karácsonyi menü állandósága (kinél a halászlé, kinél a pulyka, máshol a káposzta) vagy bármi apróság is ide tartozik, ami összeköt egy családot. Nem mondtam még, hogy a könyv minden fejezeténél vannak gyakorlati tanácsok, amiket némi energiabefektetéssel, de könnyen tettekre lehet váltani. Ezekből az egyik személyes kedvencem, már csak azért is, mert nálunk volt ilyen: a vicces aranyköpéseket és egyéni szóhasználatot megőrizni. Sokat feljegyeztünk ezekből az évek során, sőt még nagyapám kedvenc pajzán nótáját is elénekeljük néha, és akkor tudjuk, hogy velünk van, és az életünk része marad mindig.

• Becsüld meg a tágabb családot (is)!  

• Tanulj meg januárban is szeretni!

 Ne csak víg napokon tartson ki egymás mellett a család. Lesznek nagyon nehéz időszakok, és a család ekkor mutathatja meg igazán, mire is képes. Betegség, munka elvesztése, egyéb súlyos veszteségek, gyász. Egy összetartó család nem fog összeroppanni, átvészel mindent, maradandó sérülések nélkül.

• Ragadd meg a pillanatot! 

Ne holnap ülj majd le a gyereknek mesét mesélni, ne holnap mondd meg életed társának, mennyire becsülöd, ne holnap kezdj el beszélgetni. Kifordítom kicsit a következő közmondást: Jobb előbb, mint soha. Előfordulhat - mert alkalmanként nagyon váratlan fordulatokat tud produkálni az élet -, hogy nem lesz már esély. Mesét olvasni, dicsérni, csacsogni, elmondani, hogy mennyire szeretted.

Egyszerű kis útjelzők, ugye? De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis hányat alkalmazunk belőlük tudatosan?  Vannak olyan helyzetek, amelyekben az ösztönösség nagyon jó, ám amikor a családi életről van szó, azonnal képbe jön a logisztika, a szervezés, ami tudatos cselekvés eredménye. Más kérdés, hogy beismerjük-e, hogy például az idő eltöltésében és a napok tartalommal való feltöltésében is jócskán szerepet játszik a tudatosság. Kérdezheted, ez nem lealacsonyítása valami szent dolognak, amit a család jelképez? Hogy tervezzük azt, ami spontán kellene, hogy működjön? Pont hogy nem! A tudatosságnak köszönhetően sokkal több örömteli élményhez juthatunk, és juttathatjuk a hozzánk legközelebb állókat.

Kérdések:

Hányat gyakorolsz a fenti útjelzőkből a saját családodban? (függetlenül attól, hogy épp a szülő vagy egyéb családi szerep szemszögéből nézed a kérdést) Melyek tűnnek a legfontosabbnak számodra? Kellene valamelyikre több figyelmet fordítanod?

Pengeélen táncolók, avagy a borderline személyiségzavar

A blogban rendszeresen jelennek majd meg a lelki eredetű betegségekről szóló cikkek, összefoglalók, ahogy korábban is ígértem - természetesen közérthető formában beszélgetünk róluk. A magyar lakosság nagy hányada küzd valamilyen átmeneti vagy krónikus lelki zavarral, és sajnos a szenvedő ember nem mindig jut el a segítségkérésig. Sok esetben még a környezet számára sem egyértelmű, hogy mi okozhatja a megváltozott vagy furcsa viselkedést. Biztosan nem árulok el nagy titkot: nemtől, kortól, anyagi helyzettől, a társadalomban betöltött szereptől függetlenül bárki találkozhat élete során az enyhébb lefolyású lelki bajoktól egészen a komolyabb, az egész személyiséget átható már nem egészséges állapotokig bármivel. Ezeket befolyásolhatja a genetikai háttér, a külső hatások, benyomások, a stressz, és még számos egyéb tényező. Ha ezek a hatások összeadódnak, ideális környezetet teremtenek ahhoz, hogy az ember hirtelen a nem  kívánt "lelki beteg" címke korántsem büszke birtokosává váljon.

Ezekkel a tünetekkel lehet együtt élni, sok példa van rá, de tenni ellene csak akkor tudunk, ha a problémára fény derül. Mindig elborzaszt, ha arra gondolok, hány és hány élet lenne megmenthető, ha lennének a kezünkben eszközök arra, illetve benne lenne szégyenlősséggel átitatott nyugati kultúránkban, hogy merjük jelezni, ha valami nincs rendben velünk. Nemcsak a testünk jelzéseit kellene figyelembe vennünk, bár ebben sem vagyunk túl jók, hanem a lelkünk fontos rezdüléseit is.

Bizonyos lelki zavarok egy adott életkorban jellemzőek, ám jó tisztában lenni néhány alapfogalommal, hiszen ezek a kórképek gyakran derült égből villámcsapásként érkeznek a családok, egyének életébe, és rövid idő alatt is tragédiába torkollhatnak. "Az évi 2400-2500 közötti esetszámmal Magyarország még mindig a világ élmezőnyébe tartozik a százezer főre jutó öngyilkosságok számát tekintve. Már nem világelső, mint a nyolcvanas években, de Dél-Korea, Kazahsztán, Fehéroroszország, Guyana és Litvánia mellett a legrosszabb statisztikájú országok között van." - írja az index.hu egy régebbi cikkében. 

Mielőtt belevetnénk magunkat, mit is érezhet egy borderlány (gyakran titulálják magukat így a női páciensek), íme néhány híresség, akit kapcsolatba hoztak a BPD-vel élete során. Gondoltad volna, hogy Angelina Jolie, Lady Diana, Marylin Monroe, Lindsay Lohan, Amy Winehouse és Britney Spears is ide tartozik? A borderline személyiségzavar (rövidítése BPD) óvatos becslések szerint a lakosság 2-4 %-át érinti, ezen belül is sokkal gyakoribb az előfordulása nőknél, mint a férfiaknál. Az angol szó jelentése: "határ menti", és valóban ez rá a legjellemzőbb. Ezért is adtam a posztnak azt a címet, hogy pengeélen táncolók, mert a borderline-osok egyik legmarkánsabb vonása a szélsőségesség, a határok feszegetése az élet minden területén, erről mindjárt bővebben.

Érdekes adat egyébként, hogy a pszichiátrián kezelt betegek 20-30 %-ánál diagnosztizálják ezt a betegséget. Míg a depresszió jelentésével szinte mindenki tisztában van, a borderline-ról sokkal ritkábban hallani. Halkan jegyzem meg, hogy több olyan beteg esettanulmányát olvastam, akiknél csak a sokadik szakember tudta pontosan meghatározni, mi is pontosan a bajuk. Kérdezheted, ha ezt ilyen nehéz megállapítani, akkor mi újság a többi lelki eredetű betegséggel. A pszichiátriai betegségek meghatározásánál azt tapasztalom, hogy általában elég képlékeny a diagnózis felállítása. Bár vannak bizonyos szempontok, nagyon sok az átfedés, és a tünetek nem mindig utalnak kizárólagosan egy adott kórképre. Pszichiátriai kezelés alatt álló vagy régebben kezelt emberek gyakran mesélnek arról, hányféle "betegségcímkét" biggyesztenek rájuk. Ezekből néhány biztosan igaz. De fennáll az a valós veszély, hogy az ember magát később egyre inkább csak e címkék segítségével tudja meghatározni, s egy idő után már nem lesz képes bízni abban, hogy újra ép lehet lelkileg, viszonylag stabil az élethez, az örömök újbóli átéléséhez. 

Fotó: Safak Yildiz

De térjünk vissza a borderline-hoz! A borderline-ság első jelei kamaszkorban jelentkeznek, mert ebben az időszakban kezdenek az identitás, azaz önazonosság jegyei körvonalazódni. Bizonyára mindenkinek vannak emlékei arról, milyen belső érzelmi csatákat vívott, milyen sok nehézséggel nézett szembe a gyerekkor és a fiatal felnőttkor határán. Ez kétségkívül a legzűrzavarosabb, legmozgalmasabb időszak a személyiség fejlődésében. Nézzünk meg néhány tünetet, amelyek gyanúsak lehetnek a borderline zavar szempontjából! 

(Ez a felsorolás mindössze iránymutató, ha több tünet is erőteljesen jelen van, érdemes szakemberhez fordulni.)

• a borderline betegek nagyon nehezen tűrik a feszültséget, gyakran kivonulnak az érzelmi megterheléssel járó, stresszes helyzetekből. Mivel extrán sebezhetőek, a kellemetlen élményeket kerülik vagy valamilyen feszültségcsökkentő szerrel próbálják meg feloldani (nyugtató, akár drog, alkohol, stb., ami azonnali enyhülést ígér)
• rendkívül labilisek, egy apróság is kizökkentheti őket
• miután az identitásuk nagyon törékeny, a kritika számukra pusztító erejű lehet, sérült énképük nem bírja el a legkisebb "támadást" sem, legyen az a legártatlanabbnak szánt megjegyzés is akár egy mit sem sejtő másik embertől
• gyakran keríti őket hatalmába az üresség érzése, az örömöt sem tudják megélni, ezt anhedóniának hívja a tudomány. Ugye a magukat pávatollal hányásra serkentő rómaiakkal, akiket hedonistának neveztünk, könnyű ezt a kifejezést összefüggésbe hozni?
• átlagosnál erősebb indulatokkal kell megbirkózniuk, és pont emiatt hajlamosabbak az önpusztító magatartásra is (a fent említettek mellé jöhet még pl. hogy direkt keresik a veszélyt, az utcán így közlekednek, vagy a testükben tesznek kárt, gyógyszerfüggővé válnak, és nem ritka az önsebzés és a visszatérő öngyilkossági kísérlet sem)
• nincs olyan egységes önképük, mint egy egészséges lelkületű embernek: hol végletesen alábecsülik magukat, hol az "egekig ér az egójuk", amit a környezet felé előszeretettel ki is fejeznek. Ez persze rosszallást vagy értetlenséget vált ki a külső szemlélőből, főleg ha iskola vagy munkahely a terep, ahol ezt a tulajdonságot gyakorolják. A család lehet elnéző, de a külvilággal való találkozáskor ezek a problémák felerősödnek, éppen ezért a borderline betegek egy része nem képes a tanulmányait sem befejezni, vagy dolgozni huzamosabb ideig (vagy egyáltalán nem). Kár ezért, mert sokuk - talán pont az átlagon felüli érzékenységük miatt - fejlett művészi érzékkel bír, kiválóan fest, ír, stb. Nem is gondolják, milyen sokat adhatnának a világnak...
• ugyanez a helyzet a más emberekről alkotott véleményükről: valakit vagy istenítenek,  vagy erőteljesen lealacsonyítanak, lenéznek, és ügyesen tudnak manipulálni bárkit. Ezért is ütközik nehézségekbe pl. a szakember, aki kezeli őket, mert ezt a képességüket a borderline-ok önkéntelenül tudják kamatoztatni még a pszichológusnál is
• nagyon rosszul tűrik az egyedüllétet, szoronganak tőle, de az emberi közelségtől is visszariadnak. A jól ismert szélsőség megint, ugyebár. Szinte majom szeretettel tudnak csüggeni a párjukon, akit ezzel sikeresen el is üldöznek hamar
• a céljaik mellett, ha vannak, nem képesek kitartani, sokan szorulnak a társadalom perifériájára és lesznek társadalmon kívüliek, pl. hajléktalanok

Mi lehet az oka a személyiségzavar kialakulásának? Megfigyelték, hogy a hajlamosító tényezők közül a legfontosabbak a gyerekkorban elszenvedett testi vagy lelki bántalmazás, az elutasító, empátiahiányos szülői környezet. Vesszőparipám, hogy egészséges gyerekeket csak egészséges lelkű felnőttek tudnak nevelni, és pont ezért gondolom, hogy a "szülőség" az egyik legfelelősségteljesebb "szakma" a világon, ami - be kell látnunk - nem biztos, hogy mindenkinek való. 

A borderline-ról írt személyes beszámolók utalnak rá, hogy ezek az emberek mennyire szenvednek a meg nem értettségtől. A környezetük megbélyegzi őket, és komolytalannak tekinti a betegségüket. A család sincs mindig felvértezve a kellő türelemmel vagy toleranciával a borderline tünetek kezeléséhez. Néhány évvel ezelőtt olvastam Koncz Erzsébet Tükörcukor és Lélekhasadás című naplóit (e-könyvként is elérhető ITT, ha belenéznél a fiatal lány megpróbáltatásait taglaló írásba). Zsike betegsége sajnos nem ért jó véget. Számos kísérlete után végül sikerült önkezével véget vetni az életének. Szerencsére vannak azért sikeres történetek is. A harmincas évek beköszöntével ugyanis elkezdenek a borderline jegyei felszívódni, és ezzel egy konszolidáltabb, nyugodtabb életszakasz veheti kezdetét. Ennek okát még nem derítették ki, de valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a nagy belső lelki vívódások eddig a korig jellemzik igazán az embert. Nemrég jelent meg Lévay Anikó Borderline személyiségzavarom van című rövid regénye. Anikó már a végén tart saját elmondása szerint, bár a betegség így is nagyon hosszú időt vett el az életéből, több, mint két évtizedet! Ő maga mesél arról, hogy a borderline miatt sosem tudott hosszabb ideig állandó munkahelyen elhelyezkedni, társtalanul élt, és arra sem volt kilátása az őt gúzsba kötő érzések miatt, hogy bizalmas barátokkal vegye körül magát, akikre támaszkodhat. Így ír a mostani állapotáról, és én bízom benne, hogy végleg sikerül leküzdenie a betegséget:

"Időközben elmúltam harminchat éves, és már annyira megismertem magam, hogyan működök a különböző helyzetekben, hogy nemigen érnek meglepetések. Ezt úgy írom, mintha én már túl lennék mindenféle nyavalyán, de nem így van. Természetesen küszködök még sok tünettel, problémával, a hozzáállásom az, ami leginkább változott. Elfogadom a saját dilijeimet és teljes apátiában vállalom is őket. Nem én akartam így, csak belefásultam az önsajnálatba, és már unalmas lett a titkolózás is. A fene egye meg, hát ez vagyok. Érek annyit, mint bárki más, múlóban az önbizalomhiányom is, kopik az álarcom. Beleuntam a betegségbe, nem törődöm vele. Nincs bennem indulat, sem harag, elvesztettem az érdeklődésemet a saját nyavalyáim iránt."

Még két könyvet szeretnék ajánlani. Mindkettőt Koncz Orsolya írta. Az elsőben Orsi drogproblémáiról vall őszintén napló formájában. A később megjelent regényében pedig részletekbe nyúlóan mesél személyiségzavaráról. Ennek az írásnak a Hullámvasút címet adta, és ezzel jár talán legközelebb az igazsághoz: borderline betegnek lenni a hullámvasúton való üléshez lehet hasonló.  

Azért ne gondoljuk, hogy ezek a betegek nincsenek tudatában, mit jelent az állapotuk. A mentális betegségekkel küzdők általában átlátják a saját helyzetüket, amiből nem tudnak kitörni. Évekkel ezelőtt jelöltem be az következő részt Orsi naplójában, ami érdekes adalékot jelent annak megértéséhez, hogy miért is betegszik meg ennyi ember lelke manapság, holott a jólétnek, a lehetőségek széles választékának sokkal boldogabbá kellene minket tennie. Vagy mégsem? 

Ezzel az idézettel zárom a mai bejegyzést, sokat mondó: "A civilizáció mellékterméke egyébként az is, hogy én itt ülhetek és gondolkodhatok ezeken a magasröptű dolgokon. Talán ha nap mint nap meg kellene védenem magam a természet erőivel szemben, és az aznapi betevő előteremtésén dolgoznom, egyrészt nem lenne időm azon spekulálni, hogy vajon van-e értelme a létezésnek, másrészt talán tényleg élnék. Akkor folyamatosan tudatos és éber lennék. De így csak ellustul, elpuhul az elme és a test. Civilizációs betegség tehát a civilizációs betegségen való töprengés is."

Kérdések: 

Ismersz borderline-os embereket, vagy te magad is ebben a betegségben szenvedsz? Mit gondolsz, hogyan tudnál segíteni ezeken az embereken, tudnád-e vajon támogatni őket valamiben? Mennyire közismert hazánkban ez a fogalom, te hallottál róla ezelőtt? 

Példakép(p) - Van, akire felnézz?

Mint az összes témán általában, ezen is sikerült egy bizonyos ideig kotlanom, de úgy látszik, mára beért. Szeretnék egy sorozatot ebből, legyen ez az első darabja. Olyan emberekről fogok mesélni, akik képesek (voltak) nagy és pozitív hatást gyakorolni mások életére. Lesznek köztük, akiket sokan ismernek, tömegek tisztelik őket, még többen, akiket nem, mégis érdemes lesz a sorsukból meríteni.

Mindig sokat jelentett számomra, hogy vannak emberek, akikre fel lehet nézni, akiknek az élete, érzései és gondolatai nyomot hagynak bennünk, akik iránymutatást és erőt adnak, hogy egy-egy nehezebb akadályt könnyebben vegyünk, hogy a személyes életünkben bekövetkezett tragédiákat, színtelenebb, ingerszegényebb időszakokat és kudarcokat egyszerűbb legyen elviselni. Az ezekről az ideálokról kialakított belső kép is segíthet megőrizni a lelki egészséget. Életútjuk, csendes tanításaik egy életre elkísérnek.

Furcsa ez a példakép kérdés különben. Nem tudom, hogy manapság, amikor ebben az elég erősen a média által vezérelt világban élünk, tudnak-e a mai kamaszok vagy a még kisebbek a valóságból, az őket körülvevő környezetből példaképeket választani, vagy csak a valóságshow-hősök, jól menedzselt celebek, a bulvár szereplői jönnek-e szóba. Ha sok tévétől, kütyüktől mentes élményük van, és eleget forognak valódi, hús-vér emberek között, akkor szerintem biztosan.

Szerencsés helyzetben vannak, akik a hetvenes-nyolcvanas években láttak napvilágot, ahogy én is. Akkoriban gyakran előfordult például, hogy egy karizmatikus tanár miatt kedveltünk meg egy tantárgyat, s még ha nem is volt hozzá különösebb affinitása a gyereknek, mégis jól tanult, mert fontos volt számára, hogy a példaképnek megfeleljen (még ha a pedagógus - fú, nem szeretem ezt a szót, olyan fennkölt - nem is tudta, mennyire felnéznek rá, vagy ha tudta is, szerényen elkönyvelte a tényt, és nem szállt el magától). Szinte mindig, mikor a tanulásról beszélgetünk a csoportjaimban, azaz hogy ki milyen tantárgyakat szeret vagy szeretett az iskolában, szóba kerül, mennyire fontos, ki tanította. Egy életre megutáltathatja, vagy akár egy bizonyos szakma irányába is terelhet egy dönteni nem tudó gyereket a tanára. Első szakmámat én is két ilyen embernek köszönhetem, nagyapámnak és a mindig vicces, de következetes és nagyon fiatal Ági néninek, akitől az angolt tanultunk az általánosban már kilenc éves korunktól, aki aztán legnagyobb bánatunkra emigrált.

Persze, ha közéleti személyiségeket is kellene felsorolni, tudnék ám. Vannak kifejezett kedvenceim. Megemlíthetem, mennyire becsülöm a napokban elhunyt Nelson Mandelát, amiért képes volt 27 év rabság után is kitartani az elvei mellett, és sosem adta fel az ügyet, amiért harcolt. De Ang Szán Szu Csít, a burmai békeharcos politikusasszonyt is bevenném a sorba (őt ábrázolja a poszthoz beillesztett kép), aki 1991-ben Nobel-békedíjat kapott, és a személyes élettörténete is nagyon inspiráló. Érdemes olvasni róla, nemrég hazánkban is járt! A mai napig Burma szabadságáért küzd, és sokan nem ismerik, ami persze nem csoda: Burma nem a szomszédban van. Vagy II. János Pált is megnevezhetném. És Maria Montessori, olasz tanárnőt vagy Florence Nightingale-t, aki vagyonos családját hagyta ott azért, hogy a krími háború brit sérültjeit ápolja, és megalapozza a mai ápolástan legfőbb elveit. És akkor kalkuttai Teréz anyát (aki egyébként nem indiai, hanem albán származású) még nem is mondtam. Ezek kiragadott példák, biztosan számos más nevet lehetne felhozni még.

Fotó: Sipa Press/Rex Features

Nélkülük kétségkívül szegényebb lenne az emberiség. Ők PÉLDAKÉPEK így nagybetűvel, de legalább ekkora jelentősége van a mi életünk kisbetűs embereinek, akik a mindennapjainkra vannak nagy befolyással és közvetlen kapcsolatban áll(t)unk velük. Olykor-olykor magam is zavarba jövök, hogy egy futó pillanatig valaki az én sorsomból vagy gyógyulásomból merít erőt. Volt már rá példa.

Bár ha jobban belegondolok, a számomra legfontosabb példaképek is mind ilyenek: teljesen hétköznapi emberek. Az igazat megvallva, néhány a szívemnek nagyon kedves közülük már sajnos nem lehet közöttünk. Mégis hatnak rám, és fognak is azzal, amilyenek voltak, ahogyan vélekedtek a világ dolgairól.

Melindára például nagyon büszke vagyok, és nem csupán azért, mert a létező egyik legkedvesebb és legmelegszívűbb lány volt a világon, hanem mert a vele történtek ellenére is, most ősszel bekövetkezett haláláig megőrizte végtelen derűjét és még ő adott másoknak erőt, beleértve engem is. Az utolsó napokban beszélni már nem tudott, de még kaptam tőle két szívderítő, és a reménységtől sugárzó sms-t. Pedig tisztában voltunk vele mindketten, hogy pengeélen táncol az élete. Sajnos a leukémia győzedelmeskedett végül. Ha kisebb kellemetlenségek érnek, sokszor gondolok őrá, és elhessegetem magamtól, ami bánt. Felidézem egy tavalyi, napsütés padon megejtett beszélgetésünket, ahol a rá oly jellemző mosollyal azt mondja: "tudod, Anna, én még sosem szerettem ennyire élni." Akkor éppen a megfelelő donorra várt. S hosszú küzdelem után lett donor, de már nem sikerült a gyógyulás. Melinda halálának másnapján a búcsúlevele megjelent a Facebook oldalán, amit a barátoknak hagyott itt útravalóul. Megindítóan szép volt, és három hónap után is pici szorítást érzek a szívem táján, ha eszembe jut.

Bármilyen különös, olyan emberekre is fel tudok nézni, akiknek történetét "csak" egy könyv lapjain olvasom vagy filmen látom. Ha tőlük vagy róluk olvasok, szintén eltörpülnek a jelenlegi gondok az övék mellett és megrázva magam megyek tovább. A napokban is szereztem néhány figyelemre méltó példányt, az egyik leányzóról biztosan fogok mesélni itt a blogon is, amint végére értem a most kiadott naplószerű regényének, talán már hallottál is róla, ő az: Mosolyka, az örök optimista kerekesszékes leányzó, akinek blogjába ITT TUDSZ BELENÉZNI, ha szeretnél.

A másik egy osztrák kislány, Schirin Bogner története, aki HIV-vírustól fertőzötten született, és nagyon kicsi korától meg kellett küzdenie az előítéletekkel és a kirekesztéssel. Egy olyan fejlett országban is, mint Ausztria. Száz évig élni című regénye sok felismerést tartogat, épp most lapozgatom.

Kérdések: 

Neked vannak példaképeid? Honnan kerülnek ki? A világ ismert személyiségéből, vagy ők a te személyes hőseid, akiktől okulni lehet? Milyen emberi tulajdonságról gondolod, hogy valakit példaképpé tehet?

Mit üzen a tested: félelem, betegség, fájdalom?

Még október közepe táján vettem részt Buda László Mit üzen a tested? című könyvének budapesti bemutatóján, amire akkora érdeklődés volt, hogy a szervezők limitálni kényszerültek a résztvevők számát. Szerencsések voltunk, bejutottunk az Orfeumba az előadásra. Sejtettem egyébként, hogy így lesz, hiszen mindenki keresi a (ki)utakat, miként lehetne fizikailag jobban, hogyan szabadulhatna meg a fájdalomtól, betegségtől, évek óta kísérő kellemetlen, kínzó tünetektől. És a szerző által kínált ún. szomatodráma módszer kétségtelenül új megközelítésben áll a test és lélek szoros viszonyához, az említett könyv ezt a témát öleli fel (hogy megtudd, pontosan mi is ez, netán szeretnéd kipróbálni, kattints IDE).

Előrebocsátom, hogy tuti módszer nincs, ki-ki maga találhatja meg a saját felhasználású, számára működő megoldást. Ez nem is mindig olyan egyszerű, mert a piac egyre terebélyesedik, és mazsolázni a kínálatban eléggé időigényes feladat. De megéri! Ki ne szeretne jobban lenni?

Ránk magyarokra különösen jellemző, hogy problémáinkra a gyógyírt szinte kivétel nélkül valahonnan kívülről várjuk. Külső körülményektől vagy valamilyen rajtunk teljesen kívülálló tényezőtől tesszük függővé óhajaink és vágyaink teljesülését. Ez igaz az egészségünkre is. Általában két végletet tapasztalok: sok ember gyakran hosszú ideje hurcolt testi síkon is megjelenő fájdalmakkal küzd, de gyenge tenni ellenük; ám az is megesik, hogy a test épségére-szépségére-tökéletességére nagy hangsúlyt fektet valaki, ez most az aktuális trend, viszont a lélek dolgait háttérbe szorítja.

Néhány ismerősöm közelebbről is ismeri az egészségügyet, benne dolgoznak jó ideje, és érdekes sztorikat mesélnek, hogy a betegek sokszor azt tartják csak jó és hiteles orvosnak, aki azonnal valamilyen pirulát, tablettát, stb. ír fel a tüneteikre. Kérnek abból a bogyóból, ami a múltkor olyan jó volt, cetlire felírva hozzák a már bevált készítmények nevét, megszokott dózisát. És ha nem kapnak semmit, hát csalódnak. Ennek is megvan természetesen a maga mechanizmusa: a placebo-hatásról régóta tudunk. A placebóban nagyszerű lehetőségek rejlenek, jelenleg is több kutatás tárgyai.

A betegséggel küzdők gyakran fognak öngyógyításba is (ilyen-olyan, korábbról megmaradt gyógyszerrel vagy a reklámokból megismert alternatív szerekkel), ami persze nagyon jó - LENNE, ha az öngyógyítást megtanulnánk belülről kezdeni, tudatosan kiaknázni a benne rejlő, óriási lehetőségeket. Valójában nincs univerzális recept, és munkás kitalálni, hogy nekem személy szerint mi az, ami hat, mitől indulnak be szervezetem öngyógyító folyamatai, de érdemes időt szánni ennek feltérképezésére.

Amíg jól vagyunk, annyira egyértelműnek tűnik! Annál nagyobb a sokk, ha üzen a test, hogy valami nincs rendben. Daganatos betegségem másfél éve alatt annak elfogadása jelentette számomra a legnagyobb gondot és lelki megrázkódtatást, hogy felelős döntéseket kellett hoznom a testemmel kapcsolatban, hisz az orvosok egy megadott séma alapján tudtak csak gyógyítani, és bizonyos fordulópontoknál nekem kellett rábólintanom, vállalom-e a következő lépcsőt (ami a mai napig így zajlik, a hagyományos orvoslás javarészt még mindig sémákban gondolkodik). Úgy éreztem, ehhez nagyon fiatal vagyok még, nem voltam rá felkészülve. Illetve még azt is éreztem, hogy túl nagy és embert próbáló a felelősség, mivel akkoriban - és ezzel tisztában voltam - az életem volt a tét. Az elején fel se fogtam, mi forog kockán, egyetlen dolgot tudtam tenni, sodródtam az árral. Csak néhány hónap után kezdett derengeni - mintegy ösztönösen ráéreztem és később vált tudatossá -, hogy mivel tudom átsegíteni magam a legreménytelenebb pillanatokon. Ugye mondanom se kell, hogy kivétel nélkül olyan dolgok voltak ezek, amelyek legbelül zajlottak, a lélek legtitkosabb zugaiban, ott, ahol még én magam se jártam azelőtt?

Ugyanazt vallom a gyógyításról és gyógyulásról, legyen szó a legsúlyosabb vagy legbanálisabb betegségről, mint Buda László, idézek a könyvéből kicsit:  
"Az az ember a legkompetensebb a diagnózis kérdésében, akié a betegség - akár tudatában tudatában van ennek, akár nem. (Sajnos csak nagyon kevesen tudják, akarják tudni ezt.) Az ő testében jelentkeznek a tünetek, amelyeket egyedül ő érez. Az ő lelkivilágában zajlanak ezzel párhuzamosan a történések, csak ezek nagy része valószínűleg tudattalanul történik. (Nem valószínűleg, hanem szinte bizonyosan! Kevés ember képes tudatosítani magában, mit jelez a teste, honnan jött a fájdalom, és merre tart! Igazi kihívás ennek utána járni!) Az ő életébe és kapcsolatrendszerébe ágyazódik be az egész sztori, és elsősorban ő viseli a következményeket."
Buda László előadásán az is elhangzott, hogy nem különösebben tartja mérvadónak azokat a módszereket, melyek egyes szerveket valamilyen konkrét betegséggel hoznak összefüggésbe (pl. Louise L. Hay vagy Dahlke Rüdiger is felvázol ilyen rendszereket, ha közelebbről megnéznéd mégis ezeket a táblázatokat, Az erő benned van és az Út a teljességhez c. könyvekben teheted, illetve érdemes tanulmányozni Kurt Tepperwein írásait is).
Bevallom, ez a fajta általánosítás tőlem is távol áll. Ahogy a gyógyszerezés tekintetében sincs két egyforma ember, a test megbetegedései és szerzett sérüléseink oka is mindig valami nagyon egyéni, aminek a mélyére kell ásni. Meggyőződésem, hogy minden elváltozásnak, fertőzésnek és balesetnek megvan a maga oka, ami egy bizonyos lelki defekt eredménye. Ehhez viszont alapos önvizsgálat kell. És itt jön be a képbe a szomatodráma, de minden egyéb olyan módszer is, amelynek középpontjában a fájdalom okának tudatosítása és feloldása áll (pl. egyes masszázsok, a szomato-pszichoterápia vagy egyéb csoportterápiás irányzatok).

Gyakran szoktam azt csinálni, ha valahol fájdalmat érzek a testemben, főleg ha huzamosabb ideig nem akar elmúlni, hogy értelmezni próbálom, miért jelent meg és miért időzik bennem. Azonnal vannak válaszaim, melyeket nyilván erősen befolyásolnak a berögzült gondolataim, de itt kapcsolódik össze a kettő, és az, hogy valaminek tudom tulajdonítani a normálistól eltérő állapotot (tehát hogy fájok valahol), már fél siker.
Egyébként a fájdalommal érdemes szembenézni, kicsit közelebb menni, nem elnyomni azonnal fájdalomcsillapítóval. Nehéz, főleg ha lüktet a fejed vagy fogad, vagy hasogat, éget, netán tompán feszít (milyen sok kifejezésünk van rá, milyen elképesztően sok formában tud jelentkezni, nyilván nem véletlenül!) Könnyűszerrel be is lehet hívni a fájdalmat vagy betegséget, és hamar valósággá válik, ha csak félni tudsz tőle és nem nézed meg közelebbről vagy fogadod el a létjogosultságát. A fájdalom és a testi tünetek minden esetben csak hírvivők, lehet rájuk haragudni, de attól jó eséllyel nem fognak megszűnni. És amúgy kire is haragszol? Rá vagy magadra? Vagy a kellemetlenségekre, amit kivált (pl. hogy nem tudsz dolgozni vagy edzésre menni)?

Egy érdekes cikk arról, miképp csökkentheted a fájdalmat PIRULÁK NÉLKÜL (sokan egyébként is irtóznak a gyógyszerektől, és a legritkább esetben folyamodnak hozzá).

A másik, amibe kapaszkodni lehet és szoktam csinálni, hogy az agyammal elhitetem (s tudom hogy valóban így lesz, mert számtalanszor történt már meg): a fájdalom, vagy begyulladt arcüreg (ami régebben sokszor előjött), nátha, láz, lábfájás, legyen bármi - ezek mind, kivétel nélkül múló dolgok. Mióta ezt ilyen tudatosan csinálom, még a napot is meg szoktam határozni, amikorra megszűnik a fájdalom vagy gyulladás, stb. Nem vagyok türelmetlen soha, megértéssel fordulok a testem jelzései felé. Nem vagyok magam ellensége, és elfogadom, hogy valamit másként kellene tennem. És a legjobb tudásom szerint megteszem.
Ez azon az alapon  működik, mint ahogy a már korábban emlegetett placebo is, egyfajta szelíd parancsot adok az agyamnak, milyen feladatot kell végrehajtania. Mint ahogy egy orvos, mikor a gyógyulás időtartamáról beszél, netán a betegség kimeneteléről mond véleményt a statisztika alapján (pl daganat vagy egyéb krónikus bajok esetén), ugyanúgy ezt a mechanizmust indítja el a betegében, aki a szavakat készpénznek véve tényleg x idő múlva kezdi csak el érezni a javulást. Ezt hívják szuggesztiónak. És biztos nem árulok el vele nagy titkot: legerőteljesebben saját magunkat vagyunk képesek szuggerálni. Jó és rossz irányba egyaránt.

Kiváló példa erre, hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan megvágtam a kezem, szálka ment bele, több ízben megégettem az ujjaimat, holott ugyanazokat a mindennapos tevékenységeket folytatom, mint általában. Nagy döntések meghozatala előtt állok, melyeket nagyon régóta sikerül elodázni, és ez most egy üzenet, hogy valamit lépni kell. A kezemen ezek a kicsi, de fájó sebek beszélnek hozzám, hogy itt az idő a változásra.

Talán egyszerűnek tűnhet, de korántsem az, hiszen gyerekkorunk óta küzdünk apróbb-nagyobb testi hibákkal, hogy baráti viszont alakítsunk ki a testünkkel. Szerintem - bár a táplálkozás és a mozgás is nagyon fontos az egyensúly fenntartásában -, alapvetően a testünkről alkotott véleményünk és a vele szemben tanúsított viselkedésünk, azaz hogy partnerként tudunk-e rá tekinteni, befolyásolja leginkább, hogy mennyire leszünk egészségesek. Gondoljunk csak bele, mennyire szereti az az ember a testét és önmagát, aki cigarettával, túlevéssel, drogokkal, rengeteg gyógyszerrel, itallal vagy a fizikai erő végletes kimerítésével pusztítja azt? (és még sorolhatnám) Ezek vajon valóban az élvezet, vagy az önutálat eszközei-e? Elgondolkodtató kérdések. Nem?

Kérdések:
Mit gondolsz, mit üzennek a betegségeid? A szeretteidé? Csinálj számvetést, mely betegségekre emlékszel nagyon élénken, akár kicsit gyerekkorodból! Milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik? Könnyű róluk beszélni? Hogy állsz az elkövetkezőkkel? Fel vagy készülve rájuk? Tudsz a testedre legjobb barátként tekinteni?

Elengedlek végre

Hogyan dolgozhatjuk fel, illetve készüljünk fel arra, amiről azt gondoljuk, nem lehet? Tóth Gábor Ákos újságíró őszinte hangvételű, alapvető igazságokat is tartalmazó gyászkönyvet írt, már ha ez a műfaj nevezhető annak. A komoly és manapság tudatosan háttérbe szorított témát taglaló írás a személyes élmények elmesélésén keresztül számos olyan kérdést vet fel, ami könnyebbé, elfogadhatóbbá teheti életünk legnagyobb veszteségeit, melyet szeretteink eltávozása jelent és segíthet a saját halálunk biztos tudásával való megbirkózásban. Aki Csernus-rajongó, annak elárulom, hogy az előszó és a fülszöveg is az ő tollából származik, s ezt a könyvet így ajánlja leendő olvasóinak:

"Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten - mindannyiunk okulására." 

Valóban, egy kicsit az volt az érzésem, hogy az ötvenes éveit taposó, édesanyját hirtelen elveszítő férfiember most lett felnőtté, s a bűntudat kibeszélését is szolgálja ez a könyv. És ezzel szerintem nem tévedtem nagyot.

Kissé szokatlan módon nyúlnék most ehhez a témához. Szeretném a szerző feketén szedett, az egyes fejezetek végén összegzésként leírt magvas gondolatait kiegészíteni a saját érzéseimmel, véleményemmel, emlékeimmel, hogy azután bárki átgondolhassa ezeket a létfontosságú kérdéseket a saját szemszögéből, ha kész rá. 

Nem egyszerű, fájdalmas kérdések ezek: bátorság és nyílt szembenézést követel a feladat. Viszont ha elvégeztük, azt hiszem, nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket minden egyes nap, annak biztos tudatában, hogy amit lehetett, megtettünk és talán kevésbé maró lesz a hiányérzet, ami az elkerülhetetlent kíséri majd egyszer (vagy ami talán meg is történt és a mai napig bánt vagy nem hagy békét a lelkünkben).

Elengedlek végre (könyvborító)

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, a gyász egyik fajtáját szeretném megemlíteni, aminek fontosságát Tóth Gábor Ákos is kihangsúlyozza, bár nem nevezi nevén, és ez nem más, mint az ún anticipációs vagyis megelőlegző gyász. A veszteséget ilyen módon megélni akkor van lehetőség, ha hozzátartozónkat nem egy balesetben vagy gyorsan bekövetkező halállal veszítjük el, hanem például elhúzódó betegség miatt. Itt van ideje a környezetnek lélekben felkészülni, és ez nagyon tudatos munka kellene, hogy legyen, de a mi kultúránkban ennek ma már sajnos a csírája sincs meg. A halált rögeszmésen féli és mindent lebíró hatalommal ruházza fel a ma embere. Ez már csak azért is különös, mert néhány évtizede az elmúlás még természetes részét képezte egy emberi sorsnak, s többé-kevésbé el tudták a végesség tényét fogadni az emberek. Manapság pedig sokan nyílt sebként cipelik hosszú éveken át a gyászukat, vagy önvédelmi okokból nem élik meg és egyenesen elbagatellizálják.

Mi a jobb? - teszi fel a kérdést a szerző. Egy perc alatt távozni az élők sorából vagy - bár általában szenvedéssel jár együtt - "ágyban, párnák közt halni meg"? Sokszor utalok a betegségemre, ide is tudok példát hozni. Tisztán emlékszem, hálás voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen megpróbáltatás okán kellett szembesülnöm először saját nemlétem gondolatával, hiszen - és ezt néhány rázós ponton meg is tettem - volt alkalmam az elbúcsúzásra, a dolgok rendezésére. Amit Tóth Gábor Ákos és édesanyja elmulasztott, azt nekem sikerült megtennem a hozzám legközelebb állókkal, s ha úgy adódott volna (bár ezzel együtt is szörnyű élethelyzet volt ez a maga bizonytalanságával és méltatlanságával), lezártnak tekinthettük volna a viszonyunkat. Kommunikáltam, kommunikáltunk. Nem csak lényegtelen dolgokról, ami persze fontos és életünk legnagyobb részét ez teszi ki, hanem a lét kérdéseiről is. 

"Az odafigyelés a legértékesebb gesztus, amit adhatunk szeretteinknek: ezzel a fontosságukat értékeljük fel. Hogy ez mennyire igaz, akkor derül ki, amikor már nincs erre módunk."

Ha visszaemlékszem a zsongító, forró nyári délutánokra, amikor nagyapám a karosszékében bóbiskolt, én pedig a díványon hallgattam a meséit életről, háborús élményekről és sok apró, akkor banális butaságnak tűnő dologról, bánom, hogy mindez csak elnagyoltan maradt meg bennem, keveset őriztem meg az emlékezetemben, mert olyan könnyen elnyomott az a délutáni, szemleragadós álom. 

Egyik ilyen alkalommal, szinte látom magam előtt a pillanatot, mielőtt álomba zuhantam volna, még végigfutott az agyamon, hogy nem lesz ez mindig így, hogy ő mesél, hozzám beszél, és akkor nagyon hiányozni fog. Előre testet öltött a hiány, az érzés hívatlanul hasított belém.

Egy ismerősöm mesélte, hogy nagyanyja egy bénulással járó betegség miatt ágyhoz kötötten élte élete utolsó tíz évét. Vidám, jókedvét a haláláig megőrző és szellemileg nagyon friss asszony volt, aki ügyelt rá, hogy a múlt és az ő emléke se vesszen el nyomtalanul. Bölcs és előrelátó viselkedésre vall, hogy az unokáit időről időre az ágya köré gyűjtötte, és órákig tartó múltidézésbe fogott. Anekdotázott saját fiatal koráról, a családi viszonyokról, a gyökerekről, szerelmekről és botrányokról. Olyan becses ajándékot adva ezzel a következő nemzedékeknek, aminek értéke felbecsülhetetlen, főleg annak fényében, hogy napjainkban legtöbbször már a szüleiket, a szokásaikat és a múltjukat se nagyon ismerik az emberek.

Tóth is arra hívja fel a figyelmet, beszélgessünk, sokat! Ne csak az elintézendő közös ügyekről, hanem mindenről, tegyünk fel egymásnak kérdéseket, legyünk érdeklődőek. Minden ilyen percet soha vissza nem térő alkalomként könyveljünk el. A legnagyobb bűntudatot ugyanis minden esetben a ki nem mondott szavak és érzések okozzák, amikor bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Azt is mondja, ezzel nem érdemes várni, mert ma már egyáltalán nem evidencia, hogy idős korban mennek el az emberek. S a rémület oka?

"Egyik legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk hajlandók felkészülni a változásokra. Aki képtelen hosszú távon gondolkodni, leteperik a veszteségek: önsajnálat és csillapíthatatlan önvád lesz a része."

Mit is jelent ez? Ha sérelmeket, mélyre eltemetett fájdalmat és sérüléseket hordozunk magunkban, ha akadozik a beszélgetés és a lényeges dolgokról való információcsere, a szomorú esemény bekövetkeztekor a bűntudat, az el nem varrott szálak okozta trauma, s a tudat, hogy ezek feloldására soha többé nem kínálkozik majd lehetőség, elsöprő erővel törhet a gyászolóra. Sokan azt hurcolják mázsás teherként, bár ez gyakran irracionálisnak tetszik, hogy miért nem mondták a másiknak ki akár csak azt az egyetlen szót, hogy "Szeretlek". Pedig itt nem is a tettekről hanem pusztán egy frázisról van szó. A szerző azt javasolja, s ezzel egyetértek, legyünk résen és dobjuk fel a hétköznapokat is:  

"A szeretet felelősség, ami nemcsak napi ügyek elintézésben nyilvánul meg. Olykor az élet jelentős, pátoszos dolgairól is beszélni kell, bármennyire is nem vagyunk rákényszerítve. Így a végelszámolásnál kevesebb megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznünk."

Éppen ma kezdtem neki Nagy Bandó Vár rád Toscana c. regényének. Ez egy olyan könyv, aminek gerincét a halálára készülő író-nagyapa levelei adják. A még meg sem született unokának, az utókornak szánja sorait, ezzel az utolsó erőfeszítéssel teremtve kapcsolatot múlt s jövő között, a jelenben. Emberfeletti vállalkozásnak tűnik egy élet ilyen jellegű sommázása, de ha magunkba nézünk, nem ez lenne a követendő példa? Mindkét oldal részéről. Hiszen mindkettőt szükségszerűen átélik az emberek.

Érdekesek egyébként ezek a múltból itt maradt mementók. T. mondta, hogy a szemében az apja egy léha, szeretetre képtelen ember volt, és igazán még akkor se tudta sajnálni, amikor a mértéktelen alkoholfogyasztásba belehalt. Évekkel később megtalálta a nagymamájánál az akkor még huszonéves apa édesanyjához írt, hihetetlen szeretetről tanúskodó leveleit, amit a hadseregből küldött haza rendszeresen. Miután a végére jutott ezeknek a szenvedélyes hangvételű leveleknek, rájött, hogy soha nem is ismerte az apját, azt az embert, aki még azelőtt volt, hogy az alkohol két vállra fektette volna, és teljesen eltorzította volna a személyiségét. A levelek egy egészen más megvilágításba helyezték az apját és megkönnyebbülést hoztak.

"A szeretteinkkel folytatott kommunikáció olyan, mint egy bankbetét. A hosszú távú befektetés itt is jövedelmezőbb lehet, mint egy sokat ígérő, azonnali haszon. Ha nem kerülgetnénk a tabutémákat, hamarabb megtalálnánk a közös nyelvet."

Lehetőleg ezt még a hozzátartozóink életében tegyük meg, mert sajnos nem túl gyakran kerülnek elő ilyen tisztázó levelek a fiók mélyéről, hogy az életünket és a gyászolt családtagunk vagy barátunk emlékét és hozzájuk fűződő érzéseinket tisztára mossák.

Ezért történhet meg az is, aminek szemtanúja voltam egy családfelállító esemény kapcsán. A kb. húsz résztvevőből a többség elhunyt családtagjaitól kellett, hogy búcsút vegyen. Szinte kizárólag a fel nem oldott gyász témája volt a középpontban azon a napon. Számomra sokkoló volt látni, milyen mély sebek szakadtak fel ott, amelyek nyilvánvalóan már hosszú idővel ezelőtt varasodásnak indultak, de sosem forrtak össze véglegesen.

Legvégül álljon itt egy másik könyvajánló is. Egyik kedvenc amerikai kortárs írómtól olvastam nemrég egy ebbe a témába vágó könyvet, magyarul Még egy nap címmel jelent meg. Albom azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a főszereplő, még ha csak egy teljes napot is, de újra együtt tölthetne rég halott édesanyjával? Mit mondanának egymásnak, mit tennének? Érdemes utána járni.

Mai kérdések:
Hogy viszonyulsz elhunyt szeretteidhez? Úgy érzed, sikerült elviselhető módon lezárni a velük való kapcsolatot úgy, hogy az emlékek mégsem vesztek el mindörökre? Minden veszteséged át tudtad élni és elengedni vagy viszel még magaddal belőlük? Talán pont most vagy ilyen élethelyzetben?

Számítógépes játékfüggés - korunk betegsége

A XXI. század magával hozta a technika óriási, megállíthatatlan fejlődését. Számos új eszközt hozott létre az erre szakosodott ipar életünk könnyebbé és élvezetesebbé tételére. A lehetőségekkel kitágult tér és idő, és többségünk elkezdett barangolni a virtuális világ ösvényein, majd egyre bővülő sugárútjain (nagyon kevés olyan ember ismerek, aki ne adta volna be a derekát és ne hódolt volna be az őrületnek, azaz ne képezné hézköznapjainak szerves részét a computer. Én se vagyok kivétel természetesen). 

A számítógép többé már nem a kapcsolattartás vagy a munka miatt kell nekünk. Illetve nem kizárólagosan. De nem ám. Számos, korábban elképzelhetetlen benyomáshoz, impulzushoz juthatunk általa, használata egyszerű, hozzáférni se nehéz manapság, és az egyik legkönnyebb szórakozási formát kínálja számunkra. Csetelünk, fotókat válogatunk, filmet nézünk, olvasunk, zenét hallgatunk és ki  tudja még nem csinálunk rajta. És játszunk is. Tedd most a szívedre a kezed: ugye előfordult már veled, hogy számítógépes játékokkal ütötted el az időt? Hogy úgy belefeledkeztél egy adott játékba, hogy csak úgy repült az idő, annyira magával ragadott? Lehetett ez a legegyszerűbb pasziánsztól kezdve a legbonyolultabb stratégiai vagy szerepjátékig bármi. Mindegy. Akinek a közelében van gép, az egyszer biztosan ki fog próbálni egyes játékokat, mert nagyon jól ki vannak találva: tényleg átlagon felül szórakoztatóak! Ez a lényegük. Annak idején, például mikor két szakdolgozatot írtam egyszerre (és elvileg várt volna még egy harmadik is), azzal enyhítettem a nagyra nőtt stresszt, hogy az akkor a piacra dobott, nagyon népszerű, és az igazi életet imitáló Sims nevű játékkal játszottam órákig. Fel se álltam az íróasztal mellől, és nem foglalkoztam azzal, mi történik körülöttem. Igaz, ez csak pár hétig tartott, a feszültséget okozó időszak elmúltával érdeklődésemet vesztettem a játék iránt és azóta se került többé elő. De az állapotot, hogy mi lehet ebben jó, megismertem, és tisztában vagyok vele, hogy hasonló függőséget okoz, mint a drogok vagy az alkohol. Ezt a pszichiátria nem olyan régen fogadja el, és sajnos igazán hatékony kezelési tervek se születtek még. A betegséget a szerencsejátékokhoz köthető függéshez hasonlítják, a kormány tavaly erre hivatkozva tiltotta be a játékgépeket és a kaszinók nagy részét hazánkban. Igaz, azokat az embereket, akik online fogadnak vagy kártyáznak például tétért, ez hidegen hagyja, az ő igényük a játék iránt ebből a forrásból ugyanúgy kielégül.

De mik is a játékfüggés ismérvei?

A függés során a személy nem tud lemondani az adott dologról még akkor sem, ha érzi testi, lelki és szociális ártalmait, és akkor sem hagy fel a tevékenységgel, ha a környezete tiltja. A függés folyamatáról írt Garay Zsuzsanna könyvében, egy középkorú asszony személyes vallomásán keresztül mutatja be a játékfüggőség kialakulását. Nagyon szemléletes, "szép" ívet bejáró munka, amely rávilágít, milyen könnyű belecsúszni a virtuális világ által kínált, talmi megkönnyebbüléshez.

Valahogy úgy indul az egész, hogy az illető látva, beszélgetve másokkal kipróbálja a számítógépes játékokat. A kisregény főszereplőjének például a tinédzser fia mutatja meg őket. Amikor a környezet nem eléggé ingerdús, ha egy családban nincsenek tudatosan szervezett közös programok, a szülők elfoglaltak, ha a mindennapi gondok elől menekülni akar valaki, kilépni a taposómalomból, akkor elkezd játszani. És nemcsak a gyerekek. Bármelyik korosztály tagja beleeshet a játék kínálta illúzióvilág csapdájába.
Aztán jön az ördögi kör. Az ember egyre több időt tölt a gép előtt, kezdi elhanyagolni a hobbijait, melyeket régen szeretett (ha egyáltalán volt, itt a könyvben a főhősnél pont abból származott a gond, hogy nem volt kedvenc időtöltése). A baráti kapcsolatok egyre inkább áthelyeződnek a virtuális világba, vagy az „igazi barátságot” az együtt játszás élménye adja. Az is megtörténhet, hogy valós kapcsolatok teljesen leépülnek. A rendszeresen játszó realitásérzéke változik, egyre erősebb „sikerforrás” a számítógépes játékok során elért eredmény. Ha letiltásra kerül sor vagy valamiért nem fér hozzá a géphez (utazás, munka, iskola), akkor az veszekedéseket, dührohamokat eredményez nála, amit a család nem ért vagy képtelen kontrollálni.
Mit érez a függő? Elképzelni sem tudja már az életét a számítógép nélkül, lehangolt, szorongó ha nem játszhat. A hajnalokig elhúzódó játék miatt gyakran fáradt, álmos. Időérzéke leromlik és megfeledkezik biológiai szükségleteiről (evés, ivás, pihenés) a játék közben. Több olyan esetről hallhattunk az utóbbi időben, hogy például egy anya ellátatlanul hagyta a kisbabáját, jó pár fiatal öngyilkos lett, egy német ifjú 16 emberrel végzett egy erőszakos számítógépes játék ihletésére, illetve egy kínai fiú egyeneseb a "halálba játszotta" magát.

A pszichológia szerint a játékszenvedély oka legtöbbször a magány, a befelé fordulás és az önbizalomhiány. Sokan állítják, hogy azért ennyire addiktív, mert azonnali flow élményt nyújt, azaz segítségével elmerülhetünk a jó, felszabadítható élményben, elfeledkezve a külvilágról. (Flow-élmény = az elme működésének olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, teljesen átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli. A legtöbb örömmel végzett szabadidős tevékenység ilyen, ami mindenkinek más és más.)

Pont ebben rejlik a veszélye. No meg abban, hogy a játék szinte minden esetben olyan helyzetet teremt, amiben megvan az esélyünk a nyerésre. Az emberi agy jutalmazó központja viszont nem tud különbséget tenni valódi és virtuális jutalom között, és itt van a bökkenő. Ha teljesítünk egy küldetést, vagy következő szintre lépünk egy különösen izgalmas játékban, az agyat endorfin árasztja el, és megvan a mámor, a hihetetlen boldogságérzés. És ebből nyilván minél többet és többet szeretnénk. És még csak székből sem kell felállnunk, hogy elérjük! Mindez a miénk lehet minimális energia befektetésével.

Jellemző, hogy a számítógépes játéktól való függés egészen eddig nem is szerepelt a komoly ellátást igényló pszichiátriai kórképek között. Azt gondolom, az ilyen típusú betegek ellátása nem száz százalékosan megoldott.
Az átlagemberek egyébként is azt gondolják, ez nem valódi függés, hiszen a függő semmilyen szert nem juttat a szervezetébe, amivel mérgezné testét-lelkét. Ezzel szemben a valóság az, hogy az élmény, a függésé nagyjából ugyanaz, mint mondjuk a drog vagy a szesz rendszeres fogyasztása esetén. A betegség kezelése elsősorban antidepresszánsokkal történik, hogy csökkentsék a játék megvonása után gyakran fellépő depressziót, illetve a terapeuta alkalmazhat kognitív viselkedésterápiát. Ez utóbbi a kulcs, pusztán gyógyszerekkel ez a probléma sem orvosolható meggyőződésem szerint. És még a "beszélgetős" terápia is egy eléggé hosszú és erőt igénylő folyamat.

 Végezetül álljon itt egy idézet a Garay-könyvből, amire fentebb hivatkoztam, mit él át az ember, aki túl szoros kötődést alakít ki a virtuális világgal:
"Itt persze felmerül az a kérdés, hogy magamtól eljöttem volna-e? (mármint terápiába) Nem tudom. Hiszek-e abban, hogy meggyógyulok? Nem tudom. Akarok-e én megváltozni? Igen. Ha igen, akkor hogyan? Milyennek képzelem az új, a megváltozott életemet? Semmilyennek. Nem tudom elképzelni. Mit teszek én a gyógyulásomért? Semmit. Tele vagyok kifogásokkal, magyarázatokkal, kibúvókkal. Az, hogy miért nem, mindig könnyebb, mint az, hogy miért igen.
Az az igazság, hogy fáradt vagyok. Sokszor olyan ólmos fáradtság jön rám, ami más, mint amikor az ember elfárad a főzésben vagy a vasalásban. Lelki fáradtság ez, nem testi.  Nem is fáradtság, hanem unottság vagy közöny. Nem találom a megfelelő szavakat. Csak érzem. Minden porcikámban érzem. hogy nevetni kellene, lelkesedni. Ez a "minden mindegy" állapot a legrosszabb. Régebben, amikor még sírtam, akkor utána jobb volt. Megkönnyebbültem. Újabban viszont csak azt érzem, hogy nem semmit egy-egy új naptól, hanem csak azt mondom: majd csak elmúlik ez is, majd csak eltelnek az órák. Ha pedig játszom, akkor elfeledkezem az időről. Talán ezért is esik jól. Csak hát már túlzásba vittem a dolgokat, és nem tudom, hogyan álljak meg a lejtőn."

A közösségi oldalaktól való függés egy másik téma, ennek lélektani hátteréről írni fogok még. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hamarosan ez a jelenség is produkál majd új pácienseket és valószínűleg felkerül a kezelendő lelki bajok sorába.

Kérdés:

Milyen szerepet töltenek be a számítógépes játékok az életedben? Volt-e olyan, ami annyira lenyűgözött, hogy napokig-hetekig el tudtad vele foglalni magad? (Ne félj, nem akarok diagnosztizálni, mindnyájunknak vannak kedvencei, én például odavoltam a Honfoglalóért régen). Van olyan az ismeretségi körödben, akin a függés jeleit tapasztaltad már valaha? Mekkora veszélyt rejt az online játék?

Segítség! A szüleim halandók

Egy újabb olvasmányélmény, amelyik érdekes és szinte mindannyiunkat érintő kérdéseket vet fel. A poszt címét Ilse Biberti, német rendezőnő azonos című írása inspirálta. A kétségbeejtő könyvcím ellenére (én első ránézésre valami nagyon komoly hangvételű történetet képzeltem el) ez egy igazán humorosan megírt beszámoló arról, hogy Ilse miként alakítja át életét, amikor az apja után néhány évvel az édesanyja is agyvérzést kap, és Ilsének bizony nincs mit tennie, el kell fogadnia a tényt, hogy a szülei, akik egyedüli közeli hozzátartozói, már nem tudnak gondoskodni magukról. Ilse teljes metamorfózisa magában foglalja, hogy virágzó karrierjét egy időre kénytelen feladni és felvállalni az egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő szülei gondozását (csak félig-meddig önként). Az ápolás egész folyamata egyfajta tanulságos önismereti utazássá válik számára. Megismeri, kik ők és a végső búcsú felé vezető úton van lehetősége felkészülni a dolgok megváltoztathatatlanságának elfogadására. Sok szép gondolat szerepel a műben, álljon itt most egy, ami nagyon megfogott:  

"A kórházi sétányon minden pad foglalt. Egy török nagycsalád a füvön heverészik. Kiválasztok magamnak egy gesztenyefát, leülök a fűbe. A fa törzsének támasztom a hátam. Egy anya a három gyermekével kiteríti a pokrócát. A gyerekek tombolnak. A tekintetem fölfelé vándorol, a fa koronája felé. Szeretem a gesztenyefákat. A fejem fölött rózsaszínben úszó virágtenger. Kérdem magam, vajon hányszor fogok még életemben gyönyörködni a gesztenyefákban. Negyvenszer? A gesztenye virágzása és érése gyermekkorom óta meghatározza életem ritmusát. Általa tudatosodik bennem az idő múlása. S vajon hányszor fogja még anyám látni a gesztenyevirágzást? Átélheti majd még idén azt, amikor beérik a fák termése? Ez az agyvérzés lenne a vég kezdete? Mit tervezzek? Anyám 39 éves volt, amikor megszült engem, most 84."

Jellemző Ilse kezdeti hozzáállása, eleinte ódzkodik önállósága feladásától és az ápolási feladatoktól. Valahol érthető is, hogy az ember fiatalon nem akar ezekkel a kérdésekkel szembesülni, távol tartja őket magától. Benne van nyilván az elmúlástól való ősi félelmünk és az is, hogy a veszteség érzését irtózunk előre elképzelni. Az emberi psziché nehezen birkózik meg a mulandóság tényével. Ha pedig nap mint nap ezzel szembesülünk, mert mondjuk együtt élünk a gondozott, idős rokonokkal, vagy rendszeresen látogatva őket kivesszük a magunk részét a róluk való gondoskodásból, óhatatlanul bekövetkezik a tudatosulás (bár a látogatás megint egy más minőség: már kevésbé enged közel a másikhoz). Az én véleményem szerint, a tudatosítás nem biztos, hogy rossz. A gyász fázisainál is kiemelt szerepet tulajdonít a lélektan az ún. anticipációs (megelőlegző) gyászszakasznak, amikor még az életben lerendezzük a családtagokkal a dolgainkat és felkészülünk a búcsúra.

Sok meglett ismerősömtől hallottam, hogy csak akkor vált igazán felnőtté, amikor a szülei meghaltak. És ez még akkor is így van, ha csivitelő nagycsalád, gyerekek, unokák veszik őket körül. Nagyapámra sokszor hivatkozom itt a blogon, mivel ő tagadhatatlanul a legnagyobb példaképem az életben. Egyszer láttam könnyeket a szemében, és az akkor volt, amikor meghalt az édesanyja, az én dédanyám. Soha többet.

A téma kapcsán és mert nemrég fejeztem be a fent említett könyvet, rengeteg minden kavarog bennem. Ilyenkor elkerülhetetlenül a saját körülményeinkre húzzuk rá az olvasottakat, s bár erről nekem (a szülőkről való gondoskodással kapcsolatban) eléggé határozott elképzeléseim vannak, amelyek Ilsééhez hasonlók, a téma személyemben is mélyen érint. Eszembe jut, én hogyan élem majd meg, ha az öregedés útjára lépek egyszer.

Sajnos manapság a felgyorsult életritmus, a nagy távolságok (fizikai és nem egyszer érzelmi) és a család régi funkcióinak totális szétesése miatt, meg azért, mert a média annyira fiatalság központú (akik benne dolgoznak, azt gondolják vajon, hogy örökké fognak élni?), az idősebb családtagokról való gondoskodás is egyre távolabb kerül tőlünk. 

A hazai helyzetről ismeretes, hogy nem túl fényes. Az idősek nem túl sok lehetőség közül választhatnak. Maradhatnak az otthonukban (talán ez a legoptimálisabb sokak számára, legalábbis a kutatások szerint erre vágyik a legtöbb élemedett korú, és én se érzek másként), de ha leesnek a lábukról, és a család messze él vagy valamilyen okból nem tudja vagy óhajtja megoldani a segítségnyújtást (és ez nem mindig szándékos, bár sok szívszorító történetet hallok, kisemmizett, magára hagyott szülőkről vagy egyenesen a halálukat váró családtagokról, akik az örökségre ácsingóznak), akkor csak a idősotthon vagy gondozóház marad. Az intézményes keretek közötti gondozásnak viszont vannak költségei, nem engedheti meg magának minden kisnyugdíjas, s a baj még nagyobb, ha a család sem tud segíteni.

Meglepett, hogy a német helyzet mennyire hasonlít a miénkre. Erre rárímelt, amit egy ismerősöm mesélt: a fia Németországban dolgozik szociális ápolóként egy intézetben, és ott is nagy fokú munkaerőhiánnyal küszködnek, hiába sokkal fejlettebb és jobb életszínvonalat nyújtó állam. Erről Ilse is tesz említést (pár éve írta a könyvet, tehát a helyzetjelentés eléggé aktuális!). A ápolók többsége bevándorló, aki szinte még a nyelvet sem beszéli (és ez több európai országban is így van), miközben a gondozási díj rettenetesen magas. Ki gondolná? 

Nem olyan régen találkoztam egy megdöbbentő cikkel (olvasható: itt) Ha nem akarod végigolvasni, összefoglalom a lényegét. Ami engem leginkább mellbe vágott: a német nyugdíjasok egyre nagyobb számban érkeznek hazánkba, hogy igénybe vegyék az idősotthonok szolgáltatásait. Ezzel nem is volna baj, hiszen vannak nagyon szép, kulturált intézmények, de amikor a cikk azt taglalja, hogy a család gyakran pusztán anyagi megfontolásból szakítja ki az idős szülőt megszokott környezetéből és költözteti át több száz vagy ezer kilométerre a hazájától, az morális szempontból hagy maga után némi kívánnivalót. Hisz sok ilyen otthonban a személyzet még németül sem beszél. Így az anyanyelvétől is megfosztják a sokszor memóriazavarokkal, komoly mentális betegséggel (demencia, szellemi leépülés) küzdő időseket, akik közül nem mindenkinek él már a házastársa.

Néhány évvel ezelőtt az egyik ismerősöm elég durván megkérdőjelezte a szellemi épségemet, mikor arról meséltem neki, hogy szívesen foglalkoznék idősekkel, akár a bentlakásos gondozást is kipróbálnám. A nagymamám társaságában másfél évet töltöttem együtt élete alkonyán, ezután kezdtem kacérkodni a gondolattal. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a mamám halála előtt még ennyi időt együtt lehettünk, és hogy olyan munkám volt már akkor is, ami mellett ezt megtehettem. Felbecsülhetetlen ajándék.Soha vissza nem térő lehetőség.

Végezetül egy nagyon kifejező és szép rövidfilmet mutatok nektek, ami nemrég körbejárta az egyik közösségi oldalt, sokan megosztották, és nekem nagyon tetszik. 

Ehhez kapcsolódóan teszem fel a mai kérdéseket. Elismerem, nem könnyű téma, de kétségtelen, mindannyiunkat érint.

Hogyan képzeled el az öregkorodat? Milyen környezetben szeretnél élni? A szüleidét? Vagy ha ők már idősek, hogyan élnek? Milyen viszonyt ápolsz velük? Milyen lenne az ideális öregkor? Milyen lesz vajon ötven-száz év múlva?

Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?

Ilyen címmel olvasok könyvet most, és nem is rossz ám. Ma a "lyukasóráimban" beültem a könyvtárba és vég nélkül jegyzeteltem újabb témák után kutatva. Két óra telt el úgy, hogy fel se néztem a jegyzetekből, csak repült az idő. Mivel az asszertivitás mint technika nagyon tetszik, és folyamatosan igyekszem tökéletesíteni az önérvényesítő (de másokat nem eltaposó) magatartásomat, csiszolgatom, ahol érem. Ez egy örök tanulási folyamat, tudomásul kell venni. A könyv első fejezete azt próbálja meg némi kis (ön)teszteléssel kideríteni számunkra, mennyire vagyunk képesek a saját érdekeinket képviselni, tudunk-e nemet mondani (ez szokott az emberek többségénél a legjellemzőbb lenni, mármint az erre való képesség hiánya), és mennyire merjük felvállalni magunkat, igazi énünket a legkülönbözőbb szituációkban. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy legalább annyi "arca" van egy embernek, ahány másikkal találkozik és amennyivel interakcióba lép, bár a személyiség magja közben természetesen nem változik.

A szerzők az egyik legérdekesebb részben a személyiségek egyes fajtáit elemzik. Kik lehetnek azok az ún. nehéz emberek, akikkel aztán kénytelenek vagyunk bánni valahogy. Konkrétan ezt a fajta felosztást nem ismertem, de tetszik. Minden egyes típushoz, amit bemutatnak, társítottam egy vagy több általam ismert embert, aki pontosan olyan, úgy viselkedik, mint az a leírtakban szerepel, és valamilyen okból nehézkesnek találtam a velük való érintkezést. Biztosan mindenkinek a környezetében akadnak ilyen emberek. Persze igyekszünk őket kiiktatni az életünkből, de vannak olyan helyzetek, amikor ez lehetetlen. Ha a családtagod, munkatársad, főnököd vagy épp beosztottad ilyen, akkor muszáj valahogy bánni velük (és nem elbánni, bár néha az embernek ahhoz volna kedve).

Lássuk a típusokat!

• Az agresszív vagy "gőzhenger" típusú ember rögtön neked támad, ha valami baja van. Ilyenkor kétféleképp reagálunk a legtöbb esetben: megfutamodunk (ha rosszabb passzban ér a bántás, elbújunk a budiba bőgni vagy épp dühöngeni) vagy magunk is felvesszük az alpári stílust, lobot vet az agyunk, s az eredmény egy csodás veszekedés formájában ölt testet. Kinek hiányzik ez? Erre az esetre a követendő tanács, akármilyen nehéz is, próbáljuk meg megőrizni hidegvérünket, leválasztani az indulatot az adott helyzetről. Ezt magam is próbáltam már nem egyszer, nagyon hatásos! (régen inkább visszatámadtam fogam vicsorítva) Ha az agresszív fél látja, hogy érzelmileg bevonódsz, elérte a célját. Nem éri meg felhúzni magad, akármilyen neccesek is a körülmények. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, gyakorolni kell, rengeteget.

• Ennél egy fokkal kellemetlenebb a "sebész", akit rejtett rosszindulat vezérel, és ezt nem is mindig érzékeled elsőre. Szívfájdalom nélkül beléd mártja a kést, amikor eljött a számára kedvező pillanat. Ő a nagy manipulátor, aki gyáva nyíltan konfrontálódni veled, így csak fullánkokat ereszt beléd, miközben te ledermedsz az alattomos támadástól. Ha látja, hogy ezt zokon vetted és fáj neked, még élvezi is. Őt is le lehet rendezni, még ha keményebb dió is a "sima" agresszornál mégpedig azzal, ha tudomására juttatjuk, tudjuk mit művel, hogy szándékosan köt belénk, még ha mézes-mázas köntösbe bújtatja is a sértéseit. A legjobb, ha saját fegyverét fordítjuk ellene. Amit nyíltan nem mert kimondani, amire csak célozgat, azzal élesben szembesíteni kell. Juj, ezt az embertípust nagyon nem szeretem! Akkor már inkább egy gőzhengert ide nekem! Ő legalább nyílt lapokkal játszik.

• A következő nagyobb csoport a panaszkodóké,  akik órákig képesek folytatni cél nélküli sirámaikat, és építő jellegű megjegyzéseidet meg se hallják. Mert nem is akarják! (mondják: magyar sajátosság...) Nekik nem az a fontos, hogy segíts rajtuk, hisz ha meghallanák a tanácsodat és elgondolkodnának rajta, akkor pont a kedvenc foglalatosságuktól, a panaszkodástól fosztatnának meg. Ők azért nehéz emberek, sajnos magam is sok ilyet ismerek (tudom, most azt mondjátok a magyarokra meg kimondottan jellemző ez, szerintem nincs még egy nép, akinek ilyen kifinomult, a világ minden jelenségére kiterjedő panaszkultúrája van), mert csak a saját maguk élete és problémái köröl forog az életük, nem nyitottak a másik meghallgatására, és tulajdonképpen "kukának" használnak, amibe állandóan ugyanazt a szemetet hajigálják bele (azaz ugyanazt a panaszspirált végighallgathatod százszor is). A szerzők azt javasolják, legyünk határozottak, mindig a lényegre irányítsuk a panaszkodó típus figyelmét, tegyünk fel nagyon konkrét kérdéseket és vázoljunk fel minél több megoldási lehetőséget, már ha tényleg van időnk és szándékunk segíteni. Ha nincs, és ezt már én mondom, akkor egész nyugodtan ki lehet vonni magunkat Mr. vagy Mrs. Panaszáradat hatósugarából, és angolosan távozni. Annyi ilyen fárasztó egyoldalú beszélgetésen vagyok már túl, régebben buszon-vonaton is vonzottam az ilyen embereket. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki csevegésre vágyik, de már nem vagyok partner abban, ha valaki "le akar húzni", elismerem, lehet hogy nem szándékosan. Szóval a nagy tanulság: nekünk is van jogunk választani! (Egyszer majd mesélek nektek bővebben a mindent embert megillető asszertív jogokról, az is megér egy misét.)

• Az utolsó "nehézember" típus a hallgatagoké. Régen az olyan helyzetekben, amikor valaki nagyon szűkszavúan válaszolt nekem, vagy egy társaságban csend lett, kényszert éreztem rá, hogy azon nyomban feloldjam, és azonnal elkezdtem beszélni vagy bedobtam egy újabb témát. Pedig sokszor a csendnek is nagy szerepe van. Összeköt embereket, időt hagy mondjuk egy komolyabb téma feldolgozására. Amit a segítő szakmáról tanultunk, az is pontosan ez: nem kell mindig a beszédet erőltetni, főleg ha a másik félnek szemmel láthatóan ellenére van. A sok beszéd viszont valaminek az elfedését is jelentheti. A szerzők itt azokról az emberekről beszélnek, akik manipulálnak a hallgatásukkal, és ezt nyilvánvalóvá is teszik számunkra. Amikor érzed, hogy azért nem szólal meg valaki, hogy a hatalmát fitogtassa, hogy félelmet keltsen benned, hogy rosszul érezd magad, hogy ne tudd, hány az óra. Állítom, ez is rosszabb, mint egy kiadós kiabálás! Hisz ilyenkor fogalmad sincs, mit követtél el, miért bánnak veled így, amivel ezt érdemelted. És egy ponttá zsugorodsz össze, amíg véget nem ér a csend. Már ha véget ér egyáltalán.

Van egy nagyon egyszerű, ám annál hatékonyabb gyakorlat, ami segíthet felülkerekednünk azokon a helyzeteken, amit a nehéz emberekkel való találkozás jelenthet számunkra. Én is alkalmazni fogom, ha szükség lesz rá. Érdemes lejegyezni azt a szituációt, amiről úgy érezzük, nem voltunk benne száz százalékig önmagunk, és utólag jövünk csak rá, mit kellett volna cselekedni, mondani.
Papírra kell leírni, hogy (és az írás a kulcs itt, erre majd egyszer bővebben kitérek miért, nem elég gondolatban megfogalmazni!): (1) Mit mondott a másik - (2) aztán mit feleltem én (mondjuk lányos zavaromban vagy haragomban) - és (3) mit kellett volna mondanom abban a helyzetben, ami után még órákkal később is kínzó feszültséget, belső remegést érzek. Minél több ilyen dialógust tudsz "átfogalmazni", annál ügyesebb és magabiztosabb leszel, és legközelebb, ha valami hasonlót élsz át, már tudod, hogy kell az illetőt leszerelni, lesznek kész sémáid.

 Itt jön be a képbe még egy érdekes dolog. Az emberek különböző nyelvezetet használnak, és ez függ attól is, az érzékelésnek melyik formáját részesítik előnyben. Haoulék állítják, hogy létezik látó-halló-érző típus, és ennek megfelelő kifejezéseket és szavakat használ mindenki egyéni preferenciája szerint, aminek nem is biztos, hogy tudatában van. Szóval, ha két ember nehezen ért szót egymással vagy beáll a kínos csend, semmi gond, lehet, hogy csak arról van szó, különböző nyelvet tettek magukévá. Meg kell tanulni a másikét, és ha csak ez volt a gond, már nincs is!

Rengeteg példa van itt a szövegben, most csak egyet-egyet ragadok ki:

• Ha halló típus vagy, pl. ezzel kezded a mondatod: Hallom, amit mondasz, de..

• Ha látó, pl így: Átlátom én ezt a bonyolult helyzetet...

• Ha érző, akkor meg: Az az érzésem, hogy...

Volt egy teszt is, megcsináltam. Majdnem azonos pontok jöttek ki, aztán az egyik mégis nyert...
Nem tartom kizártnak, hogy holnap még folytatom ugyanezzel a témával, ha ad elég gondolkodni valót a könyv. Aludjunk rá egyet.

Addig is a kérdések:
Gyakran találkozol nehéz emberekkel? Melyik típussal? Leginkább hol, milyen környezetben futsz velük össze? Hogyan kezeled őket, mi az, amin változtatnál?
Te melyik nyelvi típust képviseled? A látásra, hallásra vagy az érzéseidre utaló nyelvi egységeket részesíted előnyben?

A bejegyzéshez a következő könyv szolgáltatta az alapanyagot:
Alan Houel - Christian Godefroy: Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?, Bagolyvár, Budapest, 1995.