Jó és kellemes halál = eutanázia?

Kényes és időről időre nagy port kavaró téma az eutanáziáé. Nem ígérek könnyű perceket annak, aki ezt a posztot végigolvassa. A közelebbi barátaim tudják rólam, hogy elég sokat foglalkozom az elmúlás kérdésével, nem véletlenül. A legfőbb okom erre pedig az, hogy hiszem, ez is az élet szerves része. El lehet gondolkodni rajta néha, még ha nem is tervezhető. Talán kevésbé ér felkészületlenül.

Mit is jelent az eutanázia pontosan? Az eutanázia a következő görög szóösszetételből ered: a "jó, szép, kellemes", illetve a "halál" szavakból kombinációjából. Tehát a jelentését úgy írhatjuk le "jó halál." Ezzel minden bizonnyal sokan vitatkoznának, hiszen a halálba segítés mind a mai napig a világ csak nagyon kevés országában működik - legalábbis legálisan. Ilyenek például Svájc, Belgium és Oregon állam Amerikában.
Az eutanázia bővebben a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg beleegyezésével történő  aktív vagy passzív meggyorsítása, de ide tartozik a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás is - ez a Wikipedia meghatározása, nem szó szerint idézve. A következő fajtáit különböztetjük meg:  

• Aktív, közvetlen, szándékolt eutanázia az, amikor valaki meggyorsítja vagy előidézi egy másik személy halálának bekövetkeztét, annak vagy gondviselőjének tényleges vagy feltételezett kívánságára (pld. méreginjekció beadása)

• Aktív, közvetlen, nem szándékolt eutanázia: a cél itt elsősorban a fájdalomcsillapítás, és nem a halál okozása. Például elviselhetetlen fájdalom esetén nagyobb adag fájdalomcsillapítót adnak a betegnek, és emiatt a halál hamarabb bekövetkezik. Ki ne emlékezne a Fekete Angyal történetére? 2003-ban egy magyar kórházi nővér bevallotta, hogy idős, gyógyíthatatlannak ítélt betegeket segített át a másvilágra, mert nem bírta tovább nézni a szenvedésüket. Ugyan később visszavonta a vallomásait, de 11 év börtönbüntetést kapott. Igaz, hat év után jó magaviselete okán szabadult. Színdarab is készült a hírből néhány évvel később. A Kamaraszínház játszotta ezt a kissé elvont darabot. Emlékeim szerint meglehetősen sötét képet festett a valóságról (láttam az előadást), és egészen ijesztő eszközöket is felhasznált a rendezője az erősebb hatás eléréséhez, akit később élőben is megismerhettem, ő Sopsits Árpád.

• Aktív, közvetett, szándékolt eutanázia: öngyilkosságban való közvetett közreműködés, az öngyilkosság segítése (például méreg beszerzése a betegsége miatt öngyilkosságra készülő számára, aki a mérget maga veszi be)    
• Passzív eutanázia: hagyják a beteget, nem kap több életmentő gyógyszert, és nem végeznek rajta vizsgálatot, illetve az életét meghosszabbító beavatkozást. Amerikai filmekben lehet látni, hogy a beteg aláír egy nyilatkozatot, miszerint nem újraélesztendő, ha bármi történik vele. Magyarországon is létezik ilyen lehetőség, de nagyon hosszú procedúra előzi meg, hogy a beteg visszautasíthassa a kezeléseket, és döntésképesség kell hozzá, tehát tiszta elmével kell meghozni ezt a döntést.

A Fekete Angyal pere után tíz évvel hazánkban éppen ott tartott az eutanázia ügye, hogy egy állampolgár kezdeményezésére aláírásgyűjtést szerveztek volna a következő kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő felnőtt korúak orvosi segítséggel vethessenek véget az életüknek? A beadványt - és erre lehetett számítani - elutasították. A Magyar Bioetikai Társaság 2013 őszén a következő nyilatkozatot tette közzé (a fontosabb érveket kiemeltem, melyek szerint az eutanázia nem lesz bevett gyakorlat Magyarországon, a közeljövőben legalábbis biztosan nem):

"Az orvosok a gyógyításra és az élet védelmére tettek esküt, ezért fordulnak hozzájuk bizalommal a betegek. Az emberölés tilalma abszolút, az orvosok sem kaphatnak a betegtől arra felhatalmazást, hogy életüket kioltsák, ez az önrendelkezési jog tévesen kiterjesztett értelmezése. Semmiképpen sem hozhatjuk meg a halálba segítés visszahozhatatlan döntését. A gyógyíthatatlan, biztosan halálos betegség fennállása egyébként sem állapítható meg teljes bizonyossággal... Nem értünk egyet azzal a nézettel, amely szerint egy társadalmat szinte kizárólag a termelékenység és hatékonyság elve határoz meg, és egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs értelme. Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a természetes halálig tart... A haldokló embert is megilleti az önrendelkezés joga; elutasíthatja a „túlbuzgó gyógyítást” („terápiás túlbuzgóságot”). A rendkívüli, aránytalan, túlságosan terhes beavatkozásokról való lemondás célja nem a halál beálltának siettetése, vagyis nem azonos a passzív eutanáziával és az öngyilkossággal, hanem az élet természetes befejezésének, a halálnak az elfogadását jelenti."

Fotó: részlet a Mégis kinek az élete? c. előadásból

A közelmúltban láttam egy másik színházi darabot, Rudolf Péter főszereplésével. Szeretem őt, és most sem kellett csalódnom benne, nagyon jól eljátszotta a balesetben megbénult szobrász szerepét Brian Clark, amerikai író Mégis, kinek az élete? c. darabjában. Filmet is készítettek belőle még a 80-as években.
Az előadás két órája alatt Rudolf Péternek úgy át kellett lényegülnie a karakter hiteles alakítása kedvéért, hogy a kórházi ágyon, amely a díszlet fő eleme, meg sem mozdulhatott. Olvastam, hogy hasonló sorsú emberekkel konzultált, megfigyelte őket, miközben a darabra készült. Nekünk, akik tudunk mozogni, és többé-kevésbé egészségesnek mondhatjuk magunkat, nehéz elképzelni ezt a helyzetet (mondom ezt úgy, hogy egy rövid ideig én is voltam majdnem magatehetetlen, de volt rá némi esély, hogy valaha kijövök belőle.) 
Az egyik előadás után az eutanáziáról beszélgettek a színészek és orvosok, egy rövid videót meg is lehet tekinteni az izgalmas eszmecseréről: ITT. A résztvevő színészek többsége - talán nem meglepő - az eutanáziával szemben foglal állást. Rudolf Péter pl - Stephen Hawkingot példájára utal. A fizikusnak az orvosai szerint még 20 évet sem lett volna "szabad" megélni. Közben eltelt jó pár évtized, és Hawking a világ egyik leghíresebb tudósa lett úgy, hogy egy beszéd-és mozgásképtelen testbe van zárva már régóta. Illetve eszembe jutott az Életrevalók című film is, amelyben a lebénult milliárdost rázza vissza az életbe a munkanélküliből ápolóvá lett szabad szájú  férfi. Ezek az emberek mind az életet választották, de én megértem a másik álláspontot is, hiszen nem mindenkinek van akkora lelki ereje, hogy bénán vagy teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás legapróbb reménye nélkül is teljes életet legyen képes élni.

Említették itt a társadalmi hasznosság elvét is többször. Hogy mennyibe kerül a gyógykezelés és a személyzet, illetve egy ilyen betegről való, hosszú ideig tartó gondoskodás? Hogy ezt a forrást új szerek kikísérletezésére lehetne fordítani? Ezt az érvet kevésbé tudom elfogadni, hacsak nem öntudatlan állapotban van valaki, és évtizedekig mesterségesen tartják életben, akár kérése ellenére is. A családnak a legnehezebb ebben az esetben, mivel az elengedés nem következhet be. És vannak olyan emberek, akik, ha erről időben rendelkezhetnének, biztosan a megoldást ezt választanák. Erre hivatkozott az amerikai Terri Shiavo férje is, amikor kérte, hogy 15 éve éber kómában lévő feleségét ne táplálják és tartsák életben tovább szándékosan, hogy az asszony méltósággal távozhasson, miután az orvosai abszolút kizárták a javulás esélyét. Két oldal harcolt itt egymással: a mélyen vallásos szülők és a passzív eutanáziáért küzdő férj. Végül, hosszas pereskedés után 2005-ben az agysérült Terri Shivaót a szeretetotthonban nem etették és itatták tovább, így hamarosan elhunyt. Óriási botrány övezte ezt az esetet, miután mindkét fél felsorakoztatta az érveit és a halál bekövetkezett. Számos tüntető akart az említett otthonba bejutni, hogy a nőt életben tarthassák ételt juttatva a szervezetébe.

Nagyon kényes terület, ami a bioetika tudományának is egyik fő kérdése. Meddig emberi élet az élet? Mi a fontosabb, az egyén vagy a közösség érdeke? Milyen szempontokat kell vagy lehet számításba venni egy ember tervezetten végrehajtott meghalásának lehetővé tételénél? A mellette szólók gyakran hivatkoznak az abortuszra, mert paradox módon az még mindig elfogadottabb jelenség szélesebb társadalmi körökben, mint az asszisztált öngyilkosság. Hiteles választ adni viszont csak akkor lehet, ha hasonló döntéshelyzetbe kerül valaki, ebben talán egyetértés van.

Sok más irodalmi alkotás és (dokumentum)film is feszegeti az eutanázia témakörét. Jó néhányat írtam fel a jegyzetfüzetembe, amikor nekikezdtem az írásnak. Ezekről is mesélek majd. Magam is meglepődtem egyébként, mennyi alkotót megihletett már ez a téma, ami azt is jelenti egyben, hogy bár a hétköznapokban keveset foglalkozunk az élet befejezésének gondolatával (nyilván ezt énünk és lelki stabilitásunk érdekében is tesszük), mégis az egyik legegyetemesebb kérdése az emberiségnek.

A legvégén pedig egy talán első hallásra megdöbbentő hír, amivel a héten találkoztam: "Elhunyt Emiel Pauwels, Belgium legidősebb atlétája. 95 éves volt. A gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő, „Belga Bolt” néven ismerté vált Pauwels az eutanáziát választotta, de mielőtt az orvosok véget vetettek volna életének, családja és barátai körében, pezsgővel koccintva búcsúzott az élettől" - írja a nemzetisport.hu. 

Kérdések:
Elfogadható-e az eutanázia valamely formája számodra? Ha igen, melyik? Ha nem, melyek a legfőbb érveid ellene? És még egy extra nehéz: megkülönbözteti-e valami az abortuszt és az eutanáziát a szemedben? (ha már bioetika, akkor több szempont is legyen)

Elengedlek végre

Hogyan dolgozhatjuk fel, illetve készüljünk fel arra, amiről azt gondoljuk, nem lehet? Tóth Gábor Ákos újságíró őszinte hangvételű, alapvető igazságokat is tartalmazó gyászkönyvet írt, már ha ez a műfaj nevezhető annak. A komoly és manapság tudatosan háttérbe szorított témát taglaló írás a személyes élmények elmesélésén keresztül számos olyan kérdést vet fel, ami könnyebbé, elfogadhatóbbá teheti életünk legnagyobb veszteségeit, melyet szeretteink eltávozása jelent és segíthet a saját halálunk biztos tudásával való megbirkózásban. Aki Csernus-rajongó, annak elárulom, hogy az előszó és a fülszöveg is az ő tollából származik, s ezt a könyvet így ajánlja leendő olvasóinak:

"Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten - mindannyiunk okulására." 

Valóban, egy kicsit az volt az érzésem, hogy az ötvenes éveit taposó, édesanyját hirtelen elveszítő férfiember most lett felnőtté, s a bűntudat kibeszélését is szolgálja ez a könyv. És ezzel szerintem nem tévedtem nagyot.

Kissé szokatlan módon nyúlnék most ehhez a témához. Szeretném a szerző feketén szedett, az egyes fejezetek végén összegzésként leírt magvas gondolatait kiegészíteni a saját érzéseimmel, véleményemmel, emlékeimmel, hogy azután bárki átgondolhassa ezeket a létfontosságú kérdéseket a saját szemszögéből, ha kész rá. 

Nem egyszerű, fájdalmas kérdések ezek: bátorság és nyílt szembenézést követel a feladat. Viszont ha elvégeztük, azt hiszem, nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket minden egyes nap, annak biztos tudatában, hogy amit lehetett, megtettünk és talán kevésbé maró lesz a hiányérzet, ami az elkerülhetetlent kíséri majd egyszer (vagy ami talán meg is történt és a mai napig bánt vagy nem hagy békét a lelkünkben).

Elengedlek végre (könyvborító)

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, a gyász egyik fajtáját szeretném megemlíteni, aminek fontosságát Tóth Gábor Ákos is kihangsúlyozza, bár nem nevezi nevén, és ez nem más, mint az ún anticipációs vagyis megelőlegző gyász. A veszteséget ilyen módon megélni akkor van lehetőség, ha hozzátartozónkat nem egy balesetben vagy gyorsan bekövetkező halállal veszítjük el, hanem például elhúzódó betegség miatt. Itt van ideje a környezetnek lélekben felkészülni, és ez nagyon tudatos munka kellene, hogy legyen, de a mi kultúránkban ennek ma már sajnos a csírája sincs meg. A halált rögeszmésen féli és mindent lebíró hatalommal ruházza fel a ma embere. Ez már csak azért is különös, mert néhány évtizede az elmúlás még természetes részét képezte egy emberi sorsnak, s többé-kevésbé el tudták a végesség tényét fogadni az emberek. Manapság pedig sokan nyílt sebként cipelik hosszú éveken át a gyászukat, vagy önvédelmi okokból nem élik meg és egyenesen elbagatellizálják.

Mi a jobb? - teszi fel a kérdést a szerző. Egy perc alatt távozni az élők sorából vagy - bár általában szenvedéssel jár együtt - "ágyban, párnák közt halni meg"? Sokszor utalok a betegségemre, ide is tudok példát hozni. Tisztán emlékszem, hálás voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen megpróbáltatás okán kellett szembesülnöm először saját nemlétem gondolatával, hiszen - és ezt néhány rázós ponton meg is tettem - volt alkalmam az elbúcsúzásra, a dolgok rendezésére. Amit Tóth Gábor Ákos és édesanyja elmulasztott, azt nekem sikerült megtennem a hozzám legközelebb állókkal, s ha úgy adódott volna (bár ezzel együtt is szörnyű élethelyzet volt ez a maga bizonytalanságával és méltatlanságával), lezártnak tekinthettük volna a viszonyunkat. Kommunikáltam, kommunikáltunk. Nem csak lényegtelen dolgokról, ami persze fontos és életünk legnagyobb részét ez teszi ki, hanem a lét kérdéseiről is. 

"Az odafigyelés a legértékesebb gesztus, amit adhatunk szeretteinknek: ezzel a fontosságukat értékeljük fel. Hogy ez mennyire igaz, akkor derül ki, amikor már nincs erre módunk."

Ha visszaemlékszem a zsongító, forró nyári délutánokra, amikor nagyapám a karosszékében bóbiskolt, én pedig a díványon hallgattam a meséit életről, háborús élményekről és sok apró, akkor banális butaságnak tűnő dologról, bánom, hogy mindez csak elnagyoltan maradt meg bennem, keveset őriztem meg az emlékezetemben, mert olyan könnyen elnyomott az a délutáni, szemleragadós álom. 

Egyik ilyen alkalommal, szinte látom magam előtt a pillanatot, mielőtt álomba zuhantam volna, még végigfutott az agyamon, hogy nem lesz ez mindig így, hogy ő mesél, hozzám beszél, és akkor nagyon hiányozni fog. Előre testet öltött a hiány, az érzés hívatlanul hasított belém.

Egy ismerősöm mesélte, hogy nagyanyja egy bénulással járó betegség miatt ágyhoz kötötten élte élete utolsó tíz évét. Vidám, jókedvét a haláláig megőrző és szellemileg nagyon friss asszony volt, aki ügyelt rá, hogy a múlt és az ő emléke se vesszen el nyomtalanul. Bölcs és előrelátó viselkedésre vall, hogy az unokáit időről időre az ágya köré gyűjtötte, és órákig tartó múltidézésbe fogott. Anekdotázott saját fiatal koráról, a családi viszonyokról, a gyökerekről, szerelmekről és botrányokról. Olyan becses ajándékot adva ezzel a következő nemzedékeknek, aminek értéke felbecsülhetetlen, főleg annak fényében, hogy napjainkban legtöbbször már a szüleiket, a szokásaikat és a múltjukat se nagyon ismerik az emberek.

Tóth is arra hívja fel a figyelmet, beszélgessünk, sokat! Ne csak az elintézendő közös ügyekről, hanem mindenről, tegyünk fel egymásnak kérdéseket, legyünk érdeklődőek. Minden ilyen percet soha vissza nem térő alkalomként könyveljünk el. A legnagyobb bűntudatot ugyanis minden esetben a ki nem mondott szavak és érzések okozzák, amikor bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Azt is mondja, ezzel nem érdemes várni, mert ma már egyáltalán nem evidencia, hogy idős korban mennek el az emberek. S a rémület oka?

"Egyik legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk hajlandók felkészülni a változásokra. Aki képtelen hosszú távon gondolkodni, leteperik a veszteségek: önsajnálat és csillapíthatatlan önvád lesz a része."

Mit is jelent ez? Ha sérelmeket, mélyre eltemetett fájdalmat és sérüléseket hordozunk magunkban, ha akadozik a beszélgetés és a lényeges dolgokról való információcsere, a szomorú esemény bekövetkeztekor a bűntudat, az el nem varrott szálak okozta trauma, s a tudat, hogy ezek feloldására soha többé nem kínálkozik majd lehetőség, elsöprő erővel törhet a gyászolóra. Sokan azt hurcolják mázsás teherként, bár ez gyakran irracionálisnak tetszik, hogy miért nem mondták a másiknak ki akár csak azt az egyetlen szót, hogy "Szeretlek". Pedig itt nem is a tettekről hanem pusztán egy frázisról van szó. A szerző azt javasolja, s ezzel egyetértek, legyünk résen és dobjuk fel a hétköznapokat is:  

"A szeretet felelősség, ami nemcsak napi ügyek elintézésben nyilvánul meg. Olykor az élet jelentős, pátoszos dolgairól is beszélni kell, bármennyire is nem vagyunk rákényszerítve. Így a végelszámolásnál kevesebb megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznünk."

Éppen ma kezdtem neki Nagy Bandó Vár rád Toscana c. regényének. Ez egy olyan könyv, aminek gerincét a halálára készülő író-nagyapa levelei adják. A még meg sem született unokának, az utókornak szánja sorait, ezzel az utolsó erőfeszítéssel teremtve kapcsolatot múlt s jövő között, a jelenben. Emberfeletti vállalkozásnak tűnik egy élet ilyen jellegű sommázása, de ha magunkba nézünk, nem ez lenne a követendő példa? Mindkét oldal részéről. Hiszen mindkettőt szükségszerűen átélik az emberek.

Érdekesek egyébként ezek a múltból itt maradt mementók. T. mondta, hogy a szemében az apja egy léha, szeretetre képtelen ember volt, és igazán még akkor se tudta sajnálni, amikor a mértéktelen alkoholfogyasztásba belehalt. Évekkel később megtalálta a nagymamájánál az akkor még huszonéves apa édesanyjához írt, hihetetlen szeretetről tanúskodó leveleit, amit a hadseregből küldött haza rendszeresen. Miután a végére jutott ezeknek a szenvedélyes hangvételű leveleknek, rájött, hogy soha nem is ismerte az apját, azt az embert, aki még azelőtt volt, hogy az alkohol két vállra fektette volna, és teljesen eltorzította volna a személyiségét. A levelek egy egészen más megvilágításba helyezték az apját és megkönnyebbülést hoztak.

"A szeretteinkkel folytatott kommunikáció olyan, mint egy bankbetét. A hosszú távú befektetés itt is jövedelmezőbb lehet, mint egy sokat ígérő, azonnali haszon. Ha nem kerülgetnénk a tabutémákat, hamarabb megtalálnánk a közös nyelvet."

Lehetőleg ezt még a hozzátartozóink életében tegyük meg, mert sajnos nem túl gyakran kerülnek elő ilyen tisztázó levelek a fiók mélyéről, hogy az életünket és a gyászolt családtagunk vagy barátunk emlékét és hozzájuk fűződő érzéseinket tisztára mossák.

Ezért történhet meg az is, aminek szemtanúja voltam egy családfelállító esemény kapcsán. A kb. húsz résztvevőből a többség elhunyt családtagjaitól kellett, hogy búcsút vegyen. Szinte kizárólag a fel nem oldott gyász témája volt a középpontban azon a napon. Számomra sokkoló volt látni, milyen mély sebek szakadtak fel ott, amelyek nyilvánvalóan már hosszú idővel ezelőtt varasodásnak indultak, de sosem forrtak össze véglegesen.

Legvégül álljon itt egy másik könyvajánló is. Egyik kedvenc amerikai kortárs írómtól olvastam nemrég egy ebbe a témába vágó könyvet, magyarul Még egy nap címmel jelent meg. Albom azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a főszereplő, még ha csak egy teljes napot is, de újra együtt tölthetne rég halott édesanyjával? Mit mondanának egymásnak, mit tennének? Érdemes utána járni.

Mai kérdések:
Hogy viszonyulsz elhunyt szeretteidhez? Úgy érzed, sikerült elviselhető módon lezárni a velük való kapcsolatot úgy, hogy az emlékek mégsem vesztek el mindörökre? Minden veszteséged át tudtad élni és elengedni vagy viszel még magaddal belőlük? Talán pont most vagy ilyen élethelyzetben?