Jó és kellemes halál = eutanázia?

Kényes és időről időre nagy port kavaró téma az eutanáziáé. Nem ígérek könnyű perceket annak, aki ezt a posztot végigolvassa. A közelebbi barátaim tudják rólam, hogy elég sokat foglalkozom az elmúlás kérdésével, nem véletlenül. A legfőbb okom erre pedig az, hogy hiszem, ez is az élet szerves része. El lehet gondolkodni rajta néha, még ha nem is tervezhető. Talán kevésbé ér felkészületlenül.

Mit is jelent az eutanázia pontosan? Az eutanázia a következő görög szóösszetételből ered: a "jó, szép, kellemes", illetve a "halál" szavakból kombinációjából. Tehát a jelentését úgy írhatjuk le "jó halál." Ezzel minden bizonnyal sokan vitatkoznának, hiszen a halálba segítés mind a mai napig a világ csak nagyon kevés országában működik - legalábbis legálisan. Ilyenek például Svájc, Belgium és Oregon állam Amerikában.
Az eutanázia bővebben a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg beleegyezésével történő  aktív vagy passzív meggyorsítása, de ide tartozik a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás is - ez a Wikipedia meghatározása, nem szó szerint idézve. A következő fajtáit különböztetjük meg:  

• Aktív, közvetlen, szándékolt eutanázia az, amikor valaki meggyorsítja vagy előidézi egy másik személy halálának bekövetkeztét, annak vagy gondviselőjének tényleges vagy feltételezett kívánságára (pld. méreginjekció beadása)

• Aktív, közvetlen, nem szándékolt eutanázia: a cél itt elsősorban a fájdalomcsillapítás, és nem a halál okozása. Például elviselhetetlen fájdalom esetén nagyobb adag fájdalomcsillapítót adnak a betegnek, és emiatt a halál hamarabb bekövetkezik. Ki ne emlékezne a Fekete Angyal történetére? 2003-ban egy magyar kórházi nővér bevallotta, hogy idős, gyógyíthatatlannak ítélt betegeket segített át a másvilágra, mert nem bírta tovább nézni a szenvedésüket. Ugyan később visszavonta a vallomásait, de 11 év börtönbüntetést kapott. Igaz, hat év után jó magaviselete okán szabadult. Színdarab is készült a hírből néhány évvel később. A Kamaraszínház játszotta ezt a kissé elvont darabot. Emlékeim szerint meglehetősen sötét képet festett a valóságról (láttam az előadást), és egészen ijesztő eszközöket is felhasznált a rendezője az erősebb hatás eléréséhez, akit később élőben is megismerhettem, ő Sopsits Árpád.

• Aktív, közvetett, szándékolt eutanázia: öngyilkosságban való közvetett közreműködés, az öngyilkosság segítése (például méreg beszerzése a betegsége miatt öngyilkosságra készülő számára, aki a mérget maga veszi be)    
• Passzív eutanázia: hagyják a beteget, nem kap több életmentő gyógyszert, és nem végeznek rajta vizsgálatot, illetve az életét meghosszabbító beavatkozást. Amerikai filmekben lehet látni, hogy a beteg aláír egy nyilatkozatot, miszerint nem újraélesztendő, ha bármi történik vele. Magyarországon is létezik ilyen lehetőség, de nagyon hosszú procedúra előzi meg, hogy a beteg visszautasíthassa a kezeléseket, és döntésképesség kell hozzá, tehát tiszta elmével kell meghozni ezt a döntést.

A Fekete Angyal pere után tíz évvel hazánkban éppen ott tartott az eutanázia ügye, hogy egy állampolgár kezdeményezésére aláírásgyűjtést szerveztek volna a következő kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő felnőtt korúak orvosi segítséggel vethessenek véget az életüknek? A beadványt - és erre lehetett számítani - elutasították. A Magyar Bioetikai Társaság 2013 őszén a következő nyilatkozatot tette közzé (a fontosabb érveket kiemeltem, melyek szerint az eutanázia nem lesz bevett gyakorlat Magyarországon, a közeljövőben legalábbis biztosan nem):

"Az orvosok a gyógyításra és az élet védelmére tettek esküt, ezért fordulnak hozzájuk bizalommal a betegek. Az emberölés tilalma abszolút, az orvosok sem kaphatnak a betegtől arra felhatalmazást, hogy életüket kioltsák, ez az önrendelkezési jog tévesen kiterjesztett értelmezése. Semmiképpen sem hozhatjuk meg a halálba segítés visszahozhatatlan döntését. A gyógyíthatatlan, biztosan halálos betegség fennállása egyébként sem állapítható meg teljes bizonyossággal... Nem értünk egyet azzal a nézettel, amely szerint egy társadalmat szinte kizárólag a termelékenység és hatékonyság elve határoz meg, és egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs értelme. Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a természetes halálig tart... A haldokló embert is megilleti az önrendelkezés joga; elutasíthatja a „túlbuzgó gyógyítást” („terápiás túlbuzgóságot”). A rendkívüli, aránytalan, túlságosan terhes beavatkozásokról való lemondás célja nem a halál beálltának siettetése, vagyis nem azonos a passzív eutanáziával és az öngyilkossággal, hanem az élet természetes befejezésének, a halálnak az elfogadását jelenti."

Fotó: részlet a Mégis kinek az élete? c. előadásból

A közelmúltban láttam egy másik színházi darabot, Rudolf Péter főszereplésével. Szeretem őt, és most sem kellett csalódnom benne, nagyon jól eljátszotta a balesetben megbénult szobrász szerepét Brian Clark, amerikai író Mégis, kinek az élete? c. darabjában. Filmet is készítettek belőle még a 80-as években.
Az előadás két órája alatt Rudolf Péternek úgy át kellett lényegülnie a karakter hiteles alakítása kedvéért, hogy a kórházi ágyon, amely a díszlet fő eleme, meg sem mozdulhatott. Olvastam, hogy hasonló sorsú emberekkel konzultált, megfigyelte őket, miközben a darabra készült. Nekünk, akik tudunk mozogni, és többé-kevésbé egészségesnek mondhatjuk magunkat, nehéz elképzelni ezt a helyzetet (mondom ezt úgy, hogy egy rövid ideig én is voltam majdnem magatehetetlen, de volt rá némi esély, hogy valaha kijövök belőle.) 
Az egyik előadás után az eutanáziáról beszélgettek a színészek és orvosok, egy rövid videót meg is lehet tekinteni az izgalmas eszmecseréről: ITT. A résztvevő színészek többsége - talán nem meglepő - az eutanáziával szemben foglal állást. Rudolf Péter pl - Stephen Hawkingot példájára utal. A fizikusnak az orvosai szerint még 20 évet sem lett volna "szabad" megélni. Közben eltelt jó pár évtized, és Hawking a világ egyik leghíresebb tudósa lett úgy, hogy egy beszéd-és mozgásképtelen testbe van zárva már régóta. Illetve eszembe jutott az Életrevalók című film is, amelyben a lebénult milliárdost rázza vissza az életbe a munkanélküliből ápolóvá lett szabad szájú  férfi. Ezek az emberek mind az életet választották, de én megértem a másik álláspontot is, hiszen nem mindenkinek van akkora lelki ereje, hogy bénán vagy teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás legapróbb reménye nélkül is teljes életet legyen képes élni.

Említették itt a társadalmi hasznosság elvét is többször. Hogy mennyibe kerül a gyógykezelés és a személyzet, illetve egy ilyen betegről való, hosszú ideig tartó gondoskodás? Hogy ezt a forrást új szerek kikísérletezésére lehetne fordítani? Ezt az érvet kevésbé tudom elfogadni, hacsak nem öntudatlan állapotban van valaki, és évtizedekig mesterségesen tartják életben, akár kérése ellenére is. A családnak a legnehezebb ebben az esetben, mivel az elengedés nem következhet be. És vannak olyan emberek, akik, ha erről időben rendelkezhetnének, biztosan a megoldást ezt választanák. Erre hivatkozott az amerikai Terri Shiavo férje is, amikor kérte, hogy 15 éve éber kómában lévő feleségét ne táplálják és tartsák életben tovább szándékosan, hogy az asszony méltósággal távozhasson, miután az orvosai abszolút kizárták a javulás esélyét. Két oldal harcolt itt egymással: a mélyen vallásos szülők és a passzív eutanáziáért küzdő férj. Végül, hosszas pereskedés után 2005-ben az agysérült Terri Shivaót a szeretetotthonban nem etették és itatták tovább, így hamarosan elhunyt. Óriási botrány övezte ezt az esetet, miután mindkét fél felsorakoztatta az érveit és a halál bekövetkezett. Számos tüntető akart az említett otthonba bejutni, hogy a nőt életben tarthassák ételt juttatva a szervezetébe.

Nagyon kényes terület, ami a bioetika tudományának is egyik fő kérdése. Meddig emberi élet az élet? Mi a fontosabb, az egyén vagy a közösség érdeke? Milyen szempontokat kell vagy lehet számításba venni egy ember tervezetten végrehajtott meghalásának lehetővé tételénél? A mellette szólók gyakran hivatkoznak az abortuszra, mert paradox módon az még mindig elfogadottabb jelenség szélesebb társadalmi körökben, mint az asszisztált öngyilkosság. Hiteles választ adni viszont csak akkor lehet, ha hasonló döntéshelyzetbe kerül valaki, ebben talán egyetértés van.

Sok más irodalmi alkotás és (dokumentum)film is feszegeti az eutanázia témakörét. Jó néhányat írtam fel a jegyzetfüzetembe, amikor nekikezdtem az írásnak. Ezekről is mesélek majd. Magam is meglepődtem egyébként, mennyi alkotót megihletett már ez a téma, ami azt is jelenti egyben, hogy bár a hétköznapokban keveset foglalkozunk az élet befejezésének gondolatával (nyilván ezt énünk és lelki stabilitásunk érdekében is tesszük), mégis az egyik legegyetemesebb kérdése az emberiségnek.

A legvégén pedig egy talán első hallásra megdöbbentő hír, amivel a héten találkoztam: "Elhunyt Emiel Pauwels, Belgium legidősebb atlétája. 95 éves volt. A gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő, „Belga Bolt” néven ismerté vált Pauwels az eutanáziát választotta, de mielőtt az orvosok véget vetettek volna életének, családja és barátai körében, pezsgővel koccintva búcsúzott az élettől" - írja a nemzetisport.hu. 

Kérdések:
Elfogadható-e az eutanázia valamely formája számodra? Ha igen, melyik? Ha nem, melyek a legfőbb érveid ellene? És még egy extra nehéz: megkülönbözteti-e valami az abortuszt és az eutanáziát a szemedben? (ha már bioetika, akkor több szempont is legyen)

Pengeélen táncolók, avagy a borderline személyiségzavar

A blogban rendszeresen jelennek majd meg a lelki eredetű betegségekről szóló cikkek, összefoglalók, ahogy korábban is ígértem - természetesen közérthető formában beszélgetünk róluk. A magyar lakosság nagy hányada küzd valamilyen átmeneti vagy krónikus lelki zavarral, és sajnos a szenvedő ember nem mindig jut el a segítségkérésig. Sok esetben még a környezet számára sem egyértelmű, hogy mi okozhatja a megváltozott vagy furcsa viselkedést. Biztosan nem árulok el nagy titkot: nemtől, kortól, anyagi helyzettől, a társadalomban betöltött szereptől függetlenül bárki találkozhat élete során az enyhébb lefolyású lelki bajoktól egészen a komolyabb, az egész személyiséget átható már nem egészséges állapotokig bármivel. Ezeket befolyásolhatja a genetikai háttér, a külső hatások, benyomások, a stressz, és még számos egyéb tényező. Ha ezek a hatások összeadódnak, ideális környezetet teremtenek ahhoz, hogy az ember hirtelen a nem  kívánt "lelki beteg" címke korántsem büszke birtokosává váljon.

Ezekkel a tünetekkel lehet együtt élni, sok példa van rá, de tenni ellene csak akkor tudunk, ha a problémára fény derül. Mindig elborzaszt, ha arra gondolok, hány és hány élet lenne megmenthető, ha lennének a kezünkben eszközök arra, illetve benne lenne szégyenlősséggel átitatott nyugati kultúránkban, hogy merjük jelezni, ha valami nincs rendben velünk. Nemcsak a testünk jelzéseit kellene figyelembe vennünk, bár ebben sem vagyunk túl jók, hanem a lelkünk fontos rezdüléseit is.

Bizonyos lelki zavarok egy adott életkorban jellemzőek, ám jó tisztában lenni néhány alapfogalommal, hiszen ezek a kórképek gyakran derült égből villámcsapásként érkeznek a családok, egyének életébe, és rövid idő alatt is tragédiába torkollhatnak. "Az évi 2400-2500 közötti esetszámmal Magyarország még mindig a világ élmezőnyébe tartozik a százezer főre jutó öngyilkosságok számát tekintve. Már nem világelső, mint a nyolcvanas években, de Dél-Korea, Kazahsztán, Fehéroroszország, Guyana és Litvánia mellett a legrosszabb statisztikájú országok között van." - írja az index.hu egy régebbi cikkében. 

Mielőtt belevetnénk magunkat, mit is érezhet egy borderlány (gyakran titulálják magukat így a női páciensek), íme néhány híresség, akit kapcsolatba hoztak a BPD-vel élete során. Gondoltad volna, hogy Angelina Jolie, Lady Diana, Marylin Monroe, Lindsay Lohan, Amy Winehouse és Britney Spears is ide tartozik? A borderline személyiségzavar (rövidítése BPD) óvatos becslések szerint a lakosság 2-4 %-át érinti, ezen belül is sokkal gyakoribb az előfordulása nőknél, mint a férfiaknál. Az angol szó jelentése: "határ menti", és valóban ez rá a legjellemzőbb. Ezért is adtam a posztnak azt a címet, hogy pengeélen táncolók, mert a borderline-osok egyik legmarkánsabb vonása a szélsőségesség, a határok feszegetése az élet minden területén, erről mindjárt bővebben.

Érdekes adat egyébként, hogy a pszichiátrián kezelt betegek 20-30 %-ánál diagnosztizálják ezt a betegséget. Míg a depresszió jelentésével szinte mindenki tisztában van, a borderline-ról sokkal ritkábban hallani. Halkan jegyzem meg, hogy több olyan beteg esettanulmányát olvastam, akiknél csak a sokadik szakember tudta pontosan meghatározni, mi is pontosan a bajuk. Kérdezheted, ha ezt ilyen nehéz megállapítani, akkor mi újság a többi lelki eredetű betegséggel. A pszichiátriai betegségek meghatározásánál azt tapasztalom, hogy általában elég képlékeny a diagnózis felállítása. Bár vannak bizonyos szempontok, nagyon sok az átfedés, és a tünetek nem mindig utalnak kizárólagosan egy adott kórképre. Pszichiátriai kezelés alatt álló vagy régebben kezelt emberek gyakran mesélnek arról, hányféle "betegségcímkét" biggyesztenek rájuk. Ezekből néhány biztosan igaz. De fennáll az a valós veszély, hogy az ember magát később egyre inkább csak e címkék segítségével tudja meghatározni, s egy idő után már nem lesz képes bízni abban, hogy újra ép lehet lelkileg, viszonylag stabil az élethez, az örömök újbóli átéléséhez. 

Fotó: Safak Yildiz

De térjünk vissza a borderline-hoz! A borderline-ság első jelei kamaszkorban jelentkeznek, mert ebben az időszakban kezdenek az identitás, azaz önazonosság jegyei körvonalazódni. Bizonyára mindenkinek vannak emlékei arról, milyen belső érzelmi csatákat vívott, milyen sok nehézséggel nézett szembe a gyerekkor és a fiatal felnőttkor határán. Ez kétségkívül a legzűrzavarosabb, legmozgalmasabb időszak a személyiség fejlődésében. Nézzünk meg néhány tünetet, amelyek gyanúsak lehetnek a borderline zavar szempontjából! 

(Ez a felsorolás mindössze iránymutató, ha több tünet is erőteljesen jelen van, érdemes szakemberhez fordulni.)

• a borderline betegek nagyon nehezen tűrik a feszültséget, gyakran kivonulnak az érzelmi megterheléssel járó, stresszes helyzetekből. Mivel extrán sebezhetőek, a kellemetlen élményeket kerülik vagy valamilyen feszültségcsökkentő szerrel próbálják meg feloldani (nyugtató, akár drog, alkohol, stb., ami azonnali enyhülést ígér)
• rendkívül labilisek, egy apróság is kizökkentheti őket
• miután az identitásuk nagyon törékeny, a kritika számukra pusztító erejű lehet, sérült énképük nem bírja el a legkisebb "támadást" sem, legyen az a legártatlanabbnak szánt megjegyzés is akár egy mit sem sejtő másik embertől
• gyakran keríti őket hatalmába az üresség érzése, az örömöt sem tudják megélni, ezt anhedóniának hívja a tudomány. Ugye a magukat pávatollal hányásra serkentő rómaiakkal, akiket hedonistának neveztünk, könnyű ezt a kifejezést összefüggésbe hozni?
• átlagosnál erősebb indulatokkal kell megbirkózniuk, és pont emiatt hajlamosabbak az önpusztító magatartásra is (a fent említettek mellé jöhet még pl. hogy direkt keresik a veszélyt, az utcán így közlekednek, vagy a testükben tesznek kárt, gyógyszerfüggővé válnak, és nem ritka az önsebzés és a visszatérő öngyilkossági kísérlet sem)
• nincs olyan egységes önképük, mint egy egészséges lelkületű embernek: hol végletesen alábecsülik magukat, hol az "egekig ér az egójuk", amit a környezet felé előszeretettel ki is fejeznek. Ez persze rosszallást vagy értetlenséget vált ki a külső szemlélőből, főleg ha iskola vagy munkahely a terep, ahol ezt a tulajdonságot gyakorolják. A család lehet elnéző, de a külvilággal való találkozáskor ezek a problémák felerősödnek, éppen ezért a borderline betegek egy része nem képes a tanulmányait sem befejezni, vagy dolgozni huzamosabb ideig (vagy egyáltalán nem). Kár ezért, mert sokuk - talán pont az átlagon felüli érzékenységük miatt - fejlett művészi érzékkel bír, kiválóan fest, ír, stb. Nem is gondolják, milyen sokat adhatnának a világnak...
• ugyanez a helyzet a más emberekről alkotott véleményükről: valakit vagy istenítenek,  vagy erőteljesen lealacsonyítanak, lenéznek, és ügyesen tudnak manipulálni bárkit. Ezért is ütközik nehézségekbe pl. a szakember, aki kezeli őket, mert ezt a képességüket a borderline-ok önkéntelenül tudják kamatoztatni még a pszichológusnál is
• nagyon rosszul tűrik az egyedüllétet, szoronganak tőle, de az emberi közelségtől is visszariadnak. A jól ismert szélsőség megint, ugyebár. Szinte majom szeretettel tudnak csüggeni a párjukon, akit ezzel sikeresen el is üldöznek hamar
• a céljaik mellett, ha vannak, nem képesek kitartani, sokan szorulnak a társadalom perifériájára és lesznek társadalmon kívüliek, pl. hajléktalanok

Mi lehet az oka a személyiségzavar kialakulásának? Megfigyelték, hogy a hajlamosító tényezők közül a legfontosabbak a gyerekkorban elszenvedett testi vagy lelki bántalmazás, az elutasító, empátiahiányos szülői környezet. Vesszőparipám, hogy egészséges gyerekeket csak egészséges lelkű felnőttek tudnak nevelni, és pont ezért gondolom, hogy a "szülőség" az egyik legfelelősségteljesebb "szakma" a világon, ami - be kell látnunk - nem biztos, hogy mindenkinek való. 

A borderline-ról írt személyes beszámolók utalnak rá, hogy ezek az emberek mennyire szenvednek a meg nem értettségtől. A környezetük megbélyegzi őket, és komolytalannak tekinti a betegségüket. A család sincs mindig felvértezve a kellő türelemmel vagy toleranciával a borderline tünetek kezeléséhez. Néhány évvel ezelőtt olvastam Koncz Erzsébet Tükörcukor és Lélekhasadás című naplóit (e-könyvként is elérhető ITT, ha belenéznél a fiatal lány megpróbáltatásait taglaló írásba). Zsike betegsége sajnos nem ért jó véget. Számos kísérlete után végül sikerült önkezével véget vetni az életének. Szerencsére vannak azért sikeres történetek is. A harmincas évek beköszöntével ugyanis elkezdenek a borderline jegyei felszívódni, és ezzel egy konszolidáltabb, nyugodtabb életszakasz veheti kezdetét. Ennek okát még nem derítették ki, de valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a nagy belső lelki vívódások eddig a korig jellemzik igazán az embert. Nemrég jelent meg Lévay Anikó Borderline személyiségzavarom van című rövid regénye. Anikó már a végén tart saját elmondása szerint, bár a betegség így is nagyon hosszú időt vett el az életéből, több, mint két évtizedet! Ő maga mesél arról, hogy a borderline miatt sosem tudott hosszabb ideig állandó munkahelyen elhelyezkedni, társtalanul élt, és arra sem volt kilátása az őt gúzsba kötő érzések miatt, hogy bizalmas barátokkal vegye körül magát, akikre támaszkodhat. Így ír a mostani állapotáról, és én bízom benne, hogy végleg sikerül leküzdenie a betegséget:

"Időközben elmúltam harminchat éves, és már annyira megismertem magam, hogyan működök a különböző helyzetekben, hogy nemigen érnek meglepetések. Ezt úgy írom, mintha én már túl lennék mindenféle nyavalyán, de nem így van. Természetesen küszködök még sok tünettel, problémával, a hozzáállásom az, ami leginkább változott. Elfogadom a saját dilijeimet és teljes apátiában vállalom is őket. Nem én akartam így, csak belefásultam az önsajnálatba, és már unalmas lett a titkolózás is. A fene egye meg, hát ez vagyok. Érek annyit, mint bárki más, múlóban az önbizalomhiányom is, kopik az álarcom. Beleuntam a betegségbe, nem törődöm vele. Nincs bennem indulat, sem harag, elvesztettem az érdeklődésemet a saját nyavalyáim iránt."

Még két könyvet szeretnék ajánlani. Mindkettőt Koncz Orsolya írta. Az elsőben Orsi drogproblémáiról vall őszintén napló formájában. A később megjelent regényében pedig részletekbe nyúlóan mesél személyiségzavaráról. Ennek az írásnak a Hullámvasút címet adta, és ezzel jár talán legközelebb az igazsághoz: borderline betegnek lenni a hullámvasúton való üléshez lehet hasonló.  

Azért ne gondoljuk, hogy ezek a betegek nincsenek tudatában, mit jelent az állapotuk. A mentális betegségekkel küzdők általában átlátják a saját helyzetüket, amiből nem tudnak kitörni. Évekkel ezelőtt jelöltem be az következő részt Orsi naplójában, ami érdekes adalékot jelent annak megértéséhez, hogy miért is betegszik meg ennyi ember lelke manapság, holott a jólétnek, a lehetőségek széles választékának sokkal boldogabbá kellene minket tennie. Vagy mégsem? 

Ezzel az idézettel zárom a mai bejegyzést, sokat mondó: "A civilizáció mellékterméke egyébként az is, hogy én itt ülhetek és gondolkodhatok ezeken a magasröptű dolgokon. Talán ha nap mint nap meg kellene védenem magam a természet erőivel szemben, és az aznapi betevő előteremtésén dolgoznom, egyrészt nem lenne időm azon spekulálni, hogy vajon van-e értelme a létezésnek, másrészt talán tényleg élnék. Akkor folyamatosan tudatos és éber lennék. De így csak ellustul, elpuhul az elme és a test. Civilizációs betegség tehát a civilizációs betegségen való töprengés is."

Kérdések: 

Ismersz borderline-os embereket, vagy te magad is ebben a betegségben szenvedsz? Mit gondolsz, hogyan tudnál segíteni ezeken az embereken, tudnád-e vajon támogatni őket valamiben? Mennyire közismert hazánkban ez a fogalom, te hallottál róla ezelőtt? 

Logoterápia: a túlélés és az értelmes élet pszichológiája

Tegnap megint találkoztam egy cikkel, amelyben arról írtak, hogy a holokauszt borzalmait túlélők átlagosan hosszabb ideig élnek azoknál a kortársaiknál, akiknek az életét nem itatta át ilyen jellegű szenvedés. Ilyenkor tudom megbocsátani magamnak, hogy túl sokat időzöm a neten, jó érzés tudni, hogy sok értékesbe is bele lehet botlani.

A cikkben részletesen taglalja az író, milyen okok húzódhatnak meg a fent említett jelenség mögött, többek között a szenvedésből merített (lelki) erőt említi, valamint azt a valószínűleg egészen tudatos törekvést, hogy ha már sok szerencsétlen embertársukkal szemben ők megmenekültek, ne hagyják elfecsérelni az így nyert éveket. Mindez azért volt meglepő, mert eddig úgy hitték, hogy a haláltáborokat túlélő egyének többsége az egész életét szorongások közepette éli le, a múlt árnyaival viaskodva, a hiány és a kínzó emlékek feldolgozásával elfoglalva. De mint az említett példa is jól mutatja, nem minden esetben volt ez így.

Furcsa egyébként, de pont a napokban gondolkodtam Viktor E. Frankl-ról megint, aki a logoterápiás pszichológiai irányzat megteremtője lett, miután maga is több koncentrációs tábort megjárt, s bár családja java részét elveszítette (többek között első, az elhurcolás idején várandós feleségét), ennek ellenére tartalmas és hosszú életet mondhatott a magáénak.
A találkozásom az ő nevével is érdekes. Szlovák, már majdnem gyermekpszichológus kolléganőmmel ültünk egy pléden a zürichi tó partján a jól megérdemelt sziesztánkat töltve egy keményen átdolgozott hét után. Miközben arról beszélgettünk, hogy mi lehet az egyén életének az értelme (válságban voltam, jöjjek haza, vagy maradjak? merre menjek tovább?), hirtelen feljött Frankl neve, és sok mindenre magyarázatot adott. Elég gyakran előfordul egyébként, hogy egyes létfontosságú kérdésre könyvekből, más emberek sorsából vagy valamilyen művészeti alkotásból találok választ. Aztán hamarosan hazatértem  (a lehető legjobb döntés volt ez akkor minden szempontból), és azonnal beszereztem Frankl  ... mégis mondj igent az életre! c. művét, hogy közelebbről is megismerhessem a munkásságát. Már az életútja is lenyűgöző.

Petar Milošević képe

Ki volt Viktor Frankl?

Bécsben született, egy zsidó családban 1905-ben. Már kisgyermekként orvos akart lenni. Az élet értelmének kérdése már ekkor foglalkoztatta. (ebben sok hasonlóságot mutat velem, már öt-hat évesen erről kérdezgettem a  nagyapámat) Tizenhárom éves korában a biológiatanára kijelentette: „Az élet egy oxidációs folyamat”, Viktor felpattant, és megkérdezte: „De tanár úr, akkor mi értelme az életnek?”

A logoterápia fogalmát fiatalon, 21 évesen használta először. Két évvel később ifjúsági tanácsadást szervezett Bécsben és más osztrák városokban, ahol a lelkileg sérült, kilátástalan helyzetű fiatalok kaptak anonim tanácsadást ellenszolgáltatás nélkül. Megfigyelte, hogy egyre több az iskolások körében az öngyilkossági kísérlet, amelyek főleg a bizonyítványosztás körüli időszakban tetőztek. (És ilyesmiről még ma is hallani, gyerekek néha már egy rossz osztályzatért is választják ezt a visszafordíthatatlan megoldást.)

1938-39 tájékán jelentek meg azok a művei, melyekben már szerepelt a logoterápia és egzisztenciaanalízis módszere, emberképe. Ebbe az emberképbe nála belefértek a legdurvább pszichiátriai betegek is. Ez annál is nemesebb, hisz abban az időben ezek az emberek ugyanúgy megsemmisítő táborokban végezték, mint zsidó társaik. Frankl sok zsidót mentett meg hamis diagnózisokkal. A zsidótörvény értelemében viszont fel kellett adnia frissen nyitott magánpraxisát, így a zsidó kórházban dolgozott, mint idegorvos. A deportálások ideje alatt rengeteg embert utaltak be öngyilkossági kísérlet miatt a klinikára. 1942-ben családjával és első feleségével együtt őt is lágerbe szállították.

Negyven évesen szabadult végleg, miután megjárt négy koncentrációs tábort. Visszatért Bécsbe, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy a családjából csak ő és Ausztráliába kivándorolt nővére maradt életben. Ekkor tudta meg, hogy édesanyja, bátyja és felesége mind a háború áldozatai lettek. Később azt nyilatkozta erről az időszakról: „… és akkor éreztem: vagy felakasztom magam, vagy rálelek egy rejtett, betemetett erőre magamban, hogy tovább éljem ezt az életet. Nos, ez az erő nem volt más, mint az a feltétel nélküli hitem, hogy e földi életnek van egy végső, feltétlen és örökre érvényes értelme.” A logoterápia is erre a hitvallásra épül.

A lágerben elveszett első könyvének kézirata. A könyv az öngyilkossággal ellentétben a feltétel nélküli remény mellett állt ki, bármilyen körülményekről legyen is szó: kínzás, gyász vagy súlyos betegség. A könyvet természetesen újra megírta. Nem sokkal később jelent meg az ...és mégis mondj igent az életre! című könyve, amiről már beszéltem. Barátai unszolására vetette papírra lágerbeli élményeit: kilenc nap és éjszaka alatt diktálta le.

1946-tól a Bécsi Poliklinika Neurológiai Osztályának vezetője volt nyugdíjazásáig  huszonöt éven át. Itt ismerkedett meg második feleségével, Eleonore-ral.

Harmincegy könyvét huszonnégy nyelvre fordították le. Számos kitüntetést és elismerést kapott. Világszerte tartott vendégprofesszorként előadásokat. Betegeinek éjjel-nappal rendelkezésre állt. A hosszabb ideig külföldön tartózkodó pácienseivel levelezést folytatott. Hobbija a végtelen szabadság és kihívások jegyében a sziklamászás volt. 

1997-ben halt meg. Utolsó napjait a kórházban derűsen töltötte, és feleségére bízta egy még ki nem adott könyvét ezekkel a szavakkal: „Elly, egyik könyvemet neked ajánlottam és elrejtettem a lakásunkban. Ott majd meg fogod találni. …” Mikor Elly rábukkant, és ezt az ajánlást olvasta benne: „Ellynek, akinek sikerült egy szenvedő emberből szerető embert faragnia – Viktor.” 

Mi a logoterápia?

A logoterápia kifejezés a "logosz" szóból eredeztethető, ami többek között értelmet is jelent. Középpontjában a lét értelmére való törekvés áll. Frankl szerint a lét értelmére való törekvés minden ember sajátja, és csak az ember sajátja. Az ember értelemkeresése normális jelenség, még ha ez az értelemkereső embere időszakonként nagy terhet is ró (ezen a ponton szembesültem vele, hogy de jó, ezek szerint akkor én normális vagyok!)

Frankl szerint soha nem szenvedett még jobban az ember a lét értelmetlenségétől, ugyanakkor soha, egyetlen korban sem vágyott jobban az életének értelmet adni. A logoterápia járható utat kínál a ma kétségeivel küzdő emberének. 

(Már biztos, hogy fogok írni egy másik bejegyzést is, ma inkább a logoterápia legfontosabb elemeit vázolom fel. A másik pedig majd az ember szélsőséges helyzetben való helytállásáról fog szólni.)

Értékek

Mindegy, milyen típusú értékről van szó, lényeges, hogy az ember ne egy értékre tegye fel az életét. Ha kevés dolog jelent számodra értéket, és azok is inkább a materiális világhoz kötődők, akkor fennáll egy komoly veszély: összeomlasz, ha ezt az értéket valamiért elveszíted. Márpedig erre jó esély van. Elveszítheted a munkád, a házad, a pénzed vagy egy szeretett személyt. Ekkor azt fogod érezni, hogy az életednek nincs tovább értelme. Ha több emberrel ápolsz bensőséges, meghitt viszonyt (család, barátok, közösségek), vannak dolgok, amikben örömödet leled, ha megnyugvást találsz a természetben vagy a művészetekben,  akkor képes leszel a figyelmedet az átélt veszteségről másfelé irányítani; és nem fogod azt érezni, hogy az életednek nincs már semmi értelme.

A múlt, a jelen és a jövő

A múltban lévő események már nem változtathatóak meg, nincs bennük lehetőség. Emiatt annak a kérdésnek, hogy „mi lett volna, ha?”, nincs értelme. Ahogy a múlton való hosszas rágódásnak, merengésnek sem. A jövő rejti magában az igazi lehetőségeket. Természetesen a jövőben is vannak sorsszerű tényezők, melyek rajtunk kívül állók, a jövő többi része azonban választható, itt szabadon cselekedhetünk! A múlt tapasztalatai amúgy is beépülnek a személyiségünkbe, nyomtalanul azok sem vesznek el. Fontos, hogy emlékezzünk rá: akkor is választunk, amikor hagyjuk a dolgokat megtörténni, és nem teszünk semmit! 

Frankl egy érdekes hasonlatot hozott az idő múlásával kapcsolatban (ez gyakran felmerülő kérdés nálam is, és nem mindig állok hozzá feltétlenül pozitívan, megrémít, milyen gyorsan tud szaladni). A pesszimista ember a falinaptár előtt állva aggódva nézi, ahogy fogynak a lapok, s ezzel az élet, a logoterápia megközelítésével élő ember gondosan elteszi a letépett lapokat, miután feljegyezte rá aznapi élményeit, és minden nappal egyre gazdagabbnak érzi magát. Miért cserélne egy fiatalabb emberrel, akinek ugyan több lapja van még, több lehetőség áll előtte, míg az ő birtokában több valós élmény, megélt szeretet és elviselt szenvedés van? Különösen ez utóbbiakra büszke – méltán – még ha ezekért is irigylik a legkevésbé.

A felelősség

 „Minden döntés, akár a legkisebb, akár a legnagyobb, örök időkre szól.” „Minden egyes pillanat lehetőségek ezreit rejti magában, én azonban ezek közül csak egyetlen egyet választhatok ki arra, hogy megvalósítsam. Az összes többit ezzel már el is vetettem, a nem-létre ítéltem, s ráadásul örök időkre!”

Az életfeladatunk, van egyáltalán?

A logoterápia szellemében az életnek feltétel nélkül értelme van. Sokan kerülnek olyan egzisztenciális, pszichés vagy testi állapotba, hogy ezt nem tudják elfogadni. Az alapvetően egészséges emberben is felvetődik a kétség élete bizonyos időszakaiban. Frankl szerint minden ember valamilyen specifikus feladat teljesítéséért felelős. A kilátástalanság érzése gyakori volt a logoterápia születésekor, amikor épp lezajlott a világégés, manapság pedig, amikor viszonylag kényelmes életet élünk és a nyugati világban nem dúl fenyegető háború, még inkább. Frankl foglalkozott ezzel a témával is, íme egy példa.

„Egyszer egy néger férfit, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Marseilles-ben behajóztak… A nyílt vízen a gőzhajón … tűz ütött ki. A fogoly, egy rendkívüli erővel bíró ember, akinek karjait megszabadították bilincseitől, megmentette tíz ember életét. Később ezért megkegyelmeztek neki. Ha ezt az embert még a marseilles-i kikötőben megkérdezték volna, hogy meglátása szerint további életének van-e értelme, rázta volna a fejét. Ám egyetlen ember sem tudhatja, hogy várhat-e még valamit az élettől, s nem várja őt még valamely nagyszerű óra.” 

Halál, haldoklás

A logoterápia szerint az élet minden pillanatának feltétel nélkül értelme van, így értelme van a haldoklásnak, a halálnak és a szenvedésnek is. (Ennek fényében természetesen teljesen elutasítja az eutanáziát.) A logoterápiát ez teszi különlegessé más terápiás irányzatokhoz képest, melyek nem foglalkoznak ezekkel a szorongást keltő létkérdésekkel.

Az emberek többsége úgy véli, hogy a halál megkérdőjelezi az élet értelmét, a földi életét legalábbis mindenképp. Kapunk néhány évtizednyi időt, de az egésznek mi értelme? Nem lenne jobb csak úgy ellenni, netán örökké élni ? Frankl szerint épp ellenkezőleg: 

„Ha halhatatlanok lennénk, joggal a végtelenbe tolhatnánk ki minden cselekvést, soha nem múlna semmi azon, hogy épp most tegyünk meg valamit, éppúgy megtehetnénk holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva, tíz év múlva. A halálra mint jövőnk áthághatatlan határára, lehetőségeink lehatárolódására való tekintettel azonban arra kényszerülünk, hogy életidőnket kihasználjuk, és az egyszeri alkalmakat – melyek „végső” összessége képezi az egész életet – ne hagyjuk kihasználatlanul elmúlni.”

Ez pontosan rímel arra a gondolatra, amit Robin Sharmánál olvastam ma, ott a szerzetes, aki eladta a Ferrariját, hívja fel tanítványa figyelmét arra, hogy ne engedje veszni hagyni az értékes időt. Elviszi egy kórház hospice osztályára, ahol az idős emberek megosztják velük, mennyi meg nem tett dolgot sajnálnak az életükből, melyeknek bepótlására sosem lesz már mód. Az egyik idős úr elmondja, hogy festő szeretett volna lenni, ehelyett anyja kívánságára könyvelő lett, és ebből az állásból ment nyugdíjba végül. (Az elrendezett élettel kapcsolatban már született egy poszt itt a blogon, itt található.)

A haldoklás is az élet része, vallja Frankl, és értelme van, amikor az ember méltóságát megőrizve éli meg. A logoterápia foglalkozik a haldoklókkal és családjukkal, segítve őket ebben a nehéz időszakban. Ilyenkor a terápia fontos része az élettel való számvetés (hasonló lehet ahhoz, amit Polcz Alaine "életmérleg"-nek nevez). A haldoklónak látnia „kell”, hogy életének volt értelme, hogy nagyon is sokat végzett el. Fontos, hogy meglássa, élete mitől volt egyedi, pótolhatatlan és nélkülözhetetlen.

A halálos ágyon is van értelme az életnek. Kiváló példa erre Frankl egyik esete. Egy nővérnél, aki egész életében másokról gondoskodott, halálos betegséget állapítottak meg. Komoly fájdalmai voltak, és ugyanabban a kórházban feküdt, ahol addig dolgozott. A betegsége miatt már nem tudott gondoskodni senkiről, és úgy érezte, az élete értelmetlenné vált. Frankl beszélgetett vele, és rámutatott, hogy most is szükség van rá: példát tud mutatni betegtársainak, családtagjainak azzal, hogy méltósággal viseli szenvedéseit. Az élete ismét értelmet nyert, és a kórház betegeit segítette továbbra is, csak más módon. Biztató szavakat mondott nekik, szeretettel nézett rájuk, majd egyszerűen csak azzal, ahogy elviselte fájdalmas betegségét.

A halálfélelem akkor jelenik meg, ha lelkiismeret-furdalást érzünk, hogy valamit elmulasztottunk. Krónikus betegségek gyakran valóra nem váltott lehetőségek következményei, lenyomatai lehetnek. Mintha az ember magát büntetné a meg nem valósult álmokért. De hiszem, hogy az ember még élete végén is képes önmagán túllépni, elég ha csak a Bakancslista álomgazdag, de önző karakterére gondolok, akit Jack Nicholson alakított, és aki maga is jobb emberré vált. A poént nem lövöm le, hogyan, biztosan sokan láttátok a filmet, ha nem, érdemes kideríteni.

Kérdés.

Van-e értelme az életnek? És a szenvedésnek? Jobbak leszünk tőlük, vagy úgy tekintesz rájuk, mintha felesleges és ártalmas részei lennének az életünknek?