Hogyan dolgozzuk fel veszteségeinket?

Régóta foglakoztat a gyász és veszteségeink feldolgozásának témaköre. A napokban újabb könyvbe botlottam. Érdekes, mert a könyvtárban a hatalmas, lelki egészségről szóló polcról pont ezt a kötetet szúrtam ki, aminek a létezéséről se tudtam azelőtt.  

Gyógyulás a gyászból - ez a címe, és sok érdekes gondolatot oszt meg az olvasókkal. Így indít: "...azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt." Ugye, szerintetek is jó felütés? Ezzel egy időben a könyv egy ma már Magyarországon is elérhető csoportos gyászfeldolgozási lehetőségre hívja fel a figyelmet, amit valószínűleg én is kipróbálnék, ha nagyobb, vagy visszafordíthatatlan veszteség érne (ITT találsz róla bővebb információkat, ám jó tudni, ez nem a szokványos önsegítő gyászcsoportok egyike, amely az ország több településén elérhető). 

Nem hiszem, hogy a legmélyebb gyászt és traumákat képes az ember egyedül feldolgozni. Évtizedekig sajoghat vagy egyenesen égethet a be nem gyógyult seb. El lehet ugyan fojtani, az agy egy rejtett zugába lehet száműzni, de ahogy halad előre az élet, a nem kimunkált veszteségeink úgy kerülhetnek elő, mint csontváz a szekrényből. Az is szemléletes példa, és egészen tipikus: ha balesetet szenvedünk el, fertőzést kapunk, a testi épségünket veszélyezteti valami, azonnal tudjuk, mi a teendő, és hathatós orvosi segítségért folyamodunk. 

Ha elveszítünk valakit vagy számunkra valami nagyon fontosat (pl. abortusz, munkahely, létbiztonság, egészségünk, fiatalság, szexuális potencia elvesztése, elmulasztott tettek: számos dolog van, ami a gyász gyötrő érzése kísérhet!), vajon hányan fordulunk hezitálás nélkül olyan emberekhez, akik segítenek a lelkünket helyre rakni vagy megkönnyebbülni? (És nem feltétlenül profi segítőkre gondolok.) Keressük a lehetőségeket? Szerintem ritkán. Marad a sebek csendben történő nyalogatása, és nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, valahol a társadalom is ezt várja el. Ugye abban egyetértünk, hogy a lelki fájdalom olykor maradandóbb, mint a fizikai?

A másik oldalról az is igaz, és az előbb a társadalmi elvárás emlegetésekor erre utaltam, ha valaki már gyászolt vagy mélységesen csalódott és érzelmi hullámvölgybe került valaha, tapasztalhatta, hogy a környezete nem igazán tudott mit kezdeni vele. Sokan panaszkodnak arról, hogy a kollégáik, barátaik és nem ritkán még a családtagok is szinte leprásként kezelik őket, és megpróbálnak távol maradni a személyes fájdalomtól. Igen, ezzel önmagukat védik, hiszen szembesülni azzal, hogy "ez velem is megtörténhet" nem egyszerű. Félnek a saját és a gyászoló érzéseitől. Hárítanak, mellébeszélnek, elterelik a szót a veszteségről, vagy közhelyekkel intézik el, rövidre zárva az ilyen jellegű beszélgetéseket. Nincs jogunk megítélni a másik embert emiatt, de nem árt észben tartani, hogy veszteségek mindannyiunk életében előfordulnak, amelyekhez viszonyulnunk kell majd valahogy. A viszonyulásunkat pedig mi is a szüleinktől kapjuk, úgy funkcionálunk, ahogy azt tőlük tanultuk, lestük el. Lehet ezt is tudatosabban tenni szerintem, főleg érettebb korban, így később a negatív érzések nem itatják át a hétköznapokat. Megdöbbentő, hogy egész pici korából is fel tud idézni veszteségeket a legtöbb ember. Ez akkor derül ki, ha például írásterápiás vagy egyéb módszerrel előcsalogatjuk azokat a mélyen megbúvó emlékfoszlányokat. És ehhez nem kell sok idő, elég pár perc! (Most az ünnepek előtt csináltunk egy ilyet, és nagyon érdekes volt! Magam is elvégeztem a munkát, ami ezzel járt, és különös felismerésekre tettem szert. Erről hamarosan bővebben, már készül a terv, hogy ezt bárki kipróbálhassa. Rég be nem gyógyult sebeknek lehet viszlátot inteni, a remény szerint örökre.)

Azt veszem észre egyébként, mostanában nem sikk a negatív érzelmek kifejezése. Mindenhol a pozitív gondolkodást serkentő, a "szeressük-egymást-gyerekek" típusú képekbe és gondolatokba ütközöm, igaz, magam is teszek fel ilyeneket a blog nemrég indult Facebook oldalára. De igyekszem mellé helyezni a fájó érzésekre utaló sorokat, idézeteket, verseket is, mert ez is emberi, és - mint ilyen - hozzánk tartozik. Kicsit olyan, mintha ciki lenne ma a fájdalmainkat átélni és megmutatni a nagyvilágnak, pedig az örömön túl ez is összekapcsol minket! Mintha mindenki szupererős, szuperellenálló és rendíthetetlen kellene, hogy legyen... az erő azonban nem abban mutatkozik meg, ha elrejtjük gyengeségünket. Erős az, aki a fájdalmát, elesettségét és törékenységét is képes másokkal őszintén megosztani.

Említettem, hogy akár szakemberhez is lehet fordulni. Itt első körben nem pszichológusra vagy orvosra gondolok, hisz az is nagy félreértés a gyásszal kapcsolatban, hogy minden esetben depresszióhoz vagy valami kóros lelki betegséghez vezet. Az első időszakban a gyász kiváltotta lelki reakció intenzitását nem könnyű felmérni, hiszen például váláskor, egy szeretett személy halálakor, vagy ha valaki beteg lesz és egyáltalán nincs vagy kicsi az esély a felépülésére, a fájdalom, ürességérzés, az élet hiábavalóságának élménye bénító lehet, első pillantásra úgy tűnik, nem tartozik a "normális" kategóriába. De minden ember másképp dolgozza fel a hiányt, nincs két egyforma mód! Részben ezért is, hosszú időn keresztül nyugtatókkal elnyomni a fájdalmat egy alapvetően egészséges embernél, aki gyászol, hiba, mert nem ad lehetőséget a veszteség feldolgozására. És a gyászmunkát egyszer el kell végezni a léleknek, hogy az élet mehessen tovább.

Előfordul, hogy a környezet vagy egyéb körülmények sürgetik a veszteséget elszenvedő embert, hogy térjen vissza a régi rutinhoz, hogy dobja félre az érzéseit. Ez nem lehetséges. A leggyakrabban elhangzó mondatok, melyeket gyászolónak mondanak (a poszt elején megnevezett könyv írja le ezeket részletesen, én meg kommentáltam közülük néhányat):

• Ne légy szomorú! (Badarság, az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, esetleg irtózatos erőfeszítéssel el lehet takarni őket, csak hogy a környezetnek komfortosabb legyen, viszont ez kinek jó?)
• Pótold a veszteséget! (Ugyan, mivel? Mindenféle pótcselekvéssel, másik társsal, új háziállattal? Az ember általában egy konkrét személyt vagy dolgot veszít el, amiből a világon nincs még egy ugyanolyan, sokszor még hasonló sem! Kosztolányi csodálatos sorai jutnak eszembe a Halotti beszédből: "és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy")
• Gyászolj magadban! (Mi nem kérünk belőle, ez amúgy is olyan benső dolog, nem tartozik másra, netán még szégyelld is magad, amiért ilyen puding vagy! Erről már beszéltem, erő vs gyengeség kérdése.)
• Az idő mindent felold. (Nem, önmagában az idő semmit nem old meg. Ha cipeled magaddal a gyászod terhét, azt egyszer majd le kell bizony rakni, mert különben életed végéig útitársaddá szegődik, és azt nem szeretné senki. Nem leszel rosszabb ember, ha a gyászt feldolgozod, felejteni nem kell! Az emlékeket nem kell kitörölni, ez nem is lenne természetes.)
• Foglald le magad! (Azaz menekülj munkába, sportba, tevékenységekbe, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni! Sajnos, fel nem dolgozott gyász gyakran vezet függőséghez, legyen a vonzódás tárgya alkohol, tévé vagy drog, de megnyilvánulhat munkamániában, kényszerekben is.)
• Mássz ki a gödörből! (Hogyan? Megmutatod, vagy meghallgatsz? Vagy csak osztod nekem az észt?)
• Megértjük, hogy érzel. (Nem, senki nem értheti meg, te hogy érzel. Sokszor elbeszélnek egymás mellett az emberek, és nem ismerik fel, hogy a saját veszteségeik azok a sajátjaik, a legőszintébb jóindulattal se érezhetik át, mit jelent pontosan valakinek megélni az ős külön bejáratú, friss gyászát. A tanácsoknak se mindig van helye, sőt. A meghallgatás a kulcs ebben a helyzetben is, amire már többször hivatkoztam a korábbi írásokban.)
• Szedd össze magad! (Helyt kell állnod az élet minden területén, nem engedheted meg magadnak, hogy magad alatt legyél...)

A sor a végtelenségig folytatható lenne. Mesélhettem volna még a gyász szakaszairól is, vagy hogy mikortól tekinthető a gyász a normálistól eltérőnek, amikor már segítséget kell kérni, de ez mind egy későbbi bejegyzés témája lesz. 

Talán kissé ünneprontó voltam, hogy így karácsony táján nyúltam a gyász kérdéséhez, de az utóbbi napokban annyi alkalommal találkoztam a veszteséggel, melyet az emberek a közelmúltban éltek át, és olyannal is, amitől jó ideje nem tudnak szabadulni, hogy megszületett ez a cikk. A karácsony bizony nem mindenkinek az öröm időszaka.

Kérdések: 

Hogyan dolgozod fel a veszteségeidet? Van rá taktikád, túlélési stratégiád, vagy legyen úgy, ahogy történik? Mely életesemények váltották ki belőled a gyász érzését a legintenzívebben? Meg tudtál vele birkózni, vagy még ma is viszed magaddal?

Elengedlek végre

Hogyan dolgozhatjuk fel, illetve készüljünk fel arra, amiről azt gondoljuk, nem lehet? Tóth Gábor Ákos újságíró őszinte hangvételű, alapvető igazságokat is tartalmazó gyászkönyvet írt, már ha ez a műfaj nevezhető annak. A komoly és manapság tudatosan háttérbe szorított témát taglaló írás a személyes élmények elmesélésén keresztül számos olyan kérdést vet fel, ami könnyebbé, elfogadhatóbbá teheti életünk legnagyobb veszteségeit, melyet szeretteink eltávozása jelent és segíthet a saját halálunk biztos tudásával való megbirkózásban. Aki Csernus-rajongó, annak elárulom, hogy az előszó és a fülszöveg is az ő tollából származik, s ezt a könyvet így ajánlja leendő olvasóinak:

"Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten - mindannyiunk okulására." 

Valóban, egy kicsit az volt az érzésem, hogy az ötvenes éveit taposó, édesanyját hirtelen elveszítő férfiember most lett felnőtté, s a bűntudat kibeszélését is szolgálja ez a könyv. És ezzel szerintem nem tévedtem nagyot.

Kissé szokatlan módon nyúlnék most ehhez a témához. Szeretném a szerző feketén szedett, az egyes fejezetek végén összegzésként leírt magvas gondolatait kiegészíteni a saját érzéseimmel, véleményemmel, emlékeimmel, hogy azután bárki átgondolhassa ezeket a létfontosságú kérdéseket a saját szemszögéből, ha kész rá. 

Nem egyszerű, fájdalmas kérdések ezek: bátorság és nyílt szembenézést követel a feladat. Viszont ha elvégeztük, azt hiszem, nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket minden egyes nap, annak biztos tudatában, hogy amit lehetett, megtettünk és talán kevésbé maró lesz a hiányérzet, ami az elkerülhetetlent kíséri majd egyszer (vagy ami talán meg is történt és a mai napig bánt vagy nem hagy békét a lelkünkben).

Elengedlek végre (könyvborító)

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, a gyász egyik fajtáját szeretném megemlíteni, aminek fontosságát Tóth Gábor Ákos is kihangsúlyozza, bár nem nevezi nevén, és ez nem más, mint az ún anticipációs vagyis megelőlegző gyász. A veszteséget ilyen módon megélni akkor van lehetőség, ha hozzátartozónkat nem egy balesetben vagy gyorsan bekövetkező halállal veszítjük el, hanem például elhúzódó betegség miatt. Itt van ideje a környezetnek lélekben felkészülni, és ez nagyon tudatos munka kellene, hogy legyen, de a mi kultúránkban ennek ma már sajnos a csírája sincs meg. A halált rögeszmésen féli és mindent lebíró hatalommal ruházza fel a ma embere. Ez már csak azért is különös, mert néhány évtizede az elmúlás még természetes részét képezte egy emberi sorsnak, s többé-kevésbé el tudták a végesség tényét fogadni az emberek. Manapság pedig sokan nyílt sebként cipelik hosszú éveken át a gyászukat, vagy önvédelmi okokból nem élik meg és egyenesen elbagatellizálják.

Mi a jobb? - teszi fel a kérdést a szerző. Egy perc alatt távozni az élők sorából vagy - bár általában szenvedéssel jár együtt - "ágyban, párnák közt halni meg"? Sokszor utalok a betegségemre, ide is tudok példát hozni. Tisztán emlékszem, hálás voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen megpróbáltatás okán kellett szembesülnöm először saját nemlétem gondolatával, hiszen - és ezt néhány rázós ponton meg is tettem - volt alkalmam az elbúcsúzásra, a dolgok rendezésére. Amit Tóth Gábor Ákos és édesanyja elmulasztott, azt nekem sikerült megtennem a hozzám legközelebb állókkal, s ha úgy adódott volna (bár ezzel együtt is szörnyű élethelyzet volt ez a maga bizonytalanságával és méltatlanságával), lezártnak tekinthettük volna a viszonyunkat. Kommunikáltam, kommunikáltunk. Nem csak lényegtelen dolgokról, ami persze fontos és életünk legnagyobb részét ez teszi ki, hanem a lét kérdéseiről is. 

"Az odafigyelés a legértékesebb gesztus, amit adhatunk szeretteinknek: ezzel a fontosságukat értékeljük fel. Hogy ez mennyire igaz, akkor derül ki, amikor már nincs erre módunk."

Ha visszaemlékszem a zsongító, forró nyári délutánokra, amikor nagyapám a karosszékében bóbiskolt, én pedig a díványon hallgattam a meséit életről, háborús élményekről és sok apró, akkor banális butaságnak tűnő dologról, bánom, hogy mindez csak elnagyoltan maradt meg bennem, keveset őriztem meg az emlékezetemben, mert olyan könnyen elnyomott az a délutáni, szemleragadós álom. 

Egyik ilyen alkalommal, szinte látom magam előtt a pillanatot, mielőtt álomba zuhantam volna, még végigfutott az agyamon, hogy nem lesz ez mindig így, hogy ő mesél, hozzám beszél, és akkor nagyon hiányozni fog. Előre testet öltött a hiány, az érzés hívatlanul hasított belém.

Egy ismerősöm mesélte, hogy nagyanyja egy bénulással járó betegség miatt ágyhoz kötötten élte élete utolsó tíz évét. Vidám, jókedvét a haláláig megőrző és szellemileg nagyon friss asszony volt, aki ügyelt rá, hogy a múlt és az ő emléke se vesszen el nyomtalanul. Bölcs és előrelátó viselkedésre vall, hogy az unokáit időről időre az ágya köré gyűjtötte, és órákig tartó múltidézésbe fogott. Anekdotázott saját fiatal koráról, a családi viszonyokról, a gyökerekről, szerelmekről és botrányokról. Olyan becses ajándékot adva ezzel a következő nemzedékeknek, aminek értéke felbecsülhetetlen, főleg annak fényében, hogy napjainkban legtöbbször már a szüleiket, a szokásaikat és a múltjukat se nagyon ismerik az emberek.

Tóth is arra hívja fel a figyelmet, beszélgessünk, sokat! Ne csak az elintézendő közös ügyekről, hanem mindenről, tegyünk fel egymásnak kérdéseket, legyünk érdeklődőek. Minden ilyen percet soha vissza nem térő alkalomként könyveljünk el. A legnagyobb bűntudatot ugyanis minden esetben a ki nem mondott szavak és érzések okozzák, amikor bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Azt is mondja, ezzel nem érdemes várni, mert ma már egyáltalán nem evidencia, hogy idős korban mennek el az emberek. S a rémület oka?

"Egyik legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk hajlandók felkészülni a változásokra. Aki képtelen hosszú távon gondolkodni, leteperik a veszteségek: önsajnálat és csillapíthatatlan önvád lesz a része."

Mit is jelent ez? Ha sérelmeket, mélyre eltemetett fájdalmat és sérüléseket hordozunk magunkban, ha akadozik a beszélgetés és a lényeges dolgokról való információcsere, a szomorú esemény bekövetkeztekor a bűntudat, az el nem varrott szálak okozta trauma, s a tudat, hogy ezek feloldására soha többé nem kínálkozik majd lehetőség, elsöprő erővel törhet a gyászolóra. Sokan azt hurcolják mázsás teherként, bár ez gyakran irracionálisnak tetszik, hogy miért nem mondták a másiknak ki akár csak azt az egyetlen szót, hogy "Szeretlek". Pedig itt nem is a tettekről hanem pusztán egy frázisról van szó. A szerző azt javasolja, s ezzel egyetértek, legyünk résen és dobjuk fel a hétköznapokat is:  

"A szeretet felelősség, ami nemcsak napi ügyek elintézésben nyilvánul meg. Olykor az élet jelentős, pátoszos dolgairól is beszélni kell, bármennyire is nem vagyunk rákényszerítve. Így a végelszámolásnál kevesebb megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznünk."

Éppen ma kezdtem neki Nagy Bandó Vár rád Toscana c. regényének. Ez egy olyan könyv, aminek gerincét a halálára készülő író-nagyapa levelei adják. A még meg sem született unokának, az utókornak szánja sorait, ezzel az utolsó erőfeszítéssel teremtve kapcsolatot múlt s jövő között, a jelenben. Emberfeletti vállalkozásnak tűnik egy élet ilyen jellegű sommázása, de ha magunkba nézünk, nem ez lenne a követendő példa? Mindkét oldal részéről. Hiszen mindkettőt szükségszerűen átélik az emberek.

Érdekesek egyébként ezek a múltból itt maradt mementók. T. mondta, hogy a szemében az apja egy léha, szeretetre képtelen ember volt, és igazán még akkor se tudta sajnálni, amikor a mértéktelen alkoholfogyasztásba belehalt. Évekkel később megtalálta a nagymamájánál az akkor még huszonéves apa édesanyjához írt, hihetetlen szeretetről tanúskodó leveleit, amit a hadseregből küldött haza rendszeresen. Miután a végére jutott ezeknek a szenvedélyes hangvételű leveleknek, rájött, hogy soha nem is ismerte az apját, azt az embert, aki még azelőtt volt, hogy az alkohol két vállra fektette volna, és teljesen eltorzította volna a személyiségét. A levelek egy egészen más megvilágításba helyezték az apját és megkönnyebbülést hoztak.

"A szeretteinkkel folytatott kommunikáció olyan, mint egy bankbetét. A hosszú távú befektetés itt is jövedelmezőbb lehet, mint egy sokat ígérő, azonnali haszon. Ha nem kerülgetnénk a tabutémákat, hamarabb megtalálnánk a közös nyelvet."

Lehetőleg ezt még a hozzátartozóink életében tegyük meg, mert sajnos nem túl gyakran kerülnek elő ilyen tisztázó levelek a fiók mélyéről, hogy az életünket és a gyászolt családtagunk vagy barátunk emlékét és hozzájuk fűződő érzéseinket tisztára mossák.

Ezért történhet meg az is, aminek szemtanúja voltam egy családfelállító esemény kapcsán. A kb. húsz résztvevőből a többség elhunyt családtagjaitól kellett, hogy búcsút vegyen. Szinte kizárólag a fel nem oldott gyász témája volt a középpontban azon a napon. Számomra sokkoló volt látni, milyen mély sebek szakadtak fel ott, amelyek nyilvánvalóan már hosszú idővel ezelőtt varasodásnak indultak, de sosem forrtak össze véglegesen.

Legvégül álljon itt egy másik könyvajánló is. Egyik kedvenc amerikai kortárs írómtól olvastam nemrég egy ebbe a témába vágó könyvet, magyarul Még egy nap címmel jelent meg. Albom azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a főszereplő, még ha csak egy teljes napot is, de újra együtt tölthetne rég halott édesanyjával? Mit mondanának egymásnak, mit tennének? Érdemes utána járni.

Mai kérdések:
Hogy viszonyulsz elhunyt szeretteidhez? Úgy érzed, sikerült elviselhető módon lezárni a velük való kapcsolatot úgy, hogy az emlékek mégsem vesztek el mindörökre? Minden veszteséged át tudtad élni és elengedni vagy viszel még magaddal belőlük? Talán pont most vagy ilyen élethelyzetben?