Félre fogadalmak, gyertek célok!

Ma egy éves lett a blog: pont annyi bejegyzés született benne tavaly, ahány évet számlálok. Véletlenül alakult így, és eredetileg sokkal többet terveztem írni, de másképp lett, és ez sem baj. Hálás vagyok minden olvasóért, aki betér ide. Az is jó érzés, hogy sokan voltatok bátrak megjegyzések formájában is leírni a gondolataitokat még rázós témák esetében is. Ti, akiket ismerek egész jól, és ti is, akikkel sosem találkoztam még, de megtiszteltetek a bizalmatokkal. Nagy köszönet érte!

Újévkor a legtöbben nagy fogadalmakat tesznek, óriási változtatásokra szánják el magukat az életmódjukkal, kapcsolataikkal, szokásaikkal kapcsolatban. Nem túl sikeres vállalkozás ez, az újévi fogadkozások általában kérészéletűek, egyébként sem biztos, hogy egyes évfordulókhoz vagy jeles napokhoz kellene kötnünk legfontosabb döntéseinket. Eleve belénk lesz programozva a meg-kell-csinálnom nyomasztó érzése, ami végül meghiúsítja a kivitelezést, vagy a halogatás tevékenységébe csap át. Az pedig megint csak a kudarc kezdete, pepitában. Így jártam a bloggal én is, mert nem körvonalaztam, mi is a célom vele. A segítés és információ átadása hívta életre, ez nyilvánvaló volt. De több téma volt a levegőben, melyek aztán "maradtak a fiókban".

A tapasztalatom most az, hogy hasznosabb konkrét célokat megfogalmazni, kicsiket első körben, amelyek a személyes fejlődésünket szolgálják, és amitől bölcsebbek, magabiztosabbak, elégedettebbek leszünk. Ezek segítenek a nehezebb feladatok végrehajtásában is. Boldogságról most szándékosan nem beszélek, egyetértek ugyanis azokkal, akik úgy gondolják, kevésbé tartós állapot, mint a belső békéé, a nyugalomé. Nagyon furcsa egyébként, hogy az emberek jórészt a fizikai síkon megjelenő dolgokra koncentrálnak a célok meghatározásánál, arra, hogy mit akarnak elérni munka, sport, hobbi területén. Azonban sokkal ritkábban hallani, hogy valaki az érzései között szeretne rendet rakni, vagy az életét hátráltató káros lelki tényezőktől akarna megszabadulni, esetleg egy rossz tulajdonságát levetkőzni, ami zavarja - tudatosan. Ez utóbbihoz igyekszem mankót adni ezekkel az írásokkal.

A célok kitűzésénél nem elég csak a vágyak szintjén az ábrándozásnál megmaradni (bár az se egy utolsó elfoglaltság, ha aztán tettel párosul), mert azok nagy valószínűséggel örökre vágyak maradnak. Jó szolgálatot tehet egy papírdarab vagy egy füzet lapjai, ezeket mostanában én is gyakran előkapom különböző helyekről, bár még mindig nem elégszer. Valamire gondolni, kifundálni, néha visszatérni rá gondolatban is jó, de valóság inkább abból lesz, ami testet ölt, amiről részletesebb terv jön létre. Mikor leírok valamit, és látom, hogy néz ki, kialakul bennem egy érzés, hogy akarom-e, tetszik-e az adott dolog. Pár nap múlva újra meg lehet nézni, ízlelgetni, barátkozni vele. És ha mégsem válik valósággá, lesz egy lenyomata legalább. Évekkel később érdekes lesz szembesülni azzal, mi is volt az elképzelésünk egy adott életszakaszban. Bizony nagy meglepetések érhetnek, de azok is mi voltunk. 

Az utóbbi időben sokféle társasjátékban vehettem részt, más-más társaságokban. Többségük önismereti volt, és nagyon élveztem őket. Az egyik játékban (EGO névre hallgat) a naplóírásra kérdezett rá a feladat. A kártyát húzó férfi felkiáltott: "Te jó ég! Szerintetek van még valaki, aki ilyesmire pazarolja az időt, hogy naplóírás?" Rájöttem, hogy milyen sok értékes emléktől és érzéstől fosztjuk meg magunkat, ha nem rögzítjük őket valamilyen módon. Erre a legkézenfekvőbb módszernek a gondolatok lejegyzése tűnik. A memóriánk olyan hamar kidob magából mindent, amit feleslegesnek ítél! És milyen kár érte! A személyiség fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárulhat az írás. És akkor működik a legjobban, ha ezt is konkrét céllal teszed.

Ma aztán ezen felbuzdulva elkészítettem a tavalyi évem öröm- és bánatnaplóját. Beleírtam havi lebontásban azokat az eseményeket, találkozásokat, élményeket, amelyekre feldob visszaemlékezni, és a veszteségeket is összegeztem őszintén. Abból is akadt néhány, köztük meglehetősen kellemetlenek, szorongást keltőek is. De ahogy méregettem a kész listát (nem lett összefüggő szöveg, és az nem is baj), észrevettem, hogy az örömteli dolgokból, még ha sokkal kisebb horderejűeknek is tűntek első ránézésre, lényegesen több volt. Még úgy is, hogy ez nem volt egy kiemelkedően jó év, sőt. Sok betegség, gyász és kudarc érte a környezetem.

Be kellett látnom, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni a hétköznapi boldog perceket. Mert szinte mindig valami grandiózus dolog jut eszünkbe, ha arról van szó, hogy mitől vagyunk képesek igazán elégedettnek érezni magunkat. Valljuk be, ilyen pillanatokból nincs és nem is lehet túl sok egy ember életében, ezért érdemes a kisebb örömöket és sikereket egy csokorba szedni, ebből lesz majd az elégedettség, a meggyőződés, hogy alapjában véve egész jól mennek a dolgok.

Néhány nappal ezelőtt egy újabb bensőséges élményben volt részem. Talán nem tévedek nagyot, hogy a társaság többi hat tagja is hasonlóképp érzett, ahogy belemelegedett a játékba múlt vasárnap. A Relativity társasjátékot próbáltuk ki, ami nem olyan régóta elérhető, magyar fejlesztésű, alapvetően az érzelmi intelligenciát fejlesztő, önismereti társas. Izgalmas kaland! Mint minden ilyen játékban, a titoktartás itt is köti a résztvevőket, így engem is. Nem áll szándékomban megosztani konkrét részleteket, de mindenkit biztatok, hogy próbálja ki az élményt, sok hasznos felismerés birtokosa lehet. Amiről viszont mesélhetek, hogy mely szavak tértek vissza újra és újra, amelyek akár a 2014-es évre is jellemzőek lehetnek, a Relativity egyes kártyái kapcsán megfogalmazott tanulságok tehát:

• élmény: tudatosan törekedni kell arra, hogy megéljük mindet, jót és rosszat egyaránt, ne csak hagyjuk megtörténni a dolgokat, hogy aztán még abban a minutumban még az emlékük is az enyészeté legyen
• rejtőzködés: jöjjünk ki a fényre! Ha soha nem mutatjuk meg magunkat másoknak úgy, amilyenek igazán vagyunk, senki nem fog megismerni, és nem adjuk meg még az esélyt sem arra, hogy értékes, őszinteségen alapuló kapcsolataink legyenek, akár családi, akár baráti, akár partneri viszonyról is legyen szó
• remény: ha ez nincs, az egyenes út a depresszióhoz, és bizony, dolgozni kell rajta, hogy ne hunyjon ki! Személyíségfüggő is, ki mennyire reménykedő típus, de egy biztos: ez az, ami nélkül szürke lesz és lehangoló az élet. Egy kis kapaszkodónak mindig kell lennie, az visz tovább...
• egyszerűsítés: sokszor túlbonyolítunk dolgokat, amitől szenvedünk, ami megnehezíti a mindennapokat. Ugyanazon téma napokig-hetekig-hónapokig való rágcsálása vagy a felette való kotlás helyett elkél néha egy kis spontaneitás, kalandra fel! 
• különbözés: nem biztos, hogy attól lesz valaki boldog, hogy beáll a sorba és a megfelelési vágynak engedelmeskedve illeszkedik be a környezetébe. Merj más lenni, bátor és merész!
• nagyság: fejezd ki, ha valakire felnézel, tiszteled vagy becsülöd azért, amit elért vagy amiből fel tudott állni... olyan ritkán adunk egymásnak az önbizalmat növelő visszajelzéseket, pedig ezek valójában apró építőkövei lehetnek az egészséges énkép néha napján azért düledező vagy megingó várának is!
• közösség: tartozni valahová nagyon felemelő és erőt adó érzés. Ugye, tudod milyen? Még felnőtt korban is érdemes törekedni rá, hogy minél több értékes közösség tagjai legyünk, ahol bátorítást kapunk, ahol akár a flow élményét is átélhetjük egy közösen végzett tevékenység során (a flow-ról egy korábbi, elgondolkodtató bejegyzés: ITT), egy csoportban lenni, ahol megosztható gond és öröm. Kevés ember érzi magát komfortosan, ha magányos. Most egyre inkább úgy látszik, hogy a világ robajától kicsit távol kerülni csak úgy lehet, ha egy elfogadó közösség része vagyunk.

Kérdések:

Mi lesz más, mint tavaly? Az élet mely területén szeretnél áttörő változásokat? Ha írnál (netán tényleg meg is írod) a saját, külön bejáratú öröm- és bánatnaplód/listád az előző esztendőre, melyik oldalon szerepelne több pont?

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 

Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 

Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.

A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.

Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.

Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat." 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:

Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 

Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?

Boldogság, gyere haza

Ma a boldogságról fogok egy össze-vissza kis posztot írni. És nem utoljára teszem, a boldogság természetének kérdése mindig izgatott és fog is, még ha megfejteni nem is fogom soha. Tudtátok, hogy már olyan is létezik, hogy boldogság-kutatás? Gyanítom, lassan önálló tudományággá növi ki magát. Ránk fér, ennyire soha nem volt számomra kézzelfogható a boldogság hiánya körülöttünk. 

A boldogság sosem olyankor érkezik, amikor az ember tudatosan várja. Nem jön parancsszóra és nagyon illékony. A boldogság nem kopogtat az ajtódon, az sokszor csak egy-egy kósza pillanatra tölt el a "minden-tökéletes" és a "világ-kerek" érzésével. Nálam sokkal okosabb emberek állítják, az ember boldogsága soha nem tartós állapot, és nem szabad összetéveszteni az elégedettségével. Én valahogy úgy fogalmaznám, hogy az elégedettség a boldogság hétköznapibb változata, s mint ilyet, gyakrabban mondhatjuk a magunkénak, ám kevésbé felemelő érzés. Elégedett lehetsz, ha befejeztél egy nehéz munkát, főztél valami finomat, sütöttél, vettél magadnak valamit, amire régóta vágysz. Szerintem a legkevésbé tartós boldogság-elégedettség élményt a tárgyak birtoklása adja. Ezt magamon is tapasztalom, pedig általában mindent nagyra becsülök, ami az enyém.

Néhány kis történet, emléktöredék ezzel kapcsolatban. Pál Feri egyik előadásán (nem, nem a Millenárison, ott sosem jártam, a képzésünkön adott elő néhányszor) hosszan elemezte a boldogság mibenlétét. Egy emlékezetes momentum maradt meg bennem. Azt mondta, boldog az ember a legváratlanabb pillanatokban is lehet, amikor nem is sejti, hogy most jön és magával ragadja. Abszurdnak hathat, de néha még szomorú helyzetben is megtapasztalhatjuk a boldogságot, ő úgy hívta, a kegyelmet (általában véve használta a szót, nem mindenki volt vallásos a teremben). Mondott erre egy szemléletes példát. Egy fiatal lány esetét mesélte el, aki haldokló édesanyját ápolta otthon, fürdette-mosdatta, pelenkát cserélt alatta, ha arra volt szükség. Az édesanya már beszélni se  nagyon tudott, de minden egyes alkalommal, amikor a lány tisztába tette, hálatelt, ragyogó mosolyt küldött a lánya felé, aki ebben a szomorú helyzetben is azt érezte, hogy végtelenül boldog. Boldog, mert kapott esélyt a sorstól, hogy gondozza azt, akit a legjobban szeret a világon.

Ugyanilyen boldogságot láttam Kambodzsában az utcagyerekek arcán. (A két ázsiai utamra sokat fogok hivatkozni, meghatározó élmény volt az életemben, és szívből remélem hamarosan újra tehetek egy hosszabb túrát arrafelé.)  A Mekong folyó partján sétálgattunk az egész napos városnézés után, bágyadtan, már jóllakva az esti vacsorától. Nem, végül nem a tenyérnyi átmérőjű, szőrös pókokat ettük meg, amit a helybéliek igen szívélyesen kínálgattak a fejük fölött tartott hatalmas fatálcáról néhány garasért. De viccet félretéve, ott a többség tényleg ilyesmit eszik, mert másra nincs lehetőségük. Már addig is nagyon sok olyan kicsit láttunk, akinek hiányoztak a végtagjai, keze-lába vagy nem ritkán mindkettő. Olyan kisgyerek is akadt, aki két csonkon közlekedett, tőből hiányoztak a lábai. Ez a rengeteg taposóakna következménye, amitől hemzsegnek a szántóföldek, és ha a gyerekek rossz helyen futkároznak, felrobban alattuk. A Pol Pot rezsim és a háború idején több tízezer ilyen gyilkos fegyvert tettek le a szántóföldeken, a járt utakról nem nagyon szabad a turistáknak sem letérni. Talán mára egy kicsit javult a helyzet, létezik aknamentesító program, hét éve még nem volt túl rózsás a helyzet, amikor ott jártam.

Rengeteg az árva, és idős embert alig látni, őket saját "vezírük" irtotta ki, az akkori fiatalok pedig még nem öregedtek meg. Szóval, különös egy világ. A Mekong folyónál aztán ezen az estén szemtanúi voltunk a napi egyszeri ételosztásnak (ezt az állam biztosítja), amit egy koszos bádogbögrével mer ki egy hatalmas, mocskos, megfeketedett üstből egy fogatlan (írnám vénasszony, ám csak középkorú, ellenben korán megöregedett), hajlott hátú nő. A gyerekek úgy rohamozzák meg, amikor megpillantják a szebb napokat látott, nyikorgó kordét, mint ahogy a darazsak rajzanak a kaptárnál, és amit az arcukon, viháncoló jókedvükben felfedezel, az maga a fékevesztett boldogság. Igen, ma megint kaptak egy marék rizst enni.

Kis csalás: életrevaló Karen kislányok egy észak-thaiföldi faluban (saját kép)

Vannak jelenetek, amik egyszerűen beleégnek az ember agytekervényeibe. Ez is a rizsosztós történet ilyen, de van még rengeteg. Ha valaha külső szemlélője voltam valami fennkölt dolognak, amire érdemes emlékezni, a cilinderből ezt húzom elő olyan napokon, amikor lehangolt vagyok vagy a környezetem búskomorsága rám is átragad.

Még egyet mesélek ma. Nemrég hajnalig tartó beszélgetést folytattunk két volt csoporttársammal egy gyönyörű, erdélyi kis házban (fölöttünk a hegyek, a ház megett a Küküllő patak csergedezett, ha nem tévedek). A., aki egyébként katolikus pap, azt mondta, kevésszer érezte magát igazán boldognak az életben, de van egy ilyen emléke. Aznap, amikor megkapta a jogosítványát (legalább húsz évvel ezelőtt még szinte kamaszként), s először vezethetett autót, akkor felhőtlenül boldog volt, szinte elárasztotta a szabadság és teljesség érzése. Ugye milyen kicsi is elég hozzá?

Nem sorolom fel a magam összes élményét, mert mi marad akkor legközelebbre?

Viszont kíváncsi vagyok a ti válaszaitokra és legboldogabb élményeitekre.

Mikor érezted magad igazán boldognak?

Mit gondolsz, tudatosan alakítható, mennyire vagyunk boldogok?

Egyáltalán meghatározható-e a boldogság?