Pengeélen táncolók, avagy a borderline személyiségzavar

A blogban rendszeresen jelennek majd meg a lelki eredetű betegségekről szóló cikkek, összefoglalók, ahogy korábban is ígértem - természetesen közérthető formában beszélgetünk róluk. A magyar lakosság nagy hányada küzd valamilyen átmeneti vagy krónikus lelki zavarral, és sajnos a szenvedő ember nem mindig jut el a segítségkérésig. Sok esetben még a környezet számára sem egyértelmű, hogy mi okozhatja a megváltozott vagy furcsa viselkedést. Biztosan nem árulok el nagy titkot: nemtől, kortól, anyagi helyzettől, a társadalomban betöltött szereptől függetlenül bárki találkozhat élete során az enyhébb lefolyású lelki bajoktól egészen a komolyabb, az egész személyiséget átható már nem egészséges állapotokig bármivel. Ezeket befolyásolhatja a genetikai háttér, a külső hatások, benyomások, a stressz, és még számos egyéb tényező. Ha ezek a hatások összeadódnak, ideális környezetet teremtenek ahhoz, hogy az ember hirtelen a nem  kívánt "lelki beteg" címke korántsem büszke birtokosává váljon.

Ezekkel a tünetekkel lehet együtt élni, sok példa van rá, de tenni ellene csak akkor tudunk, ha a problémára fény derül. Mindig elborzaszt, ha arra gondolok, hány és hány élet lenne megmenthető, ha lennének a kezünkben eszközök arra, illetve benne lenne szégyenlősséggel átitatott nyugati kultúránkban, hogy merjük jelezni, ha valami nincs rendben velünk. Nemcsak a testünk jelzéseit kellene figyelembe vennünk, bár ebben sem vagyunk túl jók, hanem a lelkünk fontos rezdüléseit is.

Bizonyos lelki zavarok egy adott életkorban jellemzőek, ám jó tisztában lenni néhány alapfogalommal, hiszen ezek a kórképek gyakran derült égből villámcsapásként érkeznek a családok, egyének életébe, és rövid idő alatt is tragédiába torkollhatnak. "Az évi 2400-2500 közötti esetszámmal Magyarország még mindig a világ élmezőnyébe tartozik a százezer főre jutó öngyilkosságok számát tekintve. Már nem világelső, mint a nyolcvanas években, de Dél-Korea, Kazahsztán, Fehéroroszország, Guyana és Litvánia mellett a legrosszabb statisztikájú országok között van." - írja az index.hu egy régebbi cikkében. 

Mielőtt belevetnénk magunkat, mit is érezhet egy borderlány (gyakran titulálják magukat így a női páciensek), íme néhány híresség, akit kapcsolatba hoztak a BPD-vel élete során. Gondoltad volna, hogy Angelina Jolie, Lady Diana, Marylin Monroe, Lindsay Lohan, Amy Winehouse és Britney Spears is ide tartozik? A borderline személyiségzavar (rövidítése BPD) óvatos becslések szerint a lakosság 2-4 %-át érinti, ezen belül is sokkal gyakoribb az előfordulása nőknél, mint a férfiaknál. Az angol szó jelentése: "határ menti", és valóban ez rá a legjellemzőbb. Ezért is adtam a posztnak azt a címet, hogy pengeélen táncolók, mert a borderline-osok egyik legmarkánsabb vonása a szélsőségesség, a határok feszegetése az élet minden területén, erről mindjárt bővebben.

Érdekes adat egyébként, hogy a pszichiátrián kezelt betegek 20-30 %-ánál diagnosztizálják ezt a betegséget. Míg a depresszió jelentésével szinte mindenki tisztában van, a borderline-ról sokkal ritkábban hallani. Halkan jegyzem meg, hogy több olyan beteg esettanulmányát olvastam, akiknél csak a sokadik szakember tudta pontosan meghatározni, mi is pontosan a bajuk. Kérdezheted, ha ezt ilyen nehéz megállapítani, akkor mi újság a többi lelki eredetű betegséggel. A pszichiátriai betegségek meghatározásánál azt tapasztalom, hogy általában elég képlékeny a diagnózis felállítása. Bár vannak bizonyos szempontok, nagyon sok az átfedés, és a tünetek nem mindig utalnak kizárólagosan egy adott kórképre. Pszichiátriai kezelés alatt álló vagy régebben kezelt emberek gyakran mesélnek arról, hányféle "betegségcímkét" biggyesztenek rájuk. Ezekből néhány biztosan igaz. De fennáll az a valós veszély, hogy az ember magát később egyre inkább csak e címkék segítségével tudja meghatározni, s egy idő után már nem lesz képes bízni abban, hogy újra ép lehet lelkileg, viszonylag stabil az élethez, az örömök újbóli átéléséhez. 

Fotó: Safak Yildiz

De térjünk vissza a borderline-hoz! A borderline-ság első jelei kamaszkorban jelentkeznek, mert ebben az időszakban kezdenek az identitás, azaz önazonosság jegyei körvonalazódni. Bizonyára mindenkinek vannak emlékei arról, milyen belső érzelmi csatákat vívott, milyen sok nehézséggel nézett szembe a gyerekkor és a fiatal felnőttkor határán. Ez kétségkívül a legzűrzavarosabb, legmozgalmasabb időszak a személyiség fejlődésében. Nézzünk meg néhány tünetet, amelyek gyanúsak lehetnek a borderline zavar szempontjából! 

(Ez a felsorolás mindössze iránymutató, ha több tünet is erőteljesen jelen van, érdemes szakemberhez fordulni.)

• a borderline betegek nagyon nehezen tűrik a feszültséget, gyakran kivonulnak az érzelmi megterheléssel járó, stresszes helyzetekből. Mivel extrán sebezhetőek, a kellemetlen élményeket kerülik vagy valamilyen feszültségcsökkentő szerrel próbálják meg feloldani (nyugtató, akár drog, alkohol, stb., ami azonnali enyhülést ígér)
• rendkívül labilisek, egy apróság is kizökkentheti őket
• miután az identitásuk nagyon törékeny, a kritika számukra pusztító erejű lehet, sérült énképük nem bírja el a legkisebb "támadást" sem, legyen az a legártatlanabbnak szánt megjegyzés is akár egy mit sem sejtő másik embertől
• gyakran keríti őket hatalmába az üresség érzése, az örömöt sem tudják megélni, ezt anhedóniának hívja a tudomány. Ugye a magukat pávatollal hányásra serkentő rómaiakkal, akiket hedonistának neveztünk, könnyű ezt a kifejezést összefüggésbe hozni?
• átlagosnál erősebb indulatokkal kell megbirkózniuk, és pont emiatt hajlamosabbak az önpusztító magatartásra is (a fent említettek mellé jöhet még pl. hogy direkt keresik a veszélyt, az utcán így közlekednek, vagy a testükben tesznek kárt, gyógyszerfüggővé válnak, és nem ritka az önsebzés és a visszatérő öngyilkossági kísérlet sem)
• nincs olyan egységes önképük, mint egy egészséges lelkületű embernek: hol végletesen alábecsülik magukat, hol az "egekig ér az egójuk", amit a környezet felé előszeretettel ki is fejeznek. Ez persze rosszallást vagy értetlenséget vált ki a külső szemlélőből, főleg ha iskola vagy munkahely a terep, ahol ezt a tulajdonságot gyakorolják. A család lehet elnéző, de a külvilággal való találkozáskor ezek a problémák felerősödnek, éppen ezért a borderline betegek egy része nem képes a tanulmányait sem befejezni, vagy dolgozni huzamosabb ideig (vagy egyáltalán nem). Kár ezért, mert sokuk - talán pont az átlagon felüli érzékenységük miatt - fejlett művészi érzékkel bír, kiválóan fest, ír, stb. Nem is gondolják, milyen sokat adhatnának a világnak...
• ugyanez a helyzet a más emberekről alkotott véleményükről: valakit vagy istenítenek,  vagy erőteljesen lealacsonyítanak, lenéznek, és ügyesen tudnak manipulálni bárkit. Ezért is ütközik nehézségekbe pl. a szakember, aki kezeli őket, mert ezt a képességüket a borderline-ok önkéntelenül tudják kamatoztatni még a pszichológusnál is
• nagyon rosszul tűrik az egyedüllétet, szoronganak tőle, de az emberi közelségtől is visszariadnak. A jól ismert szélsőség megint, ugyebár. Szinte majom szeretettel tudnak csüggeni a párjukon, akit ezzel sikeresen el is üldöznek hamar
• a céljaik mellett, ha vannak, nem képesek kitartani, sokan szorulnak a társadalom perifériájára és lesznek társadalmon kívüliek, pl. hajléktalanok

Mi lehet az oka a személyiségzavar kialakulásának? Megfigyelték, hogy a hajlamosító tényezők közül a legfontosabbak a gyerekkorban elszenvedett testi vagy lelki bántalmazás, az elutasító, empátiahiányos szülői környezet. Vesszőparipám, hogy egészséges gyerekeket csak egészséges lelkű felnőttek tudnak nevelni, és pont ezért gondolom, hogy a "szülőség" az egyik legfelelősségteljesebb "szakma" a világon, ami - be kell látnunk - nem biztos, hogy mindenkinek való. 

A borderline-ról írt személyes beszámolók utalnak rá, hogy ezek az emberek mennyire szenvednek a meg nem értettségtől. A környezetük megbélyegzi őket, és komolytalannak tekinti a betegségüket. A család sincs mindig felvértezve a kellő türelemmel vagy toleranciával a borderline tünetek kezeléséhez. Néhány évvel ezelőtt olvastam Koncz Erzsébet Tükörcukor és Lélekhasadás című naplóit (e-könyvként is elérhető ITT, ha belenéznél a fiatal lány megpróbáltatásait taglaló írásba). Zsike betegsége sajnos nem ért jó véget. Számos kísérlete után végül sikerült önkezével véget vetni az életének. Szerencsére vannak azért sikeres történetek is. A harmincas évek beköszöntével ugyanis elkezdenek a borderline jegyei felszívódni, és ezzel egy konszolidáltabb, nyugodtabb életszakasz veheti kezdetét. Ennek okát még nem derítették ki, de valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a nagy belső lelki vívódások eddig a korig jellemzik igazán az embert. Nemrég jelent meg Lévay Anikó Borderline személyiségzavarom van című rövid regénye. Anikó már a végén tart saját elmondása szerint, bár a betegség így is nagyon hosszú időt vett el az életéből, több, mint két évtizedet! Ő maga mesél arról, hogy a borderline miatt sosem tudott hosszabb ideig állandó munkahelyen elhelyezkedni, társtalanul élt, és arra sem volt kilátása az őt gúzsba kötő érzések miatt, hogy bizalmas barátokkal vegye körül magát, akikre támaszkodhat. Így ír a mostani állapotáról, és én bízom benne, hogy végleg sikerül leküzdenie a betegséget:

"Időközben elmúltam harminchat éves, és már annyira megismertem magam, hogyan működök a különböző helyzetekben, hogy nemigen érnek meglepetések. Ezt úgy írom, mintha én már túl lennék mindenféle nyavalyán, de nem így van. Természetesen küszködök még sok tünettel, problémával, a hozzáállásom az, ami leginkább változott. Elfogadom a saját dilijeimet és teljes apátiában vállalom is őket. Nem én akartam így, csak belefásultam az önsajnálatba, és már unalmas lett a titkolózás is. A fene egye meg, hát ez vagyok. Érek annyit, mint bárki más, múlóban az önbizalomhiányom is, kopik az álarcom. Beleuntam a betegségbe, nem törődöm vele. Nincs bennem indulat, sem harag, elvesztettem az érdeklődésemet a saját nyavalyáim iránt."

Még két könyvet szeretnék ajánlani. Mindkettőt Koncz Orsolya írta. Az elsőben Orsi drogproblémáiról vall őszintén napló formájában. A később megjelent regényében pedig részletekbe nyúlóan mesél személyiségzavaráról. Ennek az írásnak a Hullámvasút címet adta, és ezzel jár talán legközelebb az igazsághoz: borderline betegnek lenni a hullámvasúton való üléshez lehet hasonló.  

Azért ne gondoljuk, hogy ezek a betegek nincsenek tudatában, mit jelent az állapotuk. A mentális betegségekkel küzdők általában átlátják a saját helyzetüket, amiből nem tudnak kitörni. Évekkel ezelőtt jelöltem be az következő részt Orsi naplójában, ami érdekes adalékot jelent annak megértéséhez, hogy miért is betegszik meg ennyi ember lelke manapság, holott a jólétnek, a lehetőségek széles választékának sokkal boldogabbá kellene minket tennie. Vagy mégsem? 

Ezzel az idézettel zárom a mai bejegyzést, sokat mondó: "A civilizáció mellékterméke egyébként az is, hogy én itt ülhetek és gondolkodhatok ezeken a magasröptű dolgokon. Talán ha nap mint nap meg kellene védenem magam a természet erőivel szemben, és az aznapi betevő előteremtésén dolgoznom, egyrészt nem lenne időm azon spekulálni, hogy vajon van-e értelme a létezésnek, másrészt talán tényleg élnék. Akkor folyamatosan tudatos és éber lennék. De így csak ellustul, elpuhul az elme és a test. Civilizációs betegség tehát a civilizációs betegségen való töprengés is."

Kérdések: 

Ismersz borderline-os embereket, vagy te magad is ebben a betegségben szenvedsz? Mit gondolsz, hogyan tudnál segíteni ezeken az embereken, tudnád-e vajon támogatni őket valamiben? Mennyire közismert hazánkban ez a fogalom, te hallottál róla ezelőtt? 

Segítség! Depressziós vagyok?

A  depresszív szindróma legrégebbi leírását Homerósz Iliászában olvashatjuk. A „melancholia” szó Hippokratésztől származik, aki a betegséget a testnedvek zavarára vezette vissza. Úgy gondolta, a melankólia a fekete epe ('melaena chole', lat.) testben való eluralkodásának köszönhető. A depresszió első átfogó leírása azonban Robert Burton anglikán lelkész nevéhez fűződik, és az 1600-as években írott klasszikus művében található, melynek címe A melankólia anatómiája. deprimere = lenyomni kifejezésből származik. 

Manapság egyre több ember szájából hangzik el ez a mondat, ami a mai poszt címét adta. Legtöbbször nem is kérdőjellel a végén, hanem beletörődve, szinte tényként kijelentve: depressziós vagyok. A tinik között is megszokott fordulatnak számít: "jaj, hagyj békén, ma olyan depis vagyok! vagy "Tiszta depi vagyok ez és ez miatt!" Nem túlságosan szeretem ezt a szót, mert erősen meghatároz. Múló rosszkedvre, szomorúságra, veszteség által kiváltott búsulásra inkább ezeket használnám: "rossz kedvem van, szomorú vagy bús vagyok". Jó tudni, ahhoz, hogy "hivatalosan" is depresszióról beszélhessünk és valakit betegnek nyilvánítsanak, nem kell igazán sok: a levertség egyes (olykor önmagában banálisnak tűnő, egyébként azonban elég súlyos) tüneteinek együttese, ha mindössze két hétig is megvan, már elég indok, hogy a depressziósok táborában tudd magad. 

Kiket érint? Míg Ázsia és Afrika legtöbb országában a depresszió olyannyira ismeretlen jelenség, hogy még szó sincs rá, addig egyes európai statisztikák szerint a dolgozó népesség körében munkaképtelenségben töltött idő 10 %-áért felelős a depresszió. Ez óriási szám! És igen, a depresszió a fogyasztói társadalom rákfenéje. Magyarországon a felmérések szerint a lakosság 15 %-a élt már át élete során legalább egy depressziós időszakot, bár szerintem ez eléggé óvatos becslés, jóval többre saccolom ezt az arányt (és én se vagyok kivétel, nem titok, hogy volt már ilyen időszakom). 

Melyek a leggyakoribb tünetei?

·         a hangulat nyomott, külső események, körülmények egyáltalán nem befolyásolják, mindent betöltő üresség és fájdalomérzet kerít hatalmába

·   gondolkodási tünetek: a felfogása meglassult, a külső hatásoknak, ingereknek nincs visszhangja, a memória romlik

·        érzelmi tünetek: érdeklődés a külvilág iránt teljesen megszűnik, az örömérzés képességének csökken (pl. ha már az se töltene el örömmel, ha megnyernéd a lottó ötöst, előléptetnének, vagy a családodban valami jó dolog történik)

·         motivációs tünetek: fásultság, tespedtség

·    vegetatív tünetek, melyek közül a legkiemelkedőbbek az alvászavar (álmatlanság vagy épp ellenkezőleg, túl sok alvás, hogy ne kelljen gondolkodni, csökkent étvágy, csökkent szexuális késztetés

·         viselkedési tünetek: aktivitás és cselekvésre való szinte a nullára zuhan, még olyan hétköznapi dolgok végrehajtása is iszonyú erőfeszítésbe kerül, mint egy zoknit felhúzni, vécére kimenni vagy egy pohár vizet lehajtani, és akkor még nem beszéltünk az olyan összetettebb dolgokról, mint a munkahelyen, vagy egyéb szerepekben való helytállás

Akit ezzel a kórképpel már diagnosztizáltak, annak ettől még nem lesz könnyebb. Mert egyik oldalról jó tudni, hogy a tartós lelki rosszullétnek mi az oka és a megfelelő címkét biggyesztve rá talán kevésbé félelmetes ez a nemkivánatos állapot, másrészt megvan a veszélye annak, hogy a betegség tudata felment minket a cselekvés felelőssége alól, hiszen a kizárólagos gyógyszeres kezelés soha nem elég a gyógyuláshoz. Ami engem illet, azért választottam a mentálhigiéniát, mert ez a terület nem kategorizál túl szigorúan, főként a lelki egészség elősegítésén és megtartásán dolgozik, és elsősorban a bajba jutott ember megsegítése a célja, csak akkor patologizálunk (azaz tekintünk valamit kórosnak, betegesnek), ha az feltétlenül szükséges. 

Mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb periódusai, és a szomorúság ugyanúgy része az életünknek, mint az öröm. Hogy egy másik ember mikor jut el arra a szintre, hogy én biztosan depressziósnak nevezhessem, nagyon nehéz megállapítani, és ehhez sok évtized tapasztalata sem biztos, hogy elég. Az emberi lélek leírhatatlan, és vannak ugyan a tudomány által létrehozott sémák, de azok nem húzhatóak rá mindenkire, illetve nagyon kifinomult érzék kell ahhoz, hogy biztonságosan lehessen őket használni. Szóval, nagyon törékeny dolog ez. Rásütni valakire a bélyeget, hogy a te lelked beteg, hihetetlen nagy felelősség. Bizonyos esetekben nyilván elkerülhetetlen, de egy biztos, mostanában eléggé divatos is. 

Fotó: Depression (Myles Smith)

Két véglet van persze: egyrészt van a depresszióban szenvedők azon csoportja, akinek érdekében áll fenntartani ezt a helyzetet és nem áhítja a változást, hiszen ezzel felmentést kaphat a munka, hétköznapi teendők, a család összetartása, a tartalmas élet kialakításának terhe alól. Ebben az esetben igencsak jól jön egy orvosi vélemény, egy cáfolhatatlannak hitt diagnózis. A másik típus, és ebből van érzésem szerint sokkal több a környezetünkben (ha jól körülnézel, a tiédben is akad ilyen biztosan, érdemes figyelni az árulkodó jeleket!), aki érzi, hogy valami nincs rendjén, mert hosszabb idő óta küzd a kedvtelenséggel, fáradtsággal, keserűséggel és az örömtelenséggel. Ez rendkívüli fájdalommal jár mind lelki, mind testi szinten, mégsem jelzi ezt kifelé, mert visszatartja ettől a félelem és a szégyen.

Az angolban a 'depressed' szó valami ilyesmit jelent: 'levert, lehangolt, (le)nyomott, pangó'. Ugye milyen jól jellemzik azt, amit a depresszióról úgy általában gondolunk? A 'depression' szónak még ennél is több jelentése van, ami jól körülírja ezt az állapotot: hanyatlást, süllyedést és leszorítást is jelent. 

Játsszunk egy kicsit a szavakkal! Amikor depressziósnak érzed magad (de ez persze nem pontos így, mert a depresszió nem érzés, inkább egy állapot, mint utaltam rá), fogy az életenergiád, befelé fordulsz, fokozatosan távolodsz mindentől, ami jó és szép, ami örömet ad. Olyan, mint egy örvény vagy a talpad alatt megnyíló föld, amely viszonylag rövid idő alatt is képes magával rántani, beszippantani. És ami miatt veszélyes, az az, hogy sokszor minden átmenet nélkül érkezik, nem kell valami eget rengető kiváltó ok, sok-sok apró dologból is összeállhat, és már itt is van ez a hívatlan vendég. Nagyon sok tényező kiválthatja: vannak örökletes okok, környezeti hatások, stb.

Tovább gondolva a fenti kis metaforát: ha a depresszió valóban egy vendég, akit én nem hívtam és nem is látok szívesen, akkor is valahogy kezelnem kell a kialakult helyzetet. Felfoghatom például úgy, hogy ha már egyszer bekopogtatott hozzám és a cipősarkával az ajtómba kapaszkodva illetlenül "betessékelte" az otthonomba saját magát, akkor hagyok neki némi időt, ha már egyszer úgyis bejött. De nem engedem, hogy végleg beköltözzön hozzám! Egyébként se hívta senki. Miután jól lakott és feltöltődött nálam egy kicsit, megpróbálom kirakni a szűrét, nem drasztikus eszközökkel, mert az sosem vezet jóra, egyszerűen csak tudatom vele, hogy elég volt a társaságából. Ugye az egyértelmű, hogy ha beleesek egy gödörbe, akkor nekem is akarnom kell kijönni belőle, legalább egy kicsikét? Hiába a segítő kezek, ha én nem kapaszkodom beléjük. És addig kell megtegyem, amíg nem késő (azaz nem várom meg, amikor erre már semmi erőm nem marad és tényleg nincs kiút, illetve a segítő kezek gazdái teljesen elfáradnak vagy megunják a céltalan nyújtogatást).

Ezzel az epizóddal csupán azt akartam szemléltetni, hogy a depresszió és a legtöbb hangulati betegség megoldásában az játszik a legnagyobb szerepet, hogy az ember mennyire aktívan tud és akar részt venni a gyógyulásában. Nem mindig működik, főleg a depresszió súlyosabb eseteiben (pl. évek óta húzódó, fel nem tárt, már nagyon komoly egyéb tünettel is együtt járó esetekben), hogy az ember képes legyen akarni. Ilyenkor a szakember és ideális esetben a szűkebb környezet elsőrendű feladata is az, hogy segítsen újra ezt az akarást működésbe hozni. Ennek több útja lehet, például, hogy nagyon apró célokat segítünk kitűzni, és sokszor már az is segít, ha a környezet nem megvetést tanúsít, hanem biztosítja a bajba jutott embert arról, hogy ebben a helyzetben is mellette áll és minden körülmények között szereti. A szeretet és elfogadás nem függhet a másik jóllététől, nem lehet feltételekhez kötött. Másrészt, ha a depresszió csak fegyver valaki részéről, ahogy már fenn is említettem (fura feltételezés, de bizony lehet alapja), a több törődés és figyelem felkeltésének az eszköze, az könnyen vezethet oda, hogy a környezet belefásul és elhiszi, hogy nincs segítség.

Talán kicsit más jellegű posztra számítottatok a cím alapján, magamat is megleptem most, mert eredetileg azt terveztem, hogy majd szépen bemutatom a depressziót minden oldalról, mégsem így lett. Az oka pedig, hogy erről a témáról számos információ áll rendelkezésre, így ezt az írást inkább gondolatébresztőnek szánom.

(Még egy kis mankó: ha bizonytalan vagy benne, és úgy sejted, tartósan rossz kedélyállapotod hátterében akár a depresszió is állhat, itt egy gyorsteszt, első lépésnek megteszi, hogy felismerd, komoly-e a baj: DEPRESSZIÓ TESZT).

Kérdések: 

Voltak kimondottan depressziós időszakok az életedben? Mi váltotta ki? Hogyan birkóztál meg vele? A környezetedben küzd valaki ezzel a problémával, vagy gyanítod, hogy ilyen gondjai lehetnek? Hogyan segítenél? Tehetünk valamit a depresszió ellen?

Orthorexia: a túlzott egészségesség vonzásában

Korunk nagy ellentmondása az, hogy a rohanó világ diktálta tempó következtében egyre több a helytelen életmódot követő ember (egyáltalán lehet azt követni?), és sokan lesznek áldozatai az evészavaroknak: bulimia és anorexia a médiában szinte naponta feltűnő fogalmakká váltak már. Szinte mindenki meg tud nevezni egy-egy sztárt vagy ismert embert, aki ezek valamelyikével küzd, és a nyilvánosság elé is állt már a problémájával. De ezzel együtt növekszik azok száma is, akik természetközelien igyekeznek élni, s megpróbálják kiküszöbölni a nagyipari termelés kínálta élelmiszerek fogyasztását, egészségtudatosan berendezni a hétköznapjaikat, életstílusukat. No, itt van a kutya elásva. Nem is arról van szó, hogy hiszed-e, hogy a bio valóban bio, vagy a szűrt víz sokkal tisztább és élettanilag jobb hatású a szervezetnek és hogy megelőzésként szedsz-e vitaminokat, táplálék-kiegészítőt. Ezek elfogadható dolgok, sőt fontos is rájuk hangsúlyt fektetni. Folyamatosan lehet híreket hallani a legújabb és legdivatosabb diétákról, valamint az ételek egy csoportjának egészségvédő hatásáról. Az egészséges táplálkozás egyre inkább előtérbe helyezett érték, sokan deklarálják ma ezt különböző fórumokon. Az orthorexia nervosa éppen amiatt alakult ki, mert az egészségesnek beállított táplálkozási irányok virágoznak, és az emberek káros anyagoktól való félelme egyre csak nő. Merthogy enni, fogyasztani mindannyiunknak kell, ez adott.

Az orthorexiát újfajta evészavarként tartja számon a lélektan, aminek lényege, hogy az abban szenvedő kizárólag egészségesnek kikiáltott ételeket hajlandó magához venni. Tulajdonképpen függést eredményez, az illető az egészséges táplálék rabja lesz, ez válik élete fő kérdésévé. Ezt a zavart egyébként Bratman írta le elsőként a kilencvenes években, a kifejezés a görög “orthos” (jó, helyes) és az „orexis” (étvágy) szóból származik. Én abszolút nem csodálkozom, hogy ilyen betegség is létrejött, sajnos jól megfér a civilizáció (főként a legutóbbi száz év) kitermelte másik két igen súlyos evészavar - a kóros soványságot eredményező éhezés és a túlzabálás - mellett.

 A betegség kényszeres vonásokkal jár együtt, és sok jellemzőjében hasonló az evészavar más típusaihoz, pl. központi eleme a tökéletességre való törekvés. "S hogy lehetek tökéletes? - gondolhatja egy orthorexiás. - Ha a táplálék is az, amit a testembe juttatok. Semmi más nem megengedhető..." Ám amíg a már említett anorexiában és bulimiában az étel mennyisége a központi kérdés és a fő cél a testsúly csökkentése, addig az orthorexia esetében a minőség, a csak „tiszta” ételek fogyasztása áll a fókuszban. Ha a beteg nem kap egészséges(nek tartott) ételt, koplalni is hajlandó, hogy ne kelljen „tisztátalan”, általa rossz minőségűnek ítélt ételt magához venni. Előfordul, hogy speciális érzelmeket társítanak az ételekhez; „veszélyes” (vagy egyenesen mérgező), „mesterséges”, vagy „egészséges” ételeket különítenek el. Hevesebb érzelmek esetén – legyenek azok pozitívak vagy negatívak – leküzdhetetlen vágyat éreznek az evésre. 

Az orthorexia gyakran ártatlanul indul például abból a vágyból, hogy a táplálkozási szokások megváltoztatásával legyőzzünk egy krónikus betegséget, vagy javítsuk általános közérzetünket, de idővel ez egyre nagyobb szerepet kap, s lassan minden energiát leköthet. Ha magamra gondolok, mert általában minden témában próbálok személyes vonatkozásokat is megosztani, eszembe jut, hogy milyen hamar, szinte egyik percről a másikra tértem át a reformétkezésre, amikor daganatos betegségemet nagyon fiatalon felfedezték. Volt bennem nagy adag düh is, harag a világra, és nem igazán tudott senki meggyőzni arról, hogy nem szándékosan mérgez minket az élelmiszeripar. Bizonyos vonatkozásban erre még mindig gyanakszom, de a gyógyulásom után a szélsőségeket elhagytam, és ami akkor mindennapos szokásom volt, hogy bújom az ételek csomagolását, miben mennyi E-anyag van, már nem csinálom rég. Mivel az ételek beszerzése és elkészítése központi kérdéssé válik, gyakran jön létre szociális izoláció, a barátoktól, rokonoktól való eltávolodás. Az is nagyon jellemző, hogy az illető felsőbbrendűnek érzi magát embertársaival szemben, akik szerinte megesznek minden "szennyet", s ezzel nem fordítanak kellő figyelmet a táplálkozásukra. Idővel egyre szigorúbb lesz az étrendje, egyre több élelmiszercsoport fogyasztásával hagy fel. Néhány évvel ezelőtt kavart nagy port az az eset, amikor egy magyar férfi halálra éheztette a családját (igaz, ő spirituális okokból, ahogy állította). A részletekre nem emlékszem, de nagyjából ezzel egy időben volt egy másik őrület, bizonyos emberek fényevőkké (pránafogyasztókká) lettek, és nem akartak semmilyen szilárd dolgot megenni. Azt állították, hogy elég nekik az az energia, ami a fényből nyernek. Nem olyan rég még Galambos Lajcsit is bűvkörébe vonta ez az irányzat. Hogy egyébként miért mennek bele ilyen szélsőséges dolgokba emberek, az is egy érdekes kérdés.

Az orthorexiában az a legrosszabb, hogy mint nagyon sok más lelki zavarnál, teljesen hiányzik a betegségtudat, a betegek gyakran teljes ítélőképességüket elveszítik. Kényszeresen ragaszkodnak az általuk hitelesnek tartott alapanyag-beszerző helyekhez, bizonyos termelőkhöz, adott termékekhez. A nem megfelelő táplálkozás miatt gyakori az alultápláltság, illetve a kóros vitaminhiány.

A betegség felismerésében a dietetikusoknak kiemelt szerepe van, hiszen gyakran ők azok, akik először találkoznak a beteggel. És persze a családnak is szemet kell szúrnia, ha a fenti viselkedésjegyek valamelyikét tapasztalja egy tagjánál. Egyedül ők vehetik rá a beteget, hogy megfelelő (pszichológiai) segítséget kérjen.

Kérdés: Ismersz-e valakit, akinek a viselkedése hasonló jegyeket mutat? Mit gondolsz, mi lehet az alapja ennek a lelki betegségnek? Mekkora lehet ebben a média szerepe?

*A bejegyzés Papp Ildikó írása alapján készült.