„A te harcod az enyém is” - Daganatos betegek és családtagjaik lelki egészsége

Előre jelzem, hogy a mostani téma hosszú lesz és nem könnyű. A napokban olvastam valamelyik hírközlő portálon egy figyelemre méltó mondatot a miskolci intenzív koraszülöttön bekövetkezett csecsemőhalálok kapcsán, aminek a lényege, hogy hazánkban abszolút nincs kultúrája, így természetesen intézményesített rendszere sem annak, hogy valaki professzionális segítséget kapjon, ha komolyan megbetegszik, gyászol vagy éppen beteget ápol.  Erre nincs se pénz, se igyekezet, pedig az igény szerintem egyre növekvő. Míg nyugaton számos alapítvány és non-profit szervezet szakosodik szinte minden ilyen jellegű krízisre, ahová a nap 24 órájában lehet segítségért fordulni, itt maradnak jó esetben a szomszédok, ismerősök, együtt érző barátok vagy kényszerű, ám leggyakoribb megoldásként a magunka temetkezés. Februárban Angliában egy kisebb városban töltöttünk pár napot egy fesztiválon, s az utcákon lépten-nyomon olyan plakátokba futottam bele, melyeken ott virított, mikor hova lehet fordulni segítségért, ha valaki bajba kerül. A legtöbb felhívás a rákos betegeknek és családtagjaiknak szólt.

Nem titok, az elmúlt évtizedekben Magyarországon is drámaian megsokszorozódott a daganatos betegek száma. A megbetegedések tekintetében világviszonylatban is az elsők között tartják számon hazánkat évi megközelítőleg 60.000 újonnan regisztrált beteggel. Ez óriási szám! Ami még sokkolóbb: a kezeléseket és a betegséggel járó megpróbáltatásokat a pácienseknek csak mintegy fele éli túl. Ha tovább gondoljuk, a betegség kialakulásának ténye sokkal több embert von holdudvarába, hiszen a betegség ténye érzelmileg és fizikailag a beteg közvetlen környezetében élőket is rendkívüli módon megterheli, hatást gyakorol életükre. Így a rákbetegség által érintettek köre évente (!) több százezres is lehet.

Ha Európát vesszük alapul, daganatos elhalálozásban a magyar férfiak az első, a nők a második helyen állnak. Ennek okaival számos felmérés foglalkozik, melyek közül a genetikai meghatározottság mellett az önpusztító magatartásra való hajlamot (cigaretta, alkoholizmus, drog- és gyógyszerfüggés), az elégtelen táplálkozási szokásokat, a mozgásszegény életmódot, a pesszimista beállítottságot, a túlhajszoltságot, valamint az egyéb pszichés tényezőket emelik ki.

Az ún. C típusú személyiség birtokosai nagyobb eséllyel vannak kitéve egy daganatos betegség lehetőségének. Az ilyen típusú emberek általában konfliktuskerülők, igyekszenek mindenki elvárásainak megfelelni, míg egyéni igényeiket elnyomják, nem tudják érdekeiket képviselni másokkal szemben. Képtelenek nemet mondani, mindent megtesznek, hogy környezetük elfogadja, jónak lássa őket. Enélkül önbecsülésüket sem tudják fenntartani. Életük a külső szemlélő számára abszolút harmonikusnak látszik, ám belső világukban folyton zajló harc dúl a megfelelési vágy miatt. Mivel ezek az emberek nem adnak szabad folyást érzelmeiknek, a testük kimerül, immunrendszerük legyengül, ami kedvez a daganat kifejlődésének.

A tumoros betegnek még ma is a vele közvetlenül kapcsolatban álló családtagok tudják nyújtani a legtöbb segítséget, akikre az új élethelyzet szintén nagy terhet ró. Talán nem vitatja senki, hogy a daganatos beteg felépülésében vitathatatlan szerepe van a családi védőhálónak. Magányosan, támogatás nélkül szembenézni a kórral sokkal nehezebb, az egyedüllét alááshatja a beteg gyógyulásba vetett hitét és élni akarását. Ha végig gondolom, hány olyan emberrel találkoztam a kórház folyosóin várakozva a hosszú évek alatt, akik kétségbeesve meséltek pont ennek a megtartó erőnek a hiányáról, amit a család, vagy a segítő barátok támogatása jelent, összefacsarodik a szívem.

Kép forrása: www.healingtouchhealthcare.com

Innentől jöjjön a téma néhány megfontolásra érdemes aspektusa, némi szakirodalommal megspékelve (a teljes cikket az Embertárs nevű mentálhigiénés folyóirat nyomtatásban megjelenő száma közölte hasonló címmel, ott található az irodalomjegyzék és a hivatkozások, ha valaki még mélyebben ásná bele magát a témába).

Lássuk, hogy éreznek a családtagok? Miként cselekednek?

A betegség tényét a család tagjai különbözőképp élik meg. Vannak, akiket a diagnózis közlése  letaglóz, azonnal depresszióba süllyednek, és képtelenek támaszt nyújtani. Mások azonnal a tettek mezejére lépnek, konkrét terveket szőnek a betegség legyőzésére. A kezelések előrehaladtával azonban a legtöbb ember számára egyre elviselhetetlenebbé válik ez az időszak, melynek legkínzóbb pontja a bizonytalanság.

Marion Stroud felhívja a figyelmet, hogy a gyógyulási folyamat elején lehetőség szerint az ápoló ne a beteget terhelje saját negatív érzéseivel. Fontosnak tartja, hogy a hozzátartozó próbáljon meg maga köré gyűjteni olyan ismerősöket, barátokat, akik támaszai lehetnek, mert egy idő után erőtartalékai kimerülnek. Annak, hogy a gondozó is képes felépíteni maga körül szociális védőhálót (amit a betegnek jó esetben maga a család biztosít) kiemelkedő szerepe van abban, hogy elfojtott érzéseit, félelmeit kifejezze, és megelőzze a pszichoszomatikus betegségek kialakulását. Megfigyelték, hogy a súlyos vagy krónikus beteget tartósan ápoló hozzátartozók folyamatosan magas stressz-szintet élnek át, amit a legtöbb esetben nem adnak ki magukból, és ez nem ritkán fizikai betegség képében manifesztálódik.

Nem elhanyagolható az sem, hogy a családtagoknak az élet többi területén továbbra is helyt kell állni, aminek része a mindennapi munka, gyereknevelés, háztartási teendők, több generációról való egyidejű gondoskodás, stb. A család elsősorban a beteg igényeire koncentrál, a tagok saját szükségleteiket a kezelések ideje alatt, sőt sokszor még utána is szinte mindig elhanyagolják, elsődlegessé a hétköznapok túlélése válik.

Ken Wilber, amerikai filozófus öt évig ápolta mellrákban szenvedő feleségét. Áldás és állhatatosság című munkájában így ír a gondozó családtag nehézségeiről:

„A nehezebbik része azonban a beteggondozásnak, és ezt már nehezebb fülön csípni, az a belső nyugtalanság, amely a lelki és érzelmi szinteken kezd elhatalmasodni. Ennek a nyugtalanságnak két oldala van, egy privát és egy nyilvános. Ami a magánoldalt illeti, ráébredsz, hogy függetlenül attól, mennyi személyes problémával kell szembenézned, azok mind elhalványulnak ahhoz képest, hogy a párodnak rákja vagy más életveszélyes betegsége van. Ezért aztán hetekig, hónapokig magadban tartod a gondjaidat… most már két nehézséggel kell szembenézned: az eredeti problémával és azzal, hogy nem tudsz hangot adni az eredeti problémának, és ezért megoldást sem találsz rájuk… A düh, a sértődöttség, a megkeseredettség feltartóztathatatlanul bekúszik az ember lelkébe, e sötét gondolatok miatti borzalmas bűntudatot körítve… Ekkor jelentkezik a gondozónál a már említett második, érzelmi-lelki nehézség: a nyilvánosság problémája. Ha egyszer már rávetted magad, hogy megbeszéld a gondjaidat valakivel, akkor felmerül a kérdés: ki legyen az?

Az utóbbi kérdés ráirányítja a lényegre a figyelmet, s belőle világossá válik, hogy a daganatos beteget ápolónak is nagy szüksége van segítségre, de korántsem egyértelmű, ezt honnan kapja, illetve kaphatja meg.

Mitől tartanak leginkább az emberek?

A beteg kísérésében kedvezőtlenül befolyásolhatják az embereket korábbi, betegségekkel kapcsolatos élményeik, emlékeik. Ezek hatással vannak arra is, hogy a betegség tényét érzelmileg hogyan képesek feldolgozni. A súlyos betegség fenyegető veszélyt jelent, az egész addigi élet és viszonylagos egyensúly felborulását. A hozzátartozóknak szembesülniük kell a veszteséggel, ami életük számos területén jelentkezik. Ha korábban már kapcsolatba kerültek valamilyen módon a rákkal, az aktuális helyzetben félelmük a betegségtől olyan extrém méreteket is ölthet, hogy a működő énvédő mechanizmusokkal már nem képesek feldolgozni a várható veszteséget, ezért nem ritkán még együttélés mellett is teljesen kivonulnak a beteg életéből. Pszichológiai szempontból ez a viselkedés sem szokatlan. A családtagok félelme jórészt tudattalan, nagyjából a következő forrásokból táplálkozik: 

 „Félnek:

• ·     a biztonság elvesztésétől: az élet kizökken a rendes kerékvágásból, és a jövő tele van kérdőjelekkel;

• ·       „illetékességük” elvesztésétől: a beteg jóléte érdekében hozott döntések részben vagy egészben kicsúsznak a család kezéből, és szakemberek kezébe kerülnek át;

• ·       a támasz elvesztésétől: ha a beteg volt az erős egyéniség, akire a partnerkapcsolatban vagy a családban támaszkodni lehetett. Ilyenkor ugyanis – legalábbis egy időre – ő szorul támaszra. Ez eleinte igen nehéz mindkét fél számára. A „gyengébb” fél esetleg zokon veszi, hogy olyan szerepbe kényszerítik bele, amire soha nem vágyott, és amire nincs is felkészülve (később viszont bűntudata lesz azért, mert neheztelt!) A beteg viszont megalázónak érezheti helyzetét, magát pedig hasznavehetetlennek, amiért nem képes úgy élni és dolgozni, mint rendesen;

• ·       a kapcsolat elvesztésétől: félünk, hogy a beteg esetleg nem gyógyul meg, és ez a kapcsolat létét alapjaiban fenyegeti. (Marion Stroud nyomán)

Hogyan lehet felvenni a harcot a félelmek ellen?

„Befelé fordulás, önhibáztatás, reménytelenség, kétségbeesés, tehetetlenség. Néhány azok közül az érzések közül, amelyeket gyakran átélnek azok, akik szembesülnek a daganatos betegség diagnózisával. Nagyon sok múlik azon, hogy aki találkozik a betegséggel, miként lép tovább, milyen megküzdési stratégiát választ.”

Az elfojtás és a betegség tagadása mellett sokszor válik a beteg nyíltan agresszívvé és dühössé. Előfordul, hogy közvetlen környezetét sem kímélik az indulatok. Gyakori jelenség a harag elfojtása, késleltetett kirobbanása. Ennek oka, hogy sok hozzátartozó véli úgy, az indulatok kifejezése ebben a szituációban nem helyénvaló, nekik a végsőkig tűrniük kell. Úgy gondolják, ezt diktálja az illem, nincs joguk kifejezni az érzéseiket, az szégyenteljes lenne. Számos szerző kiemeli, mennyire gyógyító erejű, ha a családtagok egymás között képesek a harag forrásáról beszélni. Általánosságban véve a család tagjai ugyanis nem egymásra haragszanak, dühük a tehetetlenségből, a magára hagyatottság érzéséből és a jövőtől való félelemből fakad.

 A harag mellett a másik uralkodó érzés a bűntudat, mellyel legalább olyan nehéz megküzdeni. Mértékét meghatározza a közös múlt, azaz hogy ennek függvényében mennyire kiegyensúlyozott a kapcsolat a beteg és családtagja között. Még ha ez a viszony nem is mutat különösebb torzulásokat és egyenletesnek mondható, az önvád akkor is jelen van, és feloldása állandó belső munkát ad mindenki számára.

A bűntudatnak nem minden esetben van valós alapja, ám ettől még nagy feladat megharcolni vele. A hozzátartozók kívülről szemlélve gyakran érthetetlen gondolatokat fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, miért hibáztatják magukat egyes, sokszor a múlt ködébe vesző tettük miatt, amelynek egyébként nem valószínű, hogy köze lett volna a betegség megjelenéséhez. Jól emlékszem például arra az anyára, aki felnőtt korú fia betegségében érezte magát hibásnak. Meg volt róla győződve, hogy ő is felelős a rák kialakulásáért, mert annak idején nagyon rövid ideig tudta szoptatni a fiát (elapadt a teje), helyette tehéntejjel táplálta. A bűntudat a családtagokat sokszor amiatt gyötri, amiért ők egészségesek maradtak, megvan a lehetőségük sportolni, dolgozni, tevékenykedni, míg sok esetben a betegnek - legalábbis egy időre - fel kell adnia korábbi életét.

A már említett megküzdési módok mellett egy másik sajátságos lélektani állapot, amikor az érintettek valamelyike (főként a beteg, de akár a hozzátartozó is) regresszióba süllyed, ami a személyiség egy korábbi fejlődési szintre való visszacsúszását jelenti. A regresszió során függőségi állapot lép fel. A beteg követelődzhet, igényeinek azonnali kielégítését kérheti, vagy olyan kívánságokkal terhelheti környezetét, amelyek nem valós szükségleteiből fakadnak. Igen, akár egy toporzékoló kisgyerek. Ilyenkor érdemes az irracionális kérések mögé nézni, mert a regresszió mentén létrejött gyermekes megnyilvánulásoknak célja a legtöbb esetben pusztán a környezet figyelmének kivívása és fenntartása, és nem feltétlen az önsajnálat.

Hogy alakul át a család, ha egyáltalán? Csapatjáték vagy széthullás?

A betegség a család szerkezetét is jelentősen átrendezheti. Főleg erőteljes karakterű egyénekre vagy a családfő szerepét viselő családtagra igaz, hogy a család a betegség előtti viszonyokat és teljesítményt véve alapul ugyanazt várja tőlük (pl. maximális gondoskodás és kiszolgálás vagy anyagi javak biztosításának tekintetében), amit addig nyújtottak. Megesik, hogy a házastárs, szülő vagy gyerekek egyfajta sértettséggel és értetlenséggel viszonyulnak a megváltozott helyzethez, ami tőlük is más, odaforduló viselkedést vagy önfeláldozást kívánna meg. Ha egyébként nem így szocializálódtak, az alkalmazkodás az új helyzethez nem fog könnyen menni. Nem olyan egyszerű a hosszú évek alatt kialakult szokásrendszert egyik napról a másikra megváltoztatni. Kell hozzá a közös akarat, összefogás, röviden a család csapatként való működése. És az is elképzelhető, hogy a beteg igénye szintén az, hogy addigi szerepének továbbra is megfeleljen és ugyanúgy kezeljék, hogy életében a „minden rendben van” látszatát fenn tudja tartani, és képes legyen a betegség tényét távol tartani magától. Sokan folytatják a munkát is.

Előfordul az is, hogy a beteg szinte semmiben nem hozhat önálló döntéseket, úgy érzi, teljesen elveszti a kontrollt saját élete felett, mert a család mindenben kiszolgálja. „A „mi csak segíteni akarunk” családi viselkedés sok esetben akaratlanul is kiskorúsítja a beteget, tekintet nélkül az objektív életkorára. Tipikus esete, amikor a családtagok naponta újabb és újabb ötletekkel állnak elő valamilyen táplálék-kiegészítő, vitamin, alternatív módszer vagy "csodaszer" alkalmazásával kapcsolatban. Az sem ritka, hogy a beteget akaratán kívül elcipelik természetgyógyászhoz, vagy a reménytelenségből hasznot húzó önjelölt guruhoz vagy jóshoz. Manapság sajnos teljes, többé-kevésbé illegálisan működő iparág épül a tumoros betegekre.
Talán furán hangzik, abban viszont semmi kivetnivalót nem találok, ha a beteg maga találja meg a számára járható utakat. Ha az a valóságtól nem túl elrugaszkodott, hihetetlen erőt adhat a gyógyuláshoz. Az, hogy képes vagyok cselekedni és nem nézem tétlenül, ami velem történik, sokaknak ad bátorságot és energiát a gyógyuláshoz. Ha a család ebben tudja támogatni a beteget, az erősíti az összetartozást.

Hogyan kommunikáljunk egynással? Őszinteség vagy titkolózás?

A családtagok közötti kommunikáció mikéntje – megléte vagy hiánya – kulcsfontosságú szerepet tölt be a gyógyulási folyamatban. A rákbetegség ihlette naplók, szépirodalmi igénnyel megírt, legtöbbször valós élményen alapuló alkotások gyakran érintik a kommunikáció elégtelenségéből fakadó problémát. Ezt két idézettel szeretném illusztrálni. Az első részletben egy emlőrákos asszony férje szenved felesége feloldhatatlan szótlanságától, ezért a nő kezelőorvosához fordul tanácsért, a második egy tumoros férfibeteg szemszögéből mutatja be, milyen ezt a beteg oldaláról megtapasztalni.
Tornay Judit így ábrázolta az aggódó férj találkozását az orvossal a Halálunk óráján című regényében:

– Magam is felfigyeltem a felesége pszichés állapotára, és gondolkodtam, hogy beszéljek-e önnel vagy magával a beteggel – mondta, miközben ledobta a kabátját, és helyet mutatott magával szemben a fotelben. – Nem példátlan, de nem egészséges, amit a felesége csinál. Mások rendszerint kisírják magukat, aztán lassan megbarátkoznak a helyzettel, és reménykednek a gyógyulásban – rendszerint a legutolsó percig. Persze vannak hullámvölgyek is, de általánosságban bizakodóak, és ez nagyon sokat számít a gyógyulásuk szempontjából. Azt mondhatnám, hogy aki nem hisz a gyógyulásban, az nem is fog meggyógyulni. Nem feltétlenül a vallásos hitre gondolok, bár az adja a legtöbb erőt. Elég lenne egy kis élni akarás, az felrázza a testet is, erősíti az immunrendszert.

–   És én mit tehetnék? – kérdeztem tehetetlenül.

– Beszéljen vele – nézett vissza az orvos barátságosan. – Akármilyen új módszereket találnak ki a pszichiáterek, leginkább mégis a beszélgetés működik. Legalábbis két értelmes, érzelmileg kiegyensúlyozott embernél.

– Már megpróbáltam. Akármiről kezdek beszélni, egy-két mondat után már a plafont nézi, és olyan távoli a szeme. – Megrázkódtam a felmerülő emléktől. – Nem lehet belőle kimozdítani.”

Orvos és hozzátartozó beszélgetése érdekes kérdéseket vet fel. A házastárs észleli, hogy felesége már nem a régi, korábbi harmonikus családi életük ellenére a betegség hatására kezdi elveszíteni kapcsolatát a külvilággal, a valósággal. Első látásra jó tanácsnak tetszik a doktor szájából az egymással való beszélgetés, ám világos, hogy a beteg asszony erre képtelen, hiába próbálkozik társa áttörni a búskomorság építette falakat. A veszteségélmény feldolgozásának folyamatában (a korábbi élet és az egészség elvesztésére gondolok elsősorban) elkövetkezik az a pont, amikor a depresszió állapotába jutnak a betegek. Világos, hogy erről van itt is szó. Ebben az esetben már nem elég a családtagok jó szándékú erőfeszítése, akik a sorozatos elutasítás miatt egy idő után maguk is feladják a küzdelmet, hogy közelebb kerüljenek a beteghez. Súlyosabb depressziónál segítő beavatkozásra lehet szükség. Általában véve is igaz, hogy ha valaminek tudjuk az okát, vagy egy adott jelenségről rendelkezünk kellő tudással, akkor az kevésbé rémisztő számunkra. A daganatos beteg és családtagja közötti kommunikáció és információcsere viszonylatát Oláh Gábor így foglalta össze szubjektív hangvételű beszámolójában:

„Gyűjtögetésem során több olyan történetet hallottam, ahol a férfi rákbetegséggel küzdött, de makacsul hallgatott az utolsó pillanatig. A társa tehetetlennek érezte magát, mint aki űrkabinból nézi, elszakadt, egyre távolodó párját.

A családnak, a segítőnek, az ápolónak meg kell ezt is érteni, a betegnek joga van hallgatni, ha kizárólagos tulajdonának tekinti azt, amin keresztülmegy: ha nem akar vele másnak fájdalmat okozni, akkor nem szabad faggatni. Van a kommunikációnak szavak nélküli változata is. Tekintet, figyelem, érintés. Ha biztos vagy benne, hogy nem szabad faggatni a beteget, akkor próbálj te beszélni hozzá. Mesélj neki, hozd be a világot. Ha úgy látod, ez zavarja, fájdalmat okoz neki, akkor hallgass, de ne legyél rá dühös, ne haragudj rá, nem azért beteg, mert bántani akar, nem ellened történik mindez.

Én úgy gondoltam, nem kell szégyellnem azt, ami velem történik. Ki is tudtam fejezni, amit éreztem. Mégis sokszor hallgattam, nem volt mindig kedvem és erőm beszélni róla.”

Daganatos betegekkel foglalkozó szakemberek a kommunikáció gátoltságával kapcsolatosan megjegyzik, klienseik milyen felszabadultan és őszintén tudtak velük beszélgetni a legrázósabb és legintimebb dolgokról is. Ha a családi viszonyok nem rendezettek, a családtagok elhidegülnek a betegtől, félnek vagy gyűlölködő és szeretet nélküli a légkör, a betegnek egyedüli támaszt a külvilágból érkező segítség jelent. A beteg visszahúzódó személyisége mellett a hallgatásában az is közrejátszhat, hogy kímélni akarja a számára fontos személyeket, ezért nem beszél aggasztó érzéseiről és dilemmáiról. Ez személyes döntés kérdése. Szubjektív megjegyzés, de több olyan ismerősöm is volt, aki a betegsége tényét vagy valódi állapotát is eltitkolta a környezete elől, a legszűkebb családját is beleértve.

Ugyanígy nem egyértelmű a segítségnyújtás elfogadásának képessége sem. Azt gondolhatnánk, hogy a beteg ember szívesen veszi a több irányból érkező támogatást, holott ez nem mindig van így. A magas önértékelésű emberek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy teljesen urai életüknek, és problémáikat mindig önállóan oldják meg, traumaként élik meg a kiszolgáltatottsággal járó helyzetet. A szabadság elvesztése még átlagemberek esetén is az önértékelés csökkenésével jár, ami megnehezíti, hogy bűntudat nélkül fogadjon el a beteg segítséget. Gyakran a környezet nem érti, mi áll ennek a hátterében, s az elutasítás nagyon fájó lehet. Pedig gyakran pusztán csak annyi, hogy a beteg úgy vélekedik, nem tudja kellőképp viszonozni, amit kapott. A kezdeti ellenállás után azért a legtöbben, mikor csillapodik a düh és a sértettség, képesek a támogatást elfogadni.

Kérdések.
Ha nem is vagy, vagy voltál beteg és sosem volt még a közeledben beteg ember, aki a támogatásodra szorult, akkor is érdemes megfontolni a következő kérdéseket. Lehet, hogy valamikor még szükség lesz a most adott válaszokra.
Szeretnék-e, tudnék-e segítséget kérni és elfogadni, ha magam is beteg lennék?
Mennyire osztom meg az érzéseimet, gondolataimat a hozzám legközelebb állókkal? Velük élek vagy csak "mellettük"? Csapatjátékos vagyok, vagy magányos farkas?
S ha volt már hasonló tapasztalatod, ápoltál valakit (akár lelkileg, akár testileg) és együtt harcoltál vele, miként élted meg?
Ha pedig beteg/voltál vagy, mit vársz a családodtól és azoktól, akik szeretnek és segíteni akarnak neked?

Elengedlek végre

Hogyan dolgozhatjuk fel, illetve készüljünk fel arra, amiről azt gondoljuk, nem lehet? Tóth Gábor Ákos újságíró őszinte hangvételű, alapvető igazságokat is tartalmazó gyászkönyvet írt, már ha ez a műfaj nevezhető annak. A komoly és manapság tudatosan háttérbe szorított témát taglaló írás a személyes élmények elmesélésén keresztül számos olyan kérdést vet fel, ami könnyebbé, elfogadhatóbbá teheti életünk legnagyobb veszteségeit, melyet szeretteink eltávozása jelent és segíthet a saját halálunk biztos tudásával való megbirkózásban. Aki Csernus-rajongó, annak elárulom, hogy az előszó és a fülszöveg is az ő tollából származik, s ezt a könyvet így ajánlja leendő olvasóinak:

"Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten - mindannyiunk okulására." 

Valóban, egy kicsit az volt az érzésem, hogy az ötvenes éveit taposó, édesanyját hirtelen elveszítő férfiember most lett felnőtté, s a bűntudat kibeszélését is szolgálja ez a könyv. És ezzel szerintem nem tévedtem nagyot.

Kissé szokatlan módon nyúlnék most ehhez a témához. Szeretném a szerző feketén szedett, az egyes fejezetek végén összegzésként leírt magvas gondolatait kiegészíteni a saját érzéseimmel, véleményemmel, emlékeimmel, hogy azután bárki átgondolhassa ezeket a létfontosságú kérdéseket a saját szemszögéből, ha kész rá. 

Nem egyszerű, fájdalmas kérdések ezek: bátorság és nyílt szembenézést követel a feladat. Viszont ha elvégeztük, azt hiszem, nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket minden egyes nap, annak biztos tudatában, hogy amit lehetett, megtettünk és talán kevésbé maró lesz a hiányérzet, ami az elkerülhetetlent kíséri majd egyszer (vagy ami talán meg is történt és a mai napig bánt vagy nem hagy békét a lelkünkben).

Elengedlek végre (könyvborító)

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, a gyász egyik fajtáját szeretném megemlíteni, aminek fontosságát Tóth Gábor Ákos is kihangsúlyozza, bár nem nevezi nevén, és ez nem más, mint az ún anticipációs vagyis megelőlegző gyász. A veszteséget ilyen módon megélni akkor van lehetőség, ha hozzátartozónkat nem egy balesetben vagy gyorsan bekövetkező halállal veszítjük el, hanem például elhúzódó betegség miatt. Itt van ideje a környezetnek lélekben felkészülni, és ez nagyon tudatos munka kellene, hogy legyen, de a mi kultúránkban ennek ma már sajnos a csírája sincs meg. A halált rögeszmésen féli és mindent lebíró hatalommal ruházza fel a ma embere. Ez már csak azért is különös, mert néhány évtizede az elmúlás még természetes részét képezte egy emberi sorsnak, s többé-kevésbé el tudták a végesség tényét fogadni az emberek. Manapság pedig sokan nyílt sebként cipelik hosszú éveken át a gyászukat, vagy önvédelmi okokból nem élik meg és egyenesen elbagatellizálják.

Mi a jobb? - teszi fel a kérdést a szerző. Egy perc alatt távozni az élők sorából vagy - bár általában szenvedéssel jár együtt - "ágyban, párnák közt halni meg"? Sokszor utalok a betegségemre, ide is tudok példát hozni. Tisztán emlékszem, hálás voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen megpróbáltatás okán kellett szembesülnöm először saját nemlétem gondolatával, hiszen - és ezt néhány rázós ponton meg is tettem - volt alkalmam az elbúcsúzásra, a dolgok rendezésére. Amit Tóth Gábor Ákos és édesanyja elmulasztott, azt nekem sikerült megtennem a hozzám legközelebb állókkal, s ha úgy adódott volna (bár ezzel együtt is szörnyű élethelyzet volt ez a maga bizonytalanságával és méltatlanságával), lezártnak tekinthettük volna a viszonyunkat. Kommunikáltam, kommunikáltunk. Nem csak lényegtelen dolgokról, ami persze fontos és életünk legnagyobb részét ez teszi ki, hanem a lét kérdéseiről is. 

"Az odafigyelés a legértékesebb gesztus, amit adhatunk szeretteinknek: ezzel a fontosságukat értékeljük fel. Hogy ez mennyire igaz, akkor derül ki, amikor már nincs erre módunk."

Ha visszaemlékszem a zsongító, forró nyári délutánokra, amikor nagyapám a karosszékében bóbiskolt, én pedig a díványon hallgattam a meséit életről, háborús élményekről és sok apró, akkor banális butaságnak tűnő dologról, bánom, hogy mindez csak elnagyoltan maradt meg bennem, keveset őriztem meg az emlékezetemben, mert olyan könnyen elnyomott az a délutáni, szemleragadós álom. 

Egyik ilyen alkalommal, szinte látom magam előtt a pillanatot, mielőtt álomba zuhantam volna, még végigfutott az agyamon, hogy nem lesz ez mindig így, hogy ő mesél, hozzám beszél, és akkor nagyon hiányozni fog. Előre testet öltött a hiány, az érzés hívatlanul hasított belém.

Egy ismerősöm mesélte, hogy nagyanyja egy bénulással járó betegség miatt ágyhoz kötötten élte élete utolsó tíz évét. Vidám, jókedvét a haláláig megőrző és szellemileg nagyon friss asszony volt, aki ügyelt rá, hogy a múlt és az ő emléke se vesszen el nyomtalanul. Bölcs és előrelátó viselkedésre vall, hogy az unokáit időről időre az ágya köré gyűjtötte, és órákig tartó múltidézésbe fogott. Anekdotázott saját fiatal koráról, a családi viszonyokról, a gyökerekről, szerelmekről és botrányokról. Olyan becses ajándékot adva ezzel a következő nemzedékeknek, aminek értéke felbecsülhetetlen, főleg annak fényében, hogy napjainkban legtöbbször már a szüleiket, a szokásaikat és a múltjukat se nagyon ismerik az emberek.

Tóth is arra hívja fel a figyelmet, beszélgessünk, sokat! Ne csak az elintézendő közös ügyekről, hanem mindenről, tegyünk fel egymásnak kérdéseket, legyünk érdeklődőek. Minden ilyen percet soha vissza nem térő alkalomként könyveljünk el. A legnagyobb bűntudatot ugyanis minden esetben a ki nem mondott szavak és érzések okozzák, amikor bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Azt is mondja, ezzel nem érdemes várni, mert ma már egyáltalán nem evidencia, hogy idős korban mennek el az emberek. S a rémület oka?

"Egyik legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk hajlandók felkészülni a változásokra. Aki képtelen hosszú távon gondolkodni, leteperik a veszteségek: önsajnálat és csillapíthatatlan önvád lesz a része."

Mit is jelent ez? Ha sérelmeket, mélyre eltemetett fájdalmat és sérüléseket hordozunk magunkban, ha akadozik a beszélgetés és a lényeges dolgokról való információcsere, a szomorú esemény bekövetkeztekor a bűntudat, az el nem varrott szálak okozta trauma, s a tudat, hogy ezek feloldására soha többé nem kínálkozik majd lehetőség, elsöprő erővel törhet a gyászolóra. Sokan azt hurcolják mázsás teherként, bár ez gyakran irracionálisnak tetszik, hogy miért nem mondták a másiknak ki akár csak azt az egyetlen szót, hogy "Szeretlek". Pedig itt nem is a tettekről hanem pusztán egy frázisról van szó. A szerző azt javasolja, s ezzel egyetértek, legyünk résen és dobjuk fel a hétköznapokat is:  

"A szeretet felelősség, ami nemcsak napi ügyek elintézésben nyilvánul meg. Olykor az élet jelentős, pátoszos dolgairól is beszélni kell, bármennyire is nem vagyunk rákényszerítve. Így a végelszámolásnál kevesebb megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznünk."

Éppen ma kezdtem neki Nagy Bandó Vár rád Toscana c. regényének. Ez egy olyan könyv, aminek gerincét a halálára készülő író-nagyapa levelei adják. A még meg sem született unokának, az utókornak szánja sorait, ezzel az utolsó erőfeszítéssel teremtve kapcsolatot múlt s jövő között, a jelenben. Emberfeletti vállalkozásnak tűnik egy élet ilyen jellegű sommázása, de ha magunkba nézünk, nem ez lenne a követendő példa? Mindkét oldal részéről. Hiszen mindkettőt szükségszerűen átélik az emberek.

Érdekesek egyébként ezek a múltból itt maradt mementók. T. mondta, hogy a szemében az apja egy léha, szeretetre képtelen ember volt, és igazán még akkor se tudta sajnálni, amikor a mértéktelen alkoholfogyasztásba belehalt. Évekkel később megtalálta a nagymamájánál az akkor még huszonéves apa édesanyjához írt, hihetetlen szeretetről tanúskodó leveleit, amit a hadseregből küldött haza rendszeresen. Miután a végére jutott ezeknek a szenvedélyes hangvételű leveleknek, rájött, hogy soha nem is ismerte az apját, azt az embert, aki még azelőtt volt, hogy az alkohol két vállra fektette volna, és teljesen eltorzította volna a személyiségét. A levelek egy egészen más megvilágításba helyezték az apját és megkönnyebbülést hoztak.

"A szeretteinkkel folytatott kommunikáció olyan, mint egy bankbetét. A hosszú távú befektetés itt is jövedelmezőbb lehet, mint egy sokat ígérő, azonnali haszon. Ha nem kerülgetnénk a tabutémákat, hamarabb megtalálnánk a közös nyelvet."

Lehetőleg ezt még a hozzátartozóink életében tegyük meg, mert sajnos nem túl gyakran kerülnek elő ilyen tisztázó levelek a fiók mélyéről, hogy az életünket és a gyászolt családtagunk vagy barátunk emlékét és hozzájuk fűződő érzéseinket tisztára mossák.

Ezért történhet meg az is, aminek szemtanúja voltam egy családfelállító esemény kapcsán. A kb. húsz résztvevőből a többség elhunyt családtagjaitól kellett, hogy búcsút vegyen. Szinte kizárólag a fel nem oldott gyász témája volt a középpontban azon a napon. Számomra sokkoló volt látni, milyen mély sebek szakadtak fel ott, amelyek nyilvánvalóan már hosszú idővel ezelőtt varasodásnak indultak, de sosem forrtak össze véglegesen.

Legvégül álljon itt egy másik könyvajánló is. Egyik kedvenc amerikai kortárs írómtól olvastam nemrég egy ebbe a témába vágó könyvet, magyarul Még egy nap címmel jelent meg. Albom azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a főszereplő, még ha csak egy teljes napot is, de újra együtt tölthetne rég halott édesanyjával? Mit mondanának egymásnak, mit tennének? Érdemes utána járni.

Mai kérdések:
Hogy viszonyulsz elhunyt szeretteidhez? Úgy érzed, sikerült elviselhető módon lezárni a velük való kapcsolatot úgy, hogy az emlékek mégsem vesztek el mindörökre? Minden veszteséged át tudtad élni és elengedni vagy viszel még magaddal belőlük? Talán pont most vagy ilyen élethelyzetben?

Helló, szia, csókolom!

Tegnap robogok a vasútállomás felé, és közben az átlagosnál több emberrel találkozom a falu utcáin. Missziót folytatok, elhatározom: ma megkísérlek mindenkinek köszönni. De ez nem is olyan egyszerű ám. És akkor már tudom, hogy ebből születni fog egy írás, a Pillangónak minden bizonnyal tetszeni fog a téma.

Falun elvileg még az a szokás, hogy az itt lakók vagy barátságos biccentéssel vagy valami napszaknak megfelelő köszönéssel üdvözlik a másikat. Néha még szóba elegyedni sem átallnak egymással, ha van ráérő idejük. A pletykának és a bagatell témákat felszínre hozó csevegésnek is megvan az értelme, vallom, összeköti az embereket (és nem feltétlen a rosszindulat kifejeződését motiválja, megvan ennek is a társadalmi érintkezésben betöltött szerepe, mégoly ambivalens is.)

Sok a városból frissen beköltöző. Én is városlakó voltam egykor, tehát sokáig nekem is idegen volt ez a virtus, hogy fűnek-fának illik köszönni, de hamar hozzá lehet szokni. A nemrég ide érkezettek többsége a jól szituált, általában harmincas-negyvenes korosztályból kerül ki, jellemzően kisebb gyerekekkel települnek ide. Mikor az utcán találkozunk, leggyakrabban bambán a szemembe néznek, ha rájuk találok mosolyogni vagy netán üdvözlöm őket, szinte megijednek mit is akarok én tőlük. 

Népnevelő célzattal lépek fel, kérem, mert tudom a köszönés lélektani háttere abszolút nem elhanyagolható. Elsődleges eszköze az ember és ember közötti kapcsolatteremtésnek és nem utolsósorban a tiszteletünket is kifejezzük vele. Ezt úgy fordítanám le, hogy én köszöntem neked (az illem megkívánta módon) és ezzel éreztetem veled, hogy látlak, észrevettelek és ennyi a lényeg.

Azért akadnak így is szép számmal az üdvözlésre imunnis egyedek, s bár az előbb a nem túl régi lakosokra tettem pikírt megjegyzéseket, jobban átgondolva vissza kell vonnom, mert pl. két utcabeli fiú úgy nagyjából nyolc éves korában elfelejtett köszönni (komolyan mondom, nem tudom, milyen trauma érthette őket, hogy pont ezt a képességüket veszítették el, és ne mondjátok, hogy ez a tinik szégyenlőssége, mert ennek kb. tizenöt éve, tehát fiatalemberekké váltak időközben... Na de ők aztán szinte soha senkinek nem köszönnek, úgyhogy én se veszem magamra.)

Rázós dolog ez az illem is. Annak idején, amikor kicsik voltunk, talán még óvodás korunkban, megtanultuk, hogy a felnőtteket illik "Csókolom"-mal köszönteni, ma pedig már három, négyéves aprótalpúak szájáből hallom (de legalább tudják, hogy mit kell tenni) a "Jó napot kívánok" köszönést. Talán változik a trend, nem tudom, az egyik ismerősöm egyenesen gusztustalannak titulálta, hogy a gyerekei a "Csókolom" szót kiejtsék a szájukon. Szerintem ez amúgy már férfiaktól sem túl gyakori, talán a nemek közötti egyenlőség illúziója hozta magával. Egészen meg szoktam rökönyödni, ha valaki így szól hozzám, de nincs ellenemre. Persze a gyerekek közül néhányan használják még. Ma is mondta egy kislány. És még azt is hozzátette búcsúzóul, hogy Szép napot kívánok! Hát, ezen aztán nagyon megilletődtem.

Általános iskolában egyébként, mivel bányászvárosban születtem, bevett formula volt a "Jó szerencsét!" Ez sokaknak talán furán hangzik, de én személy szerint egész jól elvoltam vele. Aztán a szénbányászat megszűnt és okafogyottá vált az egész. De egy szép gesztus volt szerintem a föld alatt dolgozók felé.

Amikor először köszöntek nekem "Csókolom"-mal, huszonhárom éves voltam. Azt hittem, sokkot kapok! Igaz, csak a gimiben mondta egy-két kisebb diákom, de akkor megcsapott az idő múlásának szele. Azt se felejtem el soha, hogy frissen kijőve az egyetemről, mikor bekerülten az iskolába tanítani, a diákok közül páran bepróbálkoztak a tegezéssel és az első napokban vígan dobálták felém laza "sziá"-ikat. Volt kollégám, aki megengedte, meg is bánta később, én viszont egyesével megbeszéltem velük, miért nem engedem, hogy sziázódjunk. Nem rátartiságból, hanem mert abban a hivatalos közegben ezt éreztem helyénvalónak. Aztán mikor eljöttem onnan, a felsőbb évesekkel "megittuk a pertut". 

Hogy a tegnapi naphoz visszakanyarodjak, az utcán többen kedves mosollyal fogadták a köszönésemet, két bátortalan kamasz is megajándékozott fejenként egy-egy "helló"-val. Ezúttal én kezdeményeztem fittyet hányva az etikettnek, mert "Ma mindenkinek előre köszönök"-napot rendeztem. De sajnos, volt olyan, aki még a szemkontaktust sem vette fel velem (középkorú nő), esélyt se akarva adni arra, hogy jelezzük egymásnak, tudomást vettünk a másik létezéséről. Ilyenkor azért nem erőlködöm, olyan rossz érzést hagy az emberben, ha nem fogadják a köszönését. É

Olvastam egy cikket a köszönésre vonatkozó illemszabályokról. Az azt mondja, hogy a protokoll szerint, ismerőseinken kívül illik köszönnünk idegenek közé lépve is pl. liftben, kisebb üzletben, rendelőben. Megfigyeltem, ha az ember ilyen helyeken köszön, nagyon ritkán viszonozzák. A bankfiókban rendre úgy járok, hogy a lelkes köszönőknek (mert aki belép, annak kell kezdeményezni, függetlenül a bent tartózkodók nemétől és korától, legalábbis így ildomos), egyedül én visszhangzok, ellenben nem túl halkan, hogy mindenki felkapja a fejét.

Arra szoktam gondolni, hogy vajon azok az emberek, akik ennyire irtóznak üdvözölni a másikat, mit szólnának, ha maori módra kéne egymásnak köszönnünk, az orrunkat összedörzsölve. Egyébként a mi nagy puszizkodós stílusunk is sok külföldinél kiveri a biztosítékot. Pedig így szép a világ. Ázsiában meghajolnak, imára kulcsolt kézzel, szemlesütve köszönnek (ez nekem különben bejött, bőszen csináltam én is, nyilván nem tökéletesen, miközben a helyiek mosolyogtak rajtam, de jó volt, hogy a saját szokásaik szerint közeledhettem hozzájuk.) Máshol vállat lapogatnak, egyéb rítusokat alkalmaznak a találkozás során. A kézfogásról és társairól majd külön lesz szó.

Kérdés:

Te melyik köszönési formulákat részesíted előnyben? Ismersz notórius nem-köszönőket?  

Van valamilyen emlékezetes történeted a köszönéssel kapcsolatban? Ha akad, ne tétovázz megosztani.

Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?

Ilyen címmel olvasok könyvet most, és nem is rossz ám. Ma a "lyukasóráimban" beültem a könyvtárba és vég nélkül jegyzeteltem újabb témák után kutatva. Két óra telt el úgy, hogy fel se néztem a jegyzetekből, csak repült az idő. Mivel az asszertivitás mint technika nagyon tetszik, és folyamatosan igyekszem tökéletesíteni az önérvényesítő (de másokat nem eltaposó) magatartásomat, csiszolgatom, ahol érem. Ez egy örök tanulási folyamat, tudomásul kell venni. A könyv első fejezete azt próbálja meg némi kis (ön)teszteléssel kideríteni számunkra, mennyire vagyunk képesek a saját érdekeinket képviselni, tudunk-e nemet mondani (ez szokott az emberek többségénél a legjellemzőbb lenni, mármint az erre való képesség hiánya), és mennyire merjük felvállalni magunkat, igazi énünket a legkülönbözőbb szituációkban. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy legalább annyi "arca" van egy embernek, ahány másikkal találkozik és amennyivel interakcióba lép, bár a személyiség magja közben természetesen nem változik.

A szerzők az egyik legérdekesebb részben a személyiségek egyes fajtáit elemzik. Kik lehetnek azok az ún. nehéz emberek, akikkel aztán kénytelenek vagyunk bánni valahogy. Konkrétan ezt a fajta felosztást nem ismertem, de tetszik. Minden egyes típushoz, amit bemutatnak, társítottam egy vagy több általam ismert embert, aki pontosan olyan, úgy viselkedik, mint az a leírtakban szerepel, és valamilyen okból nehézkesnek találtam a velük való érintkezést. Biztosan mindenkinek a környezetében akadnak ilyen emberek. Persze igyekszünk őket kiiktatni az életünkből, de vannak olyan helyzetek, amikor ez lehetetlen. Ha a családtagod, munkatársad, főnököd vagy épp beosztottad ilyen, akkor muszáj valahogy bánni velük (és nem elbánni, bár néha az embernek ahhoz volna kedve).

Lássuk a típusokat!

• Az agresszív vagy "gőzhenger" típusú ember rögtön neked támad, ha valami baja van. Ilyenkor kétféleképp reagálunk a legtöbb esetben: megfutamodunk (ha rosszabb passzban ér a bántás, elbújunk a budiba bőgni vagy épp dühöngeni) vagy magunk is felvesszük az alpári stílust, lobot vet az agyunk, s az eredmény egy csodás veszekedés formájában ölt testet. Kinek hiányzik ez? Erre az esetre a követendő tanács, akármilyen nehéz is, próbáljuk meg megőrizni hidegvérünket, leválasztani az indulatot az adott helyzetről. Ezt magam is próbáltam már nem egyszer, nagyon hatásos! (régen inkább visszatámadtam fogam vicsorítva) Ha az agresszív fél látja, hogy érzelmileg bevonódsz, elérte a célját. Nem éri meg felhúzni magad, akármilyen neccesek is a körülmények. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, gyakorolni kell, rengeteget.

• Ennél egy fokkal kellemetlenebb a "sebész", akit rejtett rosszindulat vezérel, és ezt nem is mindig érzékeled elsőre. Szívfájdalom nélkül beléd mártja a kést, amikor eljött a számára kedvező pillanat. Ő a nagy manipulátor, aki gyáva nyíltan konfrontálódni veled, így csak fullánkokat ereszt beléd, miközben te ledermedsz az alattomos támadástól. Ha látja, hogy ezt zokon vetted és fáj neked, még élvezi is. Őt is le lehet rendezni, még ha keményebb dió is a "sima" agresszornál mégpedig azzal, ha tudomására juttatjuk, tudjuk mit művel, hogy szándékosan köt belénk, még ha mézes-mázas köntösbe bújtatja is a sértéseit. A legjobb, ha saját fegyverét fordítjuk ellene. Amit nyíltan nem mert kimondani, amire csak célozgat, azzal élesben szembesíteni kell. Juj, ezt az embertípust nagyon nem szeretem! Akkor már inkább egy gőzhengert ide nekem! Ő legalább nyílt lapokkal játszik.

• A következő nagyobb csoport a panaszkodóké,  akik órákig képesek folytatni cél nélküli sirámaikat, és építő jellegű megjegyzéseidet meg se hallják. Mert nem is akarják! (mondják: magyar sajátosság...) Nekik nem az a fontos, hogy segíts rajtuk, hisz ha meghallanák a tanácsodat és elgondolkodnának rajta, akkor pont a kedvenc foglalatosságuktól, a panaszkodástól fosztatnának meg. Ők azért nehéz emberek, sajnos magam is sok ilyet ismerek (tudom, most azt mondjátok a magyarokra meg kimondottan jellemző ez, szerintem nincs még egy nép, akinek ilyen kifinomult, a világ minden jelenségére kiterjedő panaszkultúrája van), mert csak a saját maguk élete és problémái köröl forog az életük, nem nyitottak a másik meghallgatására, és tulajdonképpen "kukának" használnak, amibe állandóan ugyanazt a szemetet hajigálják bele (azaz ugyanazt a panaszspirált végighallgathatod százszor is). A szerzők azt javasolják, legyünk határozottak, mindig a lényegre irányítsuk a panaszkodó típus figyelmét, tegyünk fel nagyon konkrét kérdéseket és vázoljunk fel minél több megoldási lehetőséget, már ha tényleg van időnk és szándékunk segíteni. Ha nincs, és ezt már én mondom, akkor egész nyugodtan ki lehet vonni magunkat Mr. vagy Mrs. Panaszáradat hatósugarából, és angolosan távozni. Annyi ilyen fárasztó egyoldalú beszélgetésen vagyok már túl, régebben buszon-vonaton is vonzottam az ilyen embereket. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki csevegésre vágyik, de már nem vagyok partner abban, ha valaki "le akar húzni", elismerem, lehet hogy nem szándékosan. Szóval a nagy tanulság: nekünk is van jogunk választani! (Egyszer majd mesélek nektek bővebben a mindent embert megillető asszertív jogokról, az is megér egy misét.)

• Az utolsó "nehézember" típus a hallgatagoké. Régen az olyan helyzetekben, amikor valaki nagyon szűkszavúan válaszolt nekem, vagy egy társaságban csend lett, kényszert éreztem rá, hogy azon nyomban feloldjam, és azonnal elkezdtem beszélni vagy bedobtam egy újabb témát. Pedig sokszor a csendnek is nagy szerepe van. Összeköt embereket, időt hagy mondjuk egy komolyabb téma feldolgozására. Amit a segítő szakmáról tanultunk, az is pontosan ez: nem kell mindig a beszédet erőltetni, főleg ha a másik félnek szemmel láthatóan ellenére van. A sok beszéd viszont valaminek az elfedését is jelentheti. A szerzők itt azokról az emberekről beszélnek, akik manipulálnak a hallgatásukkal, és ezt nyilvánvalóvá is teszik számunkra. Amikor érzed, hogy azért nem szólal meg valaki, hogy a hatalmát fitogtassa, hogy félelmet keltsen benned, hogy rosszul érezd magad, hogy ne tudd, hány az óra. Állítom, ez is rosszabb, mint egy kiadós kiabálás! Hisz ilyenkor fogalmad sincs, mit követtél el, miért bánnak veled így, amivel ezt érdemelted. És egy ponttá zsugorodsz össze, amíg véget nem ér a csend. Már ha véget ér egyáltalán.

Van egy nagyon egyszerű, ám annál hatékonyabb gyakorlat, ami segíthet felülkerekednünk azokon a helyzeteken, amit a nehéz emberekkel való találkozás jelenthet számunkra. Én is alkalmazni fogom, ha szükség lesz rá. Érdemes lejegyezni azt a szituációt, amiről úgy érezzük, nem voltunk benne száz százalékig önmagunk, és utólag jövünk csak rá, mit kellett volna cselekedni, mondani.
Papírra kell leírni, hogy (és az írás a kulcs itt, erre majd egyszer bővebben kitérek miért, nem elég gondolatban megfogalmazni!): (1) Mit mondott a másik - (2) aztán mit feleltem én (mondjuk lányos zavaromban vagy haragomban) - és (3) mit kellett volna mondanom abban a helyzetben, ami után még órákkal később is kínzó feszültséget, belső remegést érzek. Minél több ilyen dialógust tudsz "átfogalmazni", annál ügyesebb és magabiztosabb leszel, és legközelebb, ha valami hasonlót élsz át, már tudod, hogy kell az illetőt leszerelni, lesznek kész sémáid.

 Itt jön be a képbe még egy érdekes dolog. Az emberek különböző nyelvezetet használnak, és ez függ attól is, az érzékelésnek melyik formáját részesítik előnyben. Haoulék állítják, hogy létezik látó-halló-érző típus, és ennek megfelelő kifejezéseket és szavakat használ mindenki egyéni preferenciája szerint, aminek nem is biztos, hogy tudatában van. Szóval, ha két ember nehezen ért szót egymással vagy beáll a kínos csend, semmi gond, lehet, hogy csak arról van szó, különböző nyelvet tettek magukévá. Meg kell tanulni a másikét, és ha csak ez volt a gond, már nincs is!

Rengeteg példa van itt a szövegben, most csak egyet-egyet ragadok ki:

• Ha halló típus vagy, pl. ezzel kezded a mondatod: Hallom, amit mondasz, de..

• Ha látó, pl így: Átlátom én ezt a bonyolult helyzetet...

• Ha érző, akkor meg: Az az érzésem, hogy...

Volt egy teszt is, megcsináltam. Majdnem azonos pontok jöttek ki, aztán az egyik mégis nyert...
Nem tartom kizártnak, hogy holnap még folytatom ugyanezzel a témával, ha ad elég gondolkodni valót a könyv. Aludjunk rá egyet.

Addig is a kérdések:
Gyakran találkozol nehéz emberekkel? Melyik típussal? Leginkább hol, milyen környezetben futsz velük össze? Hogyan kezeled őket, mi az, amin változtatnál?
Te melyik nyelvi típust képviseled? A látásra, hallásra vagy az érzéseidre utaló nyelvi egységeket részesíted előnyben?

A bejegyzéshez a következő könyv szolgáltatta az alapanyagot:
Alan Houel - Christian Godefroy: Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?, Bagolyvár, Budapest, 1995.

Az öt szeretetnyelv - te melyiket beszéled?

A mai poszt ismét ad majd gondolkodni valót, és mindenkit, aki olvas (és most nem vagytok még sokan), bátorítanék, hogy legyen merész és gondolja végig a bejegyzések címében az aktuális kérdést és nyugodtan válaszoljon. Most úgy gondolom, minden nap fogok kérdéseket feltenni a cikkek után, amelyeket ha alaposabban körüljársz, netán írott formában még meg is örökíted (akár saját célra magadnak, mondjuk napló formájában, akár itt a blogon a poszt alá írt megjegyzés formában, ami természetesen publikus és azt a lehetőséget is magában foglalja, hogy mások reagálnak rá), akkor elindulsz egy érdekes, a fejlődés lehetőségét magában rejtő önismereti úton. 

Ha nincs lehetőséged csoportba, tréningekre járni vagy mindenféle személyiségfejlesztő módszereket kipróbálni (ezekről időnként fogok hírt adni, ha mégis belevágnál ilyesmibe), arra jó megoldás lehet, amit a blog kínál.

A mai cikk arról fog szólni, mi fán is terem az a szeretetnyelv. Minden bizonnyal sokan hallottatok már róla. Egy viszonylag rövid teszt is tartozik hozzá (ide most nem csatolom, de a keresőbe beírva néhány kattintással elérhető több honlapon is. Állításpárokat végigolvasva és a személyes preferenciáidat megadva kiderül, melyek a számodra legfontosabb dolgok a szeretet kifejeződésében. Izgalmas teszt nagyon, mindenkinek ajánlom! Magam is megcsináltam, s bár az eredményt nagyjából sejtettem, érdekes volt látni, hogy a csoportunk többi tagjának milyen különböző dolgok jöttek ki. De hát így szép az élet, és a vesszőparipám, már tudjátok, ahányan - annyifélék!)

Maga az öt szeretetnyelv (Five Love Languages) mint fogalom Gary Chapman amerikai párkapcsolati és házassági tanácsadó fejéből pattant ki, és egészen új keletű, csak 1992 óta használják a terminust szélesebb körben. Igaz, hogy Chapman elsősorban párkapcsolatokra gondolt, ilyen kontextusban utalt a szeretetnyelvre a könyveiben (pl. Egymásra hangolva vagy A szeretet esszenciája), ám ma már általában bármilyen kapcsolatra igaz, tehát baráti, családi, egyéb viszonyokra is rá lehet húzni a sémát.

Jó tudni, hogy nekünk és a másiknak mi a fontos, és ha valami miatt döcög egy kapcsolat, lehet, pusztán csak arról van szó, hogy a másik fél kevésbé tartrja fontosnak vagy nem érti, értékeli azt a fajtáját a szeretet kifejezésének, amit mi használunk előszeretettel. Azt gondolom, sok viszályt és félreértést meg tudnánk előzni, ha mindenki tisztában lenne vele, melyik nyelvet is beszéli. Nyilván azt, amit gyerekkorában a családból mintát kapott, tehát ez is valami olyan, amit a környezet és az ott látott korai tapasztalatok határoznak meg.

Lássuk akkor a konkrét szeretetnyelveket!

S ha már titeket is arra hívtalak, hogy gondoljátok végig és meséljetek, én se teszek mást, példákat is fogok mondani a saját élményeimből.

1. Elismerő szavak: ha ez a szeretetnyelved, akkor a számodra fontos személyektől érkező dicséret vagy bátorítás (amit nem te csikartál ki tudattalan, esetleg fondorlatos módon) rendkívül sokat jelent számodra. Ha azt a szót hallod, hogy "szeretlek", és esetleg még bővebben ki is fejtik neked, miért, a fellegekben érzed magad. A sértéseket viszont nagyon a szívedre veszed, sokáig dolgoznak benned, rombolóan hatnak rád.

Nem tagadom, én is szeretem, ha dicsérnek, és fontos számomra, hogy visszajelzést kapjak másoktól, de nem ez az elsődleges nekem. Viszont sokszor alkalmazom! Tudom, milyen ösztönző tud lenni, így amikor tanítok vagy beszélgetek valakivel, tudatosan mondok pozitív kijelentéseket, elismerem szavakkal, ha valaki ügyes vagy jól csinált valamit, ha valami szép, ha megindít.

2. Minőségi idő: az ilyen ember abból érzi igazán, hogy szeretik, ha kellő mennyiségű (osztatlan) figyelmet kap és adhat. Nem feltétlen a verbalitás, a beszélgetés a fontos, az együttlét ad örömet és energiát. De! Ha a tévé előtt ücsörögnek, és annak világában merülnek el, az nem ér. Az ilyen ember elutasításnak élheti meg, ha nem figyelnek rá eléggé. Ugye ti is ismeritek azt a beszédes kifejezést, hogy társas magány? Sok olyan embert ismerek, aki ebben él és nagyon szenved tőle. Hisz egymás mellett éni más, mint egymással. 

Én tehát azt mondom, elengedhetetlen a jelenlét. Ha veled vagyok, ha az időmet veled töltöm, legyél bárki, akkor száz százalékosan veled akarok lenni, rád figyelni, jelen akarok lenni, és akkor jó nekem, ha ezt te így is érzed. Most már nem titok, nálam ez a fajta szeretetnyelv meghatározó, bár korántsem ez viszi a prímet.

3. Ajándékozás: ez nem arról szól, hogy mindenféle értékes tárgyat adj a másiknak. Elég, ha apróságokkal fejezed ki mit érzel, nagyra becsülésedet, szimpátiádat. És a másik ettől igazán boldognak, valóban megajándékozottnak fogja érezni magát. Ha egy ilyen embernek elfelejted a születésnapját vagy valami számára fontos eseményt, az katasztrófával ér fel, azt gondolja, nem fontos számodra. Ez furán hangozhat, de ilyen típusú ember is van.

Ami engem illet, én adni jobban szeretek. Ha a barátaim, szeretteim ragaszkodása, elismerése nem manifesztálódik kézzel fogható tárgyban, kibírom, sőt fel se tűnik, azt hiszem. Persze, szeretek kapni ajándékokat, vannak dolgok, amiknek különösen, szinte gyermekien tudok örülni (könyv, gyertya, tea, szép füzet, stb.), de ha nem így alakul, semmilyen érzelmi hiányt nem szenvedek el tőle. Erről most csak annyi jut eszembe, hogy van nekem egy kilencéves kis barátnőm (ő hív így, én vagyok a "nagy barátnője", egy szülinapi bulin így mutatott be a vele egykorú kislányoknak, és azóta is tartom magam a megtisztelő címhez). Érzékeny, kedves csajszi, de a kor hatása alól ő se vonhatja ki magát, tudjátok, fogyasztói társadalom, blabla... Egy korábbi szülinapjára apróságokat vittem neki ajándékba (könyv, csoki), és amikor belekukkantott a csomagba, csalódottan kérdezte meg: "Csak ennyi?" Nem haragudtam rá, mert tudom, hogy a mai gyerekek többsége ilyen szellemben nevelődik. Inkább sajnáltam, mert elképzeltem, ha úgy nő fel, hogy a kapott ajándékok alapján fogja megítélni az embereket, vagy ami még rosszabb, a saját értékét, akkor sosem lesz majd boldog felnőtt, s nyilván ugyanezt a mintát adja majd át a jövő generációnak.

4.  Szívességek: ilyen minden olyan "szolgálat", cselekedet, amivel könnyítesz a másik gondján (pl. kitakarítasz, megfőzöl, elvégzel egy feladatot helyette). Ez a típus azt szereti a legjobban, ha azt mondják neki: "Hagyd, ezt majd én megcsinálom!"  Az ilyen ember a restséget, a be nem tartott ígéreteket, illetve ha többletmunkával terhelik meg, elutasításként éli meg.

Számomra ez kevéssé jelentős, de én magam szeretek apróbb figyelmességgel kedvében járni embereknek. Pl. egy teát vagy kávét főzni, megnyomkodni a sajgó vállát valakinek vagy feldobni a hangulatot egy társaságban. De ha ezt senki nem teszi meg a környezetemben, nem dőlök kardomba azonnal. Eszembe jutott egy helyes kis történet a szívességekről. Egy ismerősöm mesélte, akivel együtt tanultunk filmezni anno. Egyedül nevelte a három kamaszodó gyerekét, és állandó belső kényszert érzett arra, hogy a lakásban az összes teendőt megcsinálja helyettük, mígnem egyszer saját kezűleg gyártott kuponokat kapott a gyerekektől, akik úgy gondolták, anyák napjára nem a szokványos dolgok valamelyikével lepik meg mindig fáradt szülőanyjukat. A kuponokon ilyesmi állt: "Egy nagybevásárlás", "Egy mosogatás", "Egy lábmasszírozás", stb. Az anyuka tetszőlegesen használhatta fel a felajánlott tevékenységeket (és nem volt kevés!). Mondanom sem kell, könnyekig meghatódott gyerekei leleményességén, akik így kitalálták a legtitkosabb igényét.

5. Testi érintés: köztudott, ahhoz, hogy valaki jó lelki egészségnek örvendjen, egyes források szerint minimum négy, más szerint tizenöt vagy még sokkal több érintésre van szüksége minden áldott nap. Az értintés jelentőségét nem taglalom itt, sok aspektusból lehetne vizsgálni, és fogom is a jövőben itt a blogon is.

Mindegy, az érintés milyen formáját tapasztalja ez a személy, ölelés. puszi, hátba veregetés (persze barátilag, nem megtaszajtva a másikat), kézfogás, állat vagy ember megsimogatása, érintés a karon vagy vállon, ezek mind a törődés és szeretet apró, de annál biztosabb jelei lehetnek. Az ilyen személynél az érintés hiánya, bezártság,a teljes mellőzöttség érzését váltja ki és pusztító erővel bír. Gondoljunk csak az elhanyagolt kisbabára, akit sosem vesznek fel vagy babusgatnak, ő milyen felnőtté válik?

Bingó! Ez az én igazi szeretetnyelvem. Részben ezért is tanultam nemrég meg egy még kevésbé elterjedt, kellemes, lágy érintéseket alkalmazó masszázsfajtát, de nem erről akarok beszélni most, még ha nagyszerű és nagyon meghitt élményeket nyújtó ajándék is ez a képesség nekem. Tudjátok, mindig eszembe jut valami személyes eset a régmúltból. Most sincs másként.

Már javában cseperedő kiskamasz voltam, amikor a kisebbik öcsém született. Sok időt töltöttem vele, egész nap ajnároztam, és ha mentem érte az oviba vagy cipeltem magammal valahová, mindig a kezembe dugta a kis, ragacsos kezét (most már huszonhárom éves komoly, nálam másfél fejjel magasabb fiatalember, így nehéz elképzelni, hogy valaha én pelenkáztam). Egyszer nálunk nyaralt a kiterjedt rokonságból az egyik, öcsémmel egyidős, nagyon visszahúzódó kisfiú. Családi zűrök voltak, válás, pszichiátriai kezelés alatt álló beteg a családjában. El akartam vinni fagyizni a fiúkat a közeli városba, de végül csak a rokon fiúcska tartott velem. Az utcán megszoktam, hogy az öcsém (aki épp csak túl volt a totyogó koron) mindig automatikusan belecsimpaszkodik abba, akivel éppen közlekedik. Így önkéntelenül nyújtottam a kisfiú felé a kezem, mire ő rázta a fejét, hogy ő erre nem hajlandó, és ott bandukolt mellettem, tőlem egy méterre úgy, olyan árván, hogy majd' a szívem szakadt belé. A zebránál persze nem hagytam, elkaptam a kezét, miközben vádlón nézett rám, miért teszek én ilyen csúfságot, nem szokott ő ehhez hozzá. Biztos nem véletlen, hogy erre az epizódra ilyen élénken emlékszem még ma is. Nekem már akkor is nyilván az érintés volt a legalapvetőbb. Neki meg nem.

A végére értünk az öt szeretetnyelvnek, és most rajtatok a sor.

Neked mi a szeretetnyelved? Esetleg több van? (mert az se kizárt ám)

A hozzád közel állóknak mi a szeretetnyelve? A partnerednek? Ugyanazon a "nyelven" beszéltek vagy sem?

Van-e valamilyen nagyon negatív vagy pozitív tapasztalatod azzal kapcsolatban, amikor valakivel nagyon egyezőek vagy eltérőek (voltak) a szeretet kifejezésére vonatkozó igényeitek?