Lelkileg erős ember: te az vagy?

Tavaly ősszel jelent meg egy érdekes, a lelkileg erős emberek alapvető tulajdonságait összefoglaló cikk az interneten, melyet az amerikai Amy Morin jegyez. A hölgy kórházi szociális munkás és író az adatlapja szerint, a cikk eredeti, angol verzióját itt találjátok. Érdemes inkább azt olvasni, ha tehetitek, mert a fordítás mindig torzít valamennyit a szerző gondolatain. (Főleg ha - mint a mostani - eléggé elnagyoltra sikerült, bocsánat érte.) 

Mindenesetre a cím így szól: 13 dolog, amit a lelkileg erős ember elkerül...

Az írás nem minden pontjával értek egyet, ezért is teszem közzé a blogon, hátha együtt kiokoskodunk valamit, és hozzáadunk valamit. Ha írtok véleményt, hozzászólást, nagyon jó lesz, mert az utóbbi időben nem posztoltam semmit (megvolt ennek is az oka: a világ másik felére költöztem egy időre, és az első hetek az alkalmazkodással teltek.) 

Az is fontos szempont szerintem, hogy a mentálisan erős ember minden kultúrában mást és mást jelent. Nekem ez a cikk nagyon amerikai, és az érzékenyebbre sikerült magyar lelkemmel nem minden emészthető benne. (Mondom ezt úgy, hogy ebben az ázsiai országban, ahol élek, már sokadszor mondják nekem és nem csak az itt élők, milyen erős vagyok...)

Míg egy amerikait az önérvényesítés, a kifelé sugárzott magabiztosság és a saját célok és tervek megvalósítása motivál elsősorban, és nagy ívben tesz a többi embertársára, az lebeg a szeme előtt, ami NEKI JÓ, egy kelet-európainak még mindig a mélyen megélt érzéseinek sokasága lesz a belső mozgatórugója, és jól is van ez így. Ami engem illet, örülök, hogy oda születtem ahová, mert megélhetem, milyen az, igazán törődni a másikkal, és nem felszínesnek lenni. Meglep, hogy így látom magunkat? Pedig ez most hatványozottan így van, miután legalább nyolc különféle nemzet fiaival s lányaival dolgozom együtt, van hát összehasonlítási alap. (Ugye mondanom sem kell, hogy a kollégák közül a lengyelek lettek a legjobb barátaim? Nagyon hasonló a lelki beállítódásuk, neveltetésük, a történelmi gyökereik a miénkhez, legtöbbször félszavakból is értjük egymást, és a humorunk is közös.)

Lássuk, ki az, aki Amy Morin szerint igazán erős!

1. NEM PAZAROL IDŐT AZ ÖNSAJNÁLATRA

Mentálisan erős embert soha nem fogsz látni a körülményei miatt sajnálkozni, vagy azon a tényen bosszankodni, hogy valaki rosszul bánt vele. Ő már tudja, hogyan vállaljon felelősséget a tetteiért, illetve a lehetséges következményekért. Tisztában van azzal is, hogy az élet nem mindig igazságos. Ha kellemetlen vagy rossz helyzetbe kerül, azt mondja: "Na, jól van." vagy egyszerűen csak: "A következőt!" (gondolom nehézséget)

NEM ÉRTEK EGYET: Az önsajnálat nagy dózisban adagolva VALÓBAN káros, sőt néha kóros. Sok ember szenved tőle, mégsem tesz ellene semmit. Manapság népbetegséggé nőtte ki magát a panaszkodásra való hajlammal együtt. De! Azért néhanapján mindenkinek joga van ahhoz, hogy kicsit sajnálja magát, ha elkámpicsorodik. Ha folyton kíméletlen vagy önmagaddal, tartod magad, és nem engeded meg, hogy erőtlen legyél, akkor a többiek szemében te leszel a bevehetetlen bástya, aki soha nem mutat gyengeséget, így nem is omolhatsz össze soha. Pedig nem létezik olyan ember, akivel ez ne történne meg olykor. Vannak élethelyzetek, amikor a gyengeség az egyedüli túlélési mód.

2. NEM ADJA ÁT AZ IRÁNYÍTÁST 

A mentálisan erős ember nem hagyja, hogy más kontrollálja őt vagy felülkerekedjen rajta, mert tudja, hogy ő irányítja a tetteit és érzelmeit és ő választja meg azt is, hogyan reagál, milyen érzéseket táplál egy adott szituációval kapcsolatban. 

NEM ÉRTEK EGYET: a cselekedeteidet tényleg csak te irányítod, rég rossz, ha mások teszik helyetted, de ez sem ritka (van a világon számos hely, ahol ez a pont nem ennyire egyértelmű, gondolj csak arra, milyen jogai vannak a nőknek az arab világban...) Viszont az érzelmek pont attól érzelmek, hogy nem tudjuk őket irányítani! Maximum elnyomni, elfojtani. Hogyan kényszeríted magad például, hogy ne legyél szerelmes, ha minden sejted egy valakiért bizsereg? Ha gyászolsz, hogyan tudod meggyőzni magad, hogy ne fájjon? Ha bántottak, a félelemnek és szégyennek azonnal megálljt tudsz parancsolni? Sajnos nem. Egészséges lelkületű ember erre nem képes.

3. NEM TART A VÁLTOZÁSTÓL

A mentálisan erős ember nem próbálja meg elkerülni a változásokat, lelkes és nyitott rájuk. A legnagyobb félelmük nem a bizonytalanságból származik, hanem hogy valami ugyanolyan marad. A változás és a bizonytalanság az ilyen embert arra sarkallja, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: kicsit mindannyian félünk a változástól, legyen az munkahelyváltás, válás, új tevékenység, amiben nincs tapasztalatunk. A különbség ott van, hogy vannak emberek, akik a félelmeiket legyűrve is bele fognak vágni az újba egy jobb jövő reményében. Nem tudom, miért kell ennyire rettegni kimondani, hogy mindannyian félünk. Egyik elismert pszichiáterünk mondta, hogy ha nem félsz semmitől, az már az elmebetegség kategóriájába tartozik. És ez nagy valószínűséggel igaz. A félelem már az ősidőkben is az ember túlélését szolgálta.

4. NEM PAZAROL ENERGIÁT OLYAN DOLGOKRA, AMELYEKET NEM TUD MEGVÁLTOZTATNI

Nem hallasz mentálisan erős embert sokat (!) panaszkodni például egy elveszett csomag vagy dugó, legfőképp pedig más emberek viselkedése miatt. Az ilyen ember hamar felismeri, hogy vannak helyzetek, amikor az egyetlen dolog, amit befolyásolni tud, az a hozzáállása.

EGYETÉRTEK: az első kitétel, ami tényleg tetszik. Próbálok ennek szellemében élni, főleg most. Az, hogy teljesen váratlan és ijesztő helyzeteket kellett megoldanom az elmúlt hetekben, amikre az otthon biztonságában gondolni se mertem volna, növeli az önbecsülést, és megtanít nem idegeskedni a megváltoztathatatlan dolgok miatt! Itt tényleg az működik, ha elengeded a zavaró dolgokat. A türelem szerintem a lelkileg erős emberek egyik legfontosabb jellemzője. Az élet minden területén érdemes gyakorolni. Szerintem kifizetődik. Én egy életen át fogom tanulni.

 5. NEM AGGÓDIK AZON, HOGY MINDENKINEK MEGFELELJEN

A mentálisan erős ember tudja, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni. Ismersz olyan embert, aki mindig alárendeli a saját szükségleteit a másokénak? Vagy olyat, aki pont az ellenkezőjét teszi, és rákényszeríti az akaratát másokra? Aki erős, az nem fél nemet mondani vagy kiállni önmagukért, ha a helyzet úgy kívánja. Törekszik a kedvességre, de nem keseríti el, ha nem mindenki elégedett a viselkedésével.

EGYETÉRTEK: ez itt nagyjából az asszertivitás témakörét fedi le. Te nem az vagy, amit mások gondolnak rólad, hanem pontosan az, amit te gondolsz magadról. Persze egy egészséges szintig. A nemet mondás képességét iskolai szinten tanítanám! Sok lelki gubanctól megóvná a cseperedő gyerekeket. A magyarok többségéből hiányzik ez a képesség, és gyakran mondanak olyan dolgokra is igent, amitől borsódzik a hátuk. Azt, hogy a másik fél hogyan éli meg a te nemedet, az ő korábbi élményei, emlékei és berögződései határozzák meg. Erre elmesélek egy a héten történt esetet. 
Az egyik nem túl nagy népszerűségnek örvendő amerikai férfi kollégám, aki egyébként eléggé szeret lébecolni, és a munkát másra hárítani át, odajött hozzám, és megkért, hogy tartsam meg az énekóráit heti egy alkalommal, mert ő nem jó a zenében. Valakitől hallotta, hogy én viszont igen (egyébként ez nem igaz, mert még kottát olvasni se tudok, csak szeretek énekelni.) A szépséghiba ott van, hogy ő úgy hitte, ez neki jár, és mindezt néhány nap ismeretség és a reggeli kötelezően odavetett műmosollyal kísért "hávárjú"-jáért cserébe egy egész éven át meg is teszem neki. Úgy, hogy még az órarendemben se lenne nyoma. Természetesen rögtön tudtam, hogy ki akar használni (mint kiderült, több újonnan érkező kollégánál is bepróbálkozott fű alatt, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia). Két nap múlva odamentem hozzá, és mondtam, nem vállalom, mert nekünk Anuban tanároknak van a legtöbb óránk. Kedvesen, ámde határozottan utasítottam vissza a kérését. Más esetben még akár haragudhattam volna is, mit képzel magáról. Mindenesetre azóta nem jár már nekem a bájvigyor és a hogyvagyozás, és meg kell mondjam, nem is baj, mert nem az a személyiség, akivel jó lenne bármilyen kapcsolatba állni. Az ő sértődöttsége csak megerősítette a NEM-em értékét.

 6. NEM FÉL ÉSSZERŰ RIZIKÓT VÁLLALNI 

Aki erős, hajlandó bevállalni némi az ésszerűség határain belül mozgó rizikót.  Nem fejest ugrik a semmibe, egyszerűen csak mérlegeli a kockázatot és hogy mit nyerhet, alaposan számba vesz minden lehetséges jó vagy rossz forgatókönyvet.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Aki mer, az nyer. Ugye, ismerős a magyar mondás? És valóban így van, ha a legkisebb rizikót sem vállaljuk a boldogabb élet reményében, amit nem fog helyettünk megtenni senki, akkor hosszú évek sora fog eltelni úgy, hogy biztonságban érezzük magunkat ugyan (valakinek ez is elég), de a fejlődés lehetőségét elvesszük magunktól. A változástól mindenki fél, nem gondolom, hogy egy munkahelyváltás, válás vagy más életkörülmények megváltozása ne váltana ki félelmet az emberekből, a különbség ott lehet, hogy a félelem ellenére is belevágunk az újba.

7. NEM BÁNKÓDIK A MÚLTON

Aki erős, elfogadja a múltját, nem pazarol lelki energiát a régi sérelmekre, nem búsong a régi szép idők elmúlta felett. A jelenben él és a jövőt tervezi.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: A múltban történt események, emléktöredékek, érzések egyvelegéből épül fel az ember. Teljesen nem lehet sutba dobni, hisz az identitásunkat az átélt élmények adják. Csak a múltban élni viszont tényleg nem érdemes, mert akkor a jelen és a jövő élvezhetetlenné, értelmetlenné válik. Elismerem, vannak az ember életében olyan történések, amelyeket nem könnyen lehet elfelejteni és feldolgozni. Egy életen át hordozni tüskéket, fájdalmat - egyenes út a boldogtalansághoz. Ezeknek az élményeknek a feldolgozásához lehet segítséget kérni, legyen az barát vagy hivatásos segítő. 

 8. NEM KÖVETI EL UGYANAZT A HIBÁT ÚJRA ÉS ÚJRA

A mentálisan erős ember felelősséget vállal múltbéli tetteiért és tanul a hibáiból, így nem követi el rendre ugyanazokat a bakikat, és a következő alkalommal próbál minél jobb döntéseket hozni. (Ez egyébként a nagyon sikeres (cég)vezetők és vállalkozók egyik legfőbb megkülönböztető jegye.)

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Persze törekszünk arra, hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, de csak nagyon kevés ember ismeri fel a saját, gyakran ismételt viselkedésmintáit, és emeli ezt tudatos szintre. Például gondoljunk csak arra a nőre, aki mindig bántalmazó társat választ, és mégse tud (vagy képes) másként tenni. Pedig lehet, hogy már felismerte, hogy ez neki nem jó. A kérdés sokkal bonyolultabb, mert még ha fel is ismerted a sorozatos bakijaidat, nem biztos, hogy képes vagy megváltoztatni pusztán akarással. Az már viszont valóban az érettebb személyiség jellemzője, hogy az elkövetett hibáért vállalja a felelősséget, és nem keres bűnbakot vagy valaki mást, akire át lehet tolni a következményeket. Ez Thaiföldön óriási gondot okoz nekünk, a nyugati társadalmakból érkezőknek, mert itt soha senki nem ismeri el, ha tévedett, és mindenféle körmönfont módon megpróbálják másra kenni a dolgokat, vagy egyszerűen csak hallgatnak. Így könnyen találhatod magad olyan szituációban, hogy téged vádolnak valamivel, aminek még csak a létezéséről se tudsz, így megvédeni se egyszerű magad. 

 9. KÉPES ELISMERNI MÁSOK SIKEREIT

Az erősekben megvan az a képesség, hogy elismerjék és ünnepeljék mások eredményeit. Nem irigykednek vagy gyűlölködnek csak azért, mert más sikeresebb, mint ők. Felismerik, hogy a siker mögött milyen kemény munka van és megpróbálnak ők is ugyanilyen keményen dolgozni, hogy eredményesek legyenek. 

EGYETÉRTEK: Érezted már valaha, hogy sárgulsz az irigységtől, mert valaki olyasmit ért el, amire te is nagyon vágytál? Vagy nem is vágytál rá, mégis szíven üt, hogy neki összejött, sikerült és most elégedett. Az irigység természetes emberi tulajdonság, ha egészséges szinten van jelen. Elsősorban - ha jobban megfigyeled - az irigységet fájdalom kíséri, a be nem teljesült álmaid fájdalma. Ha nem utálod a másikat azért, mert sikeres, hanem ez téged is inspirál és esetleg jobb teljesítményre sarkall, az nyerő. Ha gondolatban vissza-visszatérsz az adott személy sikeréhez, és netán még utálni is elkezded őt érte, akkor kezdj el gyanakodni. Ez nem fog jót tenni. Nem neki, neked. Van még az a fogalom, hogy "Úgy irigyellek." Vizsgáld meg, szoktad mondani? Kinek? Milyen helyzetben? 

10. NEM ADJA FEL AZ ELSŐ KUDARC UTÁN

Minden kudarc egyben lehetőség is az újra. Még a legsikeresebb cégvezetők is elismerik, hogy a kezdetekkor milyen alapvető hibákat követtek el. Aki erős, kész a kudarcra, és nem futamodik meg, egészen addig, míg el nem éri a célját. 

EGYETÉRTEK: személyiségfüggő, ki hogyan képes kezelni a kudarcot. Korunkban, amikor csak az a jó, ami tökéletes, a kudarc valami alantas, kerülendő dolog, amit nehezen élnek meg az emberek. Pedig egy kudarc új kapukat is képes megnyitni, lehet erősödni általa. Mert mindannyian elbukunk néha, és az, hogy képesek vagyunk felállni, tesz minket emberré. 
Megint egy történet. Az egyik thai diákom apukája, aki Amerikában élt egy ideig, elmesélte nekem, hogy olyan befolyásos és gazdag családban nőtt fel, ahol arra nevelték őket, mindent azonnal meg kell oldani, bukás vagy hibázás lehetősége kizárt. Gyerekkorától ezt hallotta, és mire középiskolás lett, ő is úgy gondolta, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon és mindent azonnal meg akart kapni. Eredmény? Évekig tartó pszichoterápia, és bár legalább 20 év eltelt azóta, még mindig dolgozik ezen. Viszont hihetetlen volt hallani, amikor azt mondta: "Most már szabad vagyok." Meg kell mondjam, a kisfia az egyik legkiegyensúlyozottabb és legszeretettelibb gyerek a csoportban, látszik, mennyi munka van a nevelésében. 

 11. NEM FÉL EGYEDÜL LENNI

A mentálisan erős ember élvezi az egyedüllétet is és képes tartalmasan eltölteni. Ezt az időt értelmes dolgokra használja, tervezget, belemerül abba, amit csinál. Élvezik a saját társaságát, a hangulata és boldogsága nem más emberekétől függ. Persze, szeretik a társaságot, de nem ez határozza meg, hogy jól érzik-e magukat.

EGYETÉRTEK: Vannak emberek, akik egyáltalán nem viselik el az egyedüllétet. Minden egyes percüket másokkal kell eltölteniük ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat. Minden este találkozó, egy kis vásárlás, csak hogy nyüzsgés legyen körülöttük. Ez az igény változik természetesen az életkorral, és egyre kevesebbet mozdulunk ki. A magány - még ha nagyobb családban is él  valaki - néha kell a léleknek!  Ez az idő csak a tiéd, alkalom az összegzésre, álmodozásra, tervezésre. Egy sokgyerekes, túlterhelt anyuka mesélte nekem egyszer, hogy minden hónapban egy napot arra szán, hogy hazamenjen a szüleihez. Mikor ott van, nem zavarhatja senki, alszik, pihen, lazul, hogy újult erővel térjen vissza a népes családjához. És ebben még a férje is partner. Jó, hogy van ilyen. És hogy az anyuka meg meri engedni magának, hogy egyedül legyen (leküzdve a lelkiismeret-furdalást, hogy ő ettől már nem jó anya többé.)

 12. NEM ÉRZI ÚGY, HOGY A VILÁG TARTOZIK NEKI

A mentálisan erős emberek nem érzik úgy, hogy bármi is járna nekik az élettől. Különösen a mostani gazdasági helyzetben tisztában vannak vele, hogy mindenért meg kell küzdeniük (jó fizetés, juttatások, kényelmes élet), és tesznek is érte.

EGYETÉRTEK: Én személy szerint mindig sokkal jobban tudtam értékelni azokat a dolgokat, amik nem csak úgy az ölembe hullottak, hanem meg kellett harcolnom értük. Egyetlen egyszer éreztem úgy életemben, hogy nekem valami jár, mert fiatal vagyok, és a ez a rákból való felgyógyulás volt. De rövid idő alatt megértettem akkor is: abszolút nem magától értetődő, hogy az embernek csak azért jár valami, mert gazdag, szép vagy éppen fiatal. 

13. NEM VÁR AZONNALI EREDMÉNYEKET

Legyen szó akár edzéstervről, fogyókúráról vagy egy új üzlet beindításáról, az erős ember tudja, hogy hosszú távra kell terveznie, nem várhat azonnali eredményeket. Lépésről lépésre halad, beosztja az energiáját, és az apró sikereket is értékeli. Tudja, hogy nagy változáshoz idő kell.

EGYETÉRTEK: türelem, kitartás (netán állhatatosság, értelmező szótár szerint: Következetesen kitartó (személy), aki ragaszkodik életét irányító gondolataihoz, elképzeléseihez, céljaihoz, elhatározásaihoz és szándékaihoz, kitart mellettük és nem változtatja meg őket egyik napról a másikra.), ezek még a vallások többségében is nagyszerű erények. Hát még ha több, mint hétmilliárd embertársunk vonatkozásában tekintjük ezeket a tulajdonságokat. Nem tartozik ugyan szorosan ide, de ha még az együttérzés is beállhatna a sorba, akkor nekem megvannak a favoritjaim, legalábbis érzések szintjén. Talán nem vitatja senki, hogy a türelem kevésbé népszerű manapság, amikor arra szocializálnak minket, hogy mindent azonnal szerezzünk meg, valósítsunk meg, éljünk át, stb.

Kérdés:
Szerinted valóban ezek a lelkileg erős ember tulajdonságai? Hozzá tudnál tenni valamit, vagy elvennél belőle? 

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 

Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 

Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.

A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.

Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.

Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat." 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:

Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 

Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?

A készen kapott élet

Sokat gondolkodtam rajta, mitől függ, hogy elégedettnek érezzük magunkat, mire felnövünk. Vagy legalábbis úgy gondoljuk, nagyjából a helyünkön vagyunk, és azt tegyük, ami egyensúlyban tartja a személyiségünket, életünk folyását. Poppernél olvastam régen, hogy minden életszakasznak megvannak a maga teljesíthető (bár nem kötelezően teljesítendő!) feladatai, amit akkor és ott van a legoptimálisabb lehetőség véghez vinni. Ha abban az életkorban nem teljesítjük, később már nehézkes lesz. A valóra nem váltott vágyak, melyeket nem tudunk elengedni, mert annyira szerettük volna, ha megtörténnek, egészen fura dolgokat idézhetnek elő. De most nem is erről akarok írni.

Valahol - el kell ismerni - mindannyian készen kapjuk az életünket, de a körülmények sok esetben változtathatók. Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy minden csak rajtunk múlik. A mai önsegítő könyvek, amelyek tucatjával sorakoznak a könyvesboltok polcain minden problémára gyógyírt kínálva, a számos módszer és tan, hogy miként tedd élhetőbbé, netán nagyon sikeressé az életed, mind ezt hirdetik fennhangon: elég, ha te változtatni akarsz. Pedig a szerencsének is van szerepe abban, merre megy a sorsunk. Meg a döntéseinknek, és azok nem ritkán csak egy adott pillanatban tűnnek helyesnek.

Az, hogy a készen kapott életről írjak tegnap reggel pattant ki a fejemből. Mostanában sokszor kerül a látóterembe a német származású Schopenhauer, akit a "pesszimizmus filozófusaként" emlegetnek. Hírnevéhez hűen az életet csak rossz tréfának tartotta. Mivel gazdag kereskedő volt az apja, aki családja anyagi jólétét megalapozta, Arthurnak semmi más dolga nem volt, mint elmélkedni a világ dolgairól, benne az emberekről s az elmúlásról. Szerintem egy végtelenül kellemetlen, megkeseredett ember lehetett, ez persze nem von le filozófiai műveinek és gondolatainak értékéből. Mindenesetre, mivel igazából dolgoznia sosem kellett, a gondolkodásnak szentelhette az életét. Egy bizonyos szempontból kész, kompakt sorsot kapott. Azért persze nem ilyen egyszerű ez az egész. Ha az apja nem követ el öngyilkosságot, jó eséllyel rákényszeríti a fiára, hogy üzletember legyen és tovább vigye a családi vállalkozást. És akkor az már megint egy másik forgatókönyv. Nem ugyanaz az élet.

Hogy ugyanebben a (földrajzi) régióban maradjunk, eszembe jut most Fritz Zorn, aki egy zürichi polgárcsalád tehetős sarjaként tengette napjait. Lélekben megnyomorodva a családban őrzött, soha ki nem mondható titkoktól, barátok és szerelmek híján egészen magányosan jutott el harmincas éveinek sötét depresszióval átitatott korszakához. Személyes naplója vádirat a megnyomorító, álszent jóléti társadalom és egy olyan család ellen, amiben halvány szikrája sem volt meg, hogy egészséges lelkületű gyermeket bocsásson útjára. Zorn kétségbeesetten próbál boldog, de legalábbis kiegyensúlyozott lenni, megtalálni a jót az egyetemi életben és a tanításban, de erre képtelen. Egészen addig, míg testi szinten is meg nem jelenik nála az évek óta érzett búskomorság és reménytelenség, és egy daganatos betegségben végül meghal. Az ő körülményei hiába voltak kiválóak, ha csak a materiális oldalt vesszük alapul. Lehetett volna bármi, élhetett volna jól és gazdagon, de nem tudta megragadni a lehetőséget. Mert ehhez az anyagiak megléte édeskevés. A különösen gazdag emberekről az a véleményem, hogy predesztinálva vannak a boldogtalanságra. Akinek pedig a pénzszerzés az elsődleges célja az életben, annál ezt szintén kizártnak tartom.

Svájc egyébként is egy nagyon furcsa, zárt világ az én szememben. Irtóznak mindentől, ami idegen számukra (a külföldieket betolakodónak tekintik, és nem csak a bevándorlókat). Érzelmileg visszafogottak az emberek, pontosabban úgy tűnt nekem, mintha elfojtanák a bennük fortyogó indulatokat, mert azokat nem illik a világ felé mutatni. Volt egy munkának induló lehetőségem ebben az országban néhány éve. Részletekbe nem szeretnék bocsátkozni, de egy újszülöttre kellett volna vigyáznom (fiatal, csinos anya - idősödő gyártulajdonos, ez volt a szülői felállás, és nem voltak házasok). Hihetetlen luxus fogadott a házukban, amivel még meg is barátkoztam volna, de voltak dolgok, amiket nem tudtam elfogadni. A mai témánkhoz konkrétan az az eset kapcsolódik, amikor a fiatal anyuka megosztotta velem, hogy az akkor két hetes csecsemőnek jó előre és körültekintő alapossággal megtervezték a sorsát. A kisfiú nem léphet más pályára, csak az egyik vezető svájci bank igazgatója lehet, és eszerint nevelik az első perctől fogva. Ártatlanul, kikerekedő szemekkel kérdeztem meg (és milyen buta volt még  a feltételezés is): ha a fiúcska mondjuk orvos, színész szeretne lenni, ha felnő, vagy valami egészen hétköznapi szakmát választana, akkor mi lesz? A hölgy úgy nézett rám, mintha csökkent értelmű lennék, és azt mondta: "Az kizárt. Az nem történhet meg. Ő bankigazgató lesz." Ezt nevezem én készen kapott életnek.

Zürich, a pénz vonzásában (saját kép)

A következő alak, akinek a képe felrémlik előttem, egy indiai kislányé. Az előző történet szöges ellentéte. Néhány hónapja kapcsolgattam a tévét (mert akkor még működött), és egy igényesen elkészített, de megrázó dokumentumfilm kellős közepébe csöppentem bele. Indiai utcagyerekekről szólt, akiket már nagyon kicsi korban rákényszerítenek a munkára, sajnos a címét elfelejtettem. Hol a család, hol valamilyen bűnbanda. Természetesen ezeket a gyerekeket maximálisan kihasználják, rengeteg közöttük az árva. Pár rúpiáért teszik kockára az életüket, hogy néhány kornyadt virágszállal rohangáljanak a többsávos, túlzsúfolt utakon, és a kocsiban ülőknek kínálják eladásra szánalmas portékájukat minden nap, amit azoknak természetesen eszük ágában nincs megvenni. A főszereplő kislány egy felnőtt érettségével mesélt az életéről, hogy az anyja otthagyta őket a testvéreivel a nagymamánál egy másik férfiért, miután a férj (az apuka) meghalt. És hogy most ő tartja el a családot a csekély pénzből, amit az utcán keres meg mindenféle munkákkal. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egyéves kistestvér egy fadarabot rágcsált, miközben a lány az interjút adta, és arról számolt be, hogy a szeméttelepen, ahol élnek, rengeteg a patkány. Mutatta a lábát, két ujja hiányozott. Még a bölcsőben vesztette őket, mikor a rágcsálók éhségükben megtámadták, és rá épp nem vigyázott senki. Ez is egy sors, amiből kitörni szinte lehetetlen. Másik ilyen nagyon belém vésődött kép, amikor Kambodzsában egy folyóra épült kis nyomortelepen megláttam egy függőágyban alvó, majdnem teljesen meztelen asszonyt, akinek a mellén sovány kisbaba csüngött, és próbált valami táplálékhoz jutni. A többi gyerek a földön feküdt elpilledve a melegben, nem játszottak, hiányzott belőlük minden életkedv és erő. Csak úgy voltak.

Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést, akkor én ugye viszonylag jó helyre születtem? És legyek hálás érte.

Két szélsőség: a nyomor és pazarló, megbetegítő bőség. Egyik véglet sem jó, ezt ma már tudom. 

Még egy nagyon híres történet. Jon Krakauer írta meg. 1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak-Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva vadászok bukkantak rá a tetemére. Szabadságra vágyott, ezért lemondott a családja által biztosított jólétről, és elindult a vadonba, hogy meglássa, mire képes, hogyan élhet egyedül, minden kötöttségtől mentesen.

Kérdés: 

Mennyire kapjuk készen az életet? Melyek ebben a legmeghatározóbb tényezők szerinted (akár a saját életedre rávetítve)? Mit gondolsz gazdagságról, szegénységről?