Lelkileg erős ember: te az vagy?

Tavaly ősszel jelent meg egy érdekes, a lelkileg erős emberek alapvető tulajdonságait összefoglaló cikk az interneten, melyet az amerikai Amy Morin jegyez. A hölgy kórházi szociális munkás és író az adatlapja szerint, a cikk eredeti, angol verzióját itt találjátok. Érdemes inkább azt olvasni, ha tehetitek, mert a fordítás mindig torzít valamennyit a szerző gondolatain. (Főleg ha - mint a mostani - eléggé elnagyoltra sikerült, bocsánat érte.) 

Mindenesetre a cím így szól: 13 dolog, amit a lelkileg erős ember elkerül...

Az írás nem minden pontjával értek egyet, ezért is teszem közzé a blogon, hátha együtt kiokoskodunk valamit, és hozzáadunk valamit. Ha írtok véleményt, hozzászólást, nagyon jó lesz, mert az utóbbi időben nem posztoltam semmit (megvolt ennek is az oka: a világ másik felére költöztem egy időre, és az első hetek az alkalmazkodással teltek.) 

Az is fontos szempont szerintem, hogy a mentálisan erős ember minden kultúrában mást és mást jelent. Nekem ez a cikk nagyon amerikai, és az érzékenyebbre sikerült magyar lelkemmel nem minden emészthető benne. (Mondom ezt úgy, hogy ebben az ázsiai országban, ahol élek, már sokadszor mondják nekem és nem csak az itt élők, milyen erős vagyok...)

Míg egy amerikait az önérvényesítés, a kifelé sugárzott magabiztosság és a saját célok és tervek megvalósítása motivál elsősorban, és nagy ívben tesz a többi embertársára, az lebeg a szeme előtt, ami NEKI JÓ, egy kelet-európainak még mindig a mélyen megélt érzéseinek sokasága lesz a belső mozgatórugója, és jól is van ez így. Ami engem illet, örülök, hogy oda születtem ahová, mert megélhetem, milyen az, igazán törődni a másikkal, és nem felszínesnek lenni. Meglep, hogy így látom magunkat? Pedig ez most hatványozottan így van, miután legalább nyolc különféle nemzet fiaival s lányaival dolgozom együtt, van hát összehasonlítási alap. (Ugye mondanom sem kell, hogy a kollégák közül a lengyelek lettek a legjobb barátaim? Nagyon hasonló a lelki beállítódásuk, neveltetésük, a történelmi gyökereik a miénkhez, legtöbbször félszavakból is értjük egymást, és a humorunk is közös.)

Lássuk, ki az, aki Amy Morin szerint igazán erős!

1. NEM PAZAROL IDŐT AZ ÖNSAJNÁLATRA

Mentálisan erős embert soha nem fogsz látni a körülményei miatt sajnálkozni, vagy azon a tényen bosszankodni, hogy valaki rosszul bánt vele. Ő már tudja, hogyan vállaljon felelősséget a tetteiért, illetve a lehetséges következményekért. Tisztában van azzal is, hogy az élet nem mindig igazságos. Ha kellemetlen vagy rossz helyzetbe kerül, azt mondja: "Na, jól van." vagy egyszerűen csak: "A következőt!" (gondolom nehézséget)

NEM ÉRTEK EGYET: Az önsajnálat nagy dózisban adagolva VALÓBAN káros, sőt néha kóros. Sok ember szenved tőle, mégsem tesz ellene semmit. Manapság népbetegséggé nőtte ki magát a panaszkodásra való hajlammal együtt. De! Azért néhanapján mindenkinek joga van ahhoz, hogy kicsit sajnálja magát, ha elkámpicsorodik. Ha folyton kíméletlen vagy önmagaddal, tartod magad, és nem engeded meg, hogy erőtlen legyél, akkor a többiek szemében te leszel a bevehetetlen bástya, aki soha nem mutat gyengeséget, így nem is omolhatsz össze soha. Pedig nem létezik olyan ember, akivel ez ne történne meg olykor. Vannak élethelyzetek, amikor a gyengeség az egyedüli túlélési mód.

2. NEM ADJA ÁT AZ IRÁNYÍTÁST 

A mentálisan erős ember nem hagyja, hogy más kontrollálja őt vagy felülkerekedjen rajta, mert tudja, hogy ő irányítja a tetteit és érzelmeit és ő választja meg azt is, hogyan reagál, milyen érzéseket táplál egy adott szituációval kapcsolatban. 

NEM ÉRTEK EGYET: a cselekedeteidet tényleg csak te irányítod, rég rossz, ha mások teszik helyetted, de ez sem ritka (van a világon számos hely, ahol ez a pont nem ennyire egyértelmű, gondolj csak arra, milyen jogai vannak a nőknek az arab világban...) Viszont az érzelmek pont attól érzelmek, hogy nem tudjuk őket irányítani! Maximum elnyomni, elfojtani. Hogyan kényszeríted magad például, hogy ne legyél szerelmes, ha minden sejted egy valakiért bizsereg? Ha gyászolsz, hogyan tudod meggyőzni magad, hogy ne fájjon? Ha bántottak, a félelemnek és szégyennek azonnal megálljt tudsz parancsolni? Sajnos nem. Egészséges lelkületű ember erre nem képes.

3. NEM TART A VÁLTOZÁSTÓL

A mentálisan erős ember nem próbálja meg elkerülni a változásokat, lelkes és nyitott rájuk. A legnagyobb félelmük nem a bizonytalanságból származik, hanem hogy valami ugyanolyan marad. A változás és a bizonytalanság az ilyen embert arra sarkallja, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: kicsit mindannyian félünk a változástól, legyen az munkahelyváltás, válás, új tevékenység, amiben nincs tapasztalatunk. A különbség ott van, hogy vannak emberek, akik a félelmeiket legyűrve is bele fognak vágni az újba egy jobb jövő reményében. Nem tudom, miért kell ennyire rettegni kimondani, hogy mindannyian félünk. Egyik elismert pszichiáterünk mondta, hogy ha nem félsz semmitől, az már az elmebetegség kategóriájába tartozik. És ez nagy valószínűséggel igaz. A félelem már az ősidőkben is az ember túlélését szolgálta.

4. NEM PAZAROL ENERGIÁT OLYAN DOLGOKRA, AMELYEKET NEM TUD MEGVÁLTOZTATNI

Nem hallasz mentálisan erős embert sokat (!) panaszkodni például egy elveszett csomag vagy dugó, legfőképp pedig más emberek viselkedése miatt. Az ilyen ember hamar felismeri, hogy vannak helyzetek, amikor az egyetlen dolog, amit befolyásolni tud, az a hozzáállása.

EGYETÉRTEK: az első kitétel, ami tényleg tetszik. Próbálok ennek szellemében élni, főleg most. Az, hogy teljesen váratlan és ijesztő helyzeteket kellett megoldanom az elmúlt hetekben, amikre az otthon biztonságában gondolni se mertem volna, növeli az önbecsülést, és megtanít nem idegeskedni a megváltoztathatatlan dolgok miatt! Itt tényleg az működik, ha elengeded a zavaró dolgokat. A türelem szerintem a lelkileg erős emberek egyik legfontosabb jellemzője. Az élet minden területén érdemes gyakorolni. Szerintem kifizetődik. Én egy életen át fogom tanulni.

 5. NEM AGGÓDIK AZON, HOGY MINDENKINEK MEGFELELJEN

A mentálisan erős ember tudja, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni. Ismersz olyan embert, aki mindig alárendeli a saját szükségleteit a másokénak? Vagy olyat, aki pont az ellenkezőjét teszi, és rákényszeríti az akaratát másokra? Aki erős, az nem fél nemet mondani vagy kiállni önmagukért, ha a helyzet úgy kívánja. Törekszik a kedvességre, de nem keseríti el, ha nem mindenki elégedett a viselkedésével.

EGYETÉRTEK: ez itt nagyjából az asszertivitás témakörét fedi le. Te nem az vagy, amit mások gondolnak rólad, hanem pontosan az, amit te gondolsz magadról. Persze egy egészséges szintig. A nemet mondás képességét iskolai szinten tanítanám! Sok lelki gubanctól megóvná a cseperedő gyerekeket. A magyarok többségéből hiányzik ez a képesség, és gyakran mondanak olyan dolgokra is igent, amitől borsódzik a hátuk. Azt, hogy a másik fél hogyan éli meg a te nemedet, az ő korábbi élményei, emlékei és berögződései határozzák meg. Erre elmesélek egy a héten történt esetet. 
Az egyik nem túl nagy népszerűségnek örvendő amerikai férfi kollégám, aki egyébként eléggé szeret lébecolni, és a munkát másra hárítani át, odajött hozzám, és megkért, hogy tartsam meg az énekóráit heti egy alkalommal, mert ő nem jó a zenében. Valakitől hallotta, hogy én viszont igen (egyébként ez nem igaz, mert még kottát olvasni se tudok, csak szeretek énekelni.) A szépséghiba ott van, hogy ő úgy hitte, ez neki jár, és mindezt néhány nap ismeretség és a reggeli kötelezően odavetett műmosollyal kísért "hávárjú"-jáért cserébe egy egész éven át meg is teszem neki. Úgy, hogy még az órarendemben se lenne nyoma. Természetesen rögtön tudtam, hogy ki akar használni (mint kiderült, több újonnan érkező kollégánál is bepróbálkozott fű alatt, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia). Két nap múlva odamentem hozzá, és mondtam, nem vállalom, mert nekünk Anuban tanároknak van a legtöbb óránk. Kedvesen, ámde határozottan utasítottam vissza a kérését. Más esetben még akár haragudhattam volna is, mit képzel magáról. Mindenesetre azóta nem jár már nekem a bájvigyor és a hogyvagyozás, és meg kell mondjam, nem is baj, mert nem az a személyiség, akivel jó lenne bármilyen kapcsolatba állni. Az ő sértődöttsége csak megerősítette a NEM-em értékét.

 6. NEM FÉL ÉSSZERŰ RIZIKÓT VÁLLALNI 

Aki erős, hajlandó bevállalni némi az ésszerűség határain belül mozgó rizikót.  Nem fejest ugrik a semmibe, egyszerűen csak mérlegeli a kockázatot és hogy mit nyerhet, alaposan számba vesz minden lehetséges jó vagy rossz forgatókönyvet.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Aki mer, az nyer. Ugye, ismerős a magyar mondás? És valóban így van, ha a legkisebb rizikót sem vállaljuk a boldogabb élet reményében, amit nem fog helyettünk megtenni senki, akkor hosszú évek sora fog eltelni úgy, hogy biztonságban érezzük magunkat ugyan (valakinek ez is elég), de a fejlődés lehetőségét elvesszük magunktól. A változástól mindenki fél, nem gondolom, hogy egy munkahelyváltás, válás vagy más életkörülmények megváltozása ne váltana ki félelmet az emberekből, a különbség ott lehet, hogy a félelem ellenére is belevágunk az újba.

7. NEM BÁNKÓDIK A MÚLTON

Aki erős, elfogadja a múltját, nem pazarol lelki energiát a régi sérelmekre, nem búsong a régi szép idők elmúlta felett. A jelenben él és a jövőt tervezi.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: A múltban történt események, emléktöredékek, érzések egyvelegéből épül fel az ember. Teljesen nem lehet sutba dobni, hisz az identitásunkat az átélt élmények adják. Csak a múltban élni viszont tényleg nem érdemes, mert akkor a jelen és a jövő élvezhetetlenné, értelmetlenné válik. Elismerem, vannak az ember életében olyan történések, amelyeket nem könnyen lehet elfelejteni és feldolgozni. Egy életen át hordozni tüskéket, fájdalmat - egyenes út a boldogtalansághoz. Ezeknek az élményeknek a feldolgozásához lehet segítséget kérni, legyen az barát vagy hivatásos segítő. 

 8. NEM KÖVETI EL UGYANAZT A HIBÁT ÚJRA ÉS ÚJRA

A mentálisan erős ember felelősséget vállal múltbéli tetteiért és tanul a hibáiból, így nem követi el rendre ugyanazokat a bakikat, és a következő alkalommal próbál minél jobb döntéseket hozni. (Ez egyébként a nagyon sikeres (cég)vezetők és vállalkozók egyik legfőbb megkülönböztető jegye.)

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Persze törekszünk arra, hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, de csak nagyon kevés ember ismeri fel a saját, gyakran ismételt viselkedésmintáit, és emeli ezt tudatos szintre. Például gondoljunk csak arra a nőre, aki mindig bántalmazó társat választ, és mégse tud (vagy képes) másként tenni. Pedig lehet, hogy már felismerte, hogy ez neki nem jó. A kérdés sokkal bonyolultabb, mert még ha fel is ismerted a sorozatos bakijaidat, nem biztos, hogy képes vagy megváltoztatni pusztán akarással. Az már viszont valóban az érettebb személyiség jellemzője, hogy az elkövetett hibáért vállalja a felelősséget, és nem keres bűnbakot vagy valaki mást, akire át lehet tolni a következményeket. Ez Thaiföldön óriási gondot okoz nekünk, a nyugati társadalmakból érkezőknek, mert itt soha senki nem ismeri el, ha tévedett, és mindenféle körmönfont módon megpróbálják másra kenni a dolgokat, vagy egyszerűen csak hallgatnak. Így könnyen találhatod magad olyan szituációban, hogy téged vádolnak valamivel, aminek még csak a létezéséről se tudsz, így megvédeni se egyszerű magad. 

 9. KÉPES ELISMERNI MÁSOK SIKEREIT

Az erősekben megvan az a képesség, hogy elismerjék és ünnepeljék mások eredményeit. Nem irigykednek vagy gyűlölködnek csak azért, mert más sikeresebb, mint ők. Felismerik, hogy a siker mögött milyen kemény munka van és megpróbálnak ők is ugyanilyen keményen dolgozni, hogy eredményesek legyenek. 

EGYETÉRTEK: Érezted már valaha, hogy sárgulsz az irigységtől, mert valaki olyasmit ért el, amire te is nagyon vágytál? Vagy nem is vágytál rá, mégis szíven üt, hogy neki összejött, sikerült és most elégedett. Az irigység természetes emberi tulajdonság, ha egészséges szinten van jelen. Elsősorban - ha jobban megfigyeled - az irigységet fájdalom kíséri, a be nem teljesült álmaid fájdalma. Ha nem utálod a másikat azért, mert sikeres, hanem ez téged is inspirál és esetleg jobb teljesítményre sarkall, az nyerő. Ha gondolatban vissza-visszatérsz az adott személy sikeréhez, és netán még utálni is elkezded őt érte, akkor kezdj el gyanakodni. Ez nem fog jót tenni. Nem neki, neked. Van még az a fogalom, hogy "Úgy irigyellek." Vizsgáld meg, szoktad mondani? Kinek? Milyen helyzetben? 

10. NEM ADJA FEL AZ ELSŐ KUDARC UTÁN

Minden kudarc egyben lehetőség is az újra. Még a legsikeresebb cégvezetők is elismerik, hogy a kezdetekkor milyen alapvető hibákat követtek el. Aki erős, kész a kudarcra, és nem futamodik meg, egészen addig, míg el nem éri a célját. 

EGYETÉRTEK: személyiségfüggő, ki hogyan képes kezelni a kudarcot. Korunkban, amikor csak az a jó, ami tökéletes, a kudarc valami alantas, kerülendő dolog, amit nehezen élnek meg az emberek. Pedig egy kudarc új kapukat is képes megnyitni, lehet erősödni általa. Mert mindannyian elbukunk néha, és az, hogy képesek vagyunk felállni, tesz minket emberré. 
Megint egy történet. Az egyik thai diákom apukája, aki Amerikában élt egy ideig, elmesélte nekem, hogy olyan befolyásos és gazdag családban nőtt fel, ahol arra nevelték őket, mindent azonnal meg kell oldani, bukás vagy hibázás lehetősége kizárt. Gyerekkorától ezt hallotta, és mire középiskolás lett, ő is úgy gondolta, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon és mindent azonnal meg akart kapni. Eredmény? Évekig tartó pszichoterápia, és bár legalább 20 év eltelt azóta, még mindig dolgozik ezen. Viszont hihetetlen volt hallani, amikor azt mondta: "Most már szabad vagyok." Meg kell mondjam, a kisfia az egyik legkiegyensúlyozottabb és legszeretettelibb gyerek a csoportban, látszik, mennyi munka van a nevelésében. 

 11. NEM FÉL EGYEDÜL LENNI

A mentálisan erős ember élvezi az egyedüllétet is és képes tartalmasan eltölteni. Ezt az időt értelmes dolgokra használja, tervezget, belemerül abba, amit csinál. Élvezik a saját társaságát, a hangulata és boldogsága nem más emberekétől függ. Persze, szeretik a társaságot, de nem ez határozza meg, hogy jól érzik-e magukat.

EGYETÉRTEK: Vannak emberek, akik egyáltalán nem viselik el az egyedüllétet. Minden egyes percüket másokkal kell eltölteniük ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat. Minden este találkozó, egy kis vásárlás, csak hogy nyüzsgés legyen körülöttük. Ez az igény változik természetesen az életkorral, és egyre kevesebbet mozdulunk ki. A magány - még ha nagyobb családban is él  valaki - néha kell a léleknek!  Ez az idő csak a tiéd, alkalom az összegzésre, álmodozásra, tervezésre. Egy sokgyerekes, túlterhelt anyuka mesélte nekem egyszer, hogy minden hónapban egy napot arra szán, hogy hazamenjen a szüleihez. Mikor ott van, nem zavarhatja senki, alszik, pihen, lazul, hogy újult erővel térjen vissza a népes családjához. És ebben még a férje is partner. Jó, hogy van ilyen. És hogy az anyuka meg meri engedni magának, hogy egyedül legyen (leküzdve a lelkiismeret-furdalást, hogy ő ettől már nem jó anya többé.)

 12. NEM ÉRZI ÚGY, HOGY A VILÁG TARTOZIK NEKI

A mentálisan erős emberek nem érzik úgy, hogy bármi is járna nekik az élettől. Különösen a mostani gazdasági helyzetben tisztában vannak vele, hogy mindenért meg kell küzdeniük (jó fizetés, juttatások, kényelmes élet), és tesznek is érte.

EGYETÉRTEK: Én személy szerint mindig sokkal jobban tudtam értékelni azokat a dolgokat, amik nem csak úgy az ölembe hullottak, hanem meg kellett harcolnom értük. Egyetlen egyszer éreztem úgy életemben, hogy nekem valami jár, mert fiatal vagyok, és a ez a rákból való felgyógyulás volt. De rövid idő alatt megértettem akkor is: abszolút nem magától értetődő, hogy az embernek csak azért jár valami, mert gazdag, szép vagy éppen fiatal. 

13. NEM VÁR AZONNALI EREDMÉNYEKET

Legyen szó akár edzéstervről, fogyókúráról vagy egy új üzlet beindításáról, az erős ember tudja, hogy hosszú távra kell terveznie, nem várhat azonnali eredményeket. Lépésről lépésre halad, beosztja az energiáját, és az apró sikereket is értékeli. Tudja, hogy nagy változáshoz idő kell.

EGYETÉRTEK: türelem, kitartás (netán állhatatosság, értelmező szótár szerint: Következetesen kitartó (személy), aki ragaszkodik életét irányító gondolataihoz, elképzeléseihez, céljaihoz, elhatározásaihoz és szándékaihoz, kitart mellettük és nem változtatja meg őket egyik napról a másikra.), ezek még a vallások többségében is nagyszerű erények. Hát még ha több, mint hétmilliárd embertársunk vonatkozásában tekintjük ezeket a tulajdonságokat. Nem tartozik ugyan szorosan ide, de ha még az együttérzés is beállhatna a sorba, akkor nekem megvannak a favoritjaim, legalábbis érzések szintjén. Talán nem vitatja senki, hogy a türelem kevésbé népszerű manapság, amikor arra szocializálnak minket, hogy mindent azonnal szerezzünk meg, valósítsunk meg, éljünk át, stb.

Kérdés:
Szerinted valóban ezek a lelkileg erős ember tulajdonságai? Hozzá tudnál tenni valamit, vagy elvennél belőle? 

Félre fogadalmak, gyertek célok!

Ma egy éves lett a blog: pont annyi bejegyzés született benne tavaly, ahány évet számlálok. Véletlenül alakult így, és eredetileg sokkal többet terveztem írni, de másképp lett, és ez sem baj. Hálás vagyok minden olvasóért, aki betér ide. Az is jó érzés, hogy sokan voltatok bátrak megjegyzések formájában is leírni a gondolataitokat még rázós témák esetében is. Ti, akiket ismerek egész jól, és ti is, akikkel sosem találkoztam még, de megtiszteltetek a bizalmatokkal. Nagy köszönet érte!

Újévkor a legtöbben nagy fogadalmakat tesznek, óriási változtatásokra szánják el magukat az életmódjukkal, kapcsolataikkal, szokásaikkal kapcsolatban. Nem túl sikeres vállalkozás ez, az újévi fogadkozások általában kérészéletűek, egyébként sem biztos, hogy egyes évfordulókhoz vagy jeles napokhoz kellene kötnünk legfontosabb döntéseinket. Eleve belénk lesz programozva a meg-kell-csinálnom nyomasztó érzése, ami végül meghiúsítja a kivitelezést, vagy a halogatás tevékenységébe csap át. Az pedig megint csak a kudarc kezdete, pepitában. Így jártam a bloggal én is, mert nem körvonalaztam, mi is a célom vele. A segítés és információ átadása hívta életre, ez nyilvánvaló volt. De több téma volt a levegőben, melyek aztán "maradtak a fiókban".

A tapasztalatom most az, hogy hasznosabb konkrét célokat megfogalmazni, kicsiket első körben, amelyek a személyes fejlődésünket szolgálják, és amitől bölcsebbek, magabiztosabbak, elégedettebbek leszünk. Ezek segítenek a nehezebb feladatok végrehajtásában is. Boldogságról most szándékosan nem beszélek, egyetértek ugyanis azokkal, akik úgy gondolják, kevésbé tartós állapot, mint a belső békéé, a nyugalomé. Nagyon furcsa egyébként, hogy az emberek jórészt a fizikai síkon megjelenő dolgokra koncentrálnak a célok meghatározásánál, arra, hogy mit akarnak elérni munka, sport, hobbi területén. Azonban sokkal ritkábban hallani, hogy valaki az érzései között szeretne rendet rakni, vagy az életét hátráltató káros lelki tényezőktől akarna megszabadulni, esetleg egy rossz tulajdonságát levetkőzni, ami zavarja - tudatosan. Ez utóbbihoz igyekszem mankót adni ezekkel az írásokkal.

A célok kitűzésénél nem elég csak a vágyak szintjén az ábrándozásnál megmaradni (bár az se egy utolsó elfoglaltság, ha aztán tettel párosul), mert azok nagy valószínűséggel örökre vágyak maradnak. Jó szolgálatot tehet egy papírdarab vagy egy füzet lapjai, ezeket mostanában én is gyakran előkapom különböző helyekről, bár még mindig nem elégszer. Valamire gondolni, kifundálni, néha visszatérni rá gondolatban is jó, de valóság inkább abból lesz, ami testet ölt, amiről részletesebb terv jön létre. Mikor leírok valamit, és látom, hogy néz ki, kialakul bennem egy érzés, hogy akarom-e, tetszik-e az adott dolog. Pár nap múlva újra meg lehet nézni, ízlelgetni, barátkozni vele. És ha mégsem válik valósággá, lesz egy lenyomata legalább. Évekkel később érdekes lesz szembesülni azzal, mi is volt az elképzelésünk egy adott életszakaszban. Bizony nagy meglepetések érhetnek, de azok is mi voltunk. 

Az utóbbi időben sokféle társasjátékban vehettem részt, más-más társaságokban. Többségük önismereti volt, és nagyon élveztem őket. Az egyik játékban (EGO névre hallgat) a naplóírásra kérdezett rá a feladat. A kártyát húzó férfi felkiáltott: "Te jó ég! Szerintetek van még valaki, aki ilyesmire pazarolja az időt, hogy naplóírás?" Rájöttem, hogy milyen sok értékes emléktől és érzéstől fosztjuk meg magunkat, ha nem rögzítjük őket valamilyen módon. Erre a legkézenfekvőbb módszernek a gondolatok lejegyzése tűnik. A memóriánk olyan hamar kidob magából mindent, amit feleslegesnek ítél! És milyen kár érte! A személyiség fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárulhat az írás. És akkor működik a legjobban, ha ezt is konkrét céllal teszed.

Ma aztán ezen felbuzdulva elkészítettem a tavalyi évem öröm- és bánatnaplóját. Beleírtam havi lebontásban azokat az eseményeket, találkozásokat, élményeket, amelyekre feldob visszaemlékezni, és a veszteségeket is összegeztem őszintén. Abból is akadt néhány, köztük meglehetősen kellemetlenek, szorongást keltőek is. De ahogy méregettem a kész listát (nem lett összefüggő szöveg, és az nem is baj), észrevettem, hogy az örömteli dolgokból, még ha sokkal kisebb horderejűeknek is tűntek első ránézésre, lényegesen több volt. Még úgy is, hogy ez nem volt egy kiemelkedően jó év, sőt. Sok betegség, gyász és kudarc érte a környezetem.

Be kellett látnom, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni a hétköznapi boldog perceket. Mert szinte mindig valami grandiózus dolog jut eszünkbe, ha arról van szó, hogy mitől vagyunk képesek igazán elégedettnek érezni magunkat. Valljuk be, ilyen pillanatokból nincs és nem is lehet túl sok egy ember életében, ezért érdemes a kisebb örömöket és sikereket egy csokorba szedni, ebből lesz majd az elégedettség, a meggyőződés, hogy alapjában véve egész jól mennek a dolgok.

Néhány nappal ezelőtt egy újabb bensőséges élményben volt részem. Talán nem tévedek nagyot, hogy a társaság többi hat tagja is hasonlóképp érzett, ahogy belemelegedett a játékba múlt vasárnap. A Relativity társasjátékot próbáltuk ki, ami nem olyan régóta elérhető, magyar fejlesztésű, alapvetően az érzelmi intelligenciát fejlesztő, önismereti társas. Izgalmas kaland! Mint minden ilyen játékban, a titoktartás itt is köti a résztvevőket, így engem is. Nem áll szándékomban megosztani konkrét részleteket, de mindenkit biztatok, hogy próbálja ki az élményt, sok hasznos felismerés birtokosa lehet. Amiről viszont mesélhetek, hogy mely szavak tértek vissza újra és újra, amelyek akár a 2014-es évre is jellemzőek lehetnek, a Relativity egyes kártyái kapcsán megfogalmazott tanulságok tehát:

• élmény: tudatosan törekedni kell arra, hogy megéljük mindet, jót és rosszat egyaránt, ne csak hagyjuk megtörténni a dolgokat, hogy aztán még abban a minutumban még az emlékük is az enyészeté legyen
• rejtőzködés: jöjjünk ki a fényre! Ha soha nem mutatjuk meg magunkat másoknak úgy, amilyenek igazán vagyunk, senki nem fog megismerni, és nem adjuk meg még az esélyt sem arra, hogy értékes, őszinteségen alapuló kapcsolataink legyenek, akár családi, akár baráti, akár partneri viszonyról is legyen szó
• remény: ha ez nincs, az egyenes út a depresszióhoz, és bizony, dolgozni kell rajta, hogy ne hunyjon ki! Személyíségfüggő is, ki mennyire reménykedő típus, de egy biztos: ez az, ami nélkül szürke lesz és lehangoló az élet. Egy kis kapaszkodónak mindig kell lennie, az visz tovább...
• egyszerűsítés: sokszor túlbonyolítunk dolgokat, amitől szenvedünk, ami megnehezíti a mindennapokat. Ugyanazon téma napokig-hetekig-hónapokig való rágcsálása vagy a felette való kotlás helyett elkél néha egy kis spontaneitás, kalandra fel! 
• különbözés: nem biztos, hogy attól lesz valaki boldog, hogy beáll a sorba és a megfelelési vágynak engedelmeskedve illeszkedik be a környezetébe. Merj más lenni, bátor és merész!
• nagyság: fejezd ki, ha valakire felnézel, tiszteled vagy becsülöd azért, amit elért vagy amiből fel tudott állni... olyan ritkán adunk egymásnak az önbizalmat növelő visszajelzéseket, pedig ezek valójában apró építőkövei lehetnek az egészséges énkép néha napján azért düledező vagy megingó várának is!
• közösség: tartozni valahová nagyon felemelő és erőt adó érzés. Ugye, tudod milyen? Még felnőtt korban is érdemes törekedni rá, hogy minél több értékes közösség tagjai legyünk, ahol bátorítást kapunk, ahol akár a flow élményét is átélhetjük egy közösen végzett tevékenység során (a flow-ról egy korábbi, elgondolkodtató bejegyzés: ITT), egy csoportban lenni, ahol megosztható gond és öröm. Kevés ember érzi magát komfortosan, ha magányos. Most egyre inkább úgy látszik, hogy a világ robajától kicsit távol kerülni csak úgy lehet, ha egy elfogadó közösség része vagyunk.

Kérdések:

Mi lesz más, mint tavaly? Az élet mely területén szeretnél áttörő változásokat? Ha írnál (netán tényleg meg is írod) a saját, külön bejáratú öröm- és bánatnaplód/listád az előző esztendőre, melyik oldalon szerepelne több pont?

Hogyan dolgozzuk fel veszteségeinket?

Régóta foglakoztat a gyász és veszteségeink feldolgozásának témaköre. A napokban újabb könyvbe botlottam. Érdekes, mert a könyvtárban a hatalmas, lelki egészségről szóló polcról pont ezt a kötetet szúrtam ki, aminek a létezéséről se tudtam azelőtt.  

Gyógyulás a gyászból - ez a címe, és sok érdekes gondolatot oszt meg az olvasókkal. Így indít: "...azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt." Ugye, szerintetek is jó felütés? Ezzel egy időben a könyv egy ma már Magyarországon is elérhető csoportos gyászfeldolgozási lehetőségre hívja fel a figyelmet, amit valószínűleg én is kipróbálnék, ha nagyobb, vagy visszafordíthatatlan veszteség érne (ITT találsz róla bővebb információkat, ám jó tudni, ez nem a szokványos önsegítő gyászcsoportok egyike, amely az ország több településén elérhető). 

Nem hiszem, hogy a legmélyebb gyászt és traumákat képes az ember egyedül feldolgozni. Évtizedekig sajoghat vagy egyenesen égethet a be nem gyógyult seb. El lehet ugyan fojtani, az agy egy rejtett zugába lehet száműzni, de ahogy halad előre az élet, a nem kimunkált veszteségeink úgy kerülhetnek elő, mint csontváz a szekrényből. Az is szemléletes példa, és egészen tipikus: ha balesetet szenvedünk el, fertőzést kapunk, a testi épségünket veszélyezteti valami, azonnal tudjuk, mi a teendő, és hathatós orvosi segítségért folyamodunk. 

Ha elveszítünk valakit vagy számunkra valami nagyon fontosat (pl. abortusz, munkahely, létbiztonság, egészségünk, fiatalság, szexuális potencia elvesztése, elmulasztott tettek: számos dolog van, ami a gyász gyötrő érzése kísérhet!), vajon hányan fordulunk hezitálás nélkül olyan emberekhez, akik segítenek a lelkünket helyre rakni vagy megkönnyebbülni? (És nem feltétlenül profi segítőkre gondolok.) Keressük a lehetőségeket? Szerintem ritkán. Marad a sebek csendben történő nyalogatása, és nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, valahol a társadalom is ezt várja el. Ugye abban egyetértünk, hogy a lelki fájdalom olykor maradandóbb, mint a fizikai?

A másik oldalról az is igaz, és az előbb a társadalmi elvárás emlegetésekor erre utaltam, ha valaki már gyászolt vagy mélységesen csalódott és érzelmi hullámvölgybe került valaha, tapasztalhatta, hogy a környezete nem igazán tudott mit kezdeni vele. Sokan panaszkodnak arról, hogy a kollégáik, barátaik és nem ritkán még a családtagok is szinte leprásként kezelik őket, és megpróbálnak távol maradni a személyes fájdalomtól. Igen, ezzel önmagukat védik, hiszen szembesülni azzal, hogy "ez velem is megtörténhet" nem egyszerű. Félnek a saját és a gyászoló érzéseitől. Hárítanak, mellébeszélnek, elterelik a szót a veszteségről, vagy közhelyekkel intézik el, rövidre zárva az ilyen jellegű beszélgetéseket. Nincs jogunk megítélni a másik embert emiatt, de nem árt észben tartani, hogy veszteségek mindannyiunk életében előfordulnak, amelyekhez viszonyulnunk kell majd valahogy. A viszonyulásunkat pedig mi is a szüleinktől kapjuk, úgy funkcionálunk, ahogy azt tőlük tanultuk, lestük el. Lehet ezt is tudatosabban tenni szerintem, főleg érettebb korban, így később a negatív érzések nem itatják át a hétköznapokat. Megdöbbentő, hogy egész pici korából is fel tud idézni veszteségeket a legtöbb ember. Ez akkor derül ki, ha például írásterápiás vagy egyéb módszerrel előcsalogatjuk azokat a mélyen megbúvó emlékfoszlányokat. És ehhez nem kell sok idő, elég pár perc! (Most az ünnepek előtt csináltunk egy ilyet, és nagyon érdekes volt! Magam is elvégeztem a munkát, ami ezzel járt, és különös felismerésekre tettem szert. Erről hamarosan bővebben, már készül a terv, hogy ezt bárki kipróbálhassa. Rég be nem gyógyult sebeknek lehet viszlátot inteni, a remény szerint örökre.)

Azt veszem észre egyébként, mostanában nem sikk a negatív érzelmek kifejezése. Mindenhol a pozitív gondolkodást serkentő, a "szeressük-egymást-gyerekek" típusú képekbe és gondolatokba ütközöm, igaz, magam is teszek fel ilyeneket a blog nemrég indult Facebook oldalára. De igyekszem mellé helyezni a fájó érzésekre utaló sorokat, idézeteket, verseket is, mert ez is emberi, és - mint ilyen - hozzánk tartozik. Kicsit olyan, mintha ciki lenne ma a fájdalmainkat átélni és megmutatni a nagyvilágnak, pedig az örömön túl ez is összekapcsol minket! Mintha mindenki szupererős, szuperellenálló és rendíthetetlen kellene, hogy legyen... az erő azonban nem abban mutatkozik meg, ha elrejtjük gyengeségünket. Erős az, aki a fájdalmát, elesettségét és törékenységét is képes másokkal őszintén megosztani.

Említettem, hogy akár szakemberhez is lehet fordulni. Itt első körben nem pszichológusra vagy orvosra gondolok, hisz az is nagy félreértés a gyásszal kapcsolatban, hogy minden esetben depresszióhoz vagy valami kóros lelki betegséghez vezet. Az első időszakban a gyász kiváltotta lelki reakció intenzitását nem könnyű felmérni, hiszen például váláskor, egy szeretett személy halálakor, vagy ha valaki beteg lesz és egyáltalán nincs vagy kicsi az esély a felépülésére, a fájdalom, ürességérzés, az élet hiábavalóságának élménye bénító lehet, első pillantásra úgy tűnik, nem tartozik a "normális" kategóriába. De minden ember másképp dolgozza fel a hiányt, nincs két egyforma mód! Részben ezért is, hosszú időn keresztül nyugtatókkal elnyomni a fájdalmat egy alapvetően egészséges embernél, aki gyászol, hiba, mert nem ad lehetőséget a veszteség feldolgozására. És a gyászmunkát egyszer el kell végezni a léleknek, hogy az élet mehessen tovább.

Előfordul, hogy a környezet vagy egyéb körülmények sürgetik a veszteséget elszenvedő embert, hogy térjen vissza a régi rutinhoz, hogy dobja félre az érzéseit. Ez nem lehetséges. A leggyakrabban elhangzó mondatok, melyeket gyászolónak mondanak (a poszt elején megnevezett könyv írja le ezeket részletesen, én meg kommentáltam közülük néhányat):

• Ne légy szomorú! (Badarság, az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, esetleg irtózatos erőfeszítéssel el lehet takarni őket, csak hogy a környezetnek komfortosabb legyen, viszont ez kinek jó?)
• Pótold a veszteséget! (Ugyan, mivel? Mindenféle pótcselekvéssel, másik társsal, új háziállattal? Az ember általában egy konkrét személyt vagy dolgot veszít el, amiből a világon nincs még egy ugyanolyan, sokszor még hasonló sem! Kosztolányi csodálatos sorai jutnak eszembe a Halotti beszédből: "és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy")
• Gyászolj magadban! (Mi nem kérünk belőle, ez amúgy is olyan benső dolog, nem tartozik másra, netán még szégyelld is magad, amiért ilyen puding vagy! Erről már beszéltem, erő vs gyengeség kérdése.)
• Az idő mindent felold. (Nem, önmagában az idő semmit nem old meg. Ha cipeled magaddal a gyászod terhét, azt egyszer majd le kell bizony rakni, mert különben életed végéig útitársaddá szegődik, és azt nem szeretné senki. Nem leszel rosszabb ember, ha a gyászt feldolgozod, felejteni nem kell! Az emlékeket nem kell kitörölni, ez nem is lenne természetes.)
• Foglald le magad! (Azaz menekülj munkába, sportba, tevékenységekbe, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni! Sajnos, fel nem dolgozott gyász gyakran vezet függőséghez, legyen a vonzódás tárgya alkohol, tévé vagy drog, de megnyilvánulhat munkamániában, kényszerekben is.)
• Mássz ki a gödörből! (Hogyan? Megmutatod, vagy meghallgatsz? Vagy csak osztod nekem az észt?)
• Megértjük, hogy érzel. (Nem, senki nem értheti meg, te hogy érzel. Sokszor elbeszélnek egymás mellett az emberek, és nem ismerik fel, hogy a saját veszteségeik azok a sajátjaik, a legőszintébb jóindulattal se érezhetik át, mit jelent pontosan valakinek megélni az ős külön bejáratú, friss gyászát. A tanácsoknak se mindig van helye, sőt. A meghallgatás a kulcs ebben a helyzetben is, amire már többször hivatkoztam a korábbi írásokban.)
• Szedd össze magad! (Helyt kell állnod az élet minden területén, nem engedheted meg magadnak, hogy magad alatt legyél...)

A sor a végtelenségig folytatható lenne. Mesélhettem volna még a gyász szakaszairól is, vagy hogy mikortól tekinthető a gyász a normálistól eltérőnek, amikor már segítséget kell kérni, de ez mind egy későbbi bejegyzés témája lesz. 

Talán kissé ünneprontó voltam, hogy így karácsony táján nyúltam a gyász kérdéséhez, de az utóbbi napokban annyi alkalommal találkoztam a veszteséggel, melyet az emberek a közelmúltban éltek át, és olyannal is, amitől jó ideje nem tudnak szabadulni, hogy megszületett ez a cikk. A karácsony bizony nem mindenkinek az öröm időszaka.

Kérdések: 

Hogyan dolgozod fel a veszteségeidet? Van rá taktikád, túlélési stratégiád, vagy legyen úgy, ahogy történik? Mely életesemények váltották ki belőled a gyász érzését a legintenzívebben? Meg tudtál vele birkózni, vagy még ma is viszed magaddal?

Megtisztítom az auráját, hívjon még ma! - A lélek kezelésének hagyományos módja kontra alternatív lelki praktikák

A tegnapi komoly téma után kicsit mókásabb formában az egyik szívügyem következik, de a mai is fontos, sőt. Nagyon régóta meg szerettem volna írni ezt a bejegyzést, s hogy miért nem tettem, azt pontosan jellemzi az a mondat, amelyik egyik álmatlan forgolódással töltött éjjel úszott be a tudatomba, miközben azon gondolkodtam, miért is hanyagolok az utóbbi időben mindennemű írást. Pedig egyébként tudom, milyen jó érzés gondolatokat kiadni magamból, főleg ha értékes és gondolkodó emberek még el is olvassák azokat. A mondat így hangzott: "Bennem, aki annyira szerettem írni, most hallgat a múzsa." Persze, fennkölten szól, kicsit nagyképűen is hangzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából nagyobb önfegyelemre lenne szükségem e téren, pusztán ennyi az ok, amiért például a blog bejegyzései is igen szolidan szaporodnak. 

A mai poszt gerincét egyik kedvenc cikkem adja, amit időről időre elővarázsolok a kalapból. Nem titkoltan azzal a céllal is, hogy tompítsam az esetleges kirohanásaim esélyét, jelesül amikor azt látom, hogy sokan milyen bátran nyúlnak más emberek (gyakran kiszolgáltatott helyzetben levő védtelenek) lelkéhez, aminek egyensúlyát amúgy sem túl nehéz megingatni némi manipulációval. Történjék az szándékos vagy épp tudattalan indíttatásból.
A cikk 2011-ben jelent meg, interjú Pléh Csabával a pszichológia válságáról, és ma talán még időszerűbb: azt a jelenséget vizsgálja, hogy az emberek miért kérik inkább jós, asztrológus vagy mester segítségét a testi-lelki gyógyuláshoz. Mint mindenben, ebben is a mérték és az egyensúly a legfontosabb szerintem. És ez az, amit nem is olyan egyszerű megtalálni. Spiritualitás, alternatív gyógymódok, guruk vagy hagyományos gyógyászat?

Nem török pálcát egyik felett sem, de a cikk igazat mond. A lélektannak meg kéne ráznia magát, és talán nagyobb PR-ra lenne szüksége. Hogy az emberek tudjanak róla, a lelküket rábízni valakire, aki maga is dolgozott a sérüléseivel, az nem eretnekség. Valószínűleg kisebb eséllyel él majd a másik manipulációjának eszközével, ha bizalommal fordulunk hozzá. Elismerem, elsőre nem is olyan könnyű vállalkozás megtalálni a számunkra hiteles személyt.

Jósnő (forrás: http://www.show-must-go-on.com/)

Néhány hónapja bekapcsoltam a déli műsorsávban futó "sámános-gyógyítós" műsorok valamelyikét az egyik kereskedelmi tévén, és szigorúan azzal a céllal, hogy majd a blogon megosztom az ott hallottakat, bősz jegyzetelésbe kezdtem. Leírtam, milyen módszerekkel, szavakkal gyógyítanak egy ilyen csatornán. Meg vagyok róla győződbe, hogy teljesen mindegy, melyik műsort csíptem el épp, hasonlóan zajlik a többi is.

Jöjjön az idézet! Előre is elnézést, nem tudtam ellenállni a bennem lakó kisördögnek, és néhol kiegészítettem a mondatokat, így lett talán kicsit forgatókönyvszerű.

JÓS (aki mellélállásban híres átoklevevő is természetesen): Részletesen nyújtom a tisztánlátásomat - tiszta szívemből! (percenként ötszázért) Megnézem önt ától cettig! (már öt perce nem hívtak, teljesíteni kéne a napi kvótát, mert le fog szúrni a főnököm, a múltkor is milyen fejmosást kaptam) Mindent elmondok önnek, amire szüksége van az életben. Ilyen adás még nem volt soha Magyarországon, ahol a jós toll, papír és egyéb segédeszköz nélkül csakis a képességét használta volna! (nagyon ügyes vagyok, már anyu is megmondta, mikor ovis voltam: "tud valamit ez a gyerek... nem is tudom... olyan... tisztán lát!") Nincs ilyen szolgáltatás ma hazánkban! Most egyedül kávézzak, de tényleg? (fenyegető nézés, szemrehányás rezdül a hangjában, látványos, melldöngető rázása a bögrének) Nincs itt velem? Egyedül is lehet, de az nem célszerű! Ó, és itt van! (terebélyes művigyor)

TELEFONÁLÓ: Mária, 67. 

JÓS: Egyedül él ön?

MÁRIA: (zavartan) Nem igazán, együtt élek valakivel.

JÓS: (hű, ez nem jött be) Szóval párkapcsolatban van. Élettársával nincsenek meg jól, látom.

MÁRIA: De...

JÓS: (még egy baki, a fenébe, most már sürgősen gatyába kell ráznom magam, magabiztosan beszél tovább) A szeptember sorsfordító lesz. Három meg hat egyenlő kilenc. Igen! Nem jók az energiák ön körül! Öt, négy, három, kettő, egy (muszáj valamit kitalálnom, az a biztos, ha kérdezek) Mostanában van önnek betegsége? 

MÁRIA: Csak egy kis megfázás...

JÓS: Hát persze, nátha, influenza! Mi a probléma a jobb lábával? (kipróbálom, az majdnem mindenkinek szaggat néha, anyósom is mindig azt fájlalja) 

MÁRIA: Fáj egy kicsit ott fönn, de...

JÓS: Azt én látom! Öt, négy, három, kettő, egy (fene vinné ezt a némbert, hát semmiben nem tud egyet érteni, rontja a renomémat) Az auráját megtisztítom ... most! (indián kiáltást megszégyenítő hangorkán söpör végig a stúdión, az adás rendezői ezen a ponton elérkezettnek látják az időt, hogy a nem túl jól szereplő Máriát nemes egyszerűséggel lekeverjék a műsorból, és rögvest beúszik a képbe Eugenia képe és emelt díjas telefonszáma, aki akar, bizalommal fordulhat hozzá, titulusai alapján lélekterapeuta, tisztán érző, számmisztikus, és szintén utazik az átoklevevő bizniszben is, bár jósunknak így sem jelenthet jelentős konkurenciát. Jósunk pedig nagy beleéléssel folytatja) Fél tőlem, retteg? (sátáni nézés, a kamera szuggerálása) Nem baj! Ha szüksége van rám, hívjon! Nem akarok egyedül kávézgatni itt! (drága a műsoridő) Kollégáimat is bátran keressék, három évre előre jósolnak, ma különleges nap van! (naná, hogy velem nem érnek fel) És engem is hívjanak. Részletesen elmondom, amit tisztán látok. Mivel tisztán látóként születtem. Ezt nem lehet megtanulni. Ezt a képességet egyik iskolában sem oktatják. Hol van?

Idáig az egyik történet. A másik egy kimondottan manipulatív "gyógyító" volt a tévében, egy másik csatornán. Gondolom, ezt tanítják nekik, mit kell mondani, hogyan kell viselkedni a guru szerepében. Hogy itt mennyire képzett emberekről van szó, azt jól mutatja az az évekkel ezelőtt olvasott cikk is, amiben - jól emlékszem - arról volt szó, hogy az egyik ilyen tévés sztárjós főállásban egyébként vécés néni a nagy pesti éjszakában. Ami a fent nevezett jós munkamódszerét illeti, határozottan a tudattalan félelemkeltés eszközeivel dolgozott, ebből ragadtam ki néhányat a teljesség igénye nélkül. 

JÓS2: Rossz testhelyzetben van, érzékelem. Sok negatív dolog történt önnel az utóbbi időben, tudom. Nehéz volt önnek, de nem az ön hibájából történt így. Van megoldás, van kiút. Engedje meg, hogy megszabadítsam ettől a tehertől. Most jött el az idő, hogy változtasson az életén, hogy végre kitörjön ebből a negatív spirálból. Szabaduljon meg a visszahúzó erőktől, a mocsár, amibe belelépett, lehúzza önt. De én - segítek! (eddig a csalogató szöveg, már ez is mennyire szuggesztív, szinte bemeséli az embernek, hogy mennyire rossz is neki és milyen kilátástalan helyzetben van, és ne feledjük, pont ők a célközönség: az elesettek, a gyengék, a lelki betegek!)

Ezután kettes számú jósunk percenként megjavítja egy-egy telefonálónak az életét. Piroskának pénzenergiát küld, mivel egy női szellem tapad rá, ami blokkolja a pénz szabad áramlását. Probléma egy szál se! Egy mozdulattal megtisztítva! Jön Erzsébet, akin iszonyú erős rontás van, mert egy középkorú nő orrolt meg rá, ami az anyagiakat kedvezőtlenül befolyásolja, de láss csodát, a pénzenergia megindult! Erzsébet jól döntött hát! 

Némi ingatisztogatás következik, de hősünknek nem akar újabb halacska a horgára akadni. Előveszi még jobb modorát, és sejtelmes hangon duruzsolva mondja: 

Várom önt, akin nagyon erős rontás és átok van! (csak jelzem, ez már a bicskanyitogató manipulálás kezdete) De most megszabadítom önt! Szeretne-e kilépni ebből az állapotból? Vagy már annyira megszokta, hogy azt mondja, mindegy, beletörődött. Nem szabad feladni! Mert van másfajta élet, önnek is! És az ingám azt jelzi, hogy van a képernyő előtt olyan, akinek igenis nagy szüksége van a rontáslevételre! Mert nem kis összeg várományosa. Ez a személy ott ül a tévé előtt. És az ingám jelzi, hogy ez a személy fel fog hívni! Leveszem róla a több generációs átkot. Az átok leblokkolta az energiáit. Lehet, hogy ön a következő hívó?

Hát, kedves jós úr, én biztos nem. Sosem fogom felhívni önt, inkább dolgozom magamon és az életemen, hogy a dolgok jobbra forduljanak, és erre hívom fel szíves figyelmét másoknak is. Én erre esküszöm. Próbálom nem szabotálni az ön szerteágazó tevékenységét... na jó. Egy kicsit azért mégis. Például ezzel az írással is.

Humort félretéve: akinek nincs kedve elolvasni a fent említett Pléh Csaba-cikket, azok kedvéért néhány sorban kiemelem az ott megfogalmazottak lényegét. A fenti "szakemberek" jócskán visszaélnek az embereknek azon vágyával, hogy sokszor évek óta húzódó problémáik egy suhintásra eltűnjenek. A ma embere mindent azonnal akar. És ez többé már nem csak az anyagi javakra vonatkozik. Úgy képzeli, a lelki megnyugvás is könnyen elérhető, megvásárolható. Sajnos nem! Amiért ezek a mesterek mégis nagyon sikeresek tudnak lenni, az még csak nem is átlagon felüli empátiás készségük. Többször találkoztam már erősen nárcisztikus, a félisten képében tetszelgő "tanítókkal", akiket megbűvölve, tátott szájjal hallgattak az emberek. Pedig egy cseppnyi kedvesség nem szorult beléjük, leginkább saját nagyszerűségüket hangoztatták. A jósok módszere pedig azon alapul, hogy általánosságokat fogalmaznak meg, kérdésekkel irányítanak. Popper Péter pontosan azért nem hitt az asztrológiában, mert gyakorló pszichológusként tudta, hogy bárkiről képes látatlanban is olyan kétoldalas jellemzést kiadni, amelyből az illető magára ismer. Tele van az élettörténetünk hasonló vonásokkal, több bennünk a közös, mint gondolnánk! (Ezért működnek olyan jól, és hatnak hatalmas gyógyító erővel egyes csoportterápiák.)

Ami még jellemzően az alternatív utak felé tereli a gyógyírt kereső embert, az az, hogy társadalmunkban, ha valakiről kiderül, hogy pszichológushoz jár, félő, hogy megbélyegzi a környezete. Még a hozzá közel állók előtt is sokan titkolózni kényszerülnek. Ha nem vagy képes egyedül megoldani a gondjaidat, hamar rád sütik, hogy igazán gyenge vagy, és megvetnek vagy szánnak. 

Az emberek ettől való félelmükben, illetve a szégyen miatt is, hogy valami nincsen velük rendjén, mindent bevetnek. Az ún. self-help (önsegítő) könyvek széles skálája hozzáférhető a piacon, sokat fogyasztok belőlük én is. Ezekkel csak az a baj, és ezt magamról tudom, hogy miközben olvasom, gyakran érzem úgy, hogy most aztán kincsre leltem, minden szó megtalál, nagy aha-élményeim vannak, de ha nem fogadom meg a jó tanácsokat, vagy az olvasottak hatására nem kezdek változtatni a dolgokon, a problémák nem tűnnek el. És a nem-cselekvés még bűntudatot is okozhat. Hisz tudom, mit kellene tennem, most olvasom, és mégse azt csinálom, ez őrület! Az egész self-help mozgalom akkor ér valamit, ha a tudást a gyakorlatba is át tudom ültetni. Nemcsak olvasok, beszélek, merengek róla, hanem cselekszem!

S még egy ok, amiért virágzik a "lélekkúráló iparág". A pár napos tanfolyamok, jóslatok, lélekelemzések abba az illúzióba ringatják az embereket, hogy a válságukat valamilyen külső erő kiválóan fogja kezelni, feloldja. De aki ebben hisz, egy idő után csalódnia kell, hisz a legritkább esetben működik. Vagy ha mégis, az ember egy bábbá válik, aki taszigálódik az egyes tanok és iskolák között, és nem lesz ura a saját életének. Szóval, ez is nagy veszélyforrás, az önállóság elvesztéséé, amivel érdemes számolni.
Ezek tükrében fogalmazom meg a mai kérdéseket.

Kérdés.

Kik számodra hiteles gyógyítói a léleknek? Van valamilyen pozitív vagy kellemetlen tapasztalatod bármelyik oldalról is? Igénybe vennél-e, vettél-e valaha a lélekkel foglalkozó szakember segítségét?

Én megmondom neked a tutit, de meg ám!

Manapság olyan világot élünk, ahol mindig mindenki jobban tud mindent a másiknál. Azon kevesekre pedig, akik kilógnak a sorból, furcsa szemeket meresztgetnek a többiek. Az igazi mindentudó mesterek, guruk, életmód tanácsadók, szellemi vezetők gombamód teremnek, az őket követők száma is rohamosan emelkedik. A tanítók szava egy ideig szent, de amikor ezek a szavak mégsem bizonyulnak időtállónak és minden esetben igaznak, melyek gyógyírt jelentenének az egyén igencsak konkrét és egyedi megoldásokat igénylő (magánéleti, munkahelyi, egészségi, spirituális stb.)  problémájára, legtöbbször elkövetkezik a kiábrándulás. És egy másik tan vagy eszme felé való fordulás, netán egy új, saját módszer kialakítása, hogy aztán azt követhessék megint a többiek. Akik ugyancsak válaszokat keresnek.

Hogy is működik ez az egész, illetve közelebbről: miről is akarok ma írni? Olyan idők járnak, hogy más nagyobb eséllyel jobban tudja, milyen színű és fazonú ruhákat kéne viselned, hogy igazán magad, sőt, ami még ennél is fontosabb: hogy trendi és hódító démon és meggyőző karakter legyél. Más jobban tudja azt is, mit egyél, hogy egészségesebb, hosszabb, kiegyensúlyozottabb élet birtokosa lehess. Mit olvassál, hova menjél, mit csinálj a szabadidődben, hogy boldognak mondhasd magad (és vajon ez egyenlő azzal, hogy annak is tudd magad? Hogy az egész ne csak látszat legyen, a külvilágnak szóló, talmi csillogás?) Mit kenj az arcodra, hogy elrejtsd a bőrhibákat, melyek mindegyike üzenet jellegű. Még jó, hogy nem akarod, hogy mások előtt nyitott könyv legyél.

A véleményem az, hogy még sosem voltak ennyire  magányosak az emberek, mint ma, amikor elvileg viszonylagos bőség van mindenből. Persze ez sem mindenkinek.

A jelenség, amit ma górcső alá szeretnék venni, az az, hogy miért is szeretünk jobban úgy általában mások életével példálózni és behatóbban vizsgálni embertársaink sorsát, ahelyett, hogy a magunkét helyeznénk előtérbe. Sokszor úgy érezzük, a saját életünket, lelkünk igazi valóját óvni, rejtegetni kell. Az életünk tele botlásokkal, bukásokkal, szégyennel. Hogy ezek valóban rejtve maradhassak, hogy ne törhessenek a felszínre, érzünk olykor késztetést foglalkozni kényszeresen mások életével és tisztelet azon kevés számú kivételnek, aki ezt ki tudja kerülni. Az, hogy miért is akarjuk, hogy ezeket a nemszeretem dolgokat, jellemvonásokat jótékony homály fedje, számomra nem kérdéses: az elfojtásuk legalább ugyanannyira annak szól, hogy a környezetünk ne tudja meg, mint annak, hogy nekünk magunknak ne kelljen velük foglalkozni.

 A dolog hátterében természetesen ott munkálhat az összehasonlítás vágya is: ha más nagyobb bakot lőtt vagy látszólag szokatlan, bizarr módon oldott meg az életében bizonyos kérdéseket, akkor én vállon veregethetem magam és mondhatom, hogy akkor én nem is voltam olyan rossz vagy béna az ügyeim rendezésében, még ha megkérdőjelezhető módokat választottam is külső és a belső világomban dúló konfliktusaim feloldására, viszonyaim bonyolítására. És ez egy kis megnyugvást ad. Az is igaz, hogy a hibákat, félresiklott döntéseket és tetteket hamarabb kiszúrják a mások életében vájkáló csápjaink, mint azt, ami követendő, ami megfontolásra érdemes, ami példa értékű. Így vagyunk összerakva.

A mások életében való kutakodás, a tanácsadás kényszere, hogy mi mondjuk meg a környezetünkben lévőknek a tutit, ahogy a poszt címe is sugallta, illetve annak a hangoztatása, hogy mi kívülről jövő megoldásokkal vagy javaslatokkal rendbe tudjuk tenni a másik életét egyes irányzatok szerint egyenesen kártékony, és én is úgy gondolom, hogy ha ezt egy meghatározott szinten túl már nem a segítő szándék vezérli. Ekkor van a bibi, ha azért érdekesebb a mások sorsa, mert valaki rosszindulattal van tele. Sajnos ebben sincs hiány.

Egyébként is, mostanra - és itt jöjjön egy kis önfeltárás -, eljutottam oda, hogy a legritkább esetben adok tanácsot.

Ebben a rogers-i szemlélet volt a segítségemre, amely rádöbbentett, hogy egy segítőnek, de akár egy barátnak is a melléállás és a kísérés a legfontosabb szerepe, nem pedig az, hogy a mi szemszögünkből okosnak tűnő tanácsokkal terelgessük a másikat. Ha csak valaki kimondottan nem ezt kéri tőlünk vagy nagyon gyámoltalan, esetleg olyan krízist él meg, ami beszűkíti a gondolkodását és nem képes dönteni. Ebben az esetben is azonban legfeljebb csak azt tudom elmondani, hogy én a mostani eszemmel és élettapasztalatommal mit tennék, és több lehetőséget felvázolva megoldási módozatokat nyújthatok. A megvalósítás viszont már nem az én reszortom, az a másikra vár, aki lehet, hogy szöges ellentétét cselekszi majd, amit javasoltunk, és az ő szempontjából ez így helyes.

Arról szeretnék még említést tenni, ami egy nem is olyan régi ráébredésem eredménye. Alkalmanként önismereti társasjátékot vezetek (Identity néven fut és egy magyar pszichológus találta ki), és egész sokat dolgozom különböző csoportokkal (beleértve nyelvi csoportokat is).

Azt látom, hogy az embereknek nagyon nehéz olyan típusú mondatokat megfogalmazni, amelyekben ún. én-üzenetek vannak, tehát a saját szempontjukból megformált közlések, például: "Az én életemben..., Nekem ezt azt jelenti, hogy..., Számomra...., stb. Gyakrabban nyilvánulnak meg úgy, hogy: "Minden ember..., Mindnyájan tudjuk..., Ez mindenkinek probléma..., Azt szoktuk mondani..., Sokan úgy vélik..., stb. Ilyenkor szerepköröm szerint mindig figyelmeztetnem kell a résztvevőket, hogy csak a saját nevükben beszéljenek, ami ez sokszor szinte legyűrhetetlen akadályt jelent. Nyilván benne van az is, hogy ha így fogalmazunk, egyfajta sorsközösséget élünk át a többiekkel, de eredendően csak arról tudunk első kézből beszámolni, visszajelzést adni, ami bennünk van. Hogy a másikban mi van, az csupán feltételezés. Ami nekem gond vagy öröm, az a mellettem ülőt lehet, hogy hidegen hagyja, vagy semmilyen saját érzése nincs azzal kapcsolatban. Aztán gyakran előfordul az is, hogy nem értem, miért rágódik valaki egy adott dolgon annyit, amin nekem eszembe se jutna fennakadni.

Egy megmosolyogtató kis történetet szeretnék még elmesélni itt a végén. Tavaly részt vettem egy jógaközpont megnyitóján, és ott mindenféle emberrel és csodabogárral összehozott a sors. Külső szemlélőként és a lelki egészséggel kissé földhözragadtabb módon foglakozó emberként ültem az egyik sarokban, és láttam, hogy az egyik "kolléga" néhány perc leforgása alatt ingával kilengette a sorsát a mellettem ülő szerencsés (avagy szerencsétlen) delikvenseknek. Legtöbbjük persze nem igényelte ezt a fajta rögtönzött "tanácsadást", csak néztek bamba képpel, de az inga lengett bőszen, s mondott egyet s mást, kinek cifrát, kinek kevésbé. Bár elég erősen tiltakoztam, én se maradtam ki végül a szórásból. Két perc alatt egy egész életre szóló tanács terhe került rám a szakmája iránt igen nagy elhivatottságot érző ingásember jóvoltából. És nem szerettem ezt. Nem akartam ilyen jellegű tanácsot hallani az életemről. Az életem nagy eseményeinek alakulásában jómagam veszek részt, én alakítom (jó, talán néha a véletlen is kicsikét), és hogy nekem, mi a jó és mi nem, nálam nem tudhatja jobban senki más. S mivel hiszem, hogy ez minden ember esetén így működik, erre próbálok meg ráébreszteni mindenkit. Bátorságra, hogy dolgokat egyes szám első személyben mondjunk ki, és a megélt élet is ilyen legyen. És ha már mások életét vizsgálgatom, abból a mintákat és a megoldási módokat lássam meg, amelyekből néhányat talán majd adaptálni fogok egyszer a saját házam táján.

Kérdés:

Szereted, ha megmondják neked a tutit? Milyen érzés, ha kéretlenül tanácsolnak neked valamit, és milyen, amikor kéred? Kitől fogadod el, mi hat rád meggyőző erővel? (gondolj a poszt elején leírtakra, kinek/minek hagyod, hogy befolyásoljon)

Mennyire érdekel mások élete? Tudsz-e gyakran én-üzeneteket megfogalmazni és nem csak általánosságokban beszélni?

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 

Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 

Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.

A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.

Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.

Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat." 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:

Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 

Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?

A család mint megtartó erő

Azt hiszem, ahogy a világ fejlődési üteme gyorsul és amilyen tempóban  változik minden, ami biztos alapokon nyugvó tényezőnek tűnt eddig a mindennapi életünkben, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a család funkciója, a benne betöltött szerepeink, feladataink, a számunkra nyújtott biztonságérzet hogyan módosultak az elmúlt évtizedekben. 

Nem célom a minősítés, nem akarom kijelenteni, hogy egyértelműen rossz az az irány, ami felé a család társadalmi szinten mint egység halad, de nem lehet tagadni, hogy a válások, csonka és ún. "patchwork" családok száma lassan meghaladja a kiegyensúlyozott, kellően óvó légkört biztosító családokét. 

(Álljunk meg egy pillanatra! Mi is az a patchwork család? Azonnal mondom: a foltvarrásra utalva, ahol sok-sok különböző szövetből lesz a végén egy szép ágytakaró vagy egyéb alkotás, az olyan családot nevezik így, ahol többnyire elvált szülők újraházasodásából kialakult új egységet jön létre közös döntés alapján, és a felek gyerekeket is hoznak a családba. A magyar nyelvben gyakoribb "mozaikcsalád" néven hivatkozni az ilyen formára.)

Andrea Altkuckatz festőnő alkotása: Patchwork család címen 

 

Két évvel ezelőtt láttam az egyik reggeli beszélgetős műsorban egy rövid beszélgetést egy vezető beosztásban levő katolikus pappal, aki egészen emészthető formában tárta fel az okokat, ami a családi élet válságát előidézte. Merésznek találtam, hiszen nyíltan kudarcról, elhibázott életekről, döntésekről beszélt. Ami tetszett, hogy nemcsak a hívők szempontjából járta körül a kérdést, és nem tagadta a tényt, hogy manapság már az egyházi esküvőt kötők között is egyre több a szétszakadt kapcsolat. Úgy általában mondta el a véleményét arról, miért került ilyen helyzetbe a család mint intézmény (ez nem hangzik túl jól, de ilyesféléről volt szó). 

Ismeretes, hogy még száz évvel ezelőtt is sokkal szorosabb viszony fűzte egybe a családokat, igaz, különböző társadalmi rétegekben más-más volt az indíttatás. Ha a földet művelő családokra gondolunk, ott nem volt ritka, hogy a közösen végzett munka miatt több generáció tagjai éltek egymáshoz közel, nem ritkán egy portán osztozva. Persze ez nem feltétlen érzelmi köteléket jelentett, de egyfajta védőhálót minden bizonnyal nyújtott a tagoknak. Nem vesztették el a lábuk alól a talajt, pontosan tudták, hová tartoznak. Voltak gyökereik. A fiatal együtt élt az időssel, nem veszett el örökre az öregek bölcsessége, akik át tudták adni megszerzett élettapasztalatukat, emlékeiket. Volt valamilyen kapcsolat a nemzedékek között, aminek szerintem óriási identitásformáló ereje is volt. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy nagyjából tisztában voltak vele, honnan jöttek, kik ők. 

Nyilván akkor sem volt minden tökéletes, mint ahogy talán a emberiség történetében soha semmi nem az, de eggyel több esély volt tudni, hogy az ember ki is voltaképp. Manapság a távolság és a kor, amiben élünk, jobban elválasztja egymástól a családtagokat, de mi magyarok még mindig egészen jól állunk benne a romló statisztika ellenére, én ezt gondolom. Fontosak nekünk az ünnepek, és ha azokban a családokban, ahol törekszenek a kiegyensúlyozott, harmonikus a családi életre, a minőségi idő megélése a szeretett személyekkel továbbra is fontos szerepet játszik. Nemcsak a gyerekekkel, de a szülőkkel, nagyszülőkkel ugyanúgy. 

Ilse Biberti könyvére hivatkoztam már, nagy hatást tett rám nemrég, ezért most megint utalok rá. Mikor Ilse szülei leestek a lábukról és némi gondolkodás után felvállalta, hogy gondoskodik róluk, akkor döbbent csak rá, hogy valójában nem ismeri őket, azt se tudja kik ők, mit szeretnek. Nem tud a múltjukról, örömeikről-bánatukról semmit, mert sosem figyelt oda rá. És ezt igyekezett tudatosan bepótolni, amíg még tehette. 

A Youtube-on hallgattam egy szép számot pár napja, és alatta a hozzászólásokban egy amerikai férfi megjegyzését olvastam. Bánatát fejezte ki, mert rákban szenvedő édesapja kedvenc zenéje volt ez. Utána leírta, mennyire sajnálja, hogy hat (!) éve nem látogatta meg, az ok szinte banális: messze laknak egymástól. Ez Amerikában teljesen szokványos, a családtagok jó, ha hálaadáskor összejönnek ünnepelni, és a kapcsolattartás kb. évi egy találkozóban ki is merül. Ők így szocializálódtak, nekik így jó (?) Mégis azt érzem, csak lógnak a levegőben, és ha minden generáció ezt a mintát látja, ez válik egyértelművé, és a nagy önállóság-hirdetésben elveszítenek egy fontos mankót, ami segíthet, ha szorult helyzetbe kerülnek.

Kissé csapongok, de visszatérve a fent idézett tévés riportra, a pap arra utalt, hogy a család nem önmagától és nem az egység szintjén szenvedett csorbát, nem ez okozta a galibát. Az egyének nincsenek tisztában magukkal: nem tudják, mit várnak az életüktől, a családalapítást sokan pusztán kipipálandó feladatnak tartják, és az önismeret teljes hiányával vágnak neki ennek az egyik legnagyobb erőfeszítést igénylő életfeladatnak, amikor egy párból a gyerekek érkezésével igazi család válik. Arra intett tehát mindenkit, hogy alaposan gondolja át, mit szeretne, kivel és mikor, milyen célokkal. S ha a döntését meghozta, az első kudarcnál ne adja fel, harcoljon azért, hogy a családja egység maradhasson. Rázós dolog, a válás is sok esetben indokolt, mindig aktuális téma, beszélünk még róla.

Hadd mondjam el, milyen érdekes a felállás a világ másik felén. Vietnámban helyi idegenvezetőnk meghívott a nemzeti ünnepükön a családjához, hogy lássuk, milyen is egy autentikus nagycsalád arrafelé. Mert több generáció él együtt, sokszor egy fedél alatt, ez esetben négy nemzedék képviselői. Ebédre hívtak, s bár ott a vendéglátás alatt egészen mást értenek, mint itt, érdekes volt betekintést nyerni, hogy is élnek. A tizenéves fiatalok (még egybekelés előtt) büszkén mutatták meg a félkész "hosszúházat", ahol a nagymama mint leendő házi cseléd is kis szobácskát kapott. Az idősek, akik már megették kenyerük javát, háttérbe vonulnak és csendes figyelemmel és alázattal segítik az újabb családtagokat. Az ebédet is ők szolgálták fel. A gyerekek ott vannak velük (egy édes dundi csecsemőt a kezembe is adtak, nem igazán törődtek vele, hisz "csak" lány), és a sok-sok családtag együtt tölti az ideje java részét. 

Végezetül vizsgáljuk meg, mint mond a lélektan a család különböző funkcióiról!

Reprodukciós funkció: ami a társadalom utánpótlását, biológiai újratermelődését biztosítja. A gyermekszülések száma a fejlett országokban lecsökkent és ennek következtében a családi élet funkciója is megváltozott. A fejlődő országok ezzel szemben napjainkban túlnépesedési gondokkal küzdenek. 

Gazdasági és fogyasztási funkció: a pásztorkodó, az agrár és kézműves társadalmakban a mainál jóval erősebb volt a család gazdasági szerepe. Napjainkban előtérbe került a családokban a tágan értelmezett fogyasztás (közös tévézés, kirándulás), a szabadidő eltöltése.  

Szocializáció: a család rendkívül fontos szerepet tölt be az értékek közvetítésében. A család adja át a normákat, itt tanulják meg a gyerekek azokat a szerepeket, amik alkalmassá teszik őket arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. A család szocializációs szerepe a fogyatkozó idővel egyre szűkül, különböző társadalmi intézmények léptek be helyette, például iskola, óvoda, bölcsőde, ahol a gyereke idejük nagyobb részét eltöltik, míg a szülők pénzt keresnek. 

Felnőttek pszichés védelme: ez szerintem nagyon fontos (kellene, hogy legyen, de nagyon gyakran abszolút hiányzik)! A család erős érzelmi köteléket jelent tagjai között. Olyan szükséglet, ami hiánya esetén válságba sodorhatja a családot. Jó működés esetén a család segít az iskolai, munkahelyi sérelmek, kudarcok feldolgozásában, csökkenti a feszültséget. A munkahely és a család elkülönülésével a család egyre inkább intim közösséggé, a magánélet centrumává válik.

Kérdés: 

Szerinted milyen az ideális család, már ha létezik? Mi a család legfőbb szerepe számodra? Valamilyen irányba változik még a "trend", teszem azt, az elkövetkezendő ötben évben? Ha igen, merre, hogyan?