Lelkileg erős ember: te az vagy?

Tavaly ősszel jelent meg egy érdekes, a lelkileg erős emberek alapvető tulajdonságait összefoglaló cikk az interneten, melyet az amerikai Amy Morin jegyez. A hölgy kórházi szociális munkás és író az adatlapja szerint, a cikk eredeti, angol verzióját itt találjátok. Érdemes inkább azt olvasni, ha tehetitek, mert a fordítás mindig torzít valamennyit a szerző gondolatain. (Főleg ha - mint a mostani - eléggé elnagyoltra sikerült, bocsánat érte.) 

Mindenesetre a cím így szól: 13 dolog, amit a lelkileg erős ember elkerül...

Az írás nem minden pontjával értek egyet, ezért is teszem közzé a blogon, hátha együtt kiokoskodunk valamit, és hozzáadunk valamit. Ha írtok véleményt, hozzászólást, nagyon jó lesz, mert az utóbbi időben nem posztoltam semmit (megvolt ennek is az oka: a világ másik felére költöztem egy időre, és az első hetek az alkalmazkodással teltek.) 

Az is fontos szempont szerintem, hogy a mentálisan erős ember minden kultúrában mást és mást jelent. Nekem ez a cikk nagyon amerikai, és az érzékenyebbre sikerült magyar lelkemmel nem minden emészthető benne. (Mondom ezt úgy, hogy ebben az ázsiai országban, ahol élek, már sokadszor mondják nekem és nem csak az itt élők, milyen erős vagyok...)

Míg egy amerikait az önérvényesítés, a kifelé sugárzott magabiztosság és a saját célok és tervek megvalósítása motivál elsősorban, és nagy ívben tesz a többi embertársára, az lebeg a szeme előtt, ami NEKI JÓ, egy kelet-európainak még mindig a mélyen megélt érzéseinek sokasága lesz a belső mozgatórugója, és jól is van ez így. Ami engem illet, örülök, hogy oda születtem ahová, mert megélhetem, milyen az, igazán törődni a másikkal, és nem felszínesnek lenni. Meglep, hogy így látom magunkat? Pedig ez most hatványozottan így van, miután legalább nyolc különféle nemzet fiaival s lányaival dolgozom együtt, van hát összehasonlítási alap. (Ugye mondanom sem kell, hogy a kollégák közül a lengyelek lettek a legjobb barátaim? Nagyon hasonló a lelki beállítódásuk, neveltetésük, a történelmi gyökereik a miénkhez, legtöbbször félszavakból is értjük egymást, és a humorunk is közös.)

Lássuk, ki az, aki Amy Morin szerint igazán erős!

1. NEM PAZAROL IDŐT AZ ÖNSAJNÁLATRA

Mentálisan erős embert soha nem fogsz látni a körülményei miatt sajnálkozni, vagy azon a tényen bosszankodni, hogy valaki rosszul bánt vele. Ő már tudja, hogyan vállaljon felelősséget a tetteiért, illetve a lehetséges következményekért. Tisztában van azzal is, hogy az élet nem mindig igazságos. Ha kellemetlen vagy rossz helyzetbe kerül, azt mondja: "Na, jól van." vagy egyszerűen csak: "A következőt!" (gondolom nehézséget)

NEM ÉRTEK EGYET: Az önsajnálat nagy dózisban adagolva VALÓBAN káros, sőt néha kóros. Sok ember szenved tőle, mégsem tesz ellene semmit. Manapság népbetegséggé nőtte ki magát a panaszkodásra való hajlammal együtt. De! Azért néhanapján mindenkinek joga van ahhoz, hogy kicsit sajnálja magát, ha elkámpicsorodik. Ha folyton kíméletlen vagy önmagaddal, tartod magad, és nem engeded meg, hogy erőtlen legyél, akkor a többiek szemében te leszel a bevehetetlen bástya, aki soha nem mutat gyengeséget, így nem is omolhatsz össze soha. Pedig nem létezik olyan ember, akivel ez ne történne meg olykor. Vannak élethelyzetek, amikor a gyengeség az egyedüli túlélési mód.

2. NEM ADJA ÁT AZ IRÁNYÍTÁST 

A mentálisan erős ember nem hagyja, hogy más kontrollálja őt vagy felülkerekedjen rajta, mert tudja, hogy ő irányítja a tetteit és érzelmeit és ő választja meg azt is, hogyan reagál, milyen érzéseket táplál egy adott szituációval kapcsolatban. 

NEM ÉRTEK EGYET: a cselekedeteidet tényleg csak te irányítod, rég rossz, ha mások teszik helyetted, de ez sem ritka (van a világon számos hely, ahol ez a pont nem ennyire egyértelmű, gondolj csak arra, milyen jogai vannak a nőknek az arab világban...) Viszont az érzelmek pont attól érzelmek, hogy nem tudjuk őket irányítani! Maximum elnyomni, elfojtani. Hogyan kényszeríted magad például, hogy ne legyél szerelmes, ha minden sejted egy valakiért bizsereg? Ha gyászolsz, hogyan tudod meggyőzni magad, hogy ne fájjon? Ha bántottak, a félelemnek és szégyennek azonnal megálljt tudsz parancsolni? Sajnos nem. Egészséges lelkületű ember erre nem képes.

3. NEM TART A VÁLTOZÁSTÓL

A mentálisan erős ember nem próbálja meg elkerülni a változásokat, lelkes és nyitott rájuk. A legnagyobb félelmük nem a bizonytalanságból származik, hanem hogy valami ugyanolyan marad. A változás és a bizonytalanság az ilyen embert arra sarkallja, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: kicsit mindannyian félünk a változástól, legyen az munkahelyváltás, válás, új tevékenység, amiben nincs tapasztalatunk. A különbség ott van, hogy vannak emberek, akik a félelmeiket legyűrve is bele fognak vágni az újba egy jobb jövő reményében. Nem tudom, miért kell ennyire rettegni kimondani, hogy mindannyian félünk. Egyik elismert pszichiáterünk mondta, hogy ha nem félsz semmitől, az már az elmebetegség kategóriájába tartozik. És ez nagy valószínűséggel igaz. A félelem már az ősidőkben is az ember túlélését szolgálta.

4. NEM PAZAROL ENERGIÁT OLYAN DOLGOKRA, AMELYEKET NEM TUD MEGVÁLTOZTATNI

Nem hallasz mentálisan erős embert sokat (!) panaszkodni például egy elveszett csomag vagy dugó, legfőképp pedig más emberek viselkedése miatt. Az ilyen ember hamar felismeri, hogy vannak helyzetek, amikor az egyetlen dolog, amit befolyásolni tud, az a hozzáállása.

EGYETÉRTEK: az első kitétel, ami tényleg tetszik. Próbálok ennek szellemében élni, főleg most. Az, hogy teljesen váratlan és ijesztő helyzeteket kellett megoldanom az elmúlt hetekben, amikre az otthon biztonságában gondolni se mertem volna, növeli az önbecsülést, és megtanít nem idegeskedni a megváltoztathatatlan dolgok miatt! Itt tényleg az működik, ha elengeded a zavaró dolgokat. A türelem szerintem a lelkileg erős emberek egyik legfontosabb jellemzője. Az élet minden területén érdemes gyakorolni. Szerintem kifizetődik. Én egy életen át fogom tanulni.

 5. NEM AGGÓDIK AZON, HOGY MINDENKINEK MEGFELELJEN

A mentálisan erős ember tudja, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni. Ismersz olyan embert, aki mindig alárendeli a saját szükségleteit a másokénak? Vagy olyat, aki pont az ellenkezőjét teszi, és rákényszeríti az akaratát másokra? Aki erős, az nem fél nemet mondani vagy kiállni önmagukért, ha a helyzet úgy kívánja. Törekszik a kedvességre, de nem keseríti el, ha nem mindenki elégedett a viselkedésével.

EGYETÉRTEK: ez itt nagyjából az asszertivitás témakörét fedi le. Te nem az vagy, amit mások gondolnak rólad, hanem pontosan az, amit te gondolsz magadról. Persze egy egészséges szintig. A nemet mondás képességét iskolai szinten tanítanám! Sok lelki gubanctól megóvná a cseperedő gyerekeket. A magyarok többségéből hiányzik ez a képesség, és gyakran mondanak olyan dolgokra is igent, amitől borsódzik a hátuk. Azt, hogy a másik fél hogyan éli meg a te nemedet, az ő korábbi élményei, emlékei és berögződései határozzák meg. Erre elmesélek egy a héten történt esetet. 
Az egyik nem túl nagy népszerűségnek örvendő amerikai férfi kollégám, aki egyébként eléggé szeret lébecolni, és a munkát másra hárítani át, odajött hozzám, és megkért, hogy tartsam meg az énekóráit heti egy alkalommal, mert ő nem jó a zenében. Valakitől hallotta, hogy én viszont igen (egyébként ez nem igaz, mert még kottát olvasni se tudok, csak szeretek énekelni.) A szépséghiba ott van, hogy ő úgy hitte, ez neki jár, és mindezt néhány nap ismeretség és a reggeli kötelezően odavetett műmosollyal kísért "hávárjú"-jáért cserébe egy egész éven át meg is teszem neki. Úgy, hogy még az órarendemben se lenne nyoma. Természetesen rögtön tudtam, hogy ki akar használni (mint kiderült, több újonnan érkező kollégánál is bepróbálkozott fű alatt, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia). Két nap múlva odamentem hozzá, és mondtam, nem vállalom, mert nekünk Anuban tanároknak van a legtöbb óránk. Kedvesen, ámde határozottan utasítottam vissza a kérését. Más esetben még akár haragudhattam volna is, mit képzel magáról. Mindenesetre azóta nem jár már nekem a bájvigyor és a hogyvagyozás, és meg kell mondjam, nem is baj, mert nem az a személyiség, akivel jó lenne bármilyen kapcsolatba állni. Az ő sértődöttsége csak megerősítette a NEM-em értékét.

 6. NEM FÉL ÉSSZERŰ RIZIKÓT VÁLLALNI 

Aki erős, hajlandó bevállalni némi az ésszerűség határain belül mozgó rizikót.  Nem fejest ugrik a semmibe, egyszerűen csak mérlegeli a kockázatot és hogy mit nyerhet, alaposan számba vesz minden lehetséges jó vagy rossz forgatókönyvet.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Aki mer, az nyer. Ugye, ismerős a magyar mondás? És valóban így van, ha a legkisebb rizikót sem vállaljuk a boldogabb élet reményében, amit nem fog helyettünk megtenni senki, akkor hosszú évek sora fog eltelni úgy, hogy biztonságban érezzük magunkat ugyan (valakinek ez is elég), de a fejlődés lehetőségét elvesszük magunktól. A változástól mindenki fél, nem gondolom, hogy egy munkahelyváltás, válás vagy más életkörülmények megváltozása ne váltana ki félelmet az emberekből, a különbség ott lehet, hogy a félelem ellenére is belevágunk az újba.

7. NEM BÁNKÓDIK A MÚLTON

Aki erős, elfogadja a múltját, nem pazarol lelki energiát a régi sérelmekre, nem búsong a régi szép idők elmúlta felett. A jelenben él és a jövőt tervezi.

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: A múltban történt események, emléktöredékek, érzések egyvelegéből épül fel az ember. Teljesen nem lehet sutba dobni, hisz az identitásunkat az átélt élmények adják. Csak a múltban élni viszont tényleg nem érdemes, mert akkor a jelen és a jövő élvezhetetlenné, értelmetlenné válik. Elismerem, vannak az ember életében olyan történések, amelyeket nem könnyen lehet elfelejteni és feldolgozni. Egy életen át hordozni tüskéket, fájdalmat - egyenes út a boldogtalansághoz. Ezeknek az élményeknek a feldolgozásához lehet segítséget kérni, legyen az barát vagy hivatásos segítő. 

 8. NEM KÖVETI EL UGYANAZT A HIBÁT ÚJRA ÉS ÚJRA

A mentálisan erős ember felelősséget vállal múltbéli tetteiért és tanul a hibáiból, így nem követi el rendre ugyanazokat a bakikat, és a következő alkalommal próbál minél jobb döntéseket hozni. (Ez egyébként a nagyon sikeres (cég)vezetők és vállalkozók egyik legfőbb megkülönböztető jegye.)

RÉSZBEN EGYETÉRTEK: Persze törekszünk arra, hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, de csak nagyon kevés ember ismeri fel a saját, gyakran ismételt viselkedésmintáit, és emeli ezt tudatos szintre. Például gondoljunk csak arra a nőre, aki mindig bántalmazó társat választ, és mégse tud (vagy képes) másként tenni. Pedig lehet, hogy már felismerte, hogy ez neki nem jó. A kérdés sokkal bonyolultabb, mert még ha fel is ismerted a sorozatos bakijaidat, nem biztos, hogy képes vagy megváltoztatni pusztán akarással. Az már viszont valóban az érettebb személyiség jellemzője, hogy az elkövetett hibáért vállalja a felelősséget, és nem keres bűnbakot vagy valaki mást, akire át lehet tolni a következményeket. Ez Thaiföldön óriási gondot okoz nekünk, a nyugati társadalmakból érkezőknek, mert itt soha senki nem ismeri el, ha tévedett, és mindenféle körmönfont módon megpróbálják másra kenni a dolgokat, vagy egyszerűen csak hallgatnak. Így könnyen találhatod magad olyan szituációban, hogy téged vádolnak valamivel, aminek még csak a létezéséről se tudsz, így megvédeni se egyszerű magad. 

 9. KÉPES ELISMERNI MÁSOK SIKEREIT

Az erősekben megvan az a képesség, hogy elismerjék és ünnepeljék mások eredményeit. Nem irigykednek vagy gyűlölködnek csak azért, mert más sikeresebb, mint ők. Felismerik, hogy a siker mögött milyen kemény munka van és megpróbálnak ők is ugyanilyen keményen dolgozni, hogy eredményesek legyenek. 

EGYETÉRTEK: Érezted már valaha, hogy sárgulsz az irigységtől, mert valaki olyasmit ért el, amire te is nagyon vágytál? Vagy nem is vágytál rá, mégis szíven üt, hogy neki összejött, sikerült és most elégedett. Az irigység természetes emberi tulajdonság, ha egészséges szinten van jelen. Elsősorban - ha jobban megfigyeled - az irigységet fájdalom kíséri, a be nem teljesült álmaid fájdalma. Ha nem utálod a másikat azért, mert sikeres, hanem ez téged is inspirál és esetleg jobb teljesítményre sarkall, az nyerő. Ha gondolatban vissza-visszatérsz az adott személy sikeréhez, és netán még utálni is elkezded őt érte, akkor kezdj el gyanakodni. Ez nem fog jót tenni. Nem neki, neked. Van még az a fogalom, hogy "Úgy irigyellek." Vizsgáld meg, szoktad mondani? Kinek? Milyen helyzetben? 

10. NEM ADJA FEL AZ ELSŐ KUDARC UTÁN

Minden kudarc egyben lehetőség is az újra. Még a legsikeresebb cégvezetők is elismerik, hogy a kezdetekkor milyen alapvető hibákat követtek el. Aki erős, kész a kudarcra, és nem futamodik meg, egészen addig, míg el nem éri a célját. 

EGYETÉRTEK: személyiségfüggő, ki hogyan képes kezelni a kudarcot. Korunkban, amikor csak az a jó, ami tökéletes, a kudarc valami alantas, kerülendő dolog, amit nehezen élnek meg az emberek. Pedig egy kudarc új kapukat is képes megnyitni, lehet erősödni általa. Mert mindannyian elbukunk néha, és az, hogy képesek vagyunk felállni, tesz minket emberré. 
Megint egy történet. Az egyik thai diákom apukája, aki Amerikában élt egy ideig, elmesélte nekem, hogy olyan befolyásos és gazdag családban nőtt fel, ahol arra nevelték őket, mindent azonnal meg kell oldani, bukás vagy hibázás lehetősége kizárt. Gyerekkorától ezt hallotta, és mire középiskolás lett, ő is úgy gondolta, nem engedheti meg magának, hogy hibázzon és mindent azonnal meg akart kapni. Eredmény? Évekig tartó pszichoterápia, és bár legalább 20 év eltelt azóta, még mindig dolgozik ezen. Viszont hihetetlen volt hallani, amikor azt mondta: "Most már szabad vagyok." Meg kell mondjam, a kisfia az egyik legkiegyensúlyozottabb és legszeretettelibb gyerek a csoportban, látszik, mennyi munka van a nevelésében. 

 11. NEM FÉL EGYEDÜL LENNI

A mentálisan erős ember élvezi az egyedüllétet is és képes tartalmasan eltölteni. Ezt az időt értelmes dolgokra használja, tervezget, belemerül abba, amit csinál. Élvezik a saját társaságát, a hangulata és boldogsága nem más emberekétől függ. Persze, szeretik a társaságot, de nem ez határozza meg, hogy jól érzik-e magukat.

EGYETÉRTEK: Vannak emberek, akik egyáltalán nem viselik el az egyedüllétet. Minden egyes percüket másokkal kell eltölteniük ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat. Minden este találkozó, egy kis vásárlás, csak hogy nyüzsgés legyen körülöttük. Ez az igény változik természetesen az életkorral, és egyre kevesebbet mozdulunk ki. A magány - még ha nagyobb családban is él  valaki - néha kell a léleknek!  Ez az idő csak a tiéd, alkalom az összegzésre, álmodozásra, tervezésre. Egy sokgyerekes, túlterhelt anyuka mesélte nekem egyszer, hogy minden hónapban egy napot arra szán, hogy hazamenjen a szüleihez. Mikor ott van, nem zavarhatja senki, alszik, pihen, lazul, hogy újult erővel térjen vissza a népes családjához. És ebben még a férje is partner. Jó, hogy van ilyen. És hogy az anyuka meg meri engedni magának, hogy egyedül legyen (leküzdve a lelkiismeret-furdalást, hogy ő ettől már nem jó anya többé.)

 12. NEM ÉRZI ÚGY, HOGY A VILÁG TARTOZIK NEKI

A mentálisan erős emberek nem érzik úgy, hogy bármi is járna nekik az élettől. Különösen a mostani gazdasági helyzetben tisztában vannak vele, hogy mindenért meg kell küzdeniük (jó fizetés, juttatások, kényelmes élet), és tesznek is érte.

EGYETÉRTEK: Én személy szerint mindig sokkal jobban tudtam értékelni azokat a dolgokat, amik nem csak úgy az ölembe hullottak, hanem meg kellett harcolnom értük. Egyetlen egyszer éreztem úgy életemben, hogy nekem valami jár, mert fiatal vagyok, és a ez a rákból való felgyógyulás volt. De rövid idő alatt megértettem akkor is: abszolút nem magától értetődő, hogy az embernek csak azért jár valami, mert gazdag, szép vagy éppen fiatal. 

13. NEM VÁR AZONNALI EREDMÉNYEKET

Legyen szó akár edzéstervről, fogyókúráról vagy egy új üzlet beindításáról, az erős ember tudja, hogy hosszú távra kell terveznie, nem várhat azonnali eredményeket. Lépésről lépésre halad, beosztja az energiáját, és az apró sikereket is értékeli. Tudja, hogy nagy változáshoz idő kell.

EGYETÉRTEK: türelem, kitartás (netán állhatatosság, értelmező szótár szerint: Következetesen kitartó (személy), aki ragaszkodik életét irányító gondolataihoz, elképzeléseihez, céljaihoz, elhatározásaihoz és szándékaihoz, kitart mellettük és nem változtatja meg őket egyik napról a másikra.), ezek még a vallások többségében is nagyszerű erények. Hát még ha több, mint hétmilliárd embertársunk vonatkozásában tekintjük ezeket a tulajdonságokat. Nem tartozik ugyan szorosan ide, de ha még az együttérzés is beállhatna a sorba, akkor nekem megvannak a favoritjaim, legalábbis érzések szintjén. Talán nem vitatja senki, hogy a türelem kevésbé népszerű manapság, amikor arra szocializálnak minket, hogy mindent azonnal szerezzünk meg, valósítsunk meg, éljünk át, stb.

Kérdés:
Szerinted valóban ezek a lelkileg erős ember tulajdonságai? Hozzá tudnál tenni valamit, vagy elvennél belőle? 

Jó és kellemes halál = eutanázia?

Kényes és időről időre nagy port kavaró téma az eutanáziáé. Nem ígérek könnyű perceket annak, aki ezt a posztot végigolvassa. A közelebbi barátaim tudják rólam, hogy elég sokat foglalkozom az elmúlás kérdésével, nem véletlenül. A legfőbb okom erre pedig az, hogy hiszem, ez is az élet szerves része. El lehet gondolkodni rajta néha, még ha nem is tervezhető. Talán kevésbé ér felkészületlenül.

Mit is jelent az eutanázia pontosan? Az eutanázia a következő görög szóösszetételből ered: a "jó, szép, kellemes", illetve a "halál" szavakból kombinációjából. Tehát a jelentését úgy írhatjuk le "jó halál." Ezzel minden bizonnyal sokan vitatkoznának, hiszen a halálba segítés mind a mai napig a világ csak nagyon kevés országában működik - legalábbis legálisan. Ilyenek például Svájc, Belgium és Oregon állam Amerikában.
Az eutanázia bővebben a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg beleegyezésével történő  aktív vagy passzív meggyorsítása, de ide tartozik a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás is - ez a Wikipedia meghatározása, nem szó szerint idézve. A következő fajtáit különböztetjük meg:  

• Aktív, közvetlen, szándékolt eutanázia az, amikor valaki meggyorsítja vagy előidézi egy másik személy halálának bekövetkeztét, annak vagy gondviselőjének tényleges vagy feltételezett kívánságára (pld. méreginjekció beadása)

• Aktív, közvetlen, nem szándékolt eutanázia: a cél itt elsősorban a fájdalomcsillapítás, és nem a halál okozása. Például elviselhetetlen fájdalom esetén nagyobb adag fájdalomcsillapítót adnak a betegnek, és emiatt a halál hamarabb bekövetkezik. Ki ne emlékezne a Fekete Angyal történetére? 2003-ban egy magyar kórházi nővér bevallotta, hogy idős, gyógyíthatatlannak ítélt betegeket segített át a másvilágra, mert nem bírta tovább nézni a szenvedésüket. Ugyan később visszavonta a vallomásait, de 11 év börtönbüntetést kapott. Igaz, hat év után jó magaviselete okán szabadult. Színdarab is készült a hírből néhány évvel később. A Kamaraszínház játszotta ezt a kissé elvont darabot. Emlékeim szerint meglehetősen sötét képet festett a valóságról (láttam az előadást), és egészen ijesztő eszközöket is felhasznált a rendezője az erősebb hatás eléréséhez, akit később élőben is megismerhettem, ő Sopsits Árpád.

• Aktív, közvetett, szándékolt eutanázia: öngyilkosságban való közvetett közreműködés, az öngyilkosság segítése (például méreg beszerzése a betegsége miatt öngyilkosságra készülő számára, aki a mérget maga veszi be)    
• Passzív eutanázia: hagyják a beteget, nem kap több életmentő gyógyszert, és nem végeznek rajta vizsgálatot, illetve az életét meghosszabbító beavatkozást. Amerikai filmekben lehet látni, hogy a beteg aláír egy nyilatkozatot, miszerint nem újraélesztendő, ha bármi történik vele. Magyarországon is létezik ilyen lehetőség, de nagyon hosszú procedúra előzi meg, hogy a beteg visszautasíthassa a kezeléseket, és döntésképesség kell hozzá, tehát tiszta elmével kell meghozni ezt a döntést.

A Fekete Angyal pere után tíz évvel hazánkban éppen ott tartott az eutanázia ügye, hogy egy állampolgár kezdeményezésére aláírásgyűjtést szerveztek volna a következő kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő felnőtt korúak orvosi segítséggel vethessenek véget az életüknek? A beadványt - és erre lehetett számítani - elutasították. A Magyar Bioetikai Társaság 2013 őszén a következő nyilatkozatot tette közzé (a fontosabb érveket kiemeltem, melyek szerint az eutanázia nem lesz bevett gyakorlat Magyarországon, a közeljövőben legalábbis biztosan nem):

"Az orvosok a gyógyításra és az élet védelmére tettek esküt, ezért fordulnak hozzájuk bizalommal a betegek. Az emberölés tilalma abszolút, az orvosok sem kaphatnak a betegtől arra felhatalmazást, hogy életüket kioltsák, ez az önrendelkezési jog tévesen kiterjesztett értelmezése. Semmiképpen sem hozhatjuk meg a halálba segítés visszahozhatatlan döntését. A gyógyíthatatlan, biztosan halálos betegség fennállása egyébként sem állapítható meg teljes bizonyossággal... Nem értünk egyet azzal a nézettel, amely szerint egy társadalmat szinte kizárólag a termelékenység és hatékonyság elve határoz meg, és egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs értelme. Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben van az, akinek a méltóságától elválaszthatatlan, hogy az élet a természetes halálig tart... A haldokló embert is megilleti az önrendelkezés joga; elutasíthatja a „túlbuzgó gyógyítást” („terápiás túlbuzgóságot”). A rendkívüli, aránytalan, túlságosan terhes beavatkozásokról való lemondás célja nem a halál beálltának siettetése, vagyis nem azonos a passzív eutanáziával és az öngyilkossággal, hanem az élet természetes befejezésének, a halálnak az elfogadását jelenti."

Fotó: részlet a Mégis kinek az élete? c. előadásból

A közelmúltban láttam egy másik színházi darabot, Rudolf Péter főszereplésével. Szeretem őt, és most sem kellett csalódnom benne, nagyon jól eljátszotta a balesetben megbénult szobrász szerepét Brian Clark, amerikai író Mégis, kinek az élete? c. darabjában. Filmet is készítettek belőle még a 80-as években.
Az előadás két órája alatt Rudolf Péternek úgy át kellett lényegülnie a karakter hiteles alakítása kedvéért, hogy a kórházi ágyon, amely a díszlet fő eleme, meg sem mozdulhatott. Olvastam, hogy hasonló sorsú emberekkel konzultált, megfigyelte őket, miközben a darabra készült. Nekünk, akik tudunk mozogni, és többé-kevésbé egészségesnek mondhatjuk magunkat, nehéz elképzelni ezt a helyzetet (mondom ezt úgy, hogy egy rövid ideig én is voltam majdnem magatehetetlen, de volt rá némi esély, hogy valaha kijövök belőle.) 
Az egyik előadás után az eutanáziáról beszélgettek a színészek és orvosok, egy rövid videót meg is lehet tekinteni az izgalmas eszmecseréről: ITT. A résztvevő színészek többsége - talán nem meglepő - az eutanáziával szemben foglal állást. Rudolf Péter pl - Stephen Hawkingot példájára utal. A fizikusnak az orvosai szerint még 20 évet sem lett volna "szabad" megélni. Közben eltelt jó pár évtized, és Hawking a világ egyik leghíresebb tudósa lett úgy, hogy egy beszéd-és mozgásképtelen testbe van zárva már régóta. Illetve eszembe jutott az Életrevalók című film is, amelyben a lebénult milliárdost rázza vissza az életbe a munkanélküliből ápolóvá lett szabad szájú  férfi. Ezek az emberek mind az életet választották, de én megértem a másik álláspontot is, hiszen nem mindenkinek van akkora lelki ereje, hogy bénán vagy teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás legapróbb reménye nélkül is teljes életet legyen képes élni.

Említették itt a társadalmi hasznosság elvét is többször. Hogy mennyibe kerül a gyógykezelés és a személyzet, illetve egy ilyen betegről való, hosszú ideig tartó gondoskodás? Hogy ezt a forrást új szerek kikísérletezésére lehetne fordítani? Ezt az érvet kevésbé tudom elfogadni, hacsak nem öntudatlan állapotban van valaki, és évtizedekig mesterségesen tartják életben, akár kérése ellenére is. A családnak a legnehezebb ebben az esetben, mivel az elengedés nem következhet be. És vannak olyan emberek, akik, ha erről időben rendelkezhetnének, biztosan a megoldást ezt választanák. Erre hivatkozott az amerikai Terri Shiavo férje is, amikor kérte, hogy 15 éve éber kómában lévő feleségét ne táplálják és tartsák életben tovább szándékosan, hogy az asszony méltósággal távozhasson, miután az orvosai abszolút kizárták a javulás esélyét. Két oldal harcolt itt egymással: a mélyen vallásos szülők és a passzív eutanáziáért küzdő férj. Végül, hosszas pereskedés után 2005-ben az agysérült Terri Shivaót a szeretetotthonban nem etették és itatták tovább, így hamarosan elhunyt. Óriási botrány övezte ezt az esetet, miután mindkét fél felsorakoztatta az érveit és a halál bekövetkezett. Számos tüntető akart az említett otthonba bejutni, hogy a nőt életben tarthassák ételt juttatva a szervezetébe.

Nagyon kényes terület, ami a bioetika tudományának is egyik fő kérdése. Meddig emberi élet az élet? Mi a fontosabb, az egyén vagy a közösség érdeke? Milyen szempontokat kell vagy lehet számításba venni egy ember tervezetten végrehajtott meghalásának lehetővé tételénél? A mellette szólók gyakran hivatkoznak az abortuszra, mert paradox módon az még mindig elfogadottabb jelenség szélesebb társadalmi körökben, mint az asszisztált öngyilkosság. Hiteles választ adni viszont csak akkor lehet, ha hasonló döntéshelyzetbe kerül valaki, ebben talán egyetértés van.

Sok más irodalmi alkotás és (dokumentum)film is feszegeti az eutanázia témakörét. Jó néhányat írtam fel a jegyzetfüzetembe, amikor nekikezdtem az írásnak. Ezekről is mesélek majd. Magam is meglepődtem egyébként, mennyi alkotót megihletett már ez a téma, ami azt is jelenti egyben, hogy bár a hétköznapokban keveset foglalkozunk az élet befejezésének gondolatával (nyilván ezt énünk és lelki stabilitásunk érdekében is tesszük), mégis az egyik legegyetemesebb kérdése az emberiségnek.

A legvégén pedig egy talán első hallásra megdöbbentő hír, amivel a héten találkoztam: "Elhunyt Emiel Pauwels, Belgium legidősebb atlétája. 95 éves volt. A gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő, „Belga Bolt” néven ismerté vált Pauwels az eutanáziát választotta, de mielőtt az orvosok véget vetettek volna életének, családja és barátai körében, pezsgővel koccintva búcsúzott az élettől" - írja a nemzetisport.hu. 

Kérdések:
Elfogadható-e az eutanázia valamely formája számodra? Ha igen, melyik? Ha nem, melyek a legfőbb érveid ellene? És még egy extra nehéz: megkülönbözteti-e valami az abortuszt és az eutanáziát a szemedben? (ha már bioetika, akkor több szempont is legyen)

Szánj időt a családodra... ugye megteszed?

Szánj időt a családodra! És persze magadra, a barátaidra, mindazokra, akik igazán fontosak neked. Most azonban legyen mégis a család a fókuszban, jó?
A könyvcím igen találó, mert még csak nem is azt kéri, hogy több időt szánj a számodra jelentős dolgokra és emberekre, hanem hogy egyáltalán vedd a fáradságot értékes időt szánni rájuk. Nem egymás mellett létező, hanem később emlékké olvadó együtt töltött időt.

Olyan könnyű abba a hibába esni, hogy észrevétlenül hagyjuk eltelni a napokat, miközben egy szót sem szólunk azokhoz, akiket szeretünk. Gyakran még azokhoz sem, akikkel egy fedél alatt élünk. Legyen az szülő, házastárs, gyerek, netán idős, ápolásra szoruló szülő. Pedig egyébként lenne rá lehetőség. És még csak meg se tudjuk mondani, miért nem úgy alakítjuk.

Nem túlzottan vagyok oda az ilyen "hamar megmondom, mi lesz a megoldás" típusú módszerekért vagy könyvekért, de ebben a Szánj időt családodra! címűben, el kell ismerni, van fantázia. Rob Parsons tollából származik, aki Nagy Britanniában megalapította a Care for the family nevű szervezetet. 

A céljuk az, hogy a családi életet, illetve a csonka, a sérült gyermekről gondoskodó, vagy valamilyen szempontból kevésbé jól funkcionáló családokat segítsék. Ismeretek átadásával, kurzusokkal, egyéni tanácsadással. Nagy szükség lenne erre hazánkban is. A pillanat törtrésze alatt hullanak szét látszólag egész jól működő családok, és sajnos az is megtörténhet, hogy hosszabb ideig a családi erőszakra sem derül fény (ma is szembe jött velem cikk formájában az a nemrégiben  nagy port kavaró ügy, ami három kiskorú évekig tartó kínzásáról és fizikai bántalmazásáról szólt, ha nem tudod, mire utalok, megtalálod ITT. A vizsgálat lezárult, a vége: senkit nem tettek felelőssé, amiért évekig ezeknél a szülőknél maradhattak a gyerekek.)

Kép:Corey Balazowich

Most evezzünk a gyakorlatias útmutatók vizeire, avagy Parsons úr jó tanácsaihoz, hogy harmonikusabb családi életet élhessünk (ha a könyvet olvasod, számos történetet és konkrét példát mesél, ezért tetszett):

• Teremts időt a családod számára!

Legyen belőle bármilyen kevés, mégis jó, ha rendszeres együttlétre fordítjuk. Az sem baj, ha apró kis rituálékhoz kötődik. Nemcsak a kisebb gyerekek szeretik ezeket, hanem még a nagyobbak arcára is mosolyt csal, és erősíti az összetartozás érzését. És pont ez benne a szép, hogy a családtagok mindegyike érezheti, hogy tartozik valahová. Olyan nagy kincsnek tűnik ez, amiért állami gondozásban felnevelt gyerekek szinte bármit odaadnának. Az átlag család pedig hajlamos eltékozolni az ebben rejlő soha vissza nem térő lehetőséget.

•  Szánj időt a beszélgetésre (is)!

Ugye ismerős, amikor a kicsi gyerekek látszólag semmiségekről képesek órákig is locsogni akár? Az ő kis világukban ezek nagyon fontos dolgok, kapcsolatot teremtenek a környezetükkel, segítik a megismerését,  és tulajdonképpen ekkor válnak igazán társas lényekké. Ha nem találnak értő fülekre, talán örökre elmegy a kedvük a tartalmas beszélgetéstől. Egyébként Parsons is azt mondja, nem kell feltétlen mindig mélyen szántó dolgokról beszélni. Sokszor a mindennapi ügyes-bajos dolgok megosztása is hasznos lehet, mert ez is a kapcsolat egy megnyilvánulása. Például, amikor együtt étkezik a család. (Ez a fontos szokás is kezd kiveszni a családok életéből, főleg ha a csemeték már nem kicsik. Kamaszok ritkán ülnek le szívesen enni az ősökkel.) Van ez a jó magyar szavunk, hogy "kibeszélni" magunkból valamit, ami vonatkozhat bánatra és természetesen örömre is. Ha van kinek, már sok stresszt meg tudunk spórolni. De csak akkor, ha valóban élünk is vele.

• Dicsérd, bátorítsd azokat, akiket szeretsz!

Ez az egyik legfontosabb dolog, amit egy családon belül tenni kell. Meg úgy egyébként is. Szerintem. Persze nem mindig, mert akadnak helyzetek, amikor a szidásnak vagy a negatív érzelmek kifejezésének van ott a helye. Ma valamiért eszembe jutott egy ismerős család. Már jó pár éve nem tartom velük a kapcsolatot, de egy időben gyakran találkoztunk. A kisfiú folyamatos késztetést érzett a köpködésre, de ezért sosem feddték meg a szülei, egy halk ejnye-bejnye is alig hogy elhangzott, és ez azzal járt, hogy a köpés náluk a gyerek részéről elfogadott dolog lett, aki csinálta ezt eleinte nemtetszését kifejezendő, később már bármikor. Nyilván ezért nem jár dicséret (remélem, nem csak én vélekedem így.)
A gyerekek önbecsülésének alapjait a szülők már egész kicsi korban elkezdik lerakni, és ennek része, hogy nem letorkolják őket, hanem pozitív megerősítésekkel jeleznek vissza a felnőttek. S hogy néha milyen fura még felnőtt korban is, ha valaki dicséretet kap, arra jó példa, hogy az egyik csoportomban az egyik szókimondó férfi diákom megjegyezte egyszer: "Átlátok ám én a szitán, kedves Anna, te akkor is megdicséred a diákokat, ha azok tök bénák, mint mi."

• Döntsd el, milyen szülő leszel!

Bármily meglepő, ebben is lehet tudatosan dönteni. Ami jó, ha a szülők következetesen cselekszenek, és dűlőre jutnak, milyen elvek mentén fognak bele a nevelésbe. Gyakran van, hogy az egyik suttyomban megengedi, amit a másik nem, és ebből nagy játszmák alakulhatnak ki a családon belül. Egyszer majd szó lesz a nevelési stílusokról is, alapvetően ez a három létezik: tekintélyelvű, engedékeny és a kettő egyvelege, az irányadó. Mottó: Mondjuk azt, amit gondolunk, és tegyük azt, amit mondunk!

• Szeresd annyira, hogy képes legyél elengedni! 

Ezt nem kell ragozni. Egyik hazai celebünk mesélt arról, hogy kiskamasz lányának a szobájában még mindig ott a bébiőrző, hogy éjjel hallhassa, ha valami gond van. És szinte minden lépéséről tudni akar, többször felhívja nap közben, hol van, mit csinál. A suliba mindig érte megy, és ő is viszi. Elengedni annyi, mint megbízni a másikban, és képessé tenni az önálló, felelősségteljes életre és döntésekre. Nagyon sok család küzd ilyen jellegű problémákkal, ahol a szülők nem engedik el a gyerekeket. És ebből néha nagy érzelmi katasztrófa is lehet.

• A konfliktusokat is szeretettelin kezeld!

A napokban tettem fel egy idézetet a blog Facebook oldalára: "Az igaz szeretet azt jelenti, hogy akkor is gondoskodsz a másikról, ha mérges vagy rá." És nem ordítod le a fejét, főleg ha gyerek, hanem elmondod neki, mennyire bánt a viselkedése, és megpróbálod egyenlő félként kezelni. Azért mert kicsi, vagy mert öreg és elesett, még nem biztos, hogy hülye is. Sőt.

• Váljanak számodra fontossá a családi hagyományok!

Kedves kis szokások, események, mondások, volt már szó róluk az elején. Sőt, valamilyen formában még a karácsonyi menü állandósága (kinél a halászlé, kinél a pulyka, máshol a káposzta) vagy bármi apróság is ide tartozik, ami összeköt egy családot. Nem mondtam még, hogy a könyv minden fejezeténél vannak gyakorlati tanácsok, amiket némi energiabefektetéssel, de könnyen tettekre lehet váltani. Ezekből az egyik személyes kedvencem, már csak azért is, mert nálunk volt ilyen: a vicces aranyköpéseket és egyéni szóhasználatot megőrizni. Sokat feljegyeztünk ezekből az évek során, sőt még nagyapám kedvenc pajzán nótáját is elénekeljük néha, és akkor tudjuk, hogy velünk van, és az életünk része marad mindig.

• Becsüld meg a tágabb családot (is)!  

• Tanulj meg januárban is szeretni!

 Ne csak víg napokon tartson ki egymás mellett a család. Lesznek nagyon nehéz időszakok, és a család ekkor mutathatja meg igazán, mire is képes. Betegség, munka elvesztése, egyéb súlyos veszteségek, gyász. Egy összetartó család nem fog összeroppanni, átvészel mindent, maradandó sérülések nélkül.

• Ragadd meg a pillanatot! 

Ne holnap ülj majd le a gyereknek mesét mesélni, ne holnap mondd meg életed társának, mennyire becsülöd, ne holnap kezdj el beszélgetni. Kifordítom kicsit a következő közmondást: Jobb előbb, mint soha. Előfordulhat - mert alkalmanként nagyon váratlan fordulatokat tud produkálni az élet -, hogy nem lesz már esély. Mesét olvasni, dicsérni, csacsogni, elmondani, hogy mennyire szeretted.

Egyszerű kis útjelzők, ugye? De ha a szívünkre tesszük a kezünket, mégis hányat alkalmazunk belőlük tudatosan?  Vannak olyan helyzetek, amelyekben az ösztönösség nagyon jó, ám amikor a családi életről van szó, azonnal képbe jön a logisztika, a szervezés, ami tudatos cselekvés eredménye. Más kérdés, hogy beismerjük-e, hogy például az idő eltöltésében és a napok tartalommal való feltöltésében is jócskán szerepet játszik a tudatosság. Kérdezheted, ez nem lealacsonyítása valami szent dolognak, amit a család jelképez? Hogy tervezzük azt, ami spontán kellene, hogy működjön? Pont hogy nem! A tudatosságnak köszönhetően sokkal több örömteli élményhez juthatunk, és juttathatjuk a hozzánk legközelebb állókat.

Kérdések:

Hányat gyakorolsz a fenti útjelzőkből a saját családodban? (függetlenül attól, hogy épp a szülő vagy egyéb családi szerep szemszögéből nézed a kérdést) Melyek tűnnek a legfontosabbnak számodra? Kellene valamelyikre több figyelmet fordítanod?

Hogyan dolgozzuk fel veszteségeinket?

Régóta foglakoztat a gyász és veszteségeink feldolgozásának témaköre. A napokban újabb könyvbe botlottam. Érdekes, mert a könyvtárban a hatalmas, lelki egészségről szóló polcról pont ezt a kötetet szúrtam ki, aminek a létezéséről se tudtam azelőtt.  

Gyógyulás a gyászból - ez a címe, és sok érdekes gondolatot oszt meg az olvasókkal. Így indít: "...azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt." Ugye, szerintetek is jó felütés? Ezzel egy időben a könyv egy ma már Magyarországon is elérhető csoportos gyászfeldolgozási lehetőségre hívja fel a figyelmet, amit valószínűleg én is kipróbálnék, ha nagyobb, vagy visszafordíthatatlan veszteség érne (ITT találsz róla bővebb információkat, ám jó tudni, ez nem a szokványos önsegítő gyászcsoportok egyike, amely az ország több településén elérhető). 

Nem hiszem, hogy a legmélyebb gyászt és traumákat képes az ember egyedül feldolgozni. Évtizedekig sajoghat vagy egyenesen égethet a be nem gyógyult seb. El lehet ugyan fojtani, az agy egy rejtett zugába lehet száműzni, de ahogy halad előre az élet, a nem kimunkált veszteségeink úgy kerülhetnek elő, mint csontváz a szekrényből. Az is szemléletes példa, és egészen tipikus: ha balesetet szenvedünk el, fertőzést kapunk, a testi épségünket veszélyezteti valami, azonnal tudjuk, mi a teendő, és hathatós orvosi segítségért folyamodunk. 

Ha elveszítünk valakit vagy számunkra valami nagyon fontosat (pl. abortusz, munkahely, létbiztonság, egészségünk, fiatalság, szexuális potencia elvesztése, elmulasztott tettek: számos dolog van, ami a gyász gyötrő érzése kísérhet!), vajon hányan fordulunk hezitálás nélkül olyan emberekhez, akik segítenek a lelkünket helyre rakni vagy megkönnyebbülni? (És nem feltétlenül profi segítőkre gondolok.) Keressük a lehetőségeket? Szerintem ritkán. Marad a sebek csendben történő nyalogatása, és nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, valahol a társadalom is ezt várja el. Ugye abban egyetértünk, hogy a lelki fájdalom olykor maradandóbb, mint a fizikai?

A másik oldalról az is igaz, és az előbb a társadalmi elvárás emlegetésekor erre utaltam, ha valaki már gyászolt vagy mélységesen csalódott és érzelmi hullámvölgybe került valaha, tapasztalhatta, hogy a környezete nem igazán tudott mit kezdeni vele. Sokan panaszkodnak arról, hogy a kollégáik, barátaik és nem ritkán még a családtagok is szinte leprásként kezelik őket, és megpróbálnak távol maradni a személyes fájdalomtól. Igen, ezzel önmagukat védik, hiszen szembesülni azzal, hogy "ez velem is megtörténhet" nem egyszerű. Félnek a saját és a gyászoló érzéseitől. Hárítanak, mellébeszélnek, elterelik a szót a veszteségről, vagy közhelyekkel intézik el, rövidre zárva az ilyen jellegű beszélgetéseket. Nincs jogunk megítélni a másik embert emiatt, de nem árt észben tartani, hogy veszteségek mindannyiunk életében előfordulnak, amelyekhez viszonyulnunk kell majd valahogy. A viszonyulásunkat pedig mi is a szüleinktől kapjuk, úgy funkcionálunk, ahogy azt tőlük tanultuk, lestük el. Lehet ezt is tudatosabban tenni szerintem, főleg érettebb korban, így később a negatív érzések nem itatják át a hétköznapokat. Megdöbbentő, hogy egész pici korából is fel tud idézni veszteségeket a legtöbb ember. Ez akkor derül ki, ha például írásterápiás vagy egyéb módszerrel előcsalogatjuk azokat a mélyen megbúvó emlékfoszlányokat. És ehhez nem kell sok idő, elég pár perc! (Most az ünnepek előtt csináltunk egy ilyet, és nagyon érdekes volt! Magam is elvégeztem a munkát, ami ezzel járt, és különös felismerésekre tettem szert. Erről hamarosan bővebben, már készül a terv, hogy ezt bárki kipróbálhassa. Rég be nem gyógyult sebeknek lehet viszlátot inteni, a remény szerint örökre.)

Azt veszem észre egyébként, mostanában nem sikk a negatív érzelmek kifejezése. Mindenhol a pozitív gondolkodást serkentő, a "szeressük-egymást-gyerekek" típusú képekbe és gondolatokba ütközöm, igaz, magam is teszek fel ilyeneket a blog nemrég indult Facebook oldalára. De igyekszem mellé helyezni a fájó érzésekre utaló sorokat, idézeteket, verseket is, mert ez is emberi, és - mint ilyen - hozzánk tartozik. Kicsit olyan, mintha ciki lenne ma a fájdalmainkat átélni és megmutatni a nagyvilágnak, pedig az örömön túl ez is összekapcsol minket! Mintha mindenki szupererős, szuperellenálló és rendíthetetlen kellene, hogy legyen... az erő azonban nem abban mutatkozik meg, ha elrejtjük gyengeségünket. Erős az, aki a fájdalmát, elesettségét és törékenységét is képes másokkal őszintén megosztani.

Említettem, hogy akár szakemberhez is lehet fordulni. Itt első körben nem pszichológusra vagy orvosra gondolok, hisz az is nagy félreértés a gyásszal kapcsolatban, hogy minden esetben depresszióhoz vagy valami kóros lelki betegséghez vezet. Az első időszakban a gyász kiváltotta lelki reakció intenzitását nem könnyű felmérni, hiszen például váláskor, egy szeretett személy halálakor, vagy ha valaki beteg lesz és egyáltalán nincs vagy kicsi az esély a felépülésére, a fájdalom, ürességérzés, az élet hiábavalóságának élménye bénító lehet, első pillantásra úgy tűnik, nem tartozik a "normális" kategóriába. De minden ember másképp dolgozza fel a hiányt, nincs két egyforma mód! Részben ezért is, hosszú időn keresztül nyugtatókkal elnyomni a fájdalmat egy alapvetően egészséges embernél, aki gyászol, hiba, mert nem ad lehetőséget a veszteség feldolgozására. És a gyászmunkát egyszer el kell végezni a léleknek, hogy az élet mehessen tovább.

Előfordul, hogy a környezet vagy egyéb körülmények sürgetik a veszteséget elszenvedő embert, hogy térjen vissza a régi rutinhoz, hogy dobja félre az érzéseit. Ez nem lehetséges. A leggyakrabban elhangzó mondatok, melyeket gyászolónak mondanak (a poszt elején megnevezett könyv írja le ezeket részletesen, én meg kommentáltam közülük néhányat):

• Ne légy szomorú! (Badarság, az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, esetleg irtózatos erőfeszítéssel el lehet takarni őket, csak hogy a környezetnek komfortosabb legyen, viszont ez kinek jó?)
• Pótold a veszteséget! (Ugyan, mivel? Mindenféle pótcselekvéssel, másik társsal, új háziállattal? Az ember általában egy konkrét személyt vagy dolgot veszít el, amiből a világon nincs még egy ugyanolyan, sokszor még hasonló sem! Kosztolányi csodálatos sorai jutnak eszembe a Halotti beszédből: "és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy")
• Gyászolj magadban! (Mi nem kérünk belőle, ez amúgy is olyan benső dolog, nem tartozik másra, netán még szégyelld is magad, amiért ilyen puding vagy! Erről már beszéltem, erő vs gyengeség kérdése.)
• Az idő mindent felold. (Nem, önmagában az idő semmit nem old meg. Ha cipeled magaddal a gyászod terhét, azt egyszer majd le kell bizony rakni, mert különben életed végéig útitársaddá szegődik, és azt nem szeretné senki. Nem leszel rosszabb ember, ha a gyászt feldolgozod, felejteni nem kell! Az emlékeket nem kell kitörölni, ez nem is lenne természetes.)
• Foglald le magad! (Azaz menekülj munkába, sportba, tevékenységekbe, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni! Sajnos, fel nem dolgozott gyász gyakran vezet függőséghez, legyen a vonzódás tárgya alkohol, tévé vagy drog, de megnyilvánulhat munkamániában, kényszerekben is.)
• Mássz ki a gödörből! (Hogyan? Megmutatod, vagy meghallgatsz? Vagy csak osztod nekem az észt?)
• Megértjük, hogy érzel. (Nem, senki nem értheti meg, te hogy érzel. Sokszor elbeszélnek egymás mellett az emberek, és nem ismerik fel, hogy a saját veszteségeik azok a sajátjaik, a legőszintébb jóindulattal se érezhetik át, mit jelent pontosan valakinek megélni az ős külön bejáratú, friss gyászát. A tanácsoknak se mindig van helye, sőt. A meghallgatás a kulcs ebben a helyzetben is, amire már többször hivatkoztam a korábbi írásokban.)
• Szedd össze magad! (Helyt kell állnod az élet minden területén, nem engedheted meg magadnak, hogy magad alatt legyél...)

A sor a végtelenségig folytatható lenne. Mesélhettem volna még a gyász szakaszairól is, vagy hogy mikortól tekinthető a gyász a normálistól eltérőnek, amikor már segítséget kell kérni, de ez mind egy későbbi bejegyzés témája lesz. 

Talán kissé ünneprontó voltam, hogy így karácsony táján nyúltam a gyász kérdéséhez, de az utóbbi napokban annyi alkalommal találkoztam a veszteséggel, melyet az emberek a közelmúltban éltek át, és olyannal is, amitől jó ideje nem tudnak szabadulni, hogy megszületett ez a cikk. A karácsony bizony nem mindenkinek az öröm időszaka.

Kérdések: 

Hogyan dolgozod fel a veszteségeidet? Van rá taktikád, túlélési stratégiád, vagy legyen úgy, ahogy történik? Mely életesemények váltották ki belőled a gyász érzését a legintenzívebben? Meg tudtál vele birkózni, vagy még ma is viszed magaddal?

Mit üzen a tested: félelem, betegség, fájdalom?

Még október közepe táján vettem részt Buda László Mit üzen a tested? című könyvének budapesti bemutatóján, amire akkora érdeklődés volt, hogy a szervezők limitálni kényszerültek a résztvevők számát. Szerencsések voltunk, bejutottunk az Orfeumba az előadásra. Sejtettem egyébként, hogy így lesz, hiszen mindenki keresi a (ki)utakat, miként lehetne fizikailag jobban, hogyan szabadulhatna meg a fájdalomtól, betegségtől, évek óta kísérő kellemetlen, kínzó tünetektől. És a szerző által kínált ún. szomatodráma módszer kétségtelenül új megközelítésben áll a test és lélek szoros viszonyához, az említett könyv ezt a témát öleli fel (hogy megtudd, pontosan mi is ez, netán szeretnéd kipróbálni, kattints IDE).

Előrebocsátom, hogy tuti módszer nincs, ki-ki maga találhatja meg a saját felhasználású, számára működő megoldást. Ez nem is mindig olyan egyszerű, mert a piac egyre terebélyesedik, és mazsolázni a kínálatban eléggé időigényes feladat. De megéri! Ki ne szeretne jobban lenni?

Ránk magyarokra különösen jellemző, hogy problémáinkra a gyógyírt szinte kivétel nélkül valahonnan kívülről várjuk. Külső körülményektől vagy valamilyen rajtunk teljesen kívülálló tényezőtől tesszük függővé óhajaink és vágyaink teljesülését. Ez igaz az egészségünkre is. Általában két végletet tapasztalok: sok ember gyakran hosszú ideje hurcolt testi síkon is megjelenő fájdalmakkal küzd, de gyenge tenni ellenük; ám az is megesik, hogy a test épségére-szépségére-tökéletességére nagy hangsúlyt fektet valaki, ez most az aktuális trend, viszont a lélek dolgait háttérbe szorítja.

Néhány ismerősöm közelebbről is ismeri az egészségügyet, benne dolgoznak jó ideje, és érdekes sztorikat mesélnek, hogy a betegek sokszor azt tartják csak jó és hiteles orvosnak, aki azonnal valamilyen pirulát, tablettát, stb. ír fel a tüneteikre. Kérnek abból a bogyóból, ami a múltkor olyan jó volt, cetlire felírva hozzák a már bevált készítmények nevét, megszokott dózisát. És ha nem kapnak semmit, hát csalódnak. Ennek is megvan természetesen a maga mechanizmusa: a placebo-hatásról régóta tudunk. A placebóban nagyszerű lehetőségek rejlenek, jelenleg is több kutatás tárgyai.

A betegséggel küzdők gyakran fognak öngyógyításba is (ilyen-olyan, korábbról megmaradt gyógyszerrel vagy a reklámokból megismert alternatív szerekkel), ami persze nagyon jó - LENNE, ha az öngyógyítást megtanulnánk belülről kezdeni, tudatosan kiaknázni a benne rejlő, óriási lehetőségeket. Valójában nincs univerzális recept, és munkás kitalálni, hogy nekem személy szerint mi az, ami hat, mitől indulnak be szervezetem öngyógyító folyamatai, de érdemes időt szánni ennek feltérképezésére.

Amíg jól vagyunk, annyira egyértelműnek tűnik! Annál nagyobb a sokk, ha üzen a test, hogy valami nincs rendben. Daganatos betegségem másfél éve alatt annak elfogadása jelentette számomra a legnagyobb gondot és lelki megrázkódtatást, hogy felelős döntéseket kellett hoznom a testemmel kapcsolatban, hisz az orvosok egy megadott séma alapján tudtak csak gyógyítani, és bizonyos fordulópontoknál nekem kellett rábólintanom, vállalom-e a következő lépcsőt (ami a mai napig így zajlik, a hagyományos orvoslás javarészt még mindig sémákban gondolkodik). Úgy éreztem, ehhez nagyon fiatal vagyok még, nem voltam rá felkészülve. Illetve még azt is éreztem, hogy túl nagy és embert próbáló a felelősség, mivel akkoriban - és ezzel tisztában voltam - az életem volt a tét. Az elején fel se fogtam, mi forog kockán, egyetlen dolgot tudtam tenni, sodródtam az árral. Csak néhány hónap után kezdett derengeni - mintegy ösztönösen ráéreztem és később vált tudatossá -, hogy mivel tudom átsegíteni magam a legreménytelenebb pillanatokon. Ugye mondanom se kell, hogy kivétel nélkül olyan dolgok voltak ezek, amelyek legbelül zajlottak, a lélek legtitkosabb zugaiban, ott, ahol még én magam se jártam azelőtt?

Ugyanazt vallom a gyógyításról és gyógyulásról, legyen szó a legsúlyosabb vagy legbanálisabb betegségről, mint Buda László, idézek a könyvéből kicsit:  
"Az az ember a legkompetensebb a diagnózis kérdésében, akié a betegség - akár tudatában tudatában van ennek, akár nem. (Sajnos csak nagyon kevesen tudják, akarják tudni ezt.) Az ő testében jelentkeznek a tünetek, amelyeket egyedül ő érez. Az ő lelkivilágában zajlanak ezzel párhuzamosan a történések, csak ezek nagy része valószínűleg tudattalanul történik. (Nem valószínűleg, hanem szinte bizonyosan! Kevés ember képes tudatosítani magában, mit jelez a teste, honnan jött a fájdalom, és merre tart! Igazi kihívás ennek utána járni!) Az ő életébe és kapcsolatrendszerébe ágyazódik be az egész sztori, és elsősorban ő viseli a következményeket."
Buda László előadásán az is elhangzott, hogy nem különösebben tartja mérvadónak azokat a módszereket, melyek egyes szerveket valamilyen konkrét betegséggel hoznak összefüggésbe (pl. Louise L. Hay vagy Dahlke Rüdiger is felvázol ilyen rendszereket, ha közelebbről megnéznéd mégis ezeket a táblázatokat, Az erő benned van és az Út a teljességhez c. könyvekben teheted, illetve érdemes tanulmányozni Kurt Tepperwein írásait is).
Bevallom, ez a fajta általánosítás tőlem is távol áll. Ahogy a gyógyszerezés tekintetében sincs két egyforma ember, a test megbetegedései és szerzett sérüléseink oka is mindig valami nagyon egyéni, aminek a mélyére kell ásni. Meggyőződésem, hogy minden elváltozásnak, fertőzésnek és balesetnek megvan a maga oka, ami egy bizonyos lelki defekt eredménye. Ehhez viszont alapos önvizsgálat kell. És itt jön be a képbe a szomatodráma, de minden egyéb olyan módszer is, amelynek középpontjában a fájdalom okának tudatosítása és feloldása áll (pl. egyes masszázsok, a szomato-pszichoterápia vagy egyéb csoportterápiás irányzatok).

Gyakran szoktam azt csinálni, ha valahol fájdalmat érzek a testemben, főleg ha huzamosabb ideig nem akar elmúlni, hogy értelmezni próbálom, miért jelent meg és miért időzik bennem. Azonnal vannak válaszaim, melyeket nyilván erősen befolyásolnak a berögzült gondolataim, de itt kapcsolódik össze a kettő, és az, hogy valaminek tudom tulajdonítani a normálistól eltérő állapotot (tehát hogy fájok valahol), már fél siker.
Egyébként a fájdalommal érdemes szembenézni, kicsit közelebb menni, nem elnyomni azonnal fájdalomcsillapítóval. Nehéz, főleg ha lüktet a fejed vagy fogad, vagy hasogat, éget, netán tompán feszít (milyen sok kifejezésünk van rá, milyen elképesztően sok formában tud jelentkezni, nyilván nem véletlenül!) Könnyűszerrel be is lehet hívni a fájdalmat vagy betegséget, és hamar valósággá válik, ha csak félni tudsz tőle és nem nézed meg közelebbről vagy fogadod el a létjogosultságát. A fájdalom és a testi tünetek minden esetben csak hírvivők, lehet rájuk haragudni, de attól jó eséllyel nem fognak megszűnni. És amúgy kire is haragszol? Rá vagy magadra? Vagy a kellemetlenségekre, amit kivált (pl. hogy nem tudsz dolgozni vagy edzésre menni)?

Egy érdekes cikk arról, miképp csökkentheted a fájdalmat PIRULÁK NÉLKÜL (sokan egyébként is irtóznak a gyógyszerektől, és a legritkább esetben folyamodnak hozzá).

A másik, amibe kapaszkodni lehet és szoktam csinálni, hogy az agyammal elhitetem (s tudom hogy valóban így lesz, mert számtalanszor történt már meg): a fájdalom, vagy begyulladt arcüreg (ami régebben sokszor előjött), nátha, láz, lábfájás, legyen bármi - ezek mind, kivétel nélkül múló dolgok. Mióta ezt ilyen tudatosan csinálom, még a napot is meg szoktam határozni, amikorra megszűnik a fájdalom vagy gyulladás, stb. Nem vagyok türelmetlen soha, megértéssel fordulok a testem jelzései felé. Nem vagyok magam ellensége, és elfogadom, hogy valamit másként kellene tennem. És a legjobb tudásom szerint megteszem.
Ez azon az alapon  működik, mint ahogy a már korábban emlegetett placebo is, egyfajta szelíd parancsot adok az agyamnak, milyen feladatot kell végrehajtania. Mint ahogy egy orvos, mikor a gyógyulás időtartamáról beszél, netán a betegség kimeneteléről mond véleményt a statisztika alapján (pl daganat vagy egyéb krónikus bajok esetén), ugyanúgy ezt a mechanizmust indítja el a betegében, aki a szavakat készpénznek véve tényleg x idő múlva kezdi csak el érezni a javulást. Ezt hívják szuggesztiónak. És biztos nem árulok el vele nagy titkot: legerőteljesebben saját magunkat vagyunk képesek szuggerálni. Jó és rossz irányba egyaránt.

Kiváló példa erre, hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan megvágtam a kezem, szálka ment bele, több ízben megégettem az ujjaimat, holott ugyanazokat a mindennapos tevékenységeket folytatom, mint általában. Nagy döntések meghozatala előtt állok, melyeket nagyon régóta sikerül elodázni, és ez most egy üzenet, hogy valamit lépni kell. A kezemen ezek a kicsi, de fájó sebek beszélnek hozzám, hogy itt az idő a változásra.

Talán egyszerűnek tűnhet, de korántsem az, hiszen gyerekkorunk óta küzdünk apróbb-nagyobb testi hibákkal, hogy baráti viszont alakítsunk ki a testünkkel. Szerintem - bár a táplálkozás és a mozgás is nagyon fontos az egyensúly fenntartásában -, alapvetően a testünkről alkotott véleményünk és a vele szemben tanúsított viselkedésünk, azaz hogy partnerként tudunk-e rá tekinteni, befolyásolja leginkább, hogy mennyire leszünk egészségesek. Gondoljunk csak bele, mennyire szereti az az ember a testét és önmagát, aki cigarettával, túlevéssel, drogokkal, rengeteg gyógyszerrel, itallal vagy a fizikai erő végletes kimerítésével pusztítja azt? (és még sorolhatnám) Ezek vajon valóban az élvezet, vagy az önutálat eszközei-e? Elgondolkodtató kérdések. Nem?

Kérdések:
Mit gondolsz, mit üzennek a betegségeid? A szeretteidé? Csinálj számvetést, mely betegségekre emlékszel nagyon élénken, akár kicsit gyerekkorodból! Milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik? Könnyű róluk beszélni? Hogy állsz az elkövetkezőkkel? Fel vagy készülve rájuk? Tudsz a testedre legjobb barátként tekinteni?

Flow a mindennapokban

Manapság sokszor emlegetik az ún. flow-élményt, amely tulajdonképpen az elménk működésének egy olyan állapota, amikor magunkba feledkezve teljesen elmerülünk abban, amit éppen csinálunk, ami pozitív energiával tölt fel. Ez általában valami olyan cselekvés, melyben teljesen átadjuk magunkat annak a dolognak, amiben épp benne vagyunk, amit csinálunk, és ez hihetetlen örömöt szerez. És nem feltétlen tudatosan, sőt. A fogalmat először Csíkszentmihályi Mihály írta le, és mostanra már széles körben ismertté vált a jelenség szerte a világon, és nemcsak pszichológiai berkekben (a flow persze nyilván már ősidők óta létezik, mióta az ember olyan tevékenységeket eszel ki, amelyekbe túláradó boldogsággal veti bele magát.) Hogy ez mennyire igaz: idén februárban a nottinghami írófesztiválon, ahol volt szerencsém egy magyar delegációval részt venni, az egyik előadáson több ízben idézett a pszichológus előadó Csíkszentmihályi Flow című alapművéből. Miután kiderült, hogy magyarok is vannak az előadóteremben, megkért, hogy ejtsük ki a tudós fura hangzású nevét, amit készségesen meg is tettünk. Közölte, hogy ő ezt sosem lesz képes rendesen kimondani, de azért elismerte, hogy a világhírű kutató érdemei ma már vitathatatlanok. Majd folytatta az előadását a hegymászás és írás kapcsolatáról, valamint arról az élményről, amit egyértelműen flow-nak ítélt tapasztalatai alapján.

Mert mi is pontosan a flow? (Magyarul "áramlat"-nak szokták fordítani, ki-ki döntse el, mennyire helytállóan.)

Egy teljesen koncentrált, az egyén motivációját a csúcsig fokozó élményről van szó, melynek során képesek vagyunk teljes személyünkkel egy adott dologra figyelni, egy feladatot végrehajtani úgy, hogy közben spontán, akár kitörő örömöt érzünk.  

Csíkszentmihályi szerint a flow-élményt az alábbiak jellemzik:

•  a képességeinkkel összhangban lévő, egyértelmű célokat tűzünk ki

• a tudatunkat erősen fókuszáljuk az adott célra

• az öntudatosság tudatos észlelését megszüntetjük

• az időérzékelésünk észlelhetően eltorzul

• azonnali reakciót adunk a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre

• megtaláljuk a kényes egyensúlyt, mely  képességeink és a feladat nehézsége közt van (tehát a kitűzött feladat nem túl könnyű, mert akkor nem jelent kihívást, de nem is túl nehéz, mert akkor nem kívánt frusztrációt élünk át, az pedig ugye nem hiányzik senkinek)

• a szituáció felett teljes kontrollt érzünk

• a tevékenység maga belülről jutalmaz (azaz nem külső forrásból, dicséretből származik, és nem is ezért tesszük, hanem mert egyszerűen jó csinálni)

• teljesen elmerülünk abban, amit csinálunk, az összes figyelmünket erre összpontosítjuk

 A flow-élményhez természetesen nem szükséges mindegyik jellemzőnek egyszerre teljesülnie.

1. 

   Áramlat

A művészek, sportolók szerencsések, mivel a flow-t akár munkájuk során is átélhetik, de belefeledkezhet munkájába ugyanúgy egy asztalos vagy jó sebész is. Ez az érzés nagyon hasonló ahhoz, aki a legtöbb keleti vallás az univerzummal való eggyé válás érzéseként ír le (pl. ilyen az ún. mindfulness, vagyis tudatos vagy éber önirányítás). Csíkszentmihályi azt írja az egyik leggyakrabban hivatkozott idézetében:

„Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a Flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányban. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad. A legjobb pillanatok általában akkor következnek be, amikor egy ember teste és tudata önként vállalt erőfeszítésben végső határáig megfeszült, hogy valami nehezet és érdemlegeset alkosson."

Sokan azért veszítik el szabadságukat, mert nem élvezik azokat a dolgokat, amiket csinálnak. A különböző foglalkozásokat kutatva Csíkszentmihályi felfedezte, hogy amikor az emberek  csúcsteljesítményt nyújtanak, megfeledkeznek magukról, az időről, a problémákról. A flow-t sokan félreértelmezik, és a passzív szabadidős tevékenységeket is ide sorolják. De a tévénézés, amikor értelmes tevékenység híján csak bamba szemekkel bámul maga elé a megfáradt ember, korántsem nevezhető flow-élménynek, vélekedik a pszichológus.

A brazil futball-legenda, Pelé így írta le azokat a napokat, amikor úgy érezte, minden szokatlanul rendben ment: „Furcsa nyugalmat éreztem, amilyet azelőtt nem tapasztaltam semmilyen más játékban. Egyfajta eufória volt. Úgy éreztem, egész nap tudnék futni anélkül, hogy elfáradnék, hogy végig tudnám cselezni bármelyik csapatot, vagy akár az összeset, hogy fizikailag át tudnék hatolni rajtuk. Úgy éreztem sebezhetetlen vagyok.”

A flow akkor következik be, amikor testünk, lelkünk, érzelmeink és szellemünk természetes módon összehangolódik. Amikor ilyen, meditációhoz közeli tudatállapotban vagyunk, nagyobb az energiánk, a koncentráló képességünk, mint amikor a megszokott módon dolgozunk valamin. A flow segíthet abban, hogy örömet találjunk a legtöbb rutintevékenységben is.

Hogyan kerülhetsz a flow állapotába?

1. Legyenek világosak céljaid! Tudd, hogy mit akarsz, és mit kell tenned. A cselekvés és a tudatosság együttese automatikussá válik, és ellazítja a tudatot.

2. Kapj azonnali visszajelzést! Minden pillanatban tudd, hogy hol tartasz, és közelebb jutottál-e a célodhoz. Bízz az intuícióidban!

3. A feladatot válaszd meg készségeid szerint! A nehézségek ne legyenek se túl kicsik, se túl nagyok, és biztosítsák a folyamatos tanulás készségét. Majd egy kicsit mindig emeld feljebb a lécet, hogy teljesítményed javuljon.

4. Koncentrálj! Figyelmed irányítsd kizárólag arra, amit éppen csinálsz. Ne engedd, hogy bármi is elvonja a figyelmedet a választott tevékenységtől.

5. Tiszta tudattal működj az adott pillanatban! Jó, ha  kirekeszted a mindennapi gondokat és zavaró körülményeket. Iktasd ki azokat a tényezőket, amelyeket nem tudsz befolyásolni.

6. Érezd, hogy a gyeplő nálad van, miközben cselekedsz! Légy ura önmagadnak, cselekedeteidnek és környezetednek. A kudarc lehetőségét kíséreld meg kizárni.

7. Szüntesd meg az én-tudatod! Koncentrálj a tevékenységre, miközben felülemelkedsz éneden, megfeledkezel róla, és kirekeszted az önkritikát. Így eggyé válsz a tevékenységgel. Ebben az állapotban megszűnik minden kétely és aggodalom. Hihetetlen felszabadító!

8. Ismerd fel, amikor az időérzéked átalakul! Az idő lelassulhat, felgyorsulhat, vagy akár meg is állhat. Ez tőled és érzékelésedtől, illetve a tevékenység jellegétől függ.

Flow közben csodás szabadságot és könnyedséget élünk át. Olyan tudatállapotba kerülünk, amelyben csak hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek. 

Az utóbbi hetekben rákaptam a biciklizésre, és miközben a szántóföldeken, erdőben, de akár a kipufogógáztól büdös és meglehetősen hangos, forgalmas autóút melletti kerékpársávon közlekedem, annyira képes vagyok belefeledkezni a pillanatba, hogy az érdekes, "az idő megáll" típusú érzést tapasztalom minden alkalommal. Jó átélni, szerintem mindenki lelkének jót tesz. Mikor írok (akár a blogba, akár novellát vagy bármi mást), akkor pedig az idő olyannyira lelassul, hogy órák telnek el észrevétlenül, melyek napoknak tűnnek.

Csíkszentmihályi azt javasolja, tanuljuk meg szeretni a jelent, és értékeljük az élet szépségét, bárhol is vagyunk. (A logoterápiás bejegyzésnél volt ilyesmiről szó nemrég, itt találod.)

Érdemes megjegyezni, hogy Csíkszentmihályi szerint bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek könnyebben és gyakrabban átélhetik a Flow-élményt, mint mások. Ezek a személyiségjegyek a kíváncsiság, a kitartás, a nem öncentrikusság, és, hogy előny, ha a különböző dolgokat pusztán saját magukért is szereted végezni.

Egyébként van egy nagyon jó videó, ahol maga Csíkszentmihályi beszél a boldogság mibenlétéről és egy kicsit a flow-ról. Van magyar felirat, érdemes belenézni: ez a TED talks című amerikai előadássorozat egyik része volt (olyasmi, mint hazánkban a Mindentudás Egyeteme anno).

Kérdések: 

Minden ember élt már át flow-élményt. Te milyen gyakran tapasztalod? Milyen tevékenységek során?  Hogyan változik meg időérzékelésed? Keresed a tevékenységeket, melyek során ezt átélheted? Netán a munkád is ilyen?

Én megmondom neked a tutit, de meg ám!

Manapság olyan világot élünk, ahol mindig mindenki jobban tud mindent a másiknál. Azon kevesekre pedig, akik kilógnak a sorból, furcsa szemeket meresztgetnek a többiek. Az igazi mindentudó mesterek, guruk, életmód tanácsadók, szellemi vezetők gombamód teremnek, az őket követők száma is rohamosan emelkedik. A tanítók szava egy ideig szent, de amikor ezek a szavak mégsem bizonyulnak időtállónak és minden esetben igaznak, melyek gyógyírt jelentenének az egyén igencsak konkrét és egyedi megoldásokat igénylő (magánéleti, munkahelyi, egészségi, spirituális stb.)  problémájára, legtöbbször elkövetkezik a kiábrándulás. És egy másik tan vagy eszme felé való fordulás, netán egy új, saját módszer kialakítása, hogy aztán azt követhessék megint a többiek. Akik ugyancsak válaszokat keresnek.

Hogy is működik ez az egész, illetve közelebbről: miről is akarok ma írni? Olyan idők járnak, hogy más nagyobb eséllyel jobban tudja, milyen színű és fazonú ruhákat kéne viselned, hogy igazán magad, sőt, ami még ennél is fontosabb: hogy trendi és hódító démon és meggyőző karakter legyél. Más jobban tudja azt is, mit egyél, hogy egészségesebb, hosszabb, kiegyensúlyozottabb élet birtokosa lehess. Mit olvassál, hova menjél, mit csinálj a szabadidődben, hogy boldognak mondhasd magad (és vajon ez egyenlő azzal, hogy annak is tudd magad? Hogy az egész ne csak látszat legyen, a külvilágnak szóló, talmi csillogás?) Mit kenj az arcodra, hogy elrejtsd a bőrhibákat, melyek mindegyike üzenet jellegű. Még jó, hogy nem akarod, hogy mások előtt nyitott könyv legyél.

A véleményem az, hogy még sosem voltak ennyire  magányosak az emberek, mint ma, amikor elvileg viszonylagos bőség van mindenből. Persze ez sem mindenkinek.

A jelenség, amit ma górcső alá szeretnék venni, az az, hogy miért is szeretünk jobban úgy általában mások életével példálózni és behatóbban vizsgálni embertársaink sorsát, ahelyett, hogy a magunkét helyeznénk előtérbe. Sokszor úgy érezzük, a saját életünket, lelkünk igazi valóját óvni, rejtegetni kell. Az életünk tele botlásokkal, bukásokkal, szégyennel. Hogy ezek valóban rejtve maradhassak, hogy ne törhessenek a felszínre, érzünk olykor késztetést foglalkozni kényszeresen mások életével és tisztelet azon kevés számú kivételnek, aki ezt ki tudja kerülni. Az, hogy miért is akarjuk, hogy ezeket a nemszeretem dolgokat, jellemvonásokat jótékony homály fedje, számomra nem kérdéses: az elfojtásuk legalább ugyanannyira annak szól, hogy a környezetünk ne tudja meg, mint annak, hogy nekünk magunknak ne kelljen velük foglalkozni.

 A dolog hátterében természetesen ott munkálhat az összehasonlítás vágya is: ha más nagyobb bakot lőtt vagy látszólag szokatlan, bizarr módon oldott meg az életében bizonyos kérdéseket, akkor én vállon veregethetem magam és mondhatom, hogy akkor én nem is voltam olyan rossz vagy béna az ügyeim rendezésében, még ha megkérdőjelezhető módokat választottam is külső és a belső világomban dúló konfliktusaim feloldására, viszonyaim bonyolítására. És ez egy kis megnyugvást ad. Az is igaz, hogy a hibákat, félresiklott döntéseket és tetteket hamarabb kiszúrják a mások életében vájkáló csápjaink, mint azt, ami követendő, ami megfontolásra érdemes, ami példa értékű. Így vagyunk összerakva.

A mások életében való kutakodás, a tanácsadás kényszere, hogy mi mondjuk meg a környezetünkben lévőknek a tutit, ahogy a poszt címe is sugallta, illetve annak a hangoztatása, hogy mi kívülről jövő megoldásokkal vagy javaslatokkal rendbe tudjuk tenni a másik életét egyes irányzatok szerint egyenesen kártékony, és én is úgy gondolom, hogy ha ezt egy meghatározott szinten túl már nem a segítő szándék vezérli. Ekkor van a bibi, ha azért érdekesebb a mások sorsa, mert valaki rosszindulattal van tele. Sajnos ebben sincs hiány.

Egyébként is, mostanra - és itt jöjjön egy kis önfeltárás -, eljutottam oda, hogy a legritkább esetben adok tanácsot.

Ebben a rogers-i szemlélet volt a segítségemre, amely rádöbbentett, hogy egy segítőnek, de akár egy barátnak is a melléállás és a kísérés a legfontosabb szerepe, nem pedig az, hogy a mi szemszögünkből okosnak tűnő tanácsokkal terelgessük a másikat. Ha csak valaki kimondottan nem ezt kéri tőlünk vagy nagyon gyámoltalan, esetleg olyan krízist él meg, ami beszűkíti a gondolkodását és nem képes dönteni. Ebben az esetben is azonban legfeljebb csak azt tudom elmondani, hogy én a mostani eszemmel és élettapasztalatommal mit tennék, és több lehetőséget felvázolva megoldási módozatokat nyújthatok. A megvalósítás viszont már nem az én reszortom, az a másikra vár, aki lehet, hogy szöges ellentétét cselekszi majd, amit javasoltunk, és az ő szempontjából ez így helyes.

Arról szeretnék még említést tenni, ami egy nem is olyan régi ráébredésem eredménye. Alkalmanként önismereti társasjátékot vezetek (Identity néven fut és egy magyar pszichológus találta ki), és egész sokat dolgozom különböző csoportokkal (beleértve nyelvi csoportokat is).

Azt látom, hogy az embereknek nagyon nehéz olyan típusú mondatokat megfogalmazni, amelyekben ún. én-üzenetek vannak, tehát a saját szempontjukból megformált közlések, például: "Az én életemben..., Nekem ezt azt jelenti, hogy..., Számomra...., stb. Gyakrabban nyilvánulnak meg úgy, hogy: "Minden ember..., Mindnyájan tudjuk..., Ez mindenkinek probléma..., Azt szoktuk mondani..., Sokan úgy vélik..., stb. Ilyenkor szerepköröm szerint mindig figyelmeztetnem kell a résztvevőket, hogy csak a saját nevükben beszéljenek, ami ez sokszor szinte legyűrhetetlen akadályt jelent. Nyilván benne van az is, hogy ha így fogalmazunk, egyfajta sorsközösséget élünk át a többiekkel, de eredendően csak arról tudunk első kézből beszámolni, visszajelzést adni, ami bennünk van. Hogy a másikban mi van, az csupán feltételezés. Ami nekem gond vagy öröm, az a mellettem ülőt lehet, hogy hidegen hagyja, vagy semmilyen saját érzése nincs azzal kapcsolatban. Aztán gyakran előfordul az is, hogy nem értem, miért rágódik valaki egy adott dolgon annyit, amin nekem eszembe se jutna fennakadni.

Egy megmosolyogtató kis történetet szeretnék még elmesélni itt a végén. Tavaly részt vettem egy jógaközpont megnyitóján, és ott mindenféle emberrel és csodabogárral összehozott a sors. Külső szemlélőként és a lelki egészséggel kissé földhözragadtabb módon foglakozó emberként ültem az egyik sarokban, és láttam, hogy az egyik "kolléga" néhány perc leforgása alatt ingával kilengette a sorsát a mellettem ülő szerencsés (avagy szerencsétlen) delikvenseknek. Legtöbbjük persze nem igényelte ezt a fajta rögtönzött "tanácsadást", csak néztek bamba képpel, de az inga lengett bőszen, s mondott egyet s mást, kinek cifrát, kinek kevésbé. Bár elég erősen tiltakoztam, én se maradtam ki végül a szórásból. Két perc alatt egy egész életre szóló tanács terhe került rám a szakmája iránt igen nagy elhivatottságot érző ingásember jóvoltából. És nem szerettem ezt. Nem akartam ilyen jellegű tanácsot hallani az életemről. Az életem nagy eseményeinek alakulásában jómagam veszek részt, én alakítom (jó, talán néha a véletlen is kicsikét), és hogy nekem, mi a jó és mi nem, nálam nem tudhatja jobban senki más. S mivel hiszem, hogy ez minden ember esetén így működik, erre próbálok meg ráébreszteni mindenkit. Bátorságra, hogy dolgokat egyes szám első személyben mondjunk ki, és a megélt élet is ilyen legyen. És ha már mások életét vizsgálgatom, abból a mintákat és a megoldási módokat lássam meg, amelyekből néhányat talán majd adaptálni fogok egyszer a saját házam táján.

Kérdés:

Szereted, ha megmondják neked a tutit? Milyen érzés, ha kéretlenül tanácsolnak neked valamit, és milyen, amikor kéred? Kitől fogadod el, mi hat rád meggyőző erővel? (gondolj a poszt elején leírtakra, kinek/minek hagyod, hogy befolyásoljon)

Mennyire érdekel mások élete? Tudsz-e gyakran én-üzeneteket megfogalmazni és nem csak általánosságokban beszélni?

Fordítsd át a szürkét!

Igen, fordítsd át a szürkét, és jó ha ezt egészen tudatosan teszed. Általában működik. Tegnap beszéltem telefonon egy nagyon kedves, közeli barátnőmmel, aki eltörte a bokáját. Megegyeztünk abban, hogy ez nem csak annyit jelent, hogy most ágynyugalomra van ítélve, és a lábát, ami gipszbe van öntve, pihentetni kell. 

Mi okozta a "törést"? Egyrészt egy banális véletlen, hogy pont ott és akkor, a kocsijából a munkahelye előtt kiszállva reggel kifordult a bokája és ripityomra törött, másrészt egy nyilvánvaló jelzés, hogy lassíts, ne pörögj túl, vannak napok, amikor el kell engedned a kötelességeket, görcsöket. Persze, ha az ember nem lesz ettől a helyzettől olyan frusztrált, hogy még jobban bepörög - a tétlenségtől, a kiszolgáltatottságtól és az idő siettetésétől, hogy múljanak már a napok, és tűnjön a betegség. De ezt lehet engedni, de tényleg.

Majdnem ilyenformán jártam múlt héten én is. Nem, nem törött el semmim, bár jó párszor nekiálltam kecsesnek éppen nem mondható módon piruettezni a jeges járdákon, sőt még az úttesten is, miközben az egyik tanfolyamról rohantam a másikra. Elkaptam valami makacsnak ígérkező felső légúti vírust is, ami hőemelkedéssel, gyengeségérzéssel, köhögéssel, stb. járt. Kicsit tartottam attól, hogy teljesen lever a lábamról, és hétfőre, mire dolgoznom kell, menni (ráadásul az egyik hely teljesen új volt, és elég nagy elvárást támasztottak felém) még a hangom is elillan, és akkor nagy a baj. 

Tudni kell, hogy a magam fizikai szinten történő megbetegítését időnként, amikor valami új vagy hirtelen megváltozott körülmény jön az életembe, igen magas fokon vagyok képes űzni. Talán mindig így volt, de tény, a betegségem óta sokkal tisztábban érzékelhető ez. Már megtanultam ezt a jelenséget kontrollálni, sokkal tudatosabban és hatékonyabban tudok tenni ellene, ha érzem, hogy a stressz miatt gyengül az immunrendszerem (nagy kedvenc témám a pszichoszomatika, talán már említettem, hiszem, hogy minden betegségünk, tünetünk, balesetünk valamire visszavezethető, a lelki sík egyfajta kivetülése, a kézzelfogható valóságban való manifesztálódása). Szóval, színekkel igyekeztem feldobni a kedvem, s elősegíteni, hogy gyorsabban helyre rázódjak. A színek számomra nagyon fontosak, elengedhetetlen kellékei a hétköznapjaimnak: az öltözködésemnek és a környezetemnek. Törött lábú barátném ugyan nevetve felvilágosított, hogy nem csoda, hogy a gyulladás nem gyógyul, ugyanis élénk narancs színű sállal bugyoláltam be a nyakam, ami a színterápia szerint (a piros mellett) növeli a betegség intenzitását. Kéket kellett volna használnom, mert az állítólag gyógyító, gyulladást enyhítő szín. Persze, ő nem tudhatta, hogy én ezen a héten szándékosan veszek fel vidám és harsány színeket, öltök cifra mintájú ruhát, csiricsáré kiegészítőket. Ebből nyerek energiát, akár a buddhista szerzetesek.

Mert épp az a projektem zajlik, amit az önerősítésre találtam ki magamnak, főleg az ilyen kedvetlen és megbetegítő időszakokra, és éppen színesbe fordítom át a szürkét nagy elánnal. Ennek része pl. az ágynemű színének megváltoztatása, lilára szoktam ilyenkor cserélni a párnahuzatokat, és illatokkal telítem a szobát. Most például kubeba olaj párolog a fűtőtesten. Ennek az egyszerű találmánynak az is része, hogy nem hagyom el magam (amire egyébként gyakran hajlamos vagyok, olyan csábító tud lenni az ágy és a szieszta), és a mai napon is ennek fényében cselekedtem. A zuhogó eső ellenére, egymást meggyőzve találkoztunk egy másik kedves barátnőmmel és könyvtáraztunk, vásároltunk, ebédeltünk és már csak úgy szokásból is szidtuk az égi áldást, ami nem hó. De legalább kimozdultunk! Olyan szomorú lett volna itthon maradni, még ha az időjárás ezt sugallta is.

Bangkok, ahol a szmogtól mindig szürke az ég, de azért színesbe fordítja a nap (saját kép)

 Hiszem és vallom, hogy az embernek néha igenis gatyába kell rázni magát. Ez most ellentmondásosan hangozhat, hiszen a poszt elején pont arról regéltem, hogy vannak periódusok az életben, amikor meg kell állni, nagy levegőt kell venni és erőt gyűjteni. Máskor viszont pont arra van szükség, hogy meglóduljunk, és tegyünk valamit a hétköznapokat beborító szürkeség ellen. Kell a rutin, az ad vázat az emberi életnek, de kell a szín, és azt csak magunk vihetjük bele a saját történéseinkbe, belső és külsőkbe egyaránt. Kényes egyensúly ez, sokszor nem is sikerül megtalálni, kicsit túlteng a feledhető, az igazán szürke, máskor meg minden egyes pillanatot a tetterő fénye ragyog be. De talán ez a ritkább, a nehezen megvalósítható. De nem lehetetlen. Csak némi erőfeszítésre van szükség, és kész. Ugye?

Kérdés:

Mivel próbálod meg feldobni a hétköznapokat? Szereted a szürkét (értsd, ahogy gondolod)? És a színeket?