Pengeélen táncolók, avagy a borderline személyiségzavar

A blogban rendszeresen jelennek majd meg a lelki eredetű betegségekről szóló cikkek, összefoglalók, ahogy korábban is ígértem - természetesen közérthető formában beszélgetünk róluk. A magyar lakosság nagy hányada küzd valamilyen átmeneti vagy krónikus lelki zavarral, és sajnos a szenvedő ember nem mindig jut el a segítségkérésig. Sok esetben még a környezet számára sem egyértelmű, hogy mi okozhatja a megváltozott vagy furcsa viselkedést. Biztosan nem árulok el nagy titkot: nemtől, kortól, anyagi helyzettől, a társadalomban betöltött szereptől függetlenül bárki találkozhat élete során az enyhébb lefolyású lelki bajoktól egészen a komolyabb, az egész személyiséget átható már nem egészséges állapotokig bármivel. Ezeket befolyásolhatja a genetikai háttér, a külső hatások, benyomások, a stressz, és még számos egyéb tényező. Ha ezek a hatások összeadódnak, ideális környezetet teremtenek ahhoz, hogy az ember hirtelen a nem  kívánt "lelki beteg" címke korántsem büszke birtokosává váljon.

Ezekkel a tünetekkel lehet együtt élni, sok példa van rá, de tenni ellene csak akkor tudunk, ha a problémára fény derül. Mindig elborzaszt, ha arra gondolok, hány és hány élet lenne megmenthető, ha lennének a kezünkben eszközök arra, illetve benne lenne szégyenlősséggel átitatott nyugati kultúránkban, hogy merjük jelezni, ha valami nincs rendben velünk. Nemcsak a testünk jelzéseit kellene figyelembe vennünk, bár ebben sem vagyunk túl jók, hanem a lelkünk fontos rezdüléseit is.

Bizonyos lelki zavarok egy adott életkorban jellemzőek, ám jó tisztában lenni néhány alapfogalommal, hiszen ezek a kórképek gyakran derült égből villámcsapásként érkeznek a családok, egyének életébe, és rövid idő alatt is tragédiába torkollhatnak. "Az évi 2400-2500 közötti esetszámmal Magyarország még mindig a világ élmezőnyébe tartozik a százezer főre jutó öngyilkosságok számát tekintve. Már nem világelső, mint a nyolcvanas években, de Dél-Korea, Kazahsztán, Fehéroroszország, Guyana és Litvánia mellett a legrosszabb statisztikájú országok között van." - írja az index.hu egy régebbi cikkében. 

Mielőtt belevetnénk magunkat, mit is érezhet egy borderlány (gyakran titulálják magukat így a női páciensek), íme néhány híresség, akit kapcsolatba hoztak a BPD-vel élete során. Gondoltad volna, hogy Angelina Jolie, Lady Diana, Marylin Monroe, Lindsay Lohan, Amy Winehouse és Britney Spears is ide tartozik? A borderline személyiségzavar (rövidítése BPD) óvatos becslések szerint a lakosság 2-4 %-át érinti, ezen belül is sokkal gyakoribb az előfordulása nőknél, mint a férfiaknál. Az angol szó jelentése: "határ menti", és valóban ez rá a legjellemzőbb. Ezért is adtam a posztnak azt a címet, hogy pengeélen táncolók, mert a borderline-osok egyik legmarkánsabb vonása a szélsőségesség, a határok feszegetése az élet minden területén, erről mindjárt bővebben.

Érdekes adat egyébként, hogy a pszichiátrián kezelt betegek 20-30 %-ánál diagnosztizálják ezt a betegséget. Míg a depresszió jelentésével szinte mindenki tisztában van, a borderline-ról sokkal ritkábban hallani. Halkan jegyzem meg, hogy több olyan beteg esettanulmányát olvastam, akiknél csak a sokadik szakember tudta pontosan meghatározni, mi is pontosan a bajuk. Kérdezheted, ha ezt ilyen nehéz megállapítani, akkor mi újság a többi lelki eredetű betegséggel. A pszichiátriai betegségek meghatározásánál azt tapasztalom, hogy általában elég képlékeny a diagnózis felállítása. Bár vannak bizonyos szempontok, nagyon sok az átfedés, és a tünetek nem mindig utalnak kizárólagosan egy adott kórképre. Pszichiátriai kezelés alatt álló vagy régebben kezelt emberek gyakran mesélnek arról, hányféle "betegségcímkét" biggyesztenek rájuk. Ezekből néhány biztosan igaz. De fennáll az a valós veszély, hogy az ember magát később egyre inkább csak e címkék segítségével tudja meghatározni, s egy idő után már nem lesz képes bízni abban, hogy újra ép lehet lelkileg, viszonylag stabil az élethez, az örömök újbóli átéléséhez. 

Fotó: Safak Yildiz

De térjünk vissza a borderline-hoz! A borderline-ság első jelei kamaszkorban jelentkeznek, mert ebben az időszakban kezdenek az identitás, azaz önazonosság jegyei körvonalazódni. Bizonyára mindenkinek vannak emlékei arról, milyen belső érzelmi csatákat vívott, milyen sok nehézséggel nézett szembe a gyerekkor és a fiatal felnőttkor határán. Ez kétségkívül a legzűrzavarosabb, legmozgalmasabb időszak a személyiség fejlődésében. Nézzünk meg néhány tünetet, amelyek gyanúsak lehetnek a borderline zavar szempontjából! 

(Ez a felsorolás mindössze iránymutató, ha több tünet is erőteljesen jelen van, érdemes szakemberhez fordulni.)

• a borderline betegek nagyon nehezen tűrik a feszültséget, gyakran kivonulnak az érzelmi megterheléssel járó, stresszes helyzetekből. Mivel extrán sebezhetőek, a kellemetlen élményeket kerülik vagy valamilyen feszültségcsökkentő szerrel próbálják meg feloldani (nyugtató, akár drog, alkohol, stb., ami azonnali enyhülést ígér)
• rendkívül labilisek, egy apróság is kizökkentheti őket
• miután az identitásuk nagyon törékeny, a kritika számukra pusztító erejű lehet, sérült énképük nem bírja el a legkisebb "támadást" sem, legyen az a legártatlanabbnak szánt megjegyzés is akár egy mit sem sejtő másik embertől
• gyakran keríti őket hatalmába az üresség érzése, az örömöt sem tudják megélni, ezt anhedóniának hívja a tudomány. Ugye a magukat pávatollal hányásra serkentő rómaiakkal, akiket hedonistának neveztünk, könnyű ezt a kifejezést összefüggésbe hozni?
• átlagosnál erősebb indulatokkal kell megbirkózniuk, és pont emiatt hajlamosabbak az önpusztító magatartásra is (a fent említettek mellé jöhet még pl. hogy direkt keresik a veszélyt, az utcán így közlekednek, vagy a testükben tesznek kárt, gyógyszerfüggővé válnak, és nem ritka az önsebzés és a visszatérő öngyilkossági kísérlet sem)
• nincs olyan egységes önképük, mint egy egészséges lelkületű embernek: hol végletesen alábecsülik magukat, hol az "egekig ér az egójuk", amit a környezet felé előszeretettel ki is fejeznek. Ez persze rosszallást vagy értetlenséget vált ki a külső szemlélőből, főleg ha iskola vagy munkahely a terep, ahol ezt a tulajdonságot gyakorolják. A család lehet elnéző, de a külvilággal való találkozáskor ezek a problémák felerősödnek, éppen ezért a borderline betegek egy része nem képes a tanulmányait sem befejezni, vagy dolgozni huzamosabb ideig (vagy egyáltalán nem). Kár ezért, mert sokuk - talán pont az átlagon felüli érzékenységük miatt - fejlett művészi érzékkel bír, kiválóan fest, ír, stb. Nem is gondolják, milyen sokat adhatnának a világnak...
• ugyanez a helyzet a más emberekről alkotott véleményükről: valakit vagy istenítenek,  vagy erőteljesen lealacsonyítanak, lenéznek, és ügyesen tudnak manipulálni bárkit. Ezért is ütközik nehézségekbe pl. a szakember, aki kezeli őket, mert ezt a képességüket a borderline-ok önkéntelenül tudják kamatoztatni még a pszichológusnál is
• nagyon rosszul tűrik az egyedüllétet, szoronganak tőle, de az emberi közelségtől is visszariadnak. A jól ismert szélsőség megint, ugyebár. Szinte majom szeretettel tudnak csüggeni a párjukon, akit ezzel sikeresen el is üldöznek hamar
• a céljaik mellett, ha vannak, nem képesek kitartani, sokan szorulnak a társadalom perifériájára és lesznek társadalmon kívüliek, pl. hajléktalanok

Mi lehet az oka a személyiségzavar kialakulásának? Megfigyelték, hogy a hajlamosító tényezők közül a legfontosabbak a gyerekkorban elszenvedett testi vagy lelki bántalmazás, az elutasító, empátiahiányos szülői környezet. Vesszőparipám, hogy egészséges gyerekeket csak egészséges lelkű felnőttek tudnak nevelni, és pont ezért gondolom, hogy a "szülőség" az egyik legfelelősségteljesebb "szakma" a világon, ami - be kell látnunk - nem biztos, hogy mindenkinek való. 

A borderline-ról írt személyes beszámolók utalnak rá, hogy ezek az emberek mennyire szenvednek a meg nem értettségtől. A környezetük megbélyegzi őket, és komolytalannak tekinti a betegségüket. A család sincs mindig felvértezve a kellő türelemmel vagy toleranciával a borderline tünetek kezeléséhez. Néhány évvel ezelőtt olvastam Koncz Erzsébet Tükörcukor és Lélekhasadás című naplóit (e-könyvként is elérhető ITT, ha belenéznél a fiatal lány megpróbáltatásait taglaló írásba). Zsike betegsége sajnos nem ért jó véget. Számos kísérlete után végül sikerült önkezével véget vetni az életének. Szerencsére vannak azért sikeres történetek is. A harmincas évek beköszöntével ugyanis elkezdenek a borderline jegyei felszívódni, és ezzel egy konszolidáltabb, nyugodtabb életszakasz veheti kezdetét. Ennek okát még nem derítették ki, de valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a nagy belső lelki vívódások eddig a korig jellemzik igazán az embert. Nemrég jelent meg Lévay Anikó Borderline személyiségzavarom van című rövid regénye. Anikó már a végén tart saját elmondása szerint, bár a betegség így is nagyon hosszú időt vett el az életéből, több, mint két évtizedet! Ő maga mesél arról, hogy a borderline miatt sosem tudott hosszabb ideig állandó munkahelyen elhelyezkedni, társtalanul élt, és arra sem volt kilátása az őt gúzsba kötő érzések miatt, hogy bizalmas barátokkal vegye körül magát, akikre támaszkodhat. Így ír a mostani állapotáról, és én bízom benne, hogy végleg sikerül leküzdenie a betegséget:

"Időközben elmúltam harminchat éves, és már annyira megismertem magam, hogyan működök a különböző helyzetekben, hogy nemigen érnek meglepetések. Ezt úgy írom, mintha én már túl lennék mindenféle nyavalyán, de nem így van. Természetesen küszködök még sok tünettel, problémával, a hozzáállásom az, ami leginkább változott. Elfogadom a saját dilijeimet és teljes apátiában vállalom is őket. Nem én akartam így, csak belefásultam az önsajnálatba, és már unalmas lett a titkolózás is. A fene egye meg, hát ez vagyok. Érek annyit, mint bárki más, múlóban az önbizalomhiányom is, kopik az álarcom. Beleuntam a betegségbe, nem törődöm vele. Nincs bennem indulat, sem harag, elvesztettem az érdeklődésemet a saját nyavalyáim iránt."

Még két könyvet szeretnék ajánlani. Mindkettőt Koncz Orsolya írta. Az elsőben Orsi drogproblémáiról vall őszintén napló formájában. A később megjelent regényében pedig részletekbe nyúlóan mesél személyiségzavaráról. Ennek az írásnak a Hullámvasút címet adta, és ezzel jár talán legközelebb az igazsághoz: borderline betegnek lenni a hullámvasúton való üléshez lehet hasonló.  

Azért ne gondoljuk, hogy ezek a betegek nincsenek tudatában, mit jelent az állapotuk. A mentális betegségekkel küzdők általában átlátják a saját helyzetüket, amiből nem tudnak kitörni. Évekkel ezelőtt jelöltem be az következő részt Orsi naplójában, ami érdekes adalékot jelent annak megértéséhez, hogy miért is betegszik meg ennyi ember lelke manapság, holott a jólétnek, a lehetőségek széles választékának sokkal boldogabbá kellene minket tennie. Vagy mégsem? 

Ezzel az idézettel zárom a mai bejegyzést, sokat mondó: "A civilizáció mellékterméke egyébként az is, hogy én itt ülhetek és gondolkodhatok ezeken a magasröptű dolgokon. Talán ha nap mint nap meg kellene védenem magam a természet erőivel szemben, és az aznapi betevő előteremtésén dolgoznom, egyrészt nem lenne időm azon spekulálni, hogy vajon van-e értelme a létezésnek, másrészt talán tényleg élnék. Akkor folyamatosan tudatos és éber lennék. De így csak ellustul, elpuhul az elme és a test. Civilizációs betegség tehát a civilizációs betegségen való töprengés is."

Kérdések: 

Ismersz borderline-os embereket, vagy te magad is ebben a betegségben szenvedsz? Mit gondolsz, hogyan tudnál segíteni ezeken az embereken, tudnád-e vajon támogatni őket valamiben? Mennyire közismert hazánkban ez a fogalom, te hallottál róla ezelőtt? 

Fóbiák fogságában: legyőzhetem?

Mai témánk a fóbia. Egész sokszor találkoztam az elmúlt hetekben ezzel a jelenséggel, sok ember küzd vele és ellene, jó, ha szót ejtünk róla. Talán pont érint téged is, vagy valakit, akit közelről ismersz.

A "phobia" a görög "phobos" szóból ered, melynek elsődleges jelentése félelem, rémület, pánik, elfutás valami elől. Szinte alig akad olyan ember, aki ne félne semmitől. Ha már a fóbiák vannak terítéken, meg kell jegyezni, hogy a fóbia tárgyával való személyes találkozásnál átélt félelem sokkal erőteljesebb, bénítóbb és tartósabb tud lenni, mintha szimplán tartunk, vagy csak megijedünk valamitől (netán valakitől: gondoljunk csak arra, a gyerekek mennyire tudnak rettegni a színesre mázolt arcú, ijesztő bohóctól, nem mellesleg szerintem se túl bizalomgerjesztőek olykor. Na és a fehérköpenyesek, úgymint fogorvos, orvos, egyéb egészségügyi személyzet, sok ember rettegésének állnak a középpontjában, akik ha tehetik, nagy ívben kerülik még a rendelő környékét is, de ez sajnos nem mindig kivitelezhető, mert orvoshoz menni néha bizony kell).

Abban szinte minden pszichológia irányzat egyetért, hogy a fóbia alapja tanult dolog, valamilyen rossz és maradandó élményhez kötődik. A környezetemben élők nagy része, már aki ilyen szinten fél valamitől, szinte kivétel nélkül arról számolt be, hogy leggyakrabban egy hozzájuk közel álló ember (családtag, barát, példakép) teremtette meg a rettegés vagy undor melegágyát, és nekem is ez a személyes a tapasztalatom.

Tehát a fóbiák élmény alapúak, akár generációról generációra "öröklődhetnek". Hadd meséljek egy kicsit bővebben arról, milyen dolgoktól félnek betegesen az emberek!
Nem tartom kizártnak, hogy ezek között a saját félelmedet is felfedezed. A tudatosítása a problémának, és hogy rájössz, ezek szerzett beidegződések, már fél siker lehet a gyógyuláshoz. A megoldás ugyanis mindig az, hogy közel merészkedsz a félelmeidhez, bár hasznos, ha ezt nem egyedül teszed, hanem értő segítséggel.

Ha szerencsés vagy, akkor azt fogod mondani, nincs olyan dolog, ami ilyen szélsőséges érzelmeket váltana ki belőled. Annak örülni kell nagyon, de jó tudni: attól még, hogy esetleg nevetségesnek tartod is a félelem ekkora fokát ezektől az egészen banálisnak tűnő dolgoktól, annak, aki fél, nagy erőfeszítésébe telik legyőzni a fóbiáját, már ha egyáltalán sikerül.

Az egyik angol csoportomban, mikor az "I am afraid of..." azaz "Félek a ....-tól" kifejezést tanultuk, az csoport minden tagjának - 10-en voltak - el kellett ezt a mondatot mondani, és így a végére már mindenki nagyon jól bevéste ezt a szerkezetet. Akadt három jelentkező, aki azt mondta, semmitől nem fél. Nagyon irigyeltük őket. A többiek által megnevezett dolgokat mind azokba a kategóriákba lehetett besorolni, melyeket mindjárt elárulok, de jellemzően mindenféle hüllők, rovarok, lift, betegség voltak. És szinte mindenki tudta, a fóbiája honnan ered! Azonnal tudták konkrét emlékhez kapcsolni!

A főbb csoportok a fóbiák meghatározásánál  (a pszichiáterek is ezekkel dolgoznak, amikor a fóbiát diagnosztizálják):

• állatokkal kapcsolatos (pl. pók, szúnyog, béka, kígyó, kutya, kullancs, stb.)
• természeti környezettel kapcsolatos (pl. magasság, vihar, víz)
• vér-injekció-sérülés típusú
• szituációhoz kötött (pl. lift, repülés, plaza, egyéb zárt vagy túl nagy terek)
• szociális (félelem az olyan helyzetektől, ahol valaki emberekkel kerül interakcióba, vagy meg kell nyilvánulnia mások előtt, és ez erős szorongást, vagy akár pánikrohamot is okozhat)
• egyéb típusok (félelem fulladástól, hányástól, betegség elkapásától, gyerekeknél jelmezes személyektől stb.)

(Egy hosszú lista, ha még több fóbiát szeretnél megismerni: ITT)

Ugye jól látszik, hogy én NEM a pókoktól félek? 

Hadd meséljek néhány kis szösszenetet még a fóbiákkal kapcsolatosan! Múlt héten a zsúfolt személyvonaton egy anyuka utazott három gyermekével (és két férfivel). Nem hallgatóztam, de szeretem nézni és figyelni az embereket, s miután szemben ültek le velem a nagyobb fiúk, azt is megtudtam a párbeszédükből, hogy a hölgynek mindkét embertől van egy gyereke, és a harmadikat is ő neveli éppen (ez egy későbbi családterápiás bejegyzés témája is lehet). Az ölében egy duci fiúcska ült, akinek az anya az egyórás út során többször elmondta, milyen félelmetes sebességgel halad a vonat. "Jaj! Ugye, milyen félelmetes, kincsem?" - kiáltott fel szinte minden megálló után rémült arcot vágva, amikor a vonat úgy istenigazából nekirugaszkodott. A kisfiú kis idő eltelte után már elég riadt szemekkel kezdett nézni, és egyre erősebben kapaszkodott az anyjába. Valószínűleg ez is egy potenciális félelemforrás lesz majd később, hisz éppen a sebességtől is lehet félni. Ha ezt tanulja meg valaki. Mert mondjuk az anyukája ettől fél.

További példák: 

• egy férfi tanítványom közel egy évig járt hozzám heti kétszer, és minden egyes alkalommal a kapuban kellett várnom és kikísérnem, mert nem volt hajlandó bejönni a már szinte fogatlan, agg kutyánktól. Mesélte, hogy nem bízik a kutyákban, mert gyerekkorában nekitámadt egy, és úgy megharapta, hogy a seb nyoma a mai napig megvan
• régen láttam egy fóbiákkal foglalkozó műsort, melyben meglehetősen fura dolgoktól féltek emberek. A zöldborsóra emlékszem. A terapeuta sokkterápiával próbálta gyógyítani az embereket, azaz fokozatosan szembesítette alanyait a rettegésüket kiváltó tárggyal. A legfurcsábbak ezek közül a zöldborsó, teafilter és még sok hasonló voltak, én meg csak néztem, mennyi mindentől tudunk mi félni emberek (egy angol nyelvű cikk, ami pedig arról szól, melyek a legfurcsább fóbiák Angliában)
• egyik nagyon kedves barátnőmmel (úgy sejtem, olvassa ezt, és remélem, nem haragszik, hogy közöltem ezt a kis történetet) több alkalommal átéltem már, hogy denevérek társaságában kellett volna piknikezünk. Becsületére legyen mondva, hogy csak kétszer futamodott meg, harmadjára, amikor a kiszemelt kávézó teraszának tetejéről csüngött le egy szendergő bébi bőregér példány, akkor majdnem két órát ültünk ott, és ő vitézül helytállt. Bár az igazat megvallva a szeme sarkából folyamatosan figyelte, felébred vagy milliméternyit mozdul-e félelmének tárgya. Nem tette.)
• idén nyáron az egyik csoportomban addig állt az óra, míg egy viszonylag apró pókot nem távolítottunk el a tanteremből, mert az egyik diáklány felugrott a székre és úgy remegett, mint a nyárfalevél. Természetesen, gyűlöli, nem szenvedheti a pókokat. Aztán gyakran korábban érkezett, hogy megnézze, nincs-e ilyen rovar a térben, és ha erről meggyőződött, kezdődhetett a tanítás, de onnantól kezdve, vizsla szemekkel pásztázott minden sarkot, hiszen az ördög nem alszik, és ugyebár a pókok sem
• az egyik barátnőm kislánya is fél a kutyáktól, de eléggé speciális okból. Emlékszem, egészen három éves koráig minden kerítéshez odament, és kis kezével benyúlva minden négylábút meg akart simogatni, nagyon szerette őket, nem rettegett tőlük. A szívbajt hozta rám minden alkalommal, féltem, hogy valami nagyobb testű állat belekap egy-egy ilyen kalandnál. Ma a kislány tízéves, és viszolyog a kutyáktól. És ami fura, nem attól fél, hogy megharapja vagy megsérül, hanem betegesen irtózik attól, hogy a bőrét megnyalja. Ugye, mondanom se kell, hogy az anyukája ugyanígy van ezzel? 

És hogy magamat se hagyjam ki a sorból, ne csak más bőrét vigyem a vásárra:

• Nagyon szorongok és néha még pánikba is esem, ha szabadban ér a vihar, és villámok csapkodnak körülöttem. Igyekszem az ilyen helyzeteket elkerülni, és ez az egyik módja, hogy a fóbiát kezeld, egyszerűen kiiktatod azokat a szituációkat, amikor a félelmeddel szembesülnöd kellene, de ez nem mindig megoldható. Jó pár éve egy nyári zivatarban az utca egyik végében csapott be előttünk a villám, aztán ért már repülőt is, amin rajta ültem, és az utcában egy házba is bevágott. Bár benn voltam a házban, az összes konnektor éktelen szikrázásba kezdett iszonyú hangorkánnal kísérve... ennyi rossz élmény pont elég volt, hogy ne szeressem a mennydörgést és társait.

• A kullancsoktól iszonyodom, és húsz évig nem volt is gond, mert nem volt hozzájuk szerencsém. Manapság a médiából viszont rengeteg információ árad erről a témáról, biztosan ez is hozzájárult, hogy utálom ezeket a kis vérszívókat. Mikor egyre többet kezdtem foglalkozni velük (sokat túráztunk is abban az időben), mintha csak a sors figyelmeztetni akart volna, egy év alatt négy kullancs is úgy gondolta, belőlem fog jóllakni a hatékonynak titulált irtószerek ellenére, amiket nagy mennyiségben magamra spricceltem. Reszkető kézzel és sebészi körültekintéssel távolítottam el magamból az élősködőket. Ideges voltam, féltem a fertőzéstől, ám el kell mondjam, nem rohantam fejvesztve se ügyeletre, se vérvizsgálatot csinálni pár hét elteltével. Úgyhogy ezt a fóbiát sikerült leküzdenem, még ha nem is teljesen.

• Az utolsó nagy fóbiám a repülés. Érdekes, mert sosem attól félek, hogy lezuhan, arra kicsi esély van. Inkább attól, hogy rosszul leszek vagy valami kellemetlen történik. Elég sokszor repültem már életemben, amit néhány évvel ezelőtt még kifejezetten élveztem. Egészen addig, amíg nem történt néhány váratlan, negatív élmény. Pl. hogy a pilóta fennhangon bemondta, hogy EMERGENCY LANDING (kényszerleszállás), és öt perc alatt földet értünk London helyett Amszterdamban. Csak azt felejtette el közölni, hogy nem a gép hibásodott meg, hanem valaki elveszítette az eszméletét, ezért a gyors landolás .A leszállás végtelennek tűnő percei alatt meg voltam róla győződve, hogy itt a vég. Vagy egy másik alkalommal, amikor viharba kerültünk, és valaki visítva verni kezdte a pilótafülke leplombált ajtaját, mert pánikrohamot kapott, és még mesélhetnék tovább, de nem teszem. Kerek öt évig nem ültem repülőre (ami egyet jelentett azzal, hogy nem utaztam, legalábbis olyan helyekre, ahova feltétlen repülni kellett volna), de idén megtört a jég, és egy magyar delegációval elrepültem Angliába. Azt hiszem, ha valaki elhatározza, hogy le akarja győzni a fóbiáját, erre csak ez az egy hathatós módszer van: közel kell menni hozzá! Mert bizony elkerülhetetlen, hogy állatokkal találkozzunk, vagy utazzunk, netán emberek közé menjünk. Türelemmel, de a szorongást legyűrve lehet csak megszabadulni a félelmektől, amihez jó, ha családi, baráti vagy esetleg professzionális segítséget kérünk, ha a fóbia a mindennapi nyugalmunkat és életfeltételeinket is veszélyezteti (pl. ha valaki képtelen busszal utazni, de a munkahelyére csak ilyen módon juthat el, akkor nem megoldás, hogy a munkahelyet hagyja ott, nyilván a fóbiájával kell dolgoznia. Abban a szakemberek is egyetértenek, hogy a fóbiával akkor kell komolyabban foglalkozni, ha gyakran találkozunk a kiváltó okkal és nem tudjuk elkerülni).

Végül egy sokkoló írás, amire a témára való felkészüléskor bukkantam, és megmutatja, a fóbiákat mennyire komolyan kell venni és nem lehetnek nevetség tárgyai, bármilyen különösnek tetszenek is első ránézésre: Öngyilkos lett a pirulásfóbiával küzdő amerikai fiatalember.

Legeslegvégül pedig egy filmajánló, mely részben megegyezik a poszt címével is: Fóbiák fogságában, kanadai vígjáték (hogy ne csak mindig szomorkodjunk).

Mai kérdések:

Van-e valamilyen fóbiád? És a környezetedben élőknek? Hogyan tudod kezelni? Ismersz olyasvalakit, akit a hétköznapi teendőitől is eltántorít valami konkrét dologtól való félelme, szorongása?

Segítség! Depressziós vagyok?

A  depresszív szindróma legrégebbi leírását Homerósz Iliászában olvashatjuk. A „melancholia” szó Hippokratésztől származik, aki a betegséget a testnedvek zavarára vezette vissza. Úgy gondolta, a melankólia a fekete epe ('melaena chole', lat.) testben való eluralkodásának köszönhető. A depresszió első átfogó leírása azonban Robert Burton anglikán lelkész nevéhez fűződik, és az 1600-as években írott klasszikus művében található, melynek címe A melankólia anatómiája. deprimere = lenyomni kifejezésből származik. 

Manapság egyre több ember szájából hangzik el ez a mondat, ami a mai poszt címét adta. Legtöbbször nem is kérdőjellel a végén, hanem beletörődve, szinte tényként kijelentve: depressziós vagyok. A tinik között is megszokott fordulatnak számít: "jaj, hagyj békén, ma olyan depis vagyok! vagy "Tiszta depi vagyok ez és ez miatt!" Nem túlságosan szeretem ezt a szót, mert erősen meghatároz. Múló rosszkedvre, szomorúságra, veszteség által kiváltott búsulásra inkább ezeket használnám: "rossz kedvem van, szomorú vagy bús vagyok". Jó tudni, ahhoz, hogy "hivatalosan" is depresszióról beszélhessünk és valakit betegnek nyilvánítsanak, nem kell igazán sok: a levertség egyes (olykor önmagában banálisnak tűnő, egyébként azonban elég súlyos) tüneteinek együttese, ha mindössze két hétig is megvan, már elég indok, hogy a depressziósok táborában tudd magad. 

Kiket érint? Míg Ázsia és Afrika legtöbb országában a depresszió olyannyira ismeretlen jelenség, hogy még szó sincs rá, addig egyes európai statisztikák szerint a dolgozó népesség körében munkaképtelenségben töltött idő 10 %-áért felelős a depresszió. Ez óriási szám! És igen, a depresszió a fogyasztói társadalom rákfenéje. Magyarországon a felmérések szerint a lakosság 15 %-a élt már át élete során legalább egy depressziós időszakot, bár szerintem ez eléggé óvatos becslés, jóval többre saccolom ezt az arányt (és én se vagyok kivétel, nem titok, hogy volt már ilyen időszakom). 

Melyek a leggyakoribb tünetei?

·         a hangulat nyomott, külső események, körülmények egyáltalán nem befolyásolják, mindent betöltő üresség és fájdalomérzet kerít hatalmába

·   gondolkodási tünetek: a felfogása meglassult, a külső hatásoknak, ingereknek nincs visszhangja, a memória romlik

·        érzelmi tünetek: érdeklődés a külvilág iránt teljesen megszűnik, az örömérzés képességének csökken (pl. ha már az se töltene el örömmel, ha megnyernéd a lottó ötöst, előléptetnének, vagy a családodban valami jó dolog történik)

·         motivációs tünetek: fásultság, tespedtség

·    vegetatív tünetek, melyek közül a legkiemelkedőbbek az alvászavar (álmatlanság vagy épp ellenkezőleg, túl sok alvás, hogy ne kelljen gondolkodni, csökkent étvágy, csökkent szexuális késztetés

·         viselkedési tünetek: aktivitás és cselekvésre való szinte a nullára zuhan, még olyan hétköznapi dolgok végrehajtása is iszonyú erőfeszítésbe kerül, mint egy zoknit felhúzni, vécére kimenni vagy egy pohár vizet lehajtani, és akkor még nem beszéltünk az olyan összetettebb dolgokról, mint a munkahelyen, vagy egyéb szerepekben való helytállás

Akit ezzel a kórképpel már diagnosztizáltak, annak ettől még nem lesz könnyebb. Mert egyik oldalról jó tudni, hogy a tartós lelki rosszullétnek mi az oka és a megfelelő címkét biggyesztve rá talán kevésbé félelmetes ez a nemkivánatos állapot, másrészt megvan a veszélye annak, hogy a betegség tudata felment minket a cselekvés felelőssége alól, hiszen a kizárólagos gyógyszeres kezelés soha nem elég a gyógyuláshoz. Ami engem illet, azért választottam a mentálhigiéniát, mert ez a terület nem kategorizál túl szigorúan, főként a lelki egészség elősegítésén és megtartásán dolgozik, és elsősorban a bajba jutott ember megsegítése a célja, csak akkor patologizálunk (azaz tekintünk valamit kórosnak, betegesnek), ha az feltétlenül szükséges. 

Mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb periódusai, és a szomorúság ugyanúgy része az életünknek, mint az öröm. Hogy egy másik ember mikor jut el arra a szintre, hogy én biztosan depressziósnak nevezhessem, nagyon nehéz megállapítani, és ehhez sok évtized tapasztalata sem biztos, hogy elég. Az emberi lélek leírhatatlan, és vannak ugyan a tudomány által létrehozott sémák, de azok nem húzhatóak rá mindenkire, illetve nagyon kifinomult érzék kell ahhoz, hogy biztonságosan lehessen őket használni. Szóval, nagyon törékeny dolog ez. Rásütni valakire a bélyeget, hogy a te lelked beteg, hihetetlen nagy felelősség. Bizonyos esetekben nyilván elkerülhetetlen, de egy biztos, mostanában eléggé divatos is. 

Fotó: Depression (Myles Smith)

Két véglet van persze: egyrészt van a depresszióban szenvedők azon csoportja, akinek érdekében áll fenntartani ezt a helyzetet és nem áhítja a változást, hiszen ezzel felmentést kaphat a munka, hétköznapi teendők, a család összetartása, a tartalmas élet kialakításának terhe alól. Ebben az esetben igencsak jól jön egy orvosi vélemény, egy cáfolhatatlannak hitt diagnózis. A másik típus, és ebből van érzésem szerint sokkal több a környezetünkben (ha jól körülnézel, a tiédben is akad ilyen biztosan, érdemes figyelni az árulkodó jeleket!), aki érzi, hogy valami nincs rendjén, mert hosszabb idő óta küzd a kedvtelenséggel, fáradtsággal, keserűséggel és az örömtelenséggel. Ez rendkívüli fájdalommal jár mind lelki, mind testi szinten, mégsem jelzi ezt kifelé, mert visszatartja ettől a félelem és a szégyen.

Az angolban a 'depressed' szó valami ilyesmit jelent: 'levert, lehangolt, (le)nyomott, pangó'. Ugye milyen jól jellemzik azt, amit a depresszióról úgy általában gondolunk? A 'depression' szónak még ennél is több jelentése van, ami jól körülírja ezt az állapotot: hanyatlást, süllyedést és leszorítást is jelent. 

Játsszunk egy kicsit a szavakkal! Amikor depressziósnak érzed magad (de ez persze nem pontos így, mert a depresszió nem érzés, inkább egy állapot, mint utaltam rá), fogy az életenergiád, befelé fordulsz, fokozatosan távolodsz mindentől, ami jó és szép, ami örömet ad. Olyan, mint egy örvény vagy a talpad alatt megnyíló föld, amely viszonylag rövid idő alatt is képes magával rántani, beszippantani. És ami miatt veszélyes, az az, hogy sokszor minden átmenet nélkül érkezik, nem kell valami eget rengető kiváltó ok, sok-sok apró dologból is összeállhat, és már itt is van ez a hívatlan vendég. Nagyon sok tényező kiválthatja: vannak örökletes okok, környezeti hatások, stb.

Tovább gondolva a fenti kis metaforát: ha a depresszió valóban egy vendég, akit én nem hívtam és nem is látok szívesen, akkor is valahogy kezelnem kell a kialakult helyzetet. Felfoghatom például úgy, hogy ha már egyszer bekopogtatott hozzám és a cipősarkával az ajtómba kapaszkodva illetlenül "betessékelte" az otthonomba saját magát, akkor hagyok neki némi időt, ha már egyszer úgyis bejött. De nem engedem, hogy végleg beköltözzön hozzám! Egyébként se hívta senki. Miután jól lakott és feltöltődött nálam egy kicsit, megpróbálom kirakni a szűrét, nem drasztikus eszközökkel, mert az sosem vezet jóra, egyszerűen csak tudatom vele, hogy elég volt a társaságából. Ugye az egyértelmű, hogy ha beleesek egy gödörbe, akkor nekem is akarnom kell kijönni belőle, legalább egy kicsikét? Hiába a segítő kezek, ha én nem kapaszkodom beléjük. És addig kell megtegyem, amíg nem késő (azaz nem várom meg, amikor erre már semmi erőm nem marad és tényleg nincs kiút, illetve a segítő kezek gazdái teljesen elfáradnak vagy megunják a céltalan nyújtogatást).

Ezzel az epizóddal csupán azt akartam szemléltetni, hogy a depresszió és a legtöbb hangulati betegség megoldásában az játszik a legnagyobb szerepet, hogy az ember mennyire aktívan tud és akar részt venni a gyógyulásában. Nem mindig működik, főleg a depresszió súlyosabb eseteiben (pl. évek óta húzódó, fel nem tárt, már nagyon komoly egyéb tünettel is együtt járó esetekben), hogy az ember képes legyen akarni. Ilyenkor a szakember és ideális esetben a szűkebb környezet elsőrendű feladata is az, hogy segítsen újra ezt az akarást működésbe hozni. Ennek több útja lehet, például, hogy nagyon apró célokat segítünk kitűzni, és sokszor már az is segít, ha a környezet nem megvetést tanúsít, hanem biztosítja a bajba jutott embert arról, hogy ebben a helyzetben is mellette áll és minden körülmények között szereti. A szeretet és elfogadás nem függhet a másik jóllététől, nem lehet feltételekhez kötött. Másrészt, ha a depresszió csak fegyver valaki részéről, ahogy már fenn is említettem (fura feltételezés, de bizony lehet alapja), a több törődés és figyelem felkeltésének az eszköze, az könnyen vezethet oda, hogy a környezet belefásul és elhiszi, hogy nincs segítség.

Talán kicsit más jellegű posztra számítottatok a cím alapján, magamat is megleptem most, mert eredetileg azt terveztem, hogy majd szépen bemutatom a depressziót minden oldalról, mégsem így lett. Az oka pedig, hogy erről a témáról számos információ áll rendelkezésre, így ezt az írást inkább gondolatébresztőnek szánom.

(Még egy kis mankó: ha bizonytalan vagy benne, és úgy sejted, tartósan rossz kedélyállapotod hátterében akár a depresszió is állhat, itt egy gyorsteszt, első lépésnek megteszi, hogy felismerd, komoly-e a baj: DEPRESSZIÓ TESZT).

Kérdések: 

Voltak kimondottan depressziós időszakok az életedben? Mi váltotta ki? Hogyan birkóztál meg vele? A környezetedben küzd valaki ezzel a problémával, vagy gyanítod, hogy ilyen gondjai lehetnek? Hogyan segítenél? Tehetünk valamit a depresszió ellen?

Flow a mindennapokban

Manapság sokszor emlegetik az ún. flow-élményt, amely tulajdonképpen az elménk működésének egy olyan állapota, amikor magunkba feledkezve teljesen elmerülünk abban, amit éppen csinálunk, ami pozitív energiával tölt fel. Ez általában valami olyan cselekvés, melyben teljesen átadjuk magunkat annak a dolognak, amiben épp benne vagyunk, amit csinálunk, és ez hihetetlen örömöt szerez. És nem feltétlen tudatosan, sőt. A fogalmat először Csíkszentmihályi Mihály írta le, és mostanra már széles körben ismertté vált a jelenség szerte a világon, és nemcsak pszichológiai berkekben (a flow persze nyilván már ősidők óta létezik, mióta az ember olyan tevékenységeket eszel ki, amelyekbe túláradó boldogsággal veti bele magát.) Hogy ez mennyire igaz: idén februárban a nottinghami írófesztiválon, ahol volt szerencsém egy magyar delegációval részt venni, az egyik előadáson több ízben idézett a pszichológus előadó Csíkszentmihályi Flow című alapművéből. Miután kiderült, hogy magyarok is vannak az előadóteremben, megkért, hogy ejtsük ki a tudós fura hangzású nevét, amit készségesen meg is tettünk. Közölte, hogy ő ezt sosem lesz képes rendesen kimondani, de azért elismerte, hogy a világhírű kutató érdemei ma már vitathatatlanok. Majd folytatta az előadását a hegymászás és írás kapcsolatáról, valamint arról az élményről, amit egyértelműen flow-nak ítélt tapasztalatai alapján.

Mert mi is pontosan a flow? (Magyarul "áramlat"-nak szokták fordítani, ki-ki döntse el, mennyire helytállóan.)

Egy teljesen koncentrált, az egyén motivációját a csúcsig fokozó élményről van szó, melynek során képesek vagyunk teljes személyünkkel egy adott dologra figyelni, egy feladatot végrehajtani úgy, hogy közben spontán, akár kitörő örömöt érzünk.  

Csíkszentmihályi szerint a flow-élményt az alábbiak jellemzik:

•  a képességeinkkel összhangban lévő, egyértelmű célokat tűzünk ki

• a tudatunkat erősen fókuszáljuk az adott célra

• az öntudatosság tudatos észlelését megszüntetjük

• az időérzékelésünk észlelhetően eltorzul

• azonnali reakciót adunk a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre

• megtaláljuk a kényes egyensúlyt, mely  képességeink és a feladat nehézsége közt van (tehát a kitűzött feladat nem túl könnyű, mert akkor nem jelent kihívást, de nem is túl nehéz, mert akkor nem kívánt frusztrációt élünk át, az pedig ugye nem hiányzik senkinek)

• a szituáció felett teljes kontrollt érzünk

• a tevékenység maga belülről jutalmaz (azaz nem külső forrásból, dicséretből származik, és nem is ezért tesszük, hanem mert egyszerűen jó csinálni)

• teljesen elmerülünk abban, amit csinálunk, az összes figyelmünket erre összpontosítjuk

 A flow-élményhez természetesen nem szükséges mindegyik jellemzőnek egyszerre teljesülnie.

1. 

   Áramlat

A művészek, sportolók szerencsések, mivel a flow-t akár munkájuk során is átélhetik, de belefeledkezhet munkájába ugyanúgy egy asztalos vagy jó sebész is. Ez az érzés nagyon hasonló ahhoz, aki a legtöbb keleti vallás az univerzummal való eggyé válás érzéseként ír le (pl. ilyen az ún. mindfulness, vagyis tudatos vagy éber önirányítás). Csíkszentmihályi azt írja az egyik leggyakrabban hivatkozott idézetében:

„Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a Flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányban. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad. A legjobb pillanatok általában akkor következnek be, amikor egy ember teste és tudata önként vállalt erőfeszítésben végső határáig megfeszült, hogy valami nehezet és érdemlegeset alkosson."

Sokan azért veszítik el szabadságukat, mert nem élvezik azokat a dolgokat, amiket csinálnak. A különböző foglalkozásokat kutatva Csíkszentmihályi felfedezte, hogy amikor az emberek  csúcsteljesítményt nyújtanak, megfeledkeznek magukról, az időről, a problémákról. A flow-t sokan félreértelmezik, és a passzív szabadidős tevékenységeket is ide sorolják. De a tévénézés, amikor értelmes tevékenység híján csak bamba szemekkel bámul maga elé a megfáradt ember, korántsem nevezhető flow-élménynek, vélekedik a pszichológus.

A brazil futball-legenda, Pelé így írta le azokat a napokat, amikor úgy érezte, minden szokatlanul rendben ment: „Furcsa nyugalmat éreztem, amilyet azelőtt nem tapasztaltam semmilyen más játékban. Egyfajta eufória volt. Úgy éreztem, egész nap tudnék futni anélkül, hogy elfáradnék, hogy végig tudnám cselezni bármelyik csapatot, vagy akár az összeset, hogy fizikailag át tudnék hatolni rajtuk. Úgy éreztem sebezhetetlen vagyok.”

A flow akkor következik be, amikor testünk, lelkünk, érzelmeink és szellemünk természetes módon összehangolódik. Amikor ilyen, meditációhoz közeli tudatállapotban vagyunk, nagyobb az energiánk, a koncentráló képességünk, mint amikor a megszokott módon dolgozunk valamin. A flow segíthet abban, hogy örömet találjunk a legtöbb rutintevékenységben is.

Hogyan kerülhetsz a flow állapotába?

1. Legyenek világosak céljaid! Tudd, hogy mit akarsz, és mit kell tenned. A cselekvés és a tudatosság együttese automatikussá válik, és ellazítja a tudatot.

2. Kapj azonnali visszajelzést! Minden pillanatban tudd, hogy hol tartasz, és közelebb jutottál-e a célodhoz. Bízz az intuícióidban!

3. A feladatot válaszd meg készségeid szerint! A nehézségek ne legyenek se túl kicsik, se túl nagyok, és biztosítsák a folyamatos tanulás készségét. Majd egy kicsit mindig emeld feljebb a lécet, hogy teljesítményed javuljon.

4. Koncentrálj! Figyelmed irányítsd kizárólag arra, amit éppen csinálsz. Ne engedd, hogy bármi is elvonja a figyelmedet a választott tevékenységtől.

5. Tiszta tudattal működj az adott pillanatban! Jó, ha  kirekeszted a mindennapi gondokat és zavaró körülményeket. Iktasd ki azokat a tényezőket, amelyeket nem tudsz befolyásolni.

6. Érezd, hogy a gyeplő nálad van, miközben cselekedsz! Légy ura önmagadnak, cselekedeteidnek és környezetednek. A kudarc lehetőségét kíséreld meg kizárni.

7. Szüntesd meg az én-tudatod! Koncentrálj a tevékenységre, miközben felülemelkedsz éneden, megfeledkezel róla, és kirekeszted az önkritikát. Így eggyé válsz a tevékenységgel. Ebben az állapotban megszűnik minden kétely és aggodalom. Hihetetlen felszabadító!

8. Ismerd fel, amikor az időérzéked átalakul! Az idő lelassulhat, felgyorsulhat, vagy akár meg is állhat. Ez tőled és érzékelésedtől, illetve a tevékenység jellegétől függ.

Flow közben csodás szabadságot és könnyedséget élünk át. Olyan tudatállapotba kerülünk, amelyben csak hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek. 

Az utóbbi hetekben rákaptam a biciklizésre, és miközben a szántóföldeken, erdőben, de akár a kipufogógáztól büdös és meglehetősen hangos, forgalmas autóút melletti kerékpársávon közlekedem, annyira képes vagyok belefeledkezni a pillanatba, hogy az érdekes, "az idő megáll" típusú érzést tapasztalom minden alkalommal. Jó átélni, szerintem mindenki lelkének jót tesz. Mikor írok (akár a blogba, akár novellát vagy bármi mást), akkor pedig az idő olyannyira lelassul, hogy órák telnek el észrevétlenül, melyek napoknak tűnnek.

Csíkszentmihályi azt javasolja, tanuljuk meg szeretni a jelent, és értékeljük az élet szépségét, bárhol is vagyunk. (A logoterápiás bejegyzésnél volt ilyesmiről szó nemrég, itt találod.)

Érdemes megjegyezni, hogy Csíkszentmihályi szerint bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek könnyebben és gyakrabban átélhetik a Flow-élményt, mint mások. Ezek a személyiségjegyek a kíváncsiság, a kitartás, a nem öncentrikusság, és, hogy előny, ha a különböző dolgokat pusztán saját magukért is szereted végezni.

Egyébként van egy nagyon jó videó, ahol maga Csíkszentmihályi beszél a boldogság mibenlétéről és egy kicsit a flow-ról. Van magyar felirat, érdemes belenézni: ez a TED talks című amerikai előadássorozat egyik része volt (olyasmi, mint hazánkban a Mindentudás Egyeteme anno).

Kérdések: 

Minden ember élt már át flow-élményt. Te milyen gyakran tapasztalod? Milyen tevékenységek során?  Hogyan változik meg időérzékelésed? Keresed a tevékenységeket, melyek során ezt átélheted? Netán a munkád is ilyen?

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 

Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 

Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.

A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.

Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.

Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat." 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:

Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 

Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?