Sosem késő el-és újrakezdeni élni!

A mai bejegyzés témájában még kapcsolódik az előzőhöz, már csak így van ez a vissza-visszatérő gondolatokkal. Görgessük hát kicsit tovább! Gyakran hallani - szinte már közhellyé kopott megállapítások és rossz beidegződések ezek -, hogy "én már túl öreg, túl fáradt, túl lusta vagyok változtatni életem folyásán, még ha XY-nak sikerült is, nekem ez már nem fog úgyse menni." 

Vajon így van ez? Vannak életszakaszok, amikor valóban úgy érezzük, túl öregek, fáradtak és lusták vagyunk a változás irányába lépni akár egy apró tyúklépést is, ám ezeknek a periódusoknak is megvan a szerepe és létjogosultsága. Ha viszont már megérett a döntés, az igazi változások eléréséhez már néhány centinyi elmozdulás is elég. 

Az a tapasztalatom, hogy kétféle embertípus van alapvetően. Vannak, akiknél a gyors és radikális, amolyan kamikaze változtatások működnek csak jól (pl. valaki hirtelen elhatározással felmond vagy lezár egy régóta halódó viszont, barátságot, függőségi helyzetet, ami új utakat nyit meg előtte és a pozitív változás lehetőségét is magában rejti). A másik csoport (úgy ítélem, jelenleg én is ebbe tartozom) hosszú ideig érlel egy elhatározást, és fontos számára a biztonság érzete, anélkül kevésbé fogékony élete átfordítására. Ez is rendjén van, egészen addig, amíg megvan a változtatásra való igény, és nem hagyjuk, hogy a saját életünket a fotelből, mint egy középszerű tévéműsort kívülállóként nézzük végig. Ez lehet az egyik oka sok-sok ember élethosszig tartó boldogtalanságának. Egyszerűen nem maradunk így lelkileg egészségesek, a stagnálás senkinek nem tesz jót.

A görcsös változtatni akarásnak is akadnak hátulütői persze. Ismét az arany középút esete forog fenn, az lenne a jó. Éppen ma olvastam a 105 évet megélt Tibi bácsi történetét egy portálon (A CIKK teljes terjedelmében itt olvasható). Igencsak tanulságos, többször elmosolyodtam közben, és konstatáltam: igen, ezt így is lehet! Jó ilyen történeteket hallani, hát még ha úgy érzed, nem vagy épp a helyeden.
Több momentum is megragadott Tibi bácsi életéből, amellett hogy filozófiája is lenyűgöző a maga egyszerűségében, és kedvenc nagyapáméval szinte szó szerint egybevág: "Az életet élni kell..." (Nagyapámé két szóval volt több csupán: "Az életet élni kell, nem érteni." Úgy hitte, arra néhány évtized úgyse lenne elég, akkor meg minek erőlködni, sok tartalmas pillanattól venné el az időt.) Az idős férfi ötvenegy évi házasság után elveszítette feleségét, és 97 éves korában talált rá újra a szerelem. Választottja több, mint húsz évvel fiatalabb nála, de mindketten úgy gondolják, ez nem jelenthet már ebben a korban akadályt. Hasonló történet ugrott be erről rögtön, hiszen sokan egész életen át keresik a szerelmet. 

Néhány éve az egyik angol kurzuskönyvben százéves emberekről fordítottunk egy érdekes olvasmányt. Egy amúgy jó egészségnek örvendő idős brit hölgy arról mesélt, hogy 68 évesen ment először férjhez. Bár a társa néhány hónap múlva rákban elhunyt, ő mégis boldog volt, hogy életében egyszer legalább átélhette ezt az élményt. 

Hajszálra ugyanez a helyzet az élethivatással, munkával is. Nagyon szerencsés ember az, aki megtalálja a hivatását, és képes tenni érte, hogy ezen a területen is kiteljesedjen. Nehéz több évtizedet úgy lehúzni, hogy valaki a munkájában semmi örömet nem lel, csak a pénzszerzés és a létfenntartás eszközének tekinti, vagy a nyugdíjazása után áhítozik, mondjuk már negyven évesen. Mert nem szereti, nem lelkesedik érte, mert unja, esetleg még utálja is. Ezt hívják mindennapi robotnak, ugye? Mindegy milyen munkát végez egy ember, ha élvezi és bele tud feledkezni. Tényleg, bármilyen tevékenység lehet, kinek mi a vágya. Szívünk szerint, ehhez kell a legnagyobb bátorság.

Erről egy másik példa jut eszembe. Néhány éve elkísértem egy barátnőmet egy budai villába, ahová antik bútort javítani ment. A lakás tulajdonosa, egy ifjú férfi kedvesen fogadott minket, a munka közben pedig mesélt közel százéves nagymamájáról és annak lánytestvéréről, akik a holokauszt elől menekülve Amerikában találtak új hazára, és ott kezdtek új életet. A lánytestvér lesz most itt számunkra az érdekes, aki hatvanegynehány évesen megözvegyült, és elhatározta, hogy beiratkozik az egyetemre, hogy elkezdhessen végre dolgozni a majdan megszerzett diplomával (ha jól értettem, viszonylagos jómódban élt a család, és az asszony kizárólag a családdal foglalkozott addig). Tudjátok, mit tanult? Pszichológiát. Miután elvégezte, elkezdett praktizálni, és még több, mint húsz évet dolgozott a szakmában, emberek százainak segítve, a hosszú esztendők alatt megszerzett tudását és tapasztalatait továbbadva. Manapság is aktív még, kórházban önkénteskedik és beteg gyerekeknek olvas fel gyógyító mesét. De van egy nagy bánata: nem tud már gyalog menni a "munkahelyére", mert fáj a lába, és a hely majdnem tíz kilométerre van az otthonától. Mikor ezt meghallottam, mindjárt erőre kaptam én is.

Etka anyóról is szeretnék mesélni, őt rengetegen ismerik hazánkban. Az már biztos, hogy az általa kidolgozott módszerrel nagyon sok fájdalommal élő embernek segített, és magát is hatékonyan gyógyította meg a mozgásformával, amit kitalált. Egészen 55 éves koráig úgy hitte, mert az orvosai is erről győzték meg, hogy tolószékbe kerül, erőteljes csontritkulása és szívbetegsége miatt. Mai napig élénken él bennem a riport, amiben Vitray Tamás kérdezgette a virgonc kis nénit, aki fiatalokat megszégyenítő mozgékonysággal ficergett a színpadra tett székben, és örömmel mutatta be gyakorlatait a nagyérdeműnek. Csak bámultuk nagy szemekkel.

"Hatalmas szenvedéllyel és akaraterővel kezdte el tanulmányozni az emberi test és elme kapcsolatát és fejlesztését. Az összes elérhető keleti és nyugati szellemi és fizikai mozgáskultúrát kipróbálta, majd a megismert tanításokat összegyúrta, de még mindig nem volt elégedett, ezért elkezdte figyelni az élőlények mozgását. Ez vezette ahhoz a felismeréshez, hogy az ősi, velünk született légzés, mozgás az, amit alapul kell vennie a saját technika kidolgozásánál." - írja róla a life.hu.
Majd így folytatódik Etka anyó méltatása: "A lelki és testi fejlődés Etka magánéletére is pozitív hatással volt. Sok együtt töltött évtized után férje a világ legcsodálatosabb feleségének látta őt, igazi nőnek, akit megálmodott magának. Sosem lehetett megszelídíteni a mindig változó, játékos, pajkos asszonyt, aki meglepő bölcsességgel rendelkezett. Etka 83 évesen még görkorcsolyázott, bordásfalon függeszkedett és kondícióját a húszévesek is megirigyelték."

Hogy egy személyes emléket is mondjak megint, a csontvelő-átültetésem idején, ami néhány hónap abszolút elszigeteltséget jelentett a külvilágtól, ottani kezelőorvosom azzal próbált meg reményt plántálni belém, hogy mesélt egy korábbi pácienséről, aki - miután a hosszas kezelések után felgyógyult - családostul Kubába költözött, és folytatta korábban megkezdett zenei karrierjét. Hát mi lehet nagyobb ösztönző erő, mint egy ilyen példa? Akár a gyógyulásra, akár hogy újra felépítsd romjaidból önmagad, és az legyél, aki szeretnél lenni.

(Igen, ígértem Mosolykáról is egy teljes cikket, a könyvet még olvasom, de meglesz hamarosan az is.)

Kérdések:

Szereted a változást? Mersz vállalkozni az újra? Érzed egyáltalán szükségét? Melyik típus vagy: azonnal mély vízbe ugrós, vagy óvatosan tervezgető és megvalósító? Milyen érzés számodra, mikor megcsap a "választás/változás szele"? Lelkesítő, félelmetes, kétségbeejtő vagy természetes?

A készen kapott élet

Sokat gondolkodtam rajta, mitől függ, hogy elégedettnek érezzük magunkat, mire felnövünk. Vagy legalábbis úgy gondoljuk, nagyjából a helyünkön vagyunk, és azt tegyük, ami egyensúlyban tartja a személyiségünket, életünk folyását. Poppernél olvastam régen, hogy minden életszakasznak megvannak a maga teljesíthető (bár nem kötelezően teljesítendő!) feladatai, amit akkor és ott van a legoptimálisabb lehetőség véghez vinni. Ha abban az életkorban nem teljesítjük, később már nehézkes lesz. A valóra nem váltott vágyak, melyeket nem tudunk elengedni, mert annyira szerettük volna, ha megtörténnek, egészen fura dolgokat idézhetnek elő. De most nem is erről akarok írni.

Valahol - el kell ismerni - mindannyian készen kapjuk az életünket, de a körülmények sok esetben változtathatók. Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy minden csak rajtunk múlik. A mai önsegítő könyvek, amelyek tucatjával sorakoznak a könyvesboltok polcain minden problémára gyógyírt kínálva, a számos módszer és tan, hogy miként tedd élhetőbbé, netán nagyon sikeressé az életed, mind ezt hirdetik fennhangon: elég, ha te változtatni akarsz. Pedig a szerencsének is van szerepe abban, merre megy a sorsunk. Meg a döntéseinknek, és azok nem ritkán csak egy adott pillanatban tűnnek helyesnek.

Az, hogy a készen kapott életről írjak tegnap reggel pattant ki a fejemből. Mostanában sokszor kerül a látóterembe a német származású Schopenhauer, akit a "pesszimizmus filozófusaként" emlegetnek. Hírnevéhez hűen az életet csak rossz tréfának tartotta. Mivel gazdag kereskedő volt az apja, aki családja anyagi jólétét megalapozta, Arthurnak semmi más dolga nem volt, mint elmélkedni a világ dolgairól, benne az emberekről s az elmúlásról. Szerintem egy végtelenül kellemetlen, megkeseredett ember lehetett, ez persze nem von le filozófiai műveinek és gondolatainak értékéből. Mindenesetre, mivel igazából dolgoznia sosem kellett, a gondolkodásnak szentelhette az életét. Egy bizonyos szempontból kész, kompakt sorsot kapott. Azért persze nem ilyen egyszerű ez az egész. Ha az apja nem követ el öngyilkosságot, jó eséllyel rákényszeríti a fiára, hogy üzletember legyen és tovább vigye a családi vállalkozást. És akkor az már megint egy másik forgatókönyv. Nem ugyanaz az élet.

Hogy ugyanebben a (földrajzi) régióban maradjunk, eszembe jut most Fritz Zorn, aki egy zürichi polgárcsalád tehetős sarjaként tengette napjait. Lélekben megnyomorodva a családban őrzött, soha ki nem mondható titkoktól, barátok és szerelmek híján egészen magányosan jutott el harmincas éveinek sötét depresszióval átitatott korszakához. Személyes naplója vádirat a megnyomorító, álszent jóléti társadalom és egy olyan család ellen, amiben halvány szikrája sem volt meg, hogy egészséges lelkületű gyermeket bocsásson útjára. Zorn kétségbeesetten próbál boldog, de legalábbis kiegyensúlyozott lenni, megtalálni a jót az egyetemi életben és a tanításban, de erre képtelen. Egészen addig, míg testi szinten is meg nem jelenik nála az évek óta érzett búskomorság és reménytelenség, és egy daganatos betegségben végül meghal. Az ő körülményei hiába voltak kiválóak, ha csak a materiális oldalt vesszük alapul. Lehetett volna bármi, élhetett volna jól és gazdagon, de nem tudta megragadni a lehetőséget. Mert ehhez az anyagiak megléte édeskevés. A különösen gazdag emberekről az a véleményem, hogy predesztinálva vannak a boldogtalanságra. Akinek pedig a pénzszerzés az elsődleges célja az életben, annál ezt szintén kizártnak tartom.

Svájc egyébként is egy nagyon furcsa, zárt világ az én szememben. Irtóznak mindentől, ami idegen számukra (a külföldieket betolakodónak tekintik, és nem csak a bevándorlókat). Érzelmileg visszafogottak az emberek, pontosabban úgy tűnt nekem, mintha elfojtanák a bennük fortyogó indulatokat, mert azokat nem illik a világ felé mutatni. Volt egy munkának induló lehetőségem ebben az országban néhány éve. Részletekbe nem szeretnék bocsátkozni, de egy újszülöttre kellett volna vigyáznom (fiatal, csinos anya - idősödő gyártulajdonos, ez volt a szülői felállás, és nem voltak házasok). Hihetetlen luxus fogadott a házukban, amivel még meg is barátkoztam volna, de voltak dolgok, amiket nem tudtam elfogadni. A mai témánkhoz konkrétan az az eset kapcsolódik, amikor a fiatal anyuka megosztotta velem, hogy az akkor két hetes csecsemőnek jó előre és körültekintő alapossággal megtervezték a sorsát. A kisfiú nem léphet más pályára, csak az egyik vezető svájci bank igazgatója lehet, és eszerint nevelik az első perctől fogva. Ártatlanul, kikerekedő szemekkel kérdeztem meg (és milyen buta volt még  a feltételezés is): ha a fiúcska mondjuk orvos, színész szeretne lenni, ha felnő, vagy valami egészen hétköznapi szakmát választana, akkor mi lesz? A hölgy úgy nézett rám, mintha csökkent értelmű lennék, és azt mondta: "Az kizárt. Az nem történhet meg. Ő bankigazgató lesz." Ezt nevezem én készen kapott életnek.

Zürich, a pénz vonzásában (saját kép)

A következő alak, akinek a képe felrémlik előttem, egy indiai kislányé. Az előző történet szöges ellentéte. Néhány hónapja kapcsolgattam a tévét (mert akkor még működött), és egy igényesen elkészített, de megrázó dokumentumfilm kellős közepébe csöppentem bele. Indiai utcagyerekekről szólt, akiket már nagyon kicsi korban rákényszerítenek a munkára, sajnos a címét elfelejtettem. Hol a család, hol valamilyen bűnbanda. Természetesen ezeket a gyerekeket maximálisan kihasználják, rengeteg közöttük az árva. Pár rúpiáért teszik kockára az életüket, hogy néhány kornyadt virágszállal rohangáljanak a többsávos, túlzsúfolt utakon, és a kocsiban ülőknek kínálják eladásra szánalmas portékájukat minden nap, amit azoknak természetesen eszük ágában nincs megvenni. A főszereplő kislány egy felnőtt érettségével mesélt az életéről, hogy az anyja otthagyta őket a testvéreivel a nagymamánál egy másik férfiért, miután a férj (az apuka) meghalt. És hogy most ő tartja el a családot a csekély pénzből, amit az utcán keres meg mindenféle munkákkal. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy az egyéves kistestvér egy fadarabot rágcsált, miközben a lány az interjút adta, és arról számolt be, hogy a szeméttelepen, ahol élnek, rengeteg a patkány. Mutatta a lábát, két ujja hiányozott. Még a bölcsőben vesztette őket, mikor a rágcsálók éhségükben megtámadták, és rá épp nem vigyázott senki. Ez is egy sors, amiből kitörni szinte lehetetlen. Másik ilyen nagyon belém vésődött kép, amikor Kambodzsában egy folyóra épült kis nyomortelepen megláttam egy függőágyban alvó, majdnem teljesen meztelen asszonyt, akinek a mellén sovány kisbaba csüngött, és próbált valami táplálékhoz jutni. A többi gyerek a földön feküdt elpilledve a melegben, nem játszottak, hiányzott belőlük minden életkedv és erő. Csak úgy voltak.

Ilyenkor teszem fel magamnak a kérdést, akkor én ugye viszonylag jó helyre születtem? És legyek hálás érte.

Két szélsőség: a nyomor és pazarló, megbetegítő bőség. Egyik véglet sem jó, ezt ma már tudom. 

Még egy nagyon híres történet. Jon Krakauer írta meg. 1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak-Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva vadászok bukkantak rá a tetemére. Szabadságra vágyott, ezért lemondott a családja által biztosított jólétről, és elindult a vadonba, hogy meglássa, mire képes, hogyan élhet egyedül, minden kötöttségtől mentesen.

Kérdés: 

Mennyire kapjuk készen az életet? Melyek ebben a legmeghatározóbb tényezők szerinted (akár a saját életedre rávetítve)? Mit gondolsz gazdagságról, szegénységről?

Az ügynök és az ő sokat érő halála

Mire nem jó egy délutáni dupla elmaradt nyelvóra? Hát, hogy a napok óta érlelődő bejegyzést megírjam arról, ami Az ügynök halála kapcsán esett meg velem. Elsősorban egy konkrét színházi élményre gondolok. Nemrég láttam ugyanis a darabot egy véletlen folytán, kb. tíz percem volt eldönteni, hogy megnézem-e és természetesen igent mondtam, ha már ilyen kiváló lehetőség kínálkozott.

Az úgy volt, hogy egy hirtelen jött telefonhívás után, miszerint lenne ingyen jegy péntek délutáni Miller-előadásra, kapta az alkalmon és lóhalálában elvonatoztam a városba, majd megtekintettük a drámát.

Korai előadás volt, meglepő módon 3-kor kezdődött. Az épületbe érve szembesültem azzal, hogy ezt az alapvetően bérletes előadást szinte csak szociális intézmények, idősotthonok lakói számára rendezték. Ennek később lesz jelentősége.

Arra emlékeztem, hogy annak idején, amikor egyetemre jártam, ki nem állhattam ezt a színdarabot (kötelező volt). Visszagondolva, azért volt számomra olyan semmitmondó, mert nem fogtam fel a lényegét. Huszonévesen még nagyon távolinak tűnt Willy Loman meghasonlott életének problémája. Amikor előttünk még a világ, ki foglalkozik a beteljesületlen álmokkal, hisz olyanok nagyjából még nincsenek is! Sőt, ez az első szakasz általában az ember életében, amikor a saját feje után mehet és elkezdhet felépíteni valamit, amiről azt gondolja, hogy majd boldoggá teszi, hogy a szándékait tettre váltva kiteljesedhet. A csalódások kora még messze, az ifjonti szív tele bátorsággal, elhatározással és energiával (szerencsés esetben).

Nem kétséges, ritka tragikus sorsú figura ez a Willy, hogy visszatérjünk az eredeti témához. Az utazó ügynök, aki egész életében házal és mások malmára hajtja a vizet, nem tud feljebb kapaszkodni a ranglétrán és meglehetősen szürke életet kénytelen élni. Látszólag megvan mindene: szerető asszony, a ház, melynek lassan kifizetik a részleteit, két egészséges, felnőtt fiú. Ám az a a történelem során soha nem működött igazán, a gyerekek általában nem tudják beteljesíteni a szülők valóra nem váltott álmait. Márpedig Willy abban reménykedik, hogy ami nem sikerült, azt majd a két fiú, Biff és Happy véghez viszi helyette. Csalódik Biffben, mert az szabad életet szeretne élni, nem érdekli sem a pénzszerzés lehetősége, sem az, hogy apja nyomdokaiba lépve ő is ügynök legyen. Willy, aki közben a munkáját is elveszíti, az őrület határára kerül, s mikor már teljesen reményét veszti mindenben, ami jó, a mű végén öngyilkos lesz, nem mellesleg azért, hogy a családja hozzájusson az értékes életbiztosításához. 

A főszerepet játszó színészt nem irigyeltem, hosszú a darab nagyon, és szinte végig kell ordibálni, hatalmas magasságokat (a pillanatokra felvillanó reményt) és mélységeket átélni. Végig azon izgultam, ne kapjon szegény inkfartust. De megúszta és én fellélegezhettem.

Néha a nézőteret is végigpásztáztam, titkon vizsgálva az arcokat. Az idősek többsége szépen kiöltözve, az ünneplőjét felvéve, cipőjét kifényesítve jött el a színházba. Ez nekik ünnepnap nyilván, kissé kirángatja őket minden ilyen esemény a napi rutinból. Erre kaptak cserébe Willy Lomant. Meg az ő nyilvánvalóan félresiklott életét. Azon gondolkodtam, ez a november végi délután szembesíti őket az eddig eltelt idővel. A többség komoly arccal nézte végig a színdarabot, és éreztem, a főszereplővel együtt lélegeznek és a fájdalmát is teljességgel átélik. Ők már a beavatottak szemével nézték végig az előadást. Szívesen elbeszélgettem volna velük, nekik mit jelent ez az egész. Meg tudták-e tenni, el tudták-e érni csak a töredékét is annak, amit fiatalon elterveztek? Boldogok? Vagy voltak azok egykor?

Belőlem a színmű erős reakciót váltott ki. Azt konstatáltam magamban, hogy soha nem akarok Willy Loman sorsára jutni. Tudatosan szeretném úgy alakítani az életem, hogy minél többet hozzak ki belőle, még ha vannak kevésbé termékeny időszakok is benne. Lubickolni akarok, nem élvhajhász módon, de látni a hétköznapok szépségeit is, és nem mástól, mondjuk a gyerekeimtől vagy másoktól várni a kiteljesedést. Magam akarok lenni, aki a saját életem élem a maga küzdelmeivel és kudarcaival és örömeivel.

Az előadás posztere (Jászai Mari Színház)

 Néhány héttel később újra felbukkant a darab az életemben. Egy ismerősöm hozta szóba, aki szintén látta. Belőle egyenesen indulatokat váltott ki. Középkorú lévén, s mivel a történetet előtte nem ismerte, haragudott, hogy egyáltalán végig kellett néznie (ajándékba kapta a jegyet). Azt mondta, nem akar ilyesmit látni, mert az ő mindennapi életének része ez. Biff a saját gyerekére emlékezteti, aki nem nagyon akar dolgozni, és nem kezd semmit az életével. És ezzel apaként szembesülni nem könnyű. Úgyhogy utálta szegény Willyt meg az ő lelki nyomorát. És gondolom ezzel együtt a sajátját is.

Még egy érdekesség Miller darabjáról: egy kritikában olvastam, amikor Magyarországon először bemutatták a darabot (talán '59-ben), a magyar közönség nem igazán értette, mi a nyavalya is a baja Willy Loman-nek. Számukra hihetetlen jómódúnak tűnt és nem fogták fel, min tipródik annyit, hisz mindene megvolt, amit a mi szemszögünkből akkoriban kívánni lehetett. Most hogy nálunk is ennyire megváltozott a világ, az értékrend, igenis nagyon aktuális ez a darab, hisz temérdek Willy futkos ma is körülöttünk, aki álmai darabokra hullása után csak küzd a léttel.

Kérdések:

Ha ismered Miller drámáját, neked mit mond ez a szomorú történet, Willy Loman sorsa? 

Kinek az álmait igyekszünk valóra váltani? Motoszkál-e benned a szüleidnek való megfelelés vágya (nem számít, akárhány éves is vagy, és hogy élnek-e még)?

Mit gondolsz Biffről, aki apjának ellentmondva a szabadságot, egy kevésbé "hajtós", ám számára értelmes életformát választ?