Hogyan dolgozzuk fel veszteségeinket?

Régóta foglakoztat a gyász és veszteségeink feldolgozásának témaköre. A napokban újabb könyvbe botlottam. Érdekes, mert a könyvtárban a hatalmas, lelki egészségről szóló polcról pont ezt a kötetet szúrtam ki, aminek a létezéséről se tudtam azelőtt.  

Gyógyulás a gyászból - ez a címe, és sok érdekes gondolatot oszt meg az olvasókkal. Így indít: "...azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt." Ugye, szerintetek is jó felütés? Ezzel egy időben a könyv egy ma már Magyarországon is elérhető csoportos gyászfeldolgozási lehetőségre hívja fel a figyelmet, amit valószínűleg én is kipróbálnék, ha nagyobb, vagy visszafordíthatatlan veszteség érne (ITT találsz róla bővebb információkat, ám jó tudni, ez nem a szokványos önsegítő gyászcsoportok egyike, amely az ország több településén elérhető). 

Nem hiszem, hogy a legmélyebb gyászt és traumákat képes az ember egyedül feldolgozni. Évtizedekig sajoghat vagy egyenesen égethet a be nem gyógyult seb. El lehet ugyan fojtani, az agy egy rejtett zugába lehet száműzni, de ahogy halad előre az élet, a nem kimunkált veszteségeink úgy kerülhetnek elő, mint csontváz a szekrényből. Az is szemléletes példa, és egészen tipikus: ha balesetet szenvedünk el, fertőzést kapunk, a testi épségünket veszélyezteti valami, azonnal tudjuk, mi a teendő, és hathatós orvosi segítségért folyamodunk. 

Ha elveszítünk valakit vagy számunkra valami nagyon fontosat (pl. abortusz, munkahely, létbiztonság, egészségünk, fiatalság, szexuális potencia elvesztése, elmulasztott tettek: számos dolog van, ami a gyász gyötrő érzése kísérhet!), vajon hányan fordulunk hezitálás nélkül olyan emberekhez, akik segítenek a lelkünket helyre rakni vagy megkönnyebbülni? (És nem feltétlenül profi segítőkre gondolok.) Keressük a lehetőségeket? Szerintem ritkán. Marad a sebek csendben történő nyalogatása, és nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, valahol a társadalom is ezt várja el. Ugye abban egyetértünk, hogy a lelki fájdalom olykor maradandóbb, mint a fizikai?

A másik oldalról az is igaz, és az előbb a társadalmi elvárás emlegetésekor erre utaltam, ha valaki már gyászolt vagy mélységesen csalódott és érzelmi hullámvölgybe került valaha, tapasztalhatta, hogy a környezete nem igazán tudott mit kezdeni vele. Sokan panaszkodnak arról, hogy a kollégáik, barátaik és nem ritkán még a családtagok is szinte leprásként kezelik őket, és megpróbálnak távol maradni a személyes fájdalomtól. Igen, ezzel önmagukat védik, hiszen szembesülni azzal, hogy "ez velem is megtörténhet" nem egyszerű. Félnek a saját és a gyászoló érzéseitől. Hárítanak, mellébeszélnek, elterelik a szót a veszteségről, vagy közhelyekkel intézik el, rövidre zárva az ilyen jellegű beszélgetéseket. Nincs jogunk megítélni a másik embert emiatt, de nem árt észben tartani, hogy veszteségek mindannyiunk életében előfordulnak, amelyekhez viszonyulnunk kell majd valahogy. A viszonyulásunkat pedig mi is a szüleinktől kapjuk, úgy funkcionálunk, ahogy azt tőlük tanultuk, lestük el. Lehet ezt is tudatosabban tenni szerintem, főleg érettebb korban, így később a negatív érzések nem itatják át a hétköznapokat. Megdöbbentő, hogy egész pici korából is fel tud idézni veszteségeket a legtöbb ember. Ez akkor derül ki, ha például írásterápiás vagy egyéb módszerrel előcsalogatjuk azokat a mélyen megbúvó emlékfoszlányokat. És ehhez nem kell sok idő, elég pár perc! (Most az ünnepek előtt csináltunk egy ilyet, és nagyon érdekes volt! Magam is elvégeztem a munkát, ami ezzel járt, és különös felismerésekre tettem szert. Erről hamarosan bővebben, már készül a terv, hogy ezt bárki kipróbálhassa. Rég be nem gyógyult sebeknek lehet viszlátot inteni, a remény szerint örökre.)

Azt veszem észre egyébként, mostanában nem sikk a negatív érzelmek kifejezése. Mindenhol a pozitív gondolkodást serkentő, a "szeressük-egymást-gyerekek" típusú képekbe és gondolatokba ütközöm, igaz, magam is teszek fel ilyeneket a blog nemrég indult Facebook oldalára. De igyekszem mellé helyezni a fájó érzésekre utaló sorokat, idézeteket, verseket is, mert ez is emberi, és - mint ilyen - hozzánk tartozik. Kicsit olyan, mintha ciki lenne ma a fájdalmainkat átélni és megmutatni a nagyvilágnak, pedig az örömön túl ez is összekapcsol minket! Mintha mindenki szupererős, szuperellenálló és rendíthetetlen kellene, hogy legyen... az erő azonban nem abban mutatkozik meg, ha elrejtjük gyengeségünket. Erős az, aki a fájdalmát, elesettségét és törékenységét is képes másokkal őszintén megosztani.

Említettem, hogy akár szakemberhez is lehet fordulni. Itt első körben nem pszichológusra vagy orvosra gondolok, hisz az is nagy félreértés a gyásszal kapcsolatban, hogy minden esetben depresszióhoz vagy valami kóros lelki betegséghez vezet. Az első időszakban a gyász kiváltotta lelki reakció intenzitását nem könnyű felmérni, hiszen például váláskor, egy szeretett személy halálakor, vagy ha valaki beteg lesz és egyáltalán nincs vagy kicsi az esély a felépülésére, a fájdalom, ürességérzés, az élet hiábavalóságának élménye bénító lehet, első pillantásra úgy tűnik, nem tartozik a "normális" kategóriába. De minden ember másképp dolgozza fel a hiányt, nincs két egyforma mód! Részben ezért is, hosszú időn keresztül nyugtatókkal elnyomni a fájdalmat egy alapvetően egészséges embernél, aki gyászol, hiba, mert nem ad lehetőséget a veszteség feldolgozására. És a gyászmunkát egyszer el kell végezni a léleknek, hogy az élet mehessen tovább.

Előfordul, hogy a környezet vagy egyéb körülmények sürgetik a veszteséget elszenvedő embert, hogy térjen vissza a régi rutinhoz, hogy dobja félre az érzéseit. Ez nem lehetséges. A leggyakrabban elhangzó mondatok, melyeket gyászolónak mondanak (a poszt elején megnevezett könyv írja le ezeket részletesen, én meg kommentáltam közülük néhányat):

• Ne légy szomorú! (Badarság, az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, esetleg irtózatos erőfeszítéssel el lehet takarni őket, csak hogy a környezetnek komfortosabb legyen, viszont ez kinek jó?)
• Pótold a veszteséget! (Ugyan, mivel? Mindenféle pótcselekvéssel, másik társsal, új háziállattal? Az ember általában egy konkrét személyt vagy dolgot veszít el, amiből a világon nincs még egy ugyanolyan, sokszor még hasonló sem! Kosztolányi csodálatos sorai jutnak eszembe a Halotti beszédből: "és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy")
• Gyászolj magadban! (Mi nem kérünk belőle, ez amúgy is olyan benső dolog, nem tartozik másra, netán még szégyelld is magad, amiért ilyen puding vagy! Erről már beszéltem, erő vs gyengeség kérdése.)
• Az idő mindent felold. (Nem, önmagában az idő semmit nem old meg. Ha cipeled magaddal a gyászod terhét, azt egyszer majd le kell bizony rakni, mert különben életed végéig útitársaddá szegődik, és azt nem szeretné senki. Nem leszel rosszabb ember, ha a gyászt feldolgozod, felejteni nem kell! Az emlékeket nem kell kitörölni, ez nem is lenne természetes.)
• Foglald le magad! (Azaz menekülj munkába, sportba, tevékenységekbe, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni! Sajnos, fel nem dolgozott gyász gyakran vezet függőséghez, legyen a vonzódás tárgya alkohol, tévé vagy drog, de megnyilvánulhat munkamániában, kényszerekben is.)
• Mássz ki a gödörből! (Hogyan? Megmutatod, vagy meghallgatsz? Vagy csak osztod nekem az észt?)
• Megértjük, hogy érzel. (Nem, senki nem értheti meg, te hogy érzel. Sokszor elbeszélnek egymás mellett az emberek, és nem ismerik fel, hogy a saját veszteségeik azok a sajátjaik, a legőszintébb jóindulattal se érezhetik át, mit jelent pontosan valakinek megélni az ős külön bejáratú, friss gyászát. A tanácsoknak se mindig van helye, sőt. A meghallgatás a kulcs ebben a helyzetben is, amire már többször hivatkoztam a korábbi írásokban.)
• Szedd össze magad! (Helyt kell állnod az élet minden területén, nem engedheted meg magadnak, hogy magad alatt legyél...)

A sor a végtelenségig folytatható lenne. Mesélhettem volna még a gyász szakaszairól is, vagy hogy mikortól tekinthető a gyász a normálistól eltérőnek, amikor már segítséget kell kérni, de ez mind egy későbbi bejegyzés témája lesz. 

Talán kissé ünneprontó voltam, hogy így karácsony táján nyúltam a gyász kérdéséhez, de az utóbbi napokban annyi alkalommal találkoztam a veszteséggel, melyet az emberek a közelmúltban éltek át, és olyannal is, amitől jó ideje nem tudnak szabadulni, hogy megszületett ez a cikk. A karácsony bizony nem mindenkinek az öröm időszaka.

Kérdések: 

Hogyan dolgozod fel a veszteségeidet? Van rá taktikád, túlélési stratégiád, vagy legyen úgy, ahogy történik? Mely életesemények váltották ki belőled a gyász érzését a legintenzívebben? Meg tudtál vele birkózni, vagy még ma is viszed magaddal?

Sosem késő el-és újrakezdeni élni!

A mai bejegyzés témájában még kapcsolódik az előzőhöz, már csak így van ez a vissza-visszatérő gondolatokkal. Görgessük hát kicsit tovább! Gyakran hallani - szinte már közhellyé kopott megállapítások és rossz beidegződések ezek -, hogy "én már túl öreg, túl fáradt, túl lusta vagyok változtatni életem folyásán, még ha XY-nak sikerült is, nekem ez már nem fog úgyse menni." 

Vajon így van ez? Vannak életszakaszok, amikor valóban úgy érezzük, túl öregek, fáradtak és lusták vagyunk a változás irányába lépni akár egy apró tyúklépést is, ám ezeknek a periódusoknak is megvan a szerepe és létjogosultsága. Ha viszont már megérett a döntés, az igazi változások eléréséhez már néhány centinyi elmozdulás is elég. 

Az a tapasztalatom, hogy kétféle embertípus van alapvetően. Vannak, akiknél a gyors és radikális, amolyan kamikaze változtatások működnek csak jól (pl. valaki hirtelen elhatározással felmond vagy lezár egy régóta halódó viszont, barátságot, függőségi helyzetet, ami új utakat nyit meg előtte és a pozitív változás lehetőségét is magában rejti). A másik csoport (úgy ítélem, jelenleg én is ebbe tartozom) hosszú ideig érlel egy elhatározást, és fontos számára a biztonság érzete, anélkül kevésbé fogékony élete átfordítására. Ez is rendjén van, egészen addig, amíg megvan a változtatásra való igény, és nem hagyjuk, hogy a saját életünket a fotelből, mint egy középszerű tévéműsort kívülállóként nézzük végig. Ez lehet az egyik oka sok-sok ember élethosszig tartó boldogtalanságának. Egyszerűen nem maradunk így lelkileg egészségesek, a stagnálás senkinek nem tesz jót.

A görcsös változtatni akarásnak is akadnak hátulütői persze. Ismét az arany középút esete forog fenn, az lenne a jó. Éppen ma olvastam a 105 évet megélt Tibi bácsi történetét egy portálon (A CIKK teljes terjedelmében itt olvasható). Igencsak tanulságos, többször elmosolyodtam közben, és konstatáltam: igen, ezt így is lehet! Jó ilyen történeteket hallani, hát még ha úgy érzed, nem vagy épp a helyeden.
Több momentum is megragadott Tibi bácsi életéből, amellett hogy filozófiája is lenyűgöző a maga egyszerűségében, és kedvenc nagyapáméval szinte szó szerint egybevág: "Az életet élni kell..." (Nagyapámé két szóval volt több csupán: "Az életet élni kell, nem érteni." Úgy hitte, arra néhány évtized úgyse lenne elég, akkor meg minek erőlködni, sok tartalmas pillanattól venné el az időt.) Az idős férfi ötvenegy évi házasság után elveszítette feleségét, és 97 éves korában talált rá újra a szerelem. Választottja több, mint húsz évvel fiatalabb nála, de mindketten úgy gondolják, ez nem jelenthet már ebben a korban akadályt. Hasonló történet ugrott be erről rögtön, hiszen sokan egész életen át keresik a szerelmet. 

Néhány éve az egyik angol kurzuskönyvben százéves emberekről fordítottunk egy érdekes olvasmányt. Egy amúgy jó egészségnek örvendő idős brit hölgy arról mesélt, hogy 68 évesen ment először férjhez. Bár a társa néhány hónap múlva rákban elhunyt, ő mégis boldog volt, hogy életében egyszer legalább átélhette ezt az élményt. 

Hajszálra ugyanez a helyzet az élethivatással, munkával is. Nagyon szerencsés ember az, aki megtalálja a hivatását, és képes tenni érte, hogy ezen a területen is kiteljesedjen. Nehéz több évtizedet úgy lehúzni, hogy valaki a munkájában semmi örömet nem lel, csak a pénzszerzés és a létfenntartás eszközének tekinti, vagy a nyugdíjazása után áhítozik, mondjuk már negyven évesen. Mert nem szereti, nem lelkesedik érte, mert unja, esetleg még utálja is. Ezt hívják mindennapi robotnak, ugye? Mindegy milyen munkát végez egy ember, ha élvezi és bele tud feledkezni. Tényleg, bármilyen tevékenység lehet, kinek mi a vágya. Szívünk szerint, ehhez kell a legnagyobb bátorság.

Erről egy másik példa jut eszembe. Néhány éve elkísértem egy barátnőmet egy budai villába, ahová antik bútort javítani ment. A lakás tulajdonosa, egy ifjú férfi kedvesen fogadott minket, a munka közben pedig mesélt közel százéves nagymamájáról és annak lánytestvéréről, akik a holokauszt elől menekülve Amerikában találtak új hazára, és ott kezdtek új életet. A lánytestvér lesz most itt számunkra az érdekes, aki hatvanegynehány évesen megözvegyült, és elhatározta, hogy beiratkozik az egyetemre, hogy elkezdhessen végre dolgozni a majdan megszerzett diplomával (ha jól értettem, viszonylagos jómódban élt a család, és az asszony kizárólag a családdal foglalkozott addig). Tudjátok, mit tanult? Pszichológiát. Miután elvégezte, elkezdett praktizálni, és még több, mint húsz évet dolgozott a szakmában, emberek százainak segítve, a hosszú esztendők alatt megszerzett tudását és tapasztalatait továbbadva. Manapság is aktív még, kórházban önkénteskedik és beteg gyerekeknek olvas fel gyógyító mesét. De van egy nagy bánata: nem tud már gyalog menni a "munkahelyére", mert fáj a lába, és a hely majdnem tíz kilométerre van az otthonától. Mikor ezt meghallottam, mindjárt erőre kaptam én is.

Etka anyóról is szeretnék mesélni, őt rengetegen ismerik hazánkban. Az már biztos, hogy az általa kidolgozott módszerrel nagyon sok fájdalommal élő embernek segített, és magát is hatékonyan gyógyította meg a mozgásformával, amit kitalált. Egészen 55 éves koráig úgy hitte, mert az orvosai is erről győzték meg, hogy tolószékbe kerül, erőteljes csontritkulása és szívbetegsége miatt. Mai napig élénken él bennem a riport, amiben Vitray Tamás kérdezgette a virgonc kis nénit, aki fiatalokat megszégyenítő mozgékonysággal ficergett a színpadra tett székben, és örömmel mutatta be gyakorlatait a nagyérdeműnek. Csak bámultuk nagy szemekkel.

"Hatalmas szenvedéllyel és akaraterővel kezdte el tanulmányozni az emberi test és elme kapcsolatát és fejlesztését. Az összes elérhető keleti és nyugati szellemi és fizikai mozgáskultúrát kipróbálta, majd a megismert tanításokat összegyúrta, de még mindig nem volt elégedett, ezért elkezdte figyelni az élőlények mozgását. Ez vezette ahhoz a felismeréshez, hogy az ősi, velünk született légzés, mozgás az, amit alapul kell vennie a saját technika kidolgozásánál." - írja róla a life.hu.
Majd így folytatódik Etka anyó méltatása: "A lelki és testi fejlődés Etka magánéletére is pozitív hatással volt. Sok együtt töltött évtized után férje a világ legcsodálatosabb feleségének látta őt, igazi nőnek, akit megálmodott magának. Sosem lehetett megszelídíteni a mindig változó, játékos, pajkos asszonyt, aki meglepő bölcsességgel rendelkezett. Etka 83 évesen még görkorcsolyázott, bordásfalon függeszkedett és kondícióját a húszévesek is megirigyelték."

Hogy egy személyes emléket is mondjak megint, a csontvelő-átültetésem idején, ami néhány hónap abszolút elszigeteltséget jelentett a külvilágtól, ottani kezelőorvosom azzal próbált meg reményt plántálni belém, hogy mesélt egy korábbi pácienséről, aki - miután a hosszas kezelések után felgyógyult - családostul Kubába költözött, és folytatta korábban megkezdett zenei karrierjét. Hát mi lehet nagyobb ösztönző erő, mint egy ilyen példa? Akár a gyógyulásra, akár hogy újra felépítsd romjaidból önmagad, és az legyél, aki szeretnél lenni.

(Igen, ígértem Mosolykáról is egy teljes cikket, a könyvet még olvasom, de meglesz hamarosan az is.)

Kérdések:

Szereted a változást? Mersz vállalkozni az újra? Érzed egyáltalán szükségét? Melyik típus vagy: azonnal mély vízbe ugrós, vagy óvatosan tervezgető és megvalósító? Milyen érzés számodra, mikor megcsap a "választás/változás szele"? Lelkesítő, félelmetes, kétségbeejtő vagy természetes?

Miért is szomorú az a pillangó?

Hosszú évekkel az első blogom indítása után ismét elhatározásra jutottam. Új év, új remények, és az a cselekvésre ösztönző késztetés, hogy újra van mondanivalóm a világnak. Bízom benne, hogy ez nem kizárólag az évkezdés miatti szokásos fellángolás eredménye. Ez ellen szól ugyan az, hogy egy ideje már morfondírozom rajta, hogy az újonnan szerzett tapasztalatokat, élményeket, érzéseket érdemes lenne szavakba öntenem. Egy biztos: most belevágok. Mint a csetlő-botló kisgyerek, amikor járni tanul.

Olyan cikkek, írások közzétételét tervezem, amelyek nem öncélúak, a segítő szándék vezérel elsősorban, amikor megörökítem őket. Téma lesz minden, ami a lelki élet és egészség témakörébe tartozik, kifogyhatatlan forrás szerintem az íráshoz-elmélkedéshez. Időről időre kérdéseket is felteszek majd.

Már most az elején le kell azonban szögezni, hogy minden az én sajátos szűrőmön megy keresztül, amit leírok: ahányan vagyunk, annyiféleképp látjuk ezt a hihetetlen színes, néha fájdalmakkal teli, ám csodálatosan összetett világot. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, és örülök, ha valaki az elmondottakhoz hozzáad (de mások bántásával el ne vegyen belőle, mert annak itt nem lesz helye, ezt már most megígérhetem).

Ugye abban egyetértünk, hogy egyre több az útját kereső, kétségbeesett, csalódott ember a világban, de még az optimista életszemlélettel megáldottaknak is akadnak rossz napjaik, amikor eluralkodik rajtuk a szomorúság? Hát valahogy így van ez. De a változ(tat)ás lehetősége mindig adott. Más kérdés, hogy nem mindig tudunk élni vele, erről majd később. A változáshoz kapcsolódik a blog címe is, ez egy érdekes történet, legalábbis nekem sokat jelent és mindjárt el is mesélem.

Néhány héttel ezelőtt (már jócskán benne az őszben) siettem le a vasútállomásra. Nincs túl közel, kb. húsz perc, ha szép komótosan megy az ember, de már megszoktam, ezt az időt használom felébredésre, gondolkodásra. Mindig nyitott szemmel járok: a legapróbb jelet, parányi részletet is észreveszem a tájban. Néha azt gondolom, nem véletlen, mit látok meg, nem lehet véletlen. Szapora léptekkel mentem végig a peronon, pár perc múlva esedékes volt a vonat érkezése, de valami szokatlan dolgot pillantottam meg a fűben. Két jelentéktelen, pici fehér lepkét, amiből nyaranta rengeteg repked mindenfelé. Nem túl különleges lény, nem is kimondottan szép. Gyakran kergetik egymást, és nagyon gyorsan tovaszállnak általában. Aznap reggel mégis megakadt rajtuk a szemem. Az egyik lepke egy gyomnövényen pihent, a másik körülötte járta ideges táncát. Közelebb kellett mennem, hogy jobban szemügyre vegyem, mert nem értettem az egészet.

Tudtam, ez most valami más. Szívszorító volt látni, ahogy az a  kis teremtmény perceken át próbálta mozgásra bírni társa élettelen testét, mert közben rájöttem, hogy az bizony halott. Leguggoltam és úgy néztem őket. Arra gondoltam, mennyire lenézzük az állatokat, pedig talán ők is éreznek (fájdalmat biztosan), és gyászolnak is. Miután ez a szárnyait kétségbeesetten verdeső lepke többször méterekre eltávolodott a fűcsomótól, majd visszatért néhány centire, tudtam, búcsúzik.

Az ázsiai kultúrában az állatok szimbolikus jelentéssel bírnak: a pillangó az átlényegülés és a változás jelképe, és az emberi léleké is, amely képes a megújhodására. Sőt, a halhatatlanságra is utalnak vele. Szép.

A pillangós történet ihlette a blog címét, és talán már nem is kell magyaráznom, miért.

Az elhatározásom tehát: mostantól rendszeresen publikálok lelki egészség témakörében, amit teszek egyrészt hétköznapi emberként, másrészt a lelki egészség védelmére kiképzett szakemberként. Mindkettőért hálás vagyok: örülök, hogy embernek születtem, és annak is nagyon, hogy már végzett mentálhigiénikusként sok-sok értékes eszközzel, tudással és élménnyel gazdagabban vághatok neki ennek a nagy kalandnak.

Boldog leszek, ha társaim lesztek ebben és mindezt megoszthatom veletek.