Mit üzen a tested: félelem, betegség, fájdalom?

Még október közepe táján vettem részt Buda László Mit üzen a tested? című könyvének budapesti bemutatóján, amire akkora érdeklődés volt, hogy a szervezők limitálni kényszerültek a résztvevők számát. Szerencsések voltunk, bejutottunk az Orfeumba az előadásra. Sejtettem egyébként, hogy így lesz, hiszen mindenki keresi a (ki)utakat, miként lehetne fizikailag jobban, hogyan szabadulhatna meg a fájdalomtól, betegségtől, évek óta kísérő kellemetlen, kínzó tünetektől. És a szerző által kínált ún. szomatodráma módszer kétségtelenül új megközelítésben áll a test és lélek szoros viszonyához, az említett könyv ezt a témát öleli fel (hogy megtudd, pontosan mi is ez, netán szeretnéd kipróbálni, kattints IDE).

Előrebocsátom, hogy tuti módszer nincs, ki-ki maga találhatja meg a saját felhasználású, számára működő megoldást. Ez nem is mindig olyan egyszerű, mert a piac egyre terebélyesedik, és mazsolázni a kínálatban eléggé időigényes feladat. De megéri! Ki ne szeretne jobban lenni?

Ránk magyarokra különösen jellemző, hogy problémáinkra a gyógyírt szinte kivétel nélkül valahonnan kívülről várjuk. Külső körülményektől vagy valamilyen rajtunk teljesen kívülálló tényezőtől tesszük függővé óhajaink és vágyaink teljesülését. Ez igaz az egészségünkre is. Általában két végletet tapasztalok: sok ember gyakran hosszú ideje hurcolt testi síkon is megjelenő fájdalmakkal küzd, de gyenge tenni ellenük; ám az is megesik, hogy a test épségére-szépségére-tökéletességére nagy hangsúlyt fektet valaki, ez most az aktuális trend, viszont a lélek dolgait háttérbe szorítja.

Néhány ismerősöm közelebbről is ismeri az egészségügyet, benne dolgoznak jó ideje, és érdekes sztorikat mesélnek, hogy a betegek sokszor azt tartják csak jó és hiteles orvosnak, aki azonnal valamilyen pirulát, tablettát, stb. ír fel a tüneteikre. Kérnek abból a bogyóból, ami a múltkor olyan jó volt, cetlire felírva hozzák a már bevált készítmények nevét, megszokott dózisát. És ha nem kapnak semmit, hát csalódnak. Ennek is megvan természetesen a maga mechanizmusa: a placebo-hatásról régóta tudunk. A placebóban nagyszerű lehetőségek rejlenek, jelenleg is több kutatás tárgyai.

A betegséggel küzdők gyakran fognak öngyógyításba is (ilyen-olyan, korábbról megmaradt gyógyszerrel vagy a reklámokból megismert alternatív szerekkel), ami persze nagyon jó - LENNE, ha az öngyógyítást megtanulnánk belülről kezdeni, tudatosan kiaknázni a benne rejlő, óriási lehetőségeket. Valójában nincs univerzális recept, és munkás kitalálni, hogy nekem személy szerint mi az, ami hat, mitől indulnak be szervezetem öngyógyító folyamatai, de érdemes időt szánni ennek feltérképezésére.

Amíg jól vagyunk, annyira egyértelműnek tűnik! Annál nagyobb a sokk, ha üzen a test, hogy valami nincs rendben. Daganatos betegségem másfél éve alatt annak elfogadása jelentette számomra a legnagyobb gondot és lelki megrázkódtatást, hogy felelős döntéseket kellett hoznom a testemmel kapcsolatban, hisz az orvosok egy megadott séma alapján tudtak csak gyógyítani, és bizonyos fordulópontoknál nekem kellett rábólintanom, vállalom-e a következő lépcsőt (ami a mai napig így zajlik, a hagyományos orvoslás javarészt még mindig sémákban gondolkodik). Úgy éreztem, ehhez nagyon fiatal vagyok még, nem voltam rá felkészülve. Illetve még azt is éreztem, hogy túl nagy és embert próbáló a felelősség, mivel akkoriban - és ezzel tisztában voltam - az életem volt a tét. Az elején fel se fogtam, mi forog kockán, egyetlen dolgot tudtam tenni, sodródtam az árral. Csak néhány hónap után kezdett derengeni - mintegy ösztönösen ráéreztem és később vált tudatossá -, hogy mivel tudom átsegíteni magam a legreménytelenebb pillanatokon. Ugye mondanom se kell, hogy kivétel nélkül olyan dolgok voltak ezek, amelyek legbelül zajlottak, a lélek legtitkosabb zugaiban, ott, ahol még én magam se jártam azelőtt?

Ugyanazt vallom a gyógyításról és gyógyulásról, legyen szó a legsúlyosabb vagy legbanálisabb betegségről, mint Buda László, idézek a könyvéből kicsit:  
"Az az ember a legkompetensebb a diagnózis kérdésében, akié a betegség - akár tudatában tudatában van ennek, akár nem. (Sajnos csak nagyon kevesen tudják, akarják tudni ezt.) Az ő testében jelentkeznek a tünetek, amelyeket egyedül ő érez. Az ő lelkivilágában zajlanak ezzel párhuzamosan a történések, csak ezek nagy része valószínűleg tudattalanul történik. (Nem valószínűleg, hanem szinte bizonyosan! Kevés ember képes tudatosítani magában, mit jelez a teste, honnan jött a fájdalom, és merre tart! Igazi kihívás ennek utána járni!) Az ő életébe és kapcsolatrendszerébe ágyazódik be az egész sztori, és elsősorban ő viseli a következményeket."
Buda László előadásán az is elhangzott, hogy nem különösebben tartja mérvadónak azokat a módszereket, melyek egyes szerveket valamilyen konkrét betegséggel hoznak összefüggésbe (pl. Louise L. Hay vagy Dahlke Rüdiger is felvázol ilyen rendszereket, ha közelebbről megnéznéd mégis ezeket a táblázatokat, Az erő benned van és az Út a teljességhez c. könyvekben teheted, illetve érdemes tanulmányozni Kurt Tepperwein írásait is).
Bevallom, ez a fajta általánosítás tőlem is távol áll. Ahogy a gyógyszerezés tekintetében sincs két egyforma ember, a test megbetegedései és szerzett sérüléseink oka is mindig valami nagyon egyéni, aminek a mélyére kell ásni. Meggyőződésem, hogy minden elváltozásnak, fertőzésnek és balesetnek megvan a maga oka, ami egy bizonyos lelki defekt eredménye. Ehhez viszont alapos önvizsgálat kell. És itt jön be a képbe a szomatodráma, de minden egyéb olyan módszer is, amelynek középpontjában a fájdalom okának tudatosítása és feloldása áll (pl. egyes masszázsok, a szomato-pszichoterápia vagy egyéb csoportterápiás irányzatok).

Gyakran szoktam azt csinálni, ha valahol fájdalmat érzek a testemben, főleg ha huzamosabb ideig nem akar elmúlni, hogy értelmezni próbálom, miért jelent meg és miért időzik bennem. Azonnal vannak válaszaim, melyeket nyilván erősen befolyásolnak a berögzült gondolataim, de itt kapcsolódik össze a kettő, és az, hogy valaminek tudom tulajdonítani a normálistól eltérő állapotot (tehát hogy fájok valahol), már fél siker.
Egyébként a fájdalommal érdemes szembenézni, kicsit közelebb menni, nem elnyomni azonnal fájdalomcsillapítóval. Nehéz, főleg ha lüktet a fejed vagy fogad, vagy hasogat, éget, netán tompán feszít (milyen sok kifejezésünk van rá, milyen elképesztően sok formában tud jelentkezni, nyilván nem véletlenül!) Könnyűszerrel be is lehet hívni a fájdalmat vagy betegséget, és hamar valósággá válik, ha csak félni tudsz tőle és nem nézed meg közelebbről vagy fogadod el a létjogosultságát. A fájdalom és a testi tünetek minden esetben csak hírvivők, lehet rájuk haragudni, de attól jó eséllyel nem fognak megszűnni. És amúgy kire is haragszol? Rá vagy magadra? Vagy a kellemetlenségekre, amit kivált (pl. hogy nem tudsz dolgozni vagy edzésre menni)?

Egy érdekes cikk arról, miképp csökkentheted a fájdalmat PIRULÁK NÉLKÜL (sokan egyébként is irtóznak a gyógyszerektől, és a legritkább esetben folyamodnak hozzá).

A másik, amibe kapaszkodni lehet és szoktam csinálni, hogy az agyammal elhitetem (s tudom hogy valóban így lesz, mert számtalanszor történt már meg): a fájdalom, vagy begyulladt arcüreg (ami régebben sokszor előjött), nátha, láz, lábfájás, legyen bármi - ezek mind, kivétel nélkül múló dolgok. Mióta ezt ilyen tudatosan csinálom, még a napot is meg szoktam határozni, amikorra megszűnik a fájdalom vagy gyulladás, stb. Nem vagyok türelmetlen soha, megértéssel fordulok a testem jelzései felé. Nem vagyok magam ellensége, és elfogadom, hogy valamit másként kellene tennem. És a legjobb tudásom szerint megteszem.
Ez azon az alapon  működik, mint ahogy a már korábban emlegetett placebo is, egyfajta szelíd parancsot adok az agyamnak, milyen feladatot kell végrehajtania. Mint ahogy egy orvos, mikor a gyógyulás időtartamáról beszél, netán a betegség kimeneteléről mond véleményt a statisztika alapján (pl daganat vagy egyéb krónikus bajok esetén), ugyanúgy ezt a mechanizmust indítja el a betegében, aki a szavakat készpénznek véve tényleg x idő múlva kezdi csak el érezni a javulást. Ezt hívják szuggesztiónak. És biztos nem árulok el vele nagy titkot: legerőteljesebben saját magunkat vagyunk képesek szuggerálni. Jó és rossz irányba egyaránt.

Kiváló példa erre, hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan megvágtam a kezem, szálka ment bele, több ízben megégettem az ujjaimat, holott ugyanazokat a mindennapos tevékenységeket folytatom, mint általában. Nagy döntések meghozatala előtt állok, melyeket nagyon régóta sikerül elodázni, és ez most egy üzenet, hogy valamit lépni kell. A kezemen ezek a kicsi, de fájó sebek beszélnek hozzám, hogy itt az idő a változásra.

Talán egyszerűnek tűnhet, de korántsem az, hiszen gyerekkorunk óta küzdünk apróbb-nagyobb testi hibákkal, hogy baráti viszont alakítsunk ki a testünkkel. Szerintem - bár a táplálkozás és a mozgás is nagyon fontos az egyensúly fenntartásában -, alapvetően a testünkről alkotott véleményünk és a vele szemben tanúsított viselkedésünk, azaz hogy partnerként tudunk-e rá tekinteni, befolyásolja leginkább, hogy mennyire leszünk egészségesek. Gondoljunk csak bele, mennyire szereti az az ember a testét és önmagát, aki cigarettával, túlevéssel, drogokkal, rengeteg gyógyszerrel, itallal vagy a fizikai erő végletes kimerítésével pusztítja azt? (és még sorolhatnám) Ezek vajon valóban az élvezet, vagy az önutálat eszközei-e? Elgondolkodtató kérdések. Nem?

Kérdések:
Mit gondolsz, mit üzennek a betegségeid? A szeretteidé? Csinálj számvetést, mely betegségekre emlékszel nagyon élénken, akár kicsit gyerekkorodból! Milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik? Könnyű róluk beszélni? Hogy állsz az elkövetkezőkkel? Fel vagy készülve rájuk? Tudsz a testedre legjobb barátként tekinteni?

Megtisztítom az auráját, hívjon még ma! - A lélek kezelésének hagyományos módja kontra alternatív lelki praktikák

A tegnapi komoly téma után kicsit mókásabb formában az egyik szívügyem következik, de a mai is fontos, sőt. Nagyon régóta meg szerettem volna írni ezt a bejegyzést, s hogy miért nem tettem, azt pontosan jellemzi az a mondat, amelyik egyik álmatlan forgolódással töltött éjjel úszott be a tudatomba, miközben azon gondolkodtam, miért is hanyagolok az utóbbi időben mindennemű írást. Pedig egyébként tudom, milyen jó érzés gondolatokat kiadni magamból, főleg ha értékes és gondolkodó emberek még el is olvassák azokat. A mondat így hangzott: "Bennem, aki annyira szerettem írni, most hallgat a múzsa." Persze, fennkölten szól, kicsit nagyképűen is hangzik. Tisztában vagyok vele, hogy igazából nagyobb önfegyelemre lenne szükségem e téren, pusztán ennyi az ok, amiért például a blog bejegyzései is igen szolidan szaporodnak. 

A mai poszt gerincét egyik kedvenc cikkem adja, amit időről időre elővarázsolok a kalapból. Nem titkoltan azzal a céllal is, hogy tompítsam az esetleges kirohanásaim esélyét, jelesül amikor azt látom, hogy sokan milyen bátran nyúlnak más emberek (gyakran kiszolgáltatott helyzetben levő védtelenek) lelkéhez, aminek egyensúlyát amúgy sem túl nehéz megingatni némi manipulációval. Történjék az szándékos vagy épp tudattalan indíttatásból.
A cikk 2011-ben jelent meg, interjú Pléh Csabával a pszichológia válságáról, és ma talán még időszerűbb: azt a jelenséget vizsgálja, hogy az emberek miért kérik inkább jós, asztrológus vagy mester segítségét a testi-lelki gyógyuláshoz. Mint mindenben, ebben is a mérték és az egyensúly a legfontosabb szerintem. És ez az, amit nem is olyan egyszerű megtalálni. Spiritualitás, alternatív gyógymódok, guruk vagy hagyományos gyógyászat?

Nem török pálcát egyik felett sem, de a cikk igazat mond. A lélektannak meg kéne ráznia magát, és talán nagyobb PR-ra lenne szüksége. Hogy az emberek tudjanak róla, a lelküket rábízni valakire, aki maga is dolgozott a sérüléseivel, az nem eretnekség. Valószínűleg kisebb eséllyel él majd a másik manipulációjának eszközével, ha bizalommal fordulunk hozzá. Elismerem, elsőre nem is olyan könnyű vállalkozás megtalálni a számunkra hiteles személyt.

Jósnő (forrás: http://www.show-must-go-on.com/)

Néhány hónapja bekapcsoltam a déli műsorsávban futó "sámános-gyógyítós" műsorok valamelyikét az egyik kereskedelmi tévén, és szigorúan azzal a céllal, hogy majd a blogon megosztom az ott hallottakat, bősz jegyzetelésbe kezdtem. Leírtam, milyen módszerekkel, szavakkal gyógyítanak egy ilyen csatornán. Meg vagyok róla győződbe, hogy teljesen mindegy, melyik műsort csíptem el épp, hasonlóan zajlik a többi is.

Jöjjön az idézet! Előre is elnézést, nem tudtam ellenállni a bennem lakó kisördögnek, és néhol kiegészítettem a mondatokat, így lett talán kicsit forgatókönyvszerű.

JÓS (aki mellélállásban híres átoklevevő is természetesen): Részletesen nyújtom a tisztánlátásomat - tiszta szívemből! (percenként ötszázért) Megnézem önt ától cettig! (már öt perce nem hívtak, teljesíteni kéne a napi kvótát, mert le fog szúrni a főnököm, a múltkor is milyen fejmosást kaptam) Mindent elmondok önnek, amire szüksége van az életben. Ilyen adás még nem volt soha Magyarországon, ahol a jós toll, papír és egyéb segédeszköz nélkül csakis a képességét használta volna! (nagyon ügyes vagyok, már anyu is megmondta, mikor ovis voltam: "tud valamit ez a gyerek... nem is tudom... olyan... tisztán lát!") Nincs ilyen szolgáltatás ma hazánkban! Most egyedül kávézzak, de tényleg? (fenyegető nézés, szemrehányás rezdül a hangjában, látványos, melldöngető rázása a bögrének) Nincs itt velem? Egyedül is lehet, de az nem célszerű! Ó, és itt van! (terebélyes művigyor)

TELEFONÁLÓ: Mária, 67. 

JÓS: Egyedül él ön?

MÁRIA: (zavartan) Nem igazán, együtt élek valakivel.

JÓS: (hű, ez nem jött be) Szóval párkapcsolatban van. Élettársával nincsenek meg jól, látom.

MÁRIA: De...

JÓS: (még egy baki, a fenébe, most már sürgősen gatyába kell ráznom magam, magabiztosan beszél tovább) A szeptember sorsfordító lesz. Három meg hat egyenlő kilenc. Igen! Nem jók az energiák ön körül! Öt, négy, három, kettő, egy (muszáj valamit kitalálnom, az a biztos, ha kérdezek) Mostanában van önnek betegsége? 

MÁRIA: Csak egy kis megfázás...

JÓS: Hát persze, nátha, influenza! Mi a probléma a jobb lábával? (kipróbálom, az majdnem mindenkinek szaggat néha, anyósom is mindig azt fájlalja) 

MÁRIA: Fáj egy kicsit ott fönn, de...

JÓS: Azt én látom! Öt, négy, három, kettő, egy (fene vinné ezt a némbert, hát semmiben nem tud egyet érteni, rontja a renomémat) Az auráját megtisztítom ... most! (indián kiáltást megszégyenítő hangorkán söpör végig a stúdión, az adás rendezői ezen a ponton elérkezettnek látják az időt, hogy a nem túl jól szereplő Máriát nemes egyszerűséggel lekeverjék a műsorból, és rögvest beúszik a képbe Eugenia képe és emelt díjas telefonszáma, aki akar, bizalommal fordulhat hozzá, titulusai alapján lélekterapeuta, tisztán érző, számmisztikus, és szintén utazik az átoklevevő bizniszben is, bár jósunknak így sem jelenthet jelentős konkurenciát. Jósunk pedig nagy beleéléssel folytatja) Fél tőlem, retteg? (sátáni nézés, a kamera szuggerálása) Nem baj! Ha szüksége van rám, hívjon! Nem akarok egyedül kávézgatni itt! (drága a műsoridő) Kollégáimat is bátran keressék, három évre előre jósolnak, ma különleges nap van! (naná, hogy velem nem érnek fel) És engem is hívjanak. Részletesen elmondom, amit tisztán látok. Mivel tisztán látóként születtem. Ezt nem lehet megtanulni. Ezt a képességet egyik iskolában sem oktatják. Hol van?

Idáig az egyik történet. A másik egy kimondottan manipulatív "gyógyító" volt a tévében, egy másik csatornán. Gondolom, ezt tanítják nekik, mit kell mondani, hogyan kell viselkedni a guru szerepében. Hogy itt mennyire képzett emberekről van szó, azt jól mutatja az az évekkel ezelőtt olvasott cikk is, amiben - jól emlékszem - arról volt szó, hogy az egyik ilyen tévés sztárjós főállásban egyébként vécés néni a nagy pesti éjszakában. Ami a fent nevezett jós munkamódszerét illeti, határozottan a tudattalan félelemkeltés eszközeivel dolgozott, ebből ragadtam ki néhányat a teljesség igénye nélkül. 

JÓS2: Rossz testhelyzetben van, érzékelem. Sok negatív dolog történt önnel az utóbbi időben, tudom. Nehéz volt önnek, de nem az ön hibájából történt így. Van megoldás, van kiút. Engedje meg, hogy megszabadítsam ettől a tehertől. Most jött el az idő, hogy változtasson az életén, hogy végre kitörjön ebből a negatív spirálból. Szabaduljon meg a visszahúzó erőktől, a mocsár, amibe belelépett, lehúzza önt. De én - segítek! (eddig a csalogató szöveg, már ez is mennyire szuggesztív, szinte bemeséli az embernek, hogy mennyire rossz is neki és milyen kilátástalan helyzetben van, és ne feledjük, pont ők a célközönség: az elesettek, a gyengék, a lelki betegek!)

Ezután kettes számú jósunk percenként megjavítja egy-egy telefonálónak az életét. Piroskának pénzenergiát küld, mivel egy női szellem tapad rá, ami blokkolja a pénz szabad áramlását. Probléma egy szál se! Egy mozdulattal megtisztítva! Jön Erzsébet, akin iszonyú erős rontás van, mert egy középkorú nő orrolt meg rá, ami az anyagiakat kedvezőtlenül befolyásolja, de láss csodát, a pénzenergia megindult! Erzsébet jól döntött hát! 

Némi ingatisztogatás következik, de hősünknek nem akar újabb halacska a horgára akadni. Előveszi még jobb modorát, és sejtelmes hangon duruzsolva mondja: 

Várom önt, akin nagyon erős rontás és átok van! (csak jelzem, ez már a bicskanyitogató manipulálás kezdete) De most megszabadítom önt! Szeretne-e kilépni ebből az állapotból? Vagy már annyira megszokta, hogy azt mondja, mindegy, beletörődött. Nem szabad feladni! Mert van másfajta élet, önnek is! És az ingám azt jelzi, hogy van a képernyő előtt olyan, akinek igenis nagy szüksége van a rontáslevételre! Mert nem kis összeg várományosa. Ez a személy ott ül a tévé előtt. És az ingám jelzi, hogy ez a személy fel fog hívni! Leveszem róla a több generációs átkot. Az átok leblokkolta az energiáit. Lehet, hogy ön a következő hívó?

Hát, kedves jós úr, én biztos nem. Sosem fogom felhívni önt, inkább dolgozom magamon és az életemen, hogy a dolgok jobbra forduljanak, és erre hívom fel szíves figyelmét másoknak is. Én erre esküszöm. Próbálom nem szabotálni az ön szerteágazó tevékenységét... na jó. Egy kicsit azért mégis. Például ezzel az írással is.

Humort félretéve: akinek nincs kedve elolvasni a fent említett Pléh Csaba-cikket, azok kedvéért néhány sorban kiemelem az ott megfogalmazottak lényegét. A fenti "szakemberek" jócskán visszaélnek az embereknek azon vágyával, hogy sokszor évek óta húzódó problémáik egy suhintásra eltűnjenek. A ma embere mindent azonnal akar. És ez többé már nem csak az anyagi javakra vonatkozik. Úgy képzeli, a lelki megnyugvás is könnyen elérhető, megvásárolható. Sajnos nem! Amiért ezek a mesterek mégis nagyon sikeresek tudnak lenni, az még csak nem is átlagon felüli empátiás készségük. Többször találkoztam már erősen nárcisztikus, a félisten képében tetszelgő "tanítókkal", akiket megbűvölve, tátott szájjal hallgattak az emberek. Pedig egy cseppnyi kedvesség nem szorult beléjük, leginkább saját nagyszerűségüket hangoztatták. A jósok módszere pedig azon alapul, hogy általánosságokat fogalmaznak meg, kérdésekkel irányítanak. Popper Péter pontosan azért nem hitt az asztrológiában, mert gyakorló pszichológusként tudta, hogy bárkiről képes látatlanban is olyan kétoldalas jellemzést kiadni, amelyből az illető magára ismer. Tele van az élettörténetünk hasonló vonásokkal, több bennünk a közös, mint gondolnánk! (Ezért működnek olyan jól, és hatnak hatalmas gyógyító erővel egyes csoportterápiák.)

Ami még jellemzően az alternatív utak felé tereli a gyógyírt kereső embert, az az, hogy társadalmunkban, ha valakiről kiderül, hogy pszichológushoz jár, félő, hogy megbélyegzi a környezete. Még a hozzá közel állók előtt is sokan titkolózni kényszerülnek. Ha nem vagy képes egyedül megoldani a gondjaidat, hamar rád sütik, hogy igazán gyenge vagy, és megvetnek vagy szánnak. 

Az emberek ettől való félelmükben, illetve a szégyen miatt is, hogy valami nincsen velük rendjén, mindent bevetnek. Az ún. self-help (önsegítő) könyvek széles skálája hozzáférhető a piacon, sokat fogyasztok belőlük én is. Ezekkel csak az a baj, és ezt magamról tudom, hogy miközben olvasom, gyakran érzem úgy, hogy most aztán kincsre leltem, minden szó megtalál, nagy aha-élményeim vannak, de ha nem fogadom meg a jó tanácsokat, vagy az olvasottak hatására nem kezdek változtatni a dolgokon, a problémák nem tűnnek el. És a nem-cselekvés még bűntudatot is okozhat. Hisz tudom, mit kellene tennem, most olvasom, és mégse azt csinálom, ez őrület! Az egész self-help mozgalom akkor ér valamit, ha a tudást a gyakorlatba is át tudom ültetni. Nemcsak olvasok, beszélek, merengek róla, hanem cselekszem!

S még egy ok, amiért virágzik a "lélekkúráló iparág". A pár napos tanfolyamok, jóslatok, lélekelemzések abba az illúzióba ringatják az embereket, hogy a válságukat valamilyen külső erő kiválóan fogja kezelni, feloldja. De aki ebben hisz, egy idő után csalódnia kell, hisz a legritkább esetben működik. Vagy ha mégis, az ember egy bábbá válik, aki taszigálódik az egyes tanok és iskolák között, és nem lesz ura a saját életének. Szóval, ez is nagy veszélyforrás, az önállóság elvesztéséé, amivel érdemes számolni.
Ezek tükrében fogalmazom meg a mai kérdéseket.

Kérdés.

Kik számodra hiteles gyógyítói a léleknek? Van valamilyen pozitív vagy kellemetlen tapasztalatod bármelyik oldalról is? Igénybe vennél-e, vettél-e valaha a lélekkel foglalkozó szakember segítségét?