Senki sem tökéletes, na és...?

Megdöbbentően sokan szenvednek attól, hogy nem lehetnek tökéletesek. Nem tökéletes a családjuk, a munkahelyük, a kinézetük, az életük. Van egyáltalán a világon ilyen? Pillanatokból talán igen, emberből semmiképp. Néha jó felsóhajtani, "hát, ez egy tökéletes nap volt!" vagy találkozóra hívnak, és gondolkodás nélkül rávágjuk: "Este hatkor? Tökéletes!" De most hogy megidézem ezeket a helyzeteket, nehéz elképzelni, hogy egy fajsúlyosabb dolog valóban tökéletes legyen. Egyébként már hetek óta gyűjtöm az ötleteket ehhez a bejegyzéshez. Nem, nem arra vártam, hogy tökéletes legyen (talán most mosolyra húzódik a szád), csak hogy valamennyire kerek... Akkor diskuráljunk kicsit erről, ha nem bánod! (Ajánlom a poszt közepén belinkelt videóra kattintani, az mondjuk éppen egy tökéletes napról szól.)

Az egyik csoportomban beszélgettünk nemrég, és arra jutottunk, hogy a tökéletesség rendkívül unalmas. Nincs benne fűszer, nincs benne szín, olyan steril dolog, mégis a legtöbb ember valamiért törekszik az elérésére. Amikor például angolt tanítok, szinte kivétel nélkül mindig azzal szembesülök, milyen nehéz minket, magyarokat idegen nyelven szóra bírni. Mert úgy vagyunk kódolva, hogy megnyilvánulni, tenni valamit csak akkor érdemes, ha már teljesen kész, a hibák kigyomlálva, azaz tökéletes a mondandónk, vagy amit tenni szándékozunk. Ki kell ábrándítanom mindenkit: ilyen soha nem lesz! A tökéletesség egyébként is relatív fogalom, tudja-e valaki, mit is jelent pontosan? (Válaszokat várom a szerkesztőségbe, na jó, kommentben is megteszi:)

Vajon melyik jobb? Élvezni valamit (nyelvtudást, kapcsolatot, munkát, utazást, ételt, helyettesíts be ide bármit, amit szeretnél) a maga tökéletlenségében, és egyszerűen csak örülni annak, hogy megtörténik, hogy a részesei lehetünk? Vagy azon rágódni, hol szúrtuk el, vagy hol fogjuk? Én az elsőt választom. Mindamellett elismerem, hogy a kultúránk, az oktatási rendszerünk, a szokásaink nagyban meghatároznak bennünket, és nem készítenek fel a dolgokban való elmerülésre - kritikusság vagy a hibátlanság igénye nélkül. Mindig ott motoszkál a kisördög, hogy azt a valamit még pallérozni kell, és akkor lesz majd elfogadható. Jó, jó, de mégis mikor?

Mostanában több motivációs könyv akadt a kezembe, és a sikeres vállalkozásfejlesztésről is hallgattam előadást. Mindenhol ugyanazt az üzenetet közvetítették felém: ne morfondírozz sokat, ne azon járjon az eszed, hogy az életed megváltoztatására vonatkozó ötleteidet tökéletesítsd, hanem vágj bele, és majd menet közben javítasz a hibákon! Hosszú évtizedek elmehetnek a csiszolgatással, a legértékesebb és legaktívabb időszak az életből, ha csak a tökéletes neked a megfelelő.
Talán ismered Winnicot, amerikai pszichológus elméletét, amely az anya és gyermeke közti különleges viszonyt írja le. Ő alkotta meg az "elég jó anya" fogalmát, amelynek lényege, hogy az anya a saját tudása szerint megpróbálja a csecsemője igényeit kielégíteni figyelve annak jelzéseit, ám ha szükség van rá, megvonó magatartást is tanúsít néha, hogy a babát ezzel motiválja. Nem az étel vagy egyéb alapvető szükséglet megvonásáról van itt szó, hanem pl. hogy a mama nem ugrik azonnal, ha egy játék arrébb gurul. Engedi, hogy a kisgyerek saját maga másszon el érte, és próbálgassa a szárnyait. Ehhez jól kell ismernie a gyerekét, és tisztában lennie azzal, mely helyzetben tud a gyerek egyedül is megbirkózni egy adott szituációval - túl nagy stressz elszenvedése nélkül. Ez a fogalom - az elég-jó - természetesen nagyon hasznos, mert megszabadítja az anyákat a túlzott bűntudat alól, ha valamit - saját érzésük szerint - nem jól csináltak. Márpedig nagyon sok szülővé vált nő teljesen félreteszi a saját igényeit, és mindent a gyermeknek rendel alá. De ha az anya feszült és frusztrált, még ha pont a tökéletességre törekvés vágya miatt is, akkor még az elég-jó érzése is messzire el fogja kerülni.

 

Egy alkalommal az egyik személyiségfejlesztő társasjátékkal játszottunk egy társasággal. Az egyik középkorú férfi, amikor olyan kérdést kapott, melyben a gyerekeiről kellett mesélnie, számomra meglepő válasszal rukkolt elő. A lényege az volt, hogy nem büszke a gyerekeire, mert szerinte abszolút nincs miért.
Igyekeztem nem kimutatni a megrökönyödésemet, mert ezekben a játékokban soha nem tisztem ítélkezni, de beleképzeltem magam az épp felnőtt korba lépő gyerekek helyébe. A nagyobb gyerek fiatal kora ellenére már sikeresen lediplomázott és kiemelt fizetéssel, kiváló pozícióban dolgozott egy jó nevű cégnél, eltartva saját magát egy tartós párkapcsolatban, és ez mégsem volt elég. Pedig manapság nem evidencia, hogy valaki a húszas évei elején teljesen önfenntartó legyen, és már a családalapításon gondolkodjon. De nem vagyunk egyformák, és úgy tetszik, ennek az apának mindez kevés volt. Nem tudom, mit kellett volna tennie a fiúnak, hogy végül tökéletes legyen.Mert az én értelmezésem szerint ez is pontosan erről szólt.A megfelelésről, arról, hogy legyél tökéletes a számomra, ha már felneveltelek.
Egy másik történet. Régebben történt, hogy egy távoli férfi ismerősöm elkeseredetten arról nyilatkozott, mennyire utál strandra járni, mert az elhízott, és magukra igénytelen nők testének látványa, de olykor még a sorstársaié is teljesen kiborítja. Hogy tudnak bikinit felvenni azok a lányok és asszonyok a negyven fokban, akiknek itt-ott lóg valamije, amit inkább rejtegetni kellene? És a fiúk miért nem gyúrnak, hogy jobban nézzenek ki, ha már nyáron feszíteni akarnak mások előtt? A külsővel való elégedetlenség is valahol a tökéletességre irányuló vágyból származik. Ez a férfi egyébként bőven több volt, mint száz kiló, már rég nem sportolt. Az átlagos kategóriába sorolnám, Adonisznak minden bizonnyal senki nem titulálta volna. És ilyen véleménye volt másokról. Nyilván nem szükséges ragozni, hogy a saját maga iránt érzett elvárásai sarkallták ilyen szigorú kritikára. Csak remélni merem, hogy egyszer képes lesz a nem tökéleteset is szépnek vagy legalább elfogadhatónak látni, és megbékél magával meg a világgal.
Vannak olyan módszerek és elméletek, amelyek szerint az igazán sikeres ember az, aki folyton maximalizmusra törekszik, és a csúcs a tökéletesség maga lenne. Én ezeket az irányzatokat nem szeretem. Pont az a könnyedség és alapvető öröm vész ki a tevékenységeinkből, ha mindezt elhisszük, ami átsegít a nehézségeken, és távolt tart attól, hogy rágörcsöljünk akár a leghétköznapibb dologra is, mert azt akarjuk, hogy hibátlan legyen.
Még egy gondolat: a vakon követett, rajongásig istenített példaképek vagy ideálok kapcsán is lehet valakinek az az érzése, hogy az a személy egyszerűen tökéletes, akit szeret. Ez csapda. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb jellemhibái, tökéletesnek lenni nem egészséges, akár innen is megközelíthetjük ezt.
Azt említettem már, hogy pszichiátriai kórképek egész sora épül arra, ha valaki tökéletesnek érzi magát, és nem rest a környezete tudomására is hozni azt minden adandó alkalommal? Egy ezek közül például a nárcisztikus személyiségzavar, talán ez a legismertebb (mesélek majd róla máskor). S bármilyen abszurdnak is hangzik, ez is az alacsony önértékelésből ered, mint oly sok egyéb lelki gubanc. Mindezek után, vágysz-e a tökéletességre még?

Kérdések:
Neked fontos, hogy valami tökéletes legyen? Ha mégis van olyan esemény, amire azt mondod, hát ez aztán tényleg tökéletes volt, mi lenne az, mihez köthető?

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 

Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 

Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.

A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.

Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.

Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat." 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:

Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 

Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?

Miért is szomorú az a pillangó?

Hosszú évekkel az első blogom indítása után ismét elhatározásra jutottam. Új év, új remények, és az a cselekvésre ösztönző késztetés, hogy újra van mondanivalóm a világnak. Bízom benne, hogy ez nem kizárólag az évkezdés miatti szokásos fellángolás eredménye. Ez ellen szól ugyan az, hogy egy ideje már morfondírozom rajta, hogy az újonnan szerzett tapasztalatokat, élményeket, érzéseket érdemes lenne szavakba öntenem. Egy biztos: most belevágok. Mint a csetlő-botló kisgyerek, amikor járni tanul.

Olyan cikkek, írások közzétételét tervezem, amelyek nem öncélúak, a segítő szándék vezérel elsősorban, amikor megörökítem őket. Téma lesz minden, ami a lelki élet és egészség témakörébe tartozik, kifogyhatatlan forrás szerintem az íráshoz-elmélkedéshez. Időről időre kérdéseket is felteszek majd.

Már most az elején le kell azonban szögezni, hogy minden az én sajátos szűrőmön megy keresztül, amit leírok: ahányan vagyunk, annyiféleképp látjuk ezt a hihetetlen színes, néha fájdalmakkal teli, ám csodálatosan összetett világot. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, és örülök, ha valaki az elmondottakhoz hozzáad (de mások bántásával el ne vegyen belőle, mert annak itt nem lesz helye, ezt már most megígérhetem).

Ugye abban egyetértünk, hogy egyre több az útját kereső, kétségbeesett, csalódott ember a világban, de még az optimista életszemlélettel megáldottaknak is akadnak rossz napjaik, amikor eluralkodik rajtuk a szomorúság? Hát valahogy így van ez. De a változ(tat)ás lehetősége mindig adott. Más kérdés, hogy nem mindig tudunk élni vele, erről majd később. A változáshoz kapcsolódik a blog címe is, ez egy érdekes történet, legalábbis nekem sokat jelent és mindjárt el is mesélem.

Néhány héttel ezelőtt (már jócskán benne az őszben) siettem le a vasútállomásra. Nincs túl közel, kb. húsz perc, ha szép komótosan megy az ember, de már megszoktam, ezt az időt használom felébredésre, gondolkodásra. Mindig nyitott szemmel járok: a legapróbb jelet, parányi részletet is észreveszem a tájban. Néha azt gondolom, nem véletlen, mit látok meg, nem lehet véletlen. Szapora léptekkel mentem végig a peronon, pár perc múlva esedékes volt a vonat érkezése, de valami szokatlan dolgot pillantottam meg a fűben. Két jelentéktelen, pici fehér lepkét, amiből nyaranta rengeteg repked mindenfelé. Nem túl különleges lény, nem is kimondottan szép. Gyakran kergetik egymást, és nagyon gyorsan tovaszállnak általában. Aznap reggel mégis megakadt rajtuk a szemem. Az egyik lepke egy gyomnövényen pihent, a másik körülötte járta ideges táncát. Közelebb kellett mennem, hogy jobban szemügyre vegyem, mert nem értettem az egészet.

Tudtam, ez most valami más. Szívszorító volt látni, ahogy az a  kis teremtmény perceken át próbálta mozgásra bírni társa élettelen testét, mert közben rájöttem, hogy az bizony halott. Leguggoltam és úgy néztem őket. Arra gondoltam, mennyire lenézzük az állatokat, pedig talán ők is éreznek (fájdalmat biztosan), és gyászolnak is. Miután ez a szárnyait kétségbeesetten verdeső lepke többször méterekre eltávolodott a fűcsomótól, majd visszatért néhány centire, tudtam, búcsúzik.

Az ázsiai kultúrában az állatok szimbolikus jelentéssel bírnak: a pillangó az átlényegülés és a változás jelképe, és az emberi léleké is, amely képes a megújhodására. Sőt, a halhatatlanságra is utalnak vele. Szép.

A pillangós történet ihlette a blog címét, és talán már nem is kell magyaráznom, miért.

Az elhatározásom tehát: mostantól rendszeresen publikálok lelki egészség témakörében, amit teszek egyrészt hétköznapi emberként, másrészt a lelki egészség védelmére kiképzett szakemberként. Mindkettőért hálás vagyok: örülök, hogy embernek születtem, és annak is nagyon, hogy már végzett mentálhigiénikusként sok-sok értékes eszközzel, tudással és élménnyel gazdagabban vághatok neki ennek a nagy kalandnak.

Boldog leszek, ha társaim lesztek ebben és mindezt megoszthatom veletek.