A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öregedés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öregedés. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 19., csütörtök

Bottal poroszkálók avagy minden bot végén található egy élet

Fura nap volt ez a mai. És valami módon mindegyikben van ilyen elem, főleg ha emberek közé merészkedem. Nem kell megijedni, ez azért elég gyakran megtörténik velem. Tehát ma is. Az úgy volt, hogy reggel bebicikliztem a közeli városba, miután Ericához szerettem volna jutni. Az egy növény, és úgy éreztem, pont belőle kell három a balkonládámba. Nagyon felvidította az ablakot, egész másképp néz most ki. 

Az egyik nagyobb bevásárlóközpont előtt várakoztam épp, és abban a tíz percben újkori társadalmunk egy jellegzetes látványa tárult elém, bottal poroszkáló embertársaink közül néhányan épp e délelőtti órát választották reggeli bevásárlókörútjuk végrehajtására.  
Először egy termetes asszonyság lépett ki a kisebb élelmiszerboltból, ahol általában az idősebb generáció intézi bolti ügyeit. Az egyik lábát erőteljesen húzta. Régimódi szemüvege és lábára simuló cicanadrágja, valamint ondolált frizurája egy letűnt korról árulkodott. Nem titok, szeretem nézni az embereket (csak remélni merem, hogy nem túl zavarba ejtően teszem). Néhány másodperc alatt is kirajzolódik bennem néhány érzés egy általam ismeretlen élet kapcsán. A nő kievickélt a bejáratig és siető, mohó mozdulattal azonnal rágyújtott. A szemei üvegessé váltak, a füsttel való kéjes találkozástól megszűnt számára létezni a világ. És persze ott volt a kezében a botja, ormótlan végű, csúnya, az az ortopéd fajta. Arra támaszkodva, bár nem elhanyagolható súlyához képest viszonylag stabilan és fürgén létezett a világban. A szenvedély nagy úr.


Néhány perccel később, pár száz méterrel odébb, egy bácsit vettem észre, aki aprókat ütve a kövezetre, nem túlzok, kb. három centinként, erősen koncentrálva haladt el előttem. Akarata hajtotta előre, ez biztos, mert fizikai ereje már nem lehetett sok. Kopottas öltönyt és hozzá illő csíkos mintás nadrágot viselt, aminek a szára csak úgy lobogott minden egyes erőltetett lépésnél. A helyre kis bot pedig csak kopogott. Komolyan elgondolkodtam, hogy a húzós kocsiját hogyan fogja beletenni a hatalmas bevásárlókocsiba, és már épp léptem volna felajánlani a segítségemet, amikor meggondoltam magam. Ez a bácsi úgy megy itt a mások számára nevetséges tempójával, olyan rendületlenül, hogy megaláznám, ha odamennék segíteni. És milyen igazam volt! Olyan ügyesen emelte bele a táskát a kosárba, hogy csak lestem. És aztán a bejárat felé vette az irányt ugyanezzel az elszántsággal, önérzetesen. 
De előtte még történt valami: kicsit gyorsabban ugyan, de szintén bottal a kezében egy középkorú, sportosan öltözött, ám megtört arcú férfi keresztezte a bácsi útját. Egymásra néztek, azt a két beszédes tekintetet! Szinte leírhatatlan. Elképzeltem mégis, milyen párbeszéd játszódott le bennük. 

Bácsi: Hát, te fiam, jól kikaptad! Vagy húsz évvel lehetek nálad idősebb, mégis milyen vígan és kitartóan emelgetem itt a botomat, látod? Pedig még két emeletet meg kell másznom! Nem baj, időm, mint a tenger, legalább ma is kimozdultam egy kicsit.
Férfi: Meg kell magam emberelni, nem akarom, hogy ilyen csiga lassú legyek, mint ez az öregúr itt! Mindjárt odaérek az autóhoz, belepréselem magam ezzel a rossz, nyomorék, műtött lábammal, aztán hazamegyek. Nem lesz ez jobb már, érzem. De ennél a bácsinál azért gyorsabban megyek, még szerencse! 

A bácsit aztán elnyelte a nagy áruházlánc helyi kirendeltségének költekezni vágyókra éhes gyomra, és a bús férfi is beszállt némi tornamutatvány árán rokkant jelzéssel ellátott kocsijába (miközben egy asszony, talán a felesége szó nélkül pakolt be a csomagtartóba). Aztán dolguk végezetten elhajtottak.
Újabb kép úszott be látóterembe, egy csontsoványra fogyott, nyolcvanas évek divatját idéző farmeregyüttest viselő férfié. Mondanom sem kell, nehezére esett a járás, betegnek tűnt. Magányosnak, hontalannak, elesettnek. És a testét ő is egy bottal toldotta meg, hogy könnyebben mozogjon. Kivert kutya nézése volt, és amikor a szemébe néztem, szégyenlősen lehajtotta a fejét. Mint aki nem szokott hozzá, hogy őt észrevegyék. Vagy már elszokott tőle. Talán nem újdonság, hogy a legtöbb pszichológiai irányzat azt vallja, és ezzel egyet kell értenem, hogy személyiségünk magja egy életen át elkísér. Persze vannak változ(tathat)ó dolgok, jellemvonások, de talán a bácsi mindig is a sorsra fittyet hányó, a sportruhás férfi pedig melankóliára hajló volt.

Nem sokkal ezután felpattantam a biciklire és a kellemetlen, arcomat pirosra csípő ellenszél dacára is viszonylag energikusan hazakerekeztem. Jó volt érezni, ahogy az izmaim megfeszülnek, és hogy minderre képes vagyok! Érdekes, mert ez csak most jut eszembe, hogy itt ülök és rendezem a gondolataimat, hogy valami hasonlót, a botra (illetve egyéb mozgást segítő eszközre, járókeretre) utaltságot magam is átéltem már életem során. És akkor abban a helyzetben korántsem volt biztos, hogy az az állapot javulni fog. Újra kellett tanulnom járni (ez egy másik történet, majd egyszer talán elmesélem). 
A sétabot a régi időkben amolyan státuszszimbólum volt, a divatot is követte minden bizonnyal. A képzeletemben azzal kapcsolódik össze, hogy sétabottal vagy pálcával közlekedni az utcán olyan igazi uras dolog. Ha viszont a mai napot veszem alapul, márpedig mi mást tehetnék, mert a mában élek, akkor a bot egy kellék, a betegek és idősek gyakran nélkülözhetetlen kelléke. Nem egyedi (olyan tb-alapon uniformizált, gumivéggel), és olyasmit fejez ki, ami visszafordíthatatlan. Legalábbis számomra. Annak ellenére, hogy tíz év elteltével már elhinni is nehéz, hogy volt idő, mikor állandó társam volt.

Hogy mit is akartam ezzel a mai poszttal, magam előtt se teljesen világos. De az biztos, hogy valamit szerettem volna mondani az öregségről, a mozgásban korlátozottságról. És hogy ennek jelképe lehet egy ilyen egyszerűnek tűnő eszköz, mint dísztelen egy bot. Azt viszont pontosan tudom, arra gondoltam, hogy ezen a fertályán a világnak (mondjuk Európában vagy a fejlettebb országokban) milyen kevés figyelem jut azokra, akik már nem túl aktív tagjai a társadalomnak. Tudom, ez más kultúrákban abszolút nem így van, a falu vénei és a hajlott korúak, még ha nincsenek is már a topon fizikailag és lelkileg, a legmegbecsültebb helyen állnak a generációk sorában. Kiaknázatlan kincs a felhalmozott tudás, amit ezek a sokat látott emberek magukban hordozhatnak. Már csak az emlékeikkel, a szokásaikkal. Szerintem a lelki egészség egyik alappillérje lehet(ne), ha nem szakítanánk meg a kapcsolatot és a folytonosságot az idősek és a fiatalabb korosztályok között. Ez utóbbi viszont szigorúan csak magánvélemény.

Mai kérdés:
Hogyan vélekedsz az idősebb korosztályról? Kolonc, megoldandó feladat vagy érték a jövő nemzedékei számára a létük? (és nem csak a saját nagyszülőkre gondolok) Tanulhatnánk valamit tőlük? 
És egy másik aspektusból: szerinted mennyit változik az ember, mire megöregszik? Milyen leszel, ha megöregszel? Megmaradnak alapvető tulajdonságaink?

2013. január 12., szombat

Segítség! A szüleim halandók

Egy újabb olvasmányélmény, amelyik érdekes és szinte mindannyiunkat érintő kérdéseket vet fel. A poszt címét Ilse Biberti, német rendezőnő azonos című írása inspirálta. A kétségbeejtő könyvcím ellenére (én első ránézésre valami nagyon komoly hangvételű történetet képzeltem el) ez egy igazán humorosan megírt beszámoló arról, hogy Ilse miként alakítja át életét, amikor az apja után néhány évvel az édesanyja is agyvérzést kap, és Ilsének bizony nincs mit tennie, el kell fogadnia a tényt, hogy a szülei, akik egyedüli közeli hozzátartozói, már nem tudnak gondoskodni magukról. Ilse teljes metamorfózisa magában foglalja, hogy virágzó karrierjét egy időre kénytelen feladni és felvállalni az egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő szülei gondozását (csak félig-meddig önként). Az ápolás egész folyamata egyfajta tanulságos önismereti utazássá válik számára. Megismeri, kik ők és a végső búcsú felé vezető úton van lehetősége felkészülni a dolgok megváltoztathatatlanságának elfogadására. Sok szép gondolat szerepel a műben, álljon itt most egy, ami nagyon megfogott:  

"A kórházi sétányon minden pad foglalt. Egy török nagycsalád a füvön heverészik. Kiválasztok magamnak egy gesztenyefát, leülök a fűbe. A fa törzsének támasztom a hátam. Egy anya a három gyermekével kiteríti a pokrócát. A gyerekek tombolnak. A tekintetem fölfelé vándorol, a fa koronája felé. Szeretem a gesztenyefákat. A fejem fölött rózsaszínben úszó virágtenger. Kérdem magam, vajon hányszor fogok még életemben gyönyörködni a gesztenyefákban. Negyvenszer? A gesztenye virágzása és érése gyermekkorom óta meghatározza életem ritmusát. Általa tudatosodik bennem az idő múlása. S vajon hányszor fogja még anyám látni a gesztenyevirágzást? Átélheti majd még idén azt, amikor beérik a fák termése? Ez az agyvérzés lenne a vég kezdete? Mit tervezzek? Anyám 39 éves volt, amikor megszült engem, most 84."
Jellemző Ilse kezdeti hozzáállása, eleinte ódzkodik önállósága feladásától és az ápolási feladatoktól. Valahol érthető is, hogy az ember fiatalon nem akar ezekkel a kérdésekkel szembesülni, távol tartja őket magától. Benne van nyilván az elmúlástól való ősi félelmünk és az is, hogy a veszteség érzését irtózunk előre elképzelni. Az emberi psziché nehezen birkózik meg a mulandóság tényével. Ha pedig nap mint nap ezzel szembesülünk, mert mondjuk együtt élünk a gondozott, idős rokonokkal, vagy rendszeresen látogatva őket kivesszük a magunk részét a róluk való gondoskodásból, óhatatlanul bekövetkezik a tudatosulás (bár a látogatás megint egy más minőség: már kevésbé enged közel a másikhoz). Az én véleményem szerint, a tudatosítás nem biztos, hogy rossz. A gyász fázisainál is kiemelt szerepet tulajdonít a lélektan az ún. anticipációs (megelőlegző) gyászszakasznak, amikor még az életben lerendezzük a családtagokkal a dolgainkat és felkészülünk a búcsúra.
Sok meglett ismerősömtől hallottam, hogy csak akkor vált igazán felnőtté, amikor a szülei meghaltak. És ez még akkor is így van, ha csivitelő nagycsalád, gyerekek, unokák veszik őket körül. Nagyapámra sokszor hivatkozom itt a blogon, mivel ő tagadhatatlanul a legnagyobb példaképem az életben. Egyszer láttam könnyeket a szemében, és az akkor volt, amikor meghalt az édesanyja, az én dédanyám. Soha többet.
A téma kapcsán és mert nemrég fejeztem be a fent említett könyvet, rengeteg minden kavarog bennem. Ilyenkor elkerülhetetlenül a saját körülményeinkre húzzuk rá az olvasottakat, s bár erről nekem (a szülőkről való gondoskodással kapcsolatban) eléggé határozott elképzeléseim vannak, amelyek Ilsééhez hasonlók, a téma személyemben is mélyen érint. Eszembe jut, én hogyan élem majd meg, ha az öregedés útjára lépek egyszer.
Sajnos manapság a felgyorsult életritmus, a nagy távolságok (fizikai és nem egyszer érzelmi) és a család régi funkcióinak totális szétesése miatt, meg azért, mert a média annyira fiatalság központú (akik benne dolgoznak, azt gondolják vajon, hogy örökké fognak élni?), az idősebb családtagokról való gondoskodás is egyre távolabb kerül tőlünk. 
A hazai helyzetről ismeretes, hogy nem túl fényes. Az idősek nem túl sok lehetőség közül választhatnak. Maradhatnak az otthonukban (talán ez a legoptimálisabb sokak számára, legalábbis a kutatások szerint erre vágyik a legtöbb élemedett korú, és én se érzek másként), de ha leesnek a lábukról, és a család messze él vagy valamilyen okból nem tudja vagy óhajtja megoldani a segítségnyújtást (és ez nem mindig szándékos, bár sok szívszorító történetet hallok, kisemmizett, magára hagyott szülőkről vagy egyenesen a halálukat váró családtagokról, akik az örökségre ácsingóznak), akkor csak a idősotthon vagy gondozóház marad. Az intézményes keretek közötti gondozásnak viszont vannak költségei, nem engedheti meg magának minden kisnyugdíjas, s a baj még nagyobb, ha a család sem tud segíteni.
Meglepett, hogy a német helyzet mennyire hasonlít a miénkre. Erre rárímelt, amit egy ismerősöm mesélt: a fia Németországban dolgozik szociális ápolóként egy intézetben, és ott is nagy fokú munkaerőhiánnyal küszködnek, hiába sokkal fejlettebb és jobb életszínvonalat nyújtó állam. Erről Ilse is tesz említést (pár éve írta a könyvet, tehát a helyzetjelentés eléggé aktuális!). A ápolók többsége bevándorló, aki szinte még a nyelvet sem beszéli (és ez több európai országban is így van), miközben a gondozási díj rettenetesen magas. Ki gondolná? 
Nem olyan régen találkoztam egy megdöbbentő cikkel (olvasható: itt) Ha nem akarod végigolvasni, összefoglalom a lényegét. Ami engem leginkább mellbe vágott: a német nyugdíjasok egyre nagyobb számban érkeznek hazánkba, hogy igénybe vegyék az idősotthonok szolgáltatásait. Ezzel nem is volna baj, hiszen vannak nagyon szép, kulturált intézmények, de amikor a cikk azt taglalja, hogy a család gyakran pusztán anyagi megfontolásból szakítja ki az idős szülőt megszokott környezetéből és költözteti át több száz vagy ezer kilométerre a hazájától, az morális szempontból hagy maga után némi kívánnivalót. Hisz sok ilyen otthonban a személyzet még németül sem beszél. Így az anyanyelvétől is megfosztják a sokszor memóriazavarokkal, komoly mentális betegséggel (demencia, szellemi leépülés) küzdő időseket, akik közül nem mindenkinek él már a házastársa.
Néhány évvel ezelőtt az egyik ismerősöm elég durván megkérdőjelezte a szellemi épségemet, mikor arról meséltem neki, hogy szívesen foglalkoznék idősekkel, akár a bentlakásos gondozást is kipróbálnám. A nagymamám társaságában másfél évet töltöttem együtt élete alkonyán, ezután kezdtem kacérkodni a gondolattal. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a mamám halála előtt még ennyi időt együtt lehettünk, és hogy olyan munkám volt már akkor is, ami mellett ezt megtehettem. Felbecsülhetetlen ajándék.Soha vissza nem térő lehetőség.
Végezetül egy nagyon kifejező és szép rövidfilmet mutatok nektek, ami nemrég körbejárta az egyik közösségi oldalt, sokan megosztották, és nekem nagyon tetszik. 



Ehhez kapcsolódóan teszem fel a mai kérdéseket. Elismerem, nem könnyű téma, de kétségtelen, mindannyiunkat érint.
Hogyan képzeled el az öregkorodat? Milyen környezetben szeretnél élni? A szüleidét? Vagy ha ők már idősek, hogyan élnek? Milyen viszonyt ápolsz velük? Milyen lenne az ideális öregkor? Milyen lesz vajon ötven-száz év múlva?