Helló, szia, csókolom!

Tegnap robogok a vasútállomás felé, és közben az átlagosnál több emberrel találkozom a falu utcáin. Missziót folytatok, elhatározom: ma megkísérlek mindenkinek köszönni. De ez nem is olyan egyszerű ám. És akkor már tudom, hogy ebből születni fog egy írás, a Pillangónak minden bizonnyal tetszeni fog a téma.

Falun elvileg még az a szokás, hogy az itt lakók vagy barátságos biccentéssel vagy valami napszaknak megfelelő köszönéssel üdvözlik a másikat. Néha még szóba elegyedni sem átallnak egymással, ha van ráérő idejük. A pletykának és a bagatell témákat felszínre hozó csevegésnek is megvan az értelme, vallom, összeköti az embereket (és nem feltétlen a rosszindulat kifejeződését motiválja, megvan ennek is a társadalmi érintkezésben betöltött szerepe, mégoly ambivalens is.)

Sok a városból frissen beköltöző. Én is városlakó voltam egykor, tehát sokáig nekem is idegen volt ez a virtus, hogy fűnek-fának illik köszönni, de hamar hozzá lehet szokni. A nemrég ide érkezettek többsége a jól szituált, általában harmincas-negyvenes korosztályból kerül ki, jellemzően kisebb gyerekekkel települnek ide. Mikor az utcán találkozunk, leggyakrabban bambán a szemembe néznek, ha rájuk találok mosolyogni vagy netán üdvözlöm őket, szinte megijednek mit is akarok én tőlük. 

Népnevelő célzattal lépek fel, kérem, mert tudom a köszönés lélektani háttere abszolút nem elhanyagolható. Elsődleges eszköze az ember és ember közötti kapcsolatteremtésnek és nem utolsósorban a tiszteletünket is kifejezzük vele. Ezt úgy fordítanám le, hogy én köszöntem neked (az illem megkívánta módon) és ezzel éreztetem veled, hogy látlak, észrevettelek és ennyi a lényeg.

Azért akadnak így is szép számmal az üdvözlésre imunnis egyedek, s bár az előbb a nem túl régi lakosokra tettem pikírt megjegyzéseket, jobban átgondolva vissza kell vonnom, mert pl. két utcabeli fiú úgy nagyjából nyolc éves korában elfelejtett köszönni (komolyan mondom, nem tudom, milyen trauma érthette őket, hogy pont ezt a képességüket veszítették el, és ne mondjátok, hogy ez a tinik szégyenlőssége, mert ennek kb. tizenöt éve, tehát fiatalemberekké váltak időközben... Na de ők aztán szinte soha senkinek nem köszönnek, úgyhogy én se veszem magamra.)

Rázós dolog ez az illem is. Annak idején, amikor kicsik voltunk, talán még óvodás korunkban, megtanultuk, hogy a felnőtteket illik "Csókolom"-mal köszönteni, ma pedig már három, négyéves aprótalpúak szájáből hallom (de legalább tudják, hogy mit kell tenni) a "Jó napot kívánok" köszönést. Talán változik a trend, nem tudom, az egyik ismerősöm egyenesen gusztustalannak titulálta, hogy a gyerekei a "Csókolom" szót kiejtsék a szájukon. Szerintem ez amúgy már férfiaktól sem túl gyakori, talán a nemek közötti egyenlőség illúziója hozta magával. Egészen meg szoktam rökönyödni, ha valaki így szól hozzám, de nincs ellenemre. Persze a gyerekek közül néhányan használják még. Ma is mondta egy kislány. És még azt is hozzátette búcsúzóul, hogy Szép napot kívánok! Hát, ezen aztán nagyon megilletődtem.

Általános iskolában egyébként, mivel bányászvárosban születtem, bevett formula volt a "Jó szerencsét!" Ez sokaknak talán furán hangzik, de én személy szerint egész jól elvoltam vele. Aztán a szénbányászat megszűnt és okafogyottá vált az egész. De egy szép gesztus volt szerintem a föld alatt dolgozók felé.

Amikor először köszöntek nekem "Csókolom"-mal, huszonhárom éves voltam. Azt hittem, sokkot kapok! Igaz, csak a gimiben mondta egy-két kisebb diákom, de akkor megcsapott az idő múlásának szele. Azt se felejtem el soha, hogy frissen kijőve az egyetemről, mikor bekerülten az iskolába tanítani, a diákok közül páran bepróbálkoztak a tegezéssel és az első napokban vígan dobálták felém laza "sziá"-ikat. Volt kollégám, aki megengedte, meg is bánta később, én viszont egyesével megbeszéltem velük, miért nem engedem, hogy sziázódjunk. Nem rátartiságból, hanem mert abban a hivatalos közegben ezt éreztem helyénvalónak. Aztán mikor eljöttem onnan, a felsőbb évesekkel "megittuk a pertut". 

Hogy a tegnapi naphoz visszakanyarodjak, az utcán többen kedves mosollyal fogadták a köszönésemet, két bátortalan kamasz is megajándékozott fejenként egy-egy "helló"-val. Ezúttal én kezdeményeztem fittyet hányva az etikettnek, mert "Ma mindenkinek előre köszönök"-napot rendeztem. De sajnos, volt olyan, aki még a szemkontaktust sem vette fel velem (középkorú nő), esélyt se akarva adni arra, hogy jelezzük egymásnak, tudomást vettünk a másik létezéséről. Ilyenkor azért nem erőlködöm, olyan rossz érzést hagy az emberben, ha nem fogadják a köszönését. É

Olvastam egy cikket a köszönésre vonatkozó illemszabályokról. Az azt mondja, hogy a protokoll szerint, ismerőseinken kívül illik köszönnünk idegenek közé lépve is pl. liftben, kisebb üzletben, rendelőben. Megfigyeltem, ha az ember ilyen helyeken köszön, nagyon ritkán viszonozzák. A bankfiókban rendre úgy járok, hogy a lelkes köszönőknek (mert aki belép, annak kell kezdeményezni, függetlenül a bent tartózkodók nemétől és korától, legalábbis így ildomos), egyedül én visszhangzok, ellenben nem túl halkan, hogy mindenki felkapja a fejét.

Arra szoktam gondolni, hogy vajon azok az emberek, akik ennyire irtóznak üdvözölni a másikat, mit szólnának, ha maori módra kéne egymásnak köszönnünk, az orrunkat összedörzsölve. Egyébként a mi nagy puszizkodós stílusunk is sok külföldinél kiveri a biztosítékot. Pedig így szép a világ. Ázsiában meghajolnak, imára kulcsolt kézzel, szemlesütve köszönnek (ez nekem különben bejött, bőszen csináltam én is, nyilván nem tökéletesen, miközben a helyiek mosolyogtak rajtam, de jó volt, hogy a saját szokásaik szerint közeledhettem hozzájuk.) Máshol vállat lapogatnak, egyéb rítusokat alkalmaznak a találkozás során. A kézfogásról és társairól majd külön lesz szó.

Kérdés:

Te melyik köszönési formulákat részesíted előnyben? Ismersz notórius nem-köszönőket?  

Van valamilyen emlékezetes történeted a köszönéssel kapcsolatban? Ha akad, ne tétovázz megosztani.