Fóbiák fogságában: legyőzhetem?

Mai témánk a fóbia. Egész sokszor találkoztam az elmúlt hetekben ezzel a jelenséggel, sok ember küzd vele és ellene, jó, ha szót ejtünk róla. Talán pont érint téged is, vagy valakit, akit közelről ismersz.

A "phobia" a görög "phobos" szóból ered, melynek elsődleges jelentése félelem, rémület, pánik, elfutás valami elől. Szinte alig akad olyan ember, aki ne félne semmitől. Ha már a fóbiák vannak terítéken, meg kell jegyezni, hogy a fóbia tárgyával való személyes találkozásnál átélt félelem sokkal erőteljesebb, bénítóbb és tartósabb tud lenni, mintha szimplán tartunk, vagy csak megijedünk valamitől (netán valakitől: gondoljunk csak arra, a gyerekek mennyire tudnak rettegni a színesre mázolt arcú, ijesztő bohóctól, nem mellesleg szerintem se túl bizalomgerjesztőek olykor. Na és a fehérköpenyesek, úgymint fogorvos, orvos, egyéb egészségügyi személyzet, sok ember rettegésének állnak a középpontjában, akik ha tehetik, nagy ívben kerülik még a rendelő környékét is, de ez sajnos nem mindig kivitelezhető, mert orvoshoz menni néha bizony kell).

Abban szinte minden pszichológia irányzat egyetért, hogy a fóbia alapja tanult dolog, valamilyen rossz és maradandó élményhez kötődik. A környezetemben élők nagy része, már aki ilyen szinten fél valamitől, szinte kivétel nélkül arról számolt be, hogy leggyakrabban egy hozzájuk közel álló ember (családtag, barát, példakép) teremtette meg a rettegés vagy undor melegágyát, és nekem is ez a személyes a tapasztalatom.

Tehát a fóbiák élmény alapúak, akár generációról generációra "öröklődhetnek". Hadd meséljek egy kicsit bővebben arról, milyen dolgoktól félnek betegesen az emberek!
Nem tartom kizártnak, hogy ezek között a saját félelmedet is felfedezed. A tudatosítása a problémának, és hogy rájössz, ezek szerzett beidegződések, már fél siker lehet a gyógyuláshoz. A megoldás ugyanis mindig az, hogy közel merészkedsz a félelmeidhez, bár hasznos, ha ezt nem egyedül teszed, hanem értő segítséggel.

Ha szerencsés vagy, akkor azt fogod mondani, nincs olyan dolog, ami ilyen szélsőséges érzelmeket váltana ki belőled. Annak örülni kell nagyon, de jó tudni: attól még, hogy esetleg nevetségesnek tartod is a félelem ekkora fokát ezektől az egészen banálisnak tűnő dolgoktól, annak, aki fél, nagy erőfeszítésébe telik legyőzni a fóbiáját, már ha egyáltalán sikerül.

Az egyik angol csoportomban, mikor az "I am afraid of..." azaz "Félek a ....-tól" kifejezést tanultuk, az csoport minden tagjának - 10-en voltak - el kellett ezt a mondatot mondani, és így a végére már mindenki nagyon jól bevéste ezt a szerkezetet. Akadt három jelentkező, aki azt mondta, semmitől nem fél. Nagyon irigyeltük őket. A többiek által megnevezett dolgokat mind azokba a kategóriákba lehetett besorolni, melyeket mindjárt elárulok, de jellemzően mindenféle hüllők, rovarok, lift, betegség voltak. És szinte mindenki tudta, a fóbiája honnan ered! Azonnal tudták konkrét emlékhez kapcsolni!

A főbb csoportok a fóbiák meghatározásánál  (a pszichiáterek is ezekkel dolgoznak, amikor a fóbiát diagnosztizálják):

• állatokkal kapcsolatos (pl. pók, szúnyog, béka, kígyó, kutya, kullancs, stb.)
• természeti környezettel kapcsolatos (pl. magasság, vihar, víz)
• vér-injekció-sérülés típusú
• szituációhoz kötött (pl. lift, repülés, plaza, egyéb zárt vagy túl nagy terek)
• szociális (félelem az olyan helyzetektől, ahol valaki emberekkel kerül interakcióba, vagy meg kell nyilvánulnia mások előtt, és ez erős szorongást, vagy akár pánikrohamot is okozhat)
• egyéb típusok (félelem fulladástól, hányástól, betegség elkapásától, gyerekeknél jelmezes személyektől stb.)

(Egy hosszú lista, ha még több fóbiát szeretnél megismerni: ITT)

Ugye jól látszik, hogy én NEM a pókoktól félek? 

Hadd meséljek néhány kis szösszenetet még a fóbiákkal kapcsolatosan! Múlt héten a zsúfolt személyvonaton egy anyuka utazott három gyermekével (és két férfivel). Nem hallgatóztam, de szeretem nézni és figyelni az embereket, s miután szemben ültek le velem a nagyobb fiúk, azt is megtudtam a párbeszédükből, hogy a hölgynek mindkét embertől van egy gyereke, és a harmadikat is ő neveli éppen (ez egy későbbi családterápiás bejegyzés témája is lehet). Az ölében egy duci fiúcska ült, akinek az anya az egyórás út során többször elmondta, milyen félelmetes sebességgel halad a vonat. "Jaj! Ugye, milyen félelmetes, kincsem?" - kiáltott fel szinte minden megálló után rémült arcot vágva, amikor a vonat úgy istenigazából nekirugaszkodott. A kisfiú kis idő eltelte után már elég riadt szemekkel kezdett nézni, és egyre erősebben kapaszkodott az anyjába. Valószínűleg ez is egy potenciális félelemforrás lesz majd később, hisz éppen a sebességtől is lehet félni. Ha ezt tanulja meg valaki. Mert mondjuk az anyukája ettől fél.

További példák: 

• egy férfi tanítványom közel egy évig járt hozzám heti kétszer, és minden egyes alkalommal a kapuban kellett várnom és kikísérnem, mert nem volt hajlandó bejönni a már szinte fogatlan, agg kutyánktól. Mesélte, hogy nem bízik a kutyákban, mert gyerekkorában nekitámadt egy, és úgy megharapta, hogy a seb nyoma a mai napig megvan
• régen láttam egy fóbiákkal foglalkozó műsort, melyben meglehetősen fura dolgoktól féltek emberek. A zöldborsóra emlékszem. A terapeuta sokkterápiával próbálta gyógyítani az embereket, azaz fokozatosan szembesítette alanyait a rettegésüket kiváltó tárggyal. A legfurcsábbak ezek közül a zöldborsó, teafilter és még sok hasonló voltak, én meg csak néztem, mennyi mindentől tudunk mi félni emberek (egy angol nyelvű cikk, ami pedig arról szól, melyek a legfurcsább fóbiák Angliában)
• egyik nagyon kedves barátnőmmel (úgy sejtem, olvassa ezt, és remélem, nem haragszik, hogy közöltem ezt a kis történetet) több alkalommal átéltem már, hogy denevérek társaságában kellett volna piknikezünk. Becsületére legyen mondva, hogy csak kétszer futamodott meg, harmadjára, amikor a kiszemelt kávézó teraszának tetejéről csüngött le egy szendergő bébi bőregér példány, akkor majdnem két órát ültünk ott, és ő vitézül helytállt. Bár az igazat megvallva a szeme sarkából folyamatosan figyelte, felébred vagy milliméternyit mozdul-e félelmének tárgya. Nem tette.)
• idén nyáron az egyik csoportomban addig állt az óra, míg egy viszonylag apró pókot nem távolítottunk el a tanteremből, mert az egyik diáklány felugrott a székre és úgy remegett, mint a nyárfalevél. Természetesen, gyűlöli, nem szenvedheti a pókokat. Aztán gyakran korábban érkezett, hogy megnézze, nincs-e ilyen rovar a térben, és ha erről meggyőződött, kezdődhetett a tanítás, de onnantól kezdve, vizsla szemekkel pásztázott minden sarkot, hiszen az ördög nem alszik, és ugyebár a pókok sem
• az egyik barátnőm kislánya is fél a kutyáktól, de eléggé speciális okból. Emlékszem, egészen három éves koráig minden kerítéshez odament, és kis kezével benyúlva minden négylábút meg akart simogatni, nagyon szerette őket, nem rettegett tőlük. A szívbajt hozta rám minden alkalommal, féltem, hogy valami nagyobb testű állat belekap egy-egy ilyen kalandnál. Ma a kislány tízéves, és viszolyog a kutyáktól. És ami fura, nem attól fél, hogy megharapja vagy megsérül, hanem betegesen irtózik attól, hogy a bőrét megnyalja. Ugye, mondanom se kell, hogy az anyukája ugyanígy van ezzel? 

És hogy magamat se hagyjam ki a sorból, ne csak más bőrét vigyem a vásárra:

• Nagyon szorongok és néha még pánikba is esem, ha szabadban ér a vihar, és villámok csapkodnak körülöttem. Igyekszem az ilyen helyzeteket elkerülni, és ez az egyik módja, hogy a fóbiát kezeld, egyszerűen kiiktatod azokat a szituációkat, amikor a félelmeddel szembesülnöd kellene, de ez nem mindig megoldható. Jó pár éve egy nyári zivatarban az utca egyik végében csapott be előttünk a villám, aztán ért már repülőt is, amin rajta ültem, és az utcában egy házba is bevágott. Bár benn voltam a házban, az összes konnektor éktelen szikrázásba kezdett iszonyú hangorkánnal kísérve... ennyi rossz élmény pont elég volt, hogy ne szeressem a mennydörgést és társait.

• A kullancsoktól iszonyodom, és húsz évig nem volt is gond, mert nem volt hozzájuk szerencsém. Manapság a médiából viszont rengeteg információ árad erről a témáról, biztosan ez is hozzájárult, hogy utálom ezeket a kis vérszívókat. Mikor egyre többet kezdtem foglalkozni velük (sokat túráztunk is abban az időben), mintha csak a sors figyelmeztetni akart volna, egy év alatt négy kullancs is úgy gondolta, belőlem fog jóllakni a hatékonynak titulált irtószerek ellenére, amiket nagy mennyiségben magamra spricceltem. Reszkető kézzel és sebészi körültekintéssel távolítottam el magamból az élősködőket. Ideges voltam, féltem a fertőzéstől, ám el kell mondjam, nem rohantam fejvesztve se ügyeletre, se vérvizsgálatot csinálni pár hét elteltével. Úgyhogy ezt a fóbiát sikerült leküzdenem, még ha nem is teljesen.

• Az utolsó nagy fóbiám a repülés. Érdekes, mert sosem attól félek, hogy lezuhan, arra kicsi esély van. Inkább attól, hogy rosszul leszek vagy valami kellemetlen történik. Elég sokszor repültem már életemben, amit néhány évvel ezelőtt még kifejezetten élveztem. Egészen addig, amíg nem történt néhány váratlan, negatív élmény. Pl. hogy a pilóta fennhangon bemondta, hogy EMERGENCY LANDING (kényszerleszállás), és öt perc alatt földet értünk London helyett Amszterdamban. Csak azt felejtette el közölni, hogy nem a gép hibásodott meg, hanem valaki elveszítette az eszméletét, ezért a gyors landolás .A leszállás végtelennek tűnő percei alatt meg voltam róla győződve, hogy itt a vég. Vagy egy másik alkalommal, amikor viharba kerültünk, és valaki visítva verni kezdte a pilótafülke leplombált ajtaját, mert pánikrohamot kapott, és még mesélhetnék tovább, de nem teszem. Kerek öt évig nem ültem repülőre (ami egyet jelentett azzal, hogy nem utaztam, legalábbis olyan helyekre, ahova feltétlen repülni kellett volna), de idén megtört a jég, és egy magyar delegációval elrepültem Angliába. Azt hiszem, ha valaki elhatározza, hogy le akarja győzni a fóbiáját, erre csak ez az egy hathatós módszer van: közel kell menni hozzá! Mert bizony elkerülhetetlen, hogy állatokkal találkozzunk, vagy utazzunk, netán emberek közé menjünk. Türelemmel, de a szorongást legyűrve lehet csak megszabadulni a félelmektől, amihez jó, ha családi, baráti vagy esetleg professzionális segítséget kérünk, ha a fóbia a mindennapi nyugalmunkat és életfeltételeinket is veszélyezteti (pl. ha valaki képtelen busszal utazni, de a munkahelyére csak ilyen módon juthat el, akkor nem megoldás, hogy a munkahelyet hagyja ott, nyilván a fóbiájával kell dolgoznia. Abban a szakemberek is egyetértenek, hogy a fóbiával akkor kell komolyabban foglalkozni, ha gyakran találkozunk a kiváltó okkal és nem tudjuk elkerülni).

Végül egy sokkoló írás, amire a témára való felkészüléskor bukkantam, és megmutatja, a fóbiákat mennyire komolyan kell venni és nem lehetnek nevetség tárgyai, bármilyen különösnek tetszenek is első ránézésre: Öngyilkos lett a pirulásfóbiával küzdő amerikai fiatalember.

Legeslegvégül pedig egy filmajánló, mely részben megegyezik a poszt címével is: Fóbiák fogságában, kanadai vígjáték (hogy ne csak mindig szomorkodjunk).

Mai kérdések:

Van-e valamilyen fóbiád? És a környezetedben élőknek? Hogyan tudod kezelni? Ismersz olyasvalakit, akit a hétköznapi teendőitől is eltántorít valami konkrét dologtól való félelme, szorongása?

Mit üzen a tested: félelem, betegség, fájdalom?

Még október közepe táján vettem részt Buda László Mit üzen a tested? című könyvének budapesti bemutatóján, amire akkora érdeklődés volt, hogy a szervezők limitálni kényszerültek a résztvevők számát. Szerencsések voltunk, bejutottunk az Orfeumba az előadásra. Sejtettem egyébként, hogy így lesz, hiszen mindenki keresi a (ki)utakat, miként lehetne fizikailag jobban, hogyan szabadulhatna meg a fájdalomtól, betegségtől, évek óta kísérő kellemetlen, kínzó tünetektől. És a szerző által kínált ún. szomatodráma módszer kétségtelenül új megközelítésben áll a test és lélek szoros viszonyához, az említett könyv ezt a témát öleli fel (hogy megtudd, pontosan mi is ez, netán szeretnéd kipróbálni, kattints IDE).

Előrebocsátom, hogy tuti módszer nincs, ki-ki maga találhatja meg a saját felhasználású, számára működő megoldást. Ez nem is mindig olyan egyszerű, mert a piac egyre terebélyesedik, és mazsolázni a kínálatban eléggé időigényes feladat. De megéri! Ki ne szeretne jobban lenni?

Ránk magyarokra különösen jellemző, hogy problémáinkra a gyógyírt szinte kivétel nélkül valahonnan kívülről várjuk. Külső körülményektől vagy valamilyen rajtunk teljesen kívülálló tényezőtől tesszük függővé óhajaink és vágyaink teljesülését. Ez igaz az egészségünkre is. Általában két végletet tapasztalok: sok ember gyakran hosszú ideje hurcolt testi síkon is megjelenő fájdalmakkal küzd, de gyenge tenni ellenük; ám az is megesik, hogy a test épségére-szépségére-tökéletességére nagy hangsúlyt fektet valaki, ez most az aktuális trend, viszont a lélek dolgait háttérbe szorítja.

Néhány ismerősöm közelebbről is ismeri az egészségügyet, benne dolgoznak jó ideje, és érdekes sztorikat mesélnek, hogy a betegek sokszor azt tartják csak jó és hiteles orvosnak, aki azonnal valamilyen pirulát, tablettát, stb. ír fel a tüneteikre. Kérnek abból a bogyóból, ami a múltkor olyan jó volt, cetlire felírva hozzák a már bevált készítmények nevét, megszokott dózisát. És ha nem kapnak semmit, hát csalódnak. Ennek is megvan természetesen a maga mechanizmusa: a placebo-hatásról régóta tudunk. A placebóban nagyszerű lehetőségek rejlenek, jelenleg is több kutatás tárgyai.

A betegséggel küzdők gyakran fognak öngyógyításba is (ilyen-olyan, korábbról megmaradt gyógyszerrel vagy a reklámokból megismert alternatív szerekkel), ami persze nagyon jó - LENNE, ha az öngyógyítást megtanulnánk belülről kezdeni, tudatosan kiaknázni a benne rejlő, óriási lehetőségeket. Valójában nincs univerzális recept, és munkás kitalálni, hogy nekem személy szerint mi az, ami hat, mitől indulnak be szervezetem öngyógyító folyamatai, de érdemes időt szánni ennek feltérképezésére.

Amíg jól vagyunk, annyira egyértelműnek tűnik! Annál nagyobb a sokk, ha üzen a test, hogy valami nincs rendben. Daganatos betegségem másfél éve alatt annak elfogadása jelentette számomra a legnagyobb gondot és lelki megrázkódtatást, hogy felelős döntéseket kellett hoznom a testemmel kapcsolatban, hisz az orvosok egy megadott séma alapján tudtak csak gyógyítani, és bizonyos fordulópontoknál nekem kellett rábólintanom, vállalom-e a következő lépcsőt (ami a mai napig így zajlik, a hagyományos orvoslás javarészt még mindig sémákban gondolkodik). Úgy éreztem, ehhez nagyon fiatal vagyok még, nem voltam rá felkészülve. Illetve még azt is éreztem, hogy túl nagy és embert próbáló a felelősség, mivel akkoriban - és ezzel tisztában voltam - az életem volt a tét. Az elején fel se fogtam, mi forog kockán, egyetlen dolgot tudtam tenni, sodródtam az árral. Csak néhány hónap után kezdett derengeni - mintegy ösztönösen ráéreztem és később vált tudatossá -, hogy mivel tudom átsegíteni magam a legreménytelenebb pillanatokon. Ugye mondanom se kell, hogy kivétel nélkül olyan dolgok voltak ezek, amelyek legbelül zajlottak, a lélek legtitkosabb zugaiban, ott, ahol még én magam se jártam azelőtt?

Ugyanazt vallom a gyógyításról és gyógyulásról, legyen szó a legsúlyosabb vagy legbanálisabb betegségről, mint Buda László, idézek a könyvéből kicsit:  
"Az az ember a legkompetensebb a diagnózis kérdésében, akié a betegség - akár tudatában tudatában van ennek, akár nem. (Sajnos csak nagyon kevesen tudják, akarják tudni ezt.) Az ő testében jelentkeznek a tünetek, amelyeket egyedül ő érez. Az ő lelkivilágában zajlanak ezzel párhuzamosan a történések, csak ezek nagy része valószínűleg tudattalanul történik. (Nem valószínűleg, hanem szinte bizonyosan! Kevés ember képes tudatosítani magában, mit jelez a teste, honnan jött a fájdalom, és merre tart! Igazi kihívás ennek utána járni!) Az ő életébe és kapcsolatrendszerébe ágyazódik be az egész sztori, és elsősorban ő viseli a következményeket."
Buda László előadásán az is elhangzott, hogy nem különösebben tartja mérvadónak azokat a módszereket, melyek egyes szerveket valamilyen konkrét betegséggel hoznak összefüggésbe (pl. Louise L. Hay vagy Dahlke Rüdiger is felvázol ilyen rendszereket, ha közelebbről megnéznéd mégis ezeket a táblázatokat, Az erő benned van és az Út a teljességhez c. könyvekben teheted, illetve érdemes tanulmányozni Kurt Tepperwein írásait is).
Bevallom, ez a fajta általánosítás tőlem is távol áll. Ahogy a gyógyszerezés tekintetében sincs két egyforma ember, a test megbetegedései és szerzett sérüléseink oka is mindig valami nagyon egyéni, aminek a mélyére kell ásni. Meggyőződésem, hogy minden elváltozásnak, fertőzésnek és balesetnek megvan a maga oka, ami egy bizonyos lelki defekt eredménye. Ehhez viszont alapos önvizsgálat kell. És itt jön be a képbe a szomatodráma, de minden egyéb olyan módszer is, amelynek középpontjában a fájdalom okának tudatosítása és feloldása áll (pl. egyes masszázsok, a szomato-pszichoterápia vagy egyéb csoportterápiás irányzatok).

Gyakran szoktam azt csinálni, ha valahol fájdalmat érzek a testemben, főleg ha huzamosabb ideig nem akar elmúlni, hogy értelmezni próbálom, miért jelent meg és miért időzik bennem. Azonnal vannak válaszaim, melyeket nyilván erősen befolyásolnak a berögzült gondolataim, de itt kapcsolódik össze a kettő, és az, hogy valaminek tudom tulajdonítani a normálistól eltérő állapotot (tehát hogy fájok valahol), már fél siker.
Egyébként a fájdalommal érdemes szembenézni, kicsit közelebb menni, nem elnyomni azonnal fájdalomcsillapítóval. Nehéz, főleg ha lüktet a fejed vagy fogad, vagy hasogat, éget, netán tompán feszít (milyen sok kifejezésünk van rá, milyen elképesztően sok formában tud jelentkezni, nyilván nem véletlenül!) Könnyűszerrel be is lehet hívni a fájdalmat vagy betegséget, és hamar valósággá válik, ha csak félni tudsz tőle és nem nézed meg közelebbről vagy fogadod el a létjogosultságát. A fájdalom és a testi tünetek minden esetben csak hírvivők, lehet rájuk haragudni, de attól jó eséllyel nem fognak megszűnni. És amúgy kire is haragszol? Rá vagy magadra? Vagy a kellemetlenségekre, amit kivált (pl. hogy nem tudsz dolgozni vagy edzésre menni)?

Egy érdekes cikk arról, miképp csökkentheted a fájdalmat PIRULÁK NÉLKÜL (sokan egyébként is irtóznak a gyógyszerektől, és a legritkább esetben folyamodnak hozzá).

A másik, amibe kapaszkodni lehet és szoktam csinálni, hogy az agyammal elhitetem (s tudom hogy valóban így lesz, mert számtalanszor történt már meg): a fájdalom, vagy begyulladt arcüreg (ami régebben sokszor előjött), nátha, láz, lábfájás, legyen bármi - ezek mind, kivétel nélkül múló dolgok. Mióta ezt ilyen tudatosan csinálom, még a napot is meg szoktam határozni, amikorra megszűnik a fájdalom vagy gyulladás, stb. Nem vagyok türelmetlen soha, megértéssel fordulok a testem jelzései felé. Nem vagyok magam ellensége, és elfogadom, hogy valamit másként kellene tennem. És a legjobb tudásom szerint megteszem.
Ez azon az alapon  működik, mint ahogy a már korábban emlegetett placebo is, egyfajta szelíd parancsot adok az agyamnak, milyen feladatot kell végrehajtania. Mint ahogy egy orvos, mikor a gyógyulás időtartamáról beszél, netán a betegség kimeneteléről mond véleményt a statisztika alapján (pl daganat vagy egyéb krónikus bajok esetén), ugyanúgy ezt a mechanizmust indítja el a betegében, aki a szavakat készpénznek véve tényleg x idő múlva kezdi csak el érezni a javulást. Ezt hívják szuggesztiónak. És biztos nem árulok el vele nagy titkot: legerőteljesebben saját magunkat vagyunk képesek szuggerálni. Jó és rossz irányba egyaránt.

Kiváló példa erre, hogy az elmúlt egy hétben folyamatosan megvágtam a kezem, szálka ment bele, több ízben megégettem az ujjaimat, holott ugyanazokat a mindennapos tevékenységeket folytatom, mint általában. Nagy döntések meghozatala előtt állok, melyeket nagyon régóta sikerül elodázni, és ez most egy üzenet, hogy valamit lépni kell. A kezemen ezek a kicsi, de fájó sebek beszélnek hozzám, hogy itt az idő a változásra.

Talán egyszerűnek tűnhet, de korántsem az, hiszen gyerekkorunk óta küzdünk apróbb-nagyobb testi hibákkal, hogy baráti viszont alakítsunk ki a testünkkel. Szerintem - bár a táplálkozás és a mozgás is nagyon fontos az egyensúly fenntartásában -, alapvetően a testünkről alkotott véleményünk és a vele szemben tanúsított viselkedésünk, azaz hogy partnerként tudunk-e rá tekinteni, befolyásolja leginkább, hogy mennyire leszünk egészségesek. Gondoljunk csak bele, mennyire szereti az az ember a testét és önmagát, aki cigarettával, túlevéssel, drogokkal, rengeteg gyógyszerrel, itallal vagy a fizikai erő végletes kimerítésével pusztítja azt? (és még sorolhatnám) Ezek vajon valóban az élvezet, vagy az önutálat eszközei-e? Elgondolkodtató kérdések. Nem?

Kérdések:
Mit gondolsz, mit üzennek a betegségeid? A szeretteidé? Csinálj számvetést, mely betegségekre emlékszel nagyon élénken, akár kicsit gyerekkorodból! Milyen jelentőséget tulajdonítasz nekik? Könnyű róluk beszélni? Hogy állsz az elkövetkezőkkel? Fel vagy készülve rájuk? Tudsz a testedre legjobb barátként tekinteni?

Segítség! Depressziós vagyok?

A  depresszív szindróma legrégebbi leírását Homerósz Iliászában olvashatjuk. A „melancholia” szó Hippokratésztől származik, aki a betegséget a testnedvek zavarára vezette vissza. Úgy gondolta, a melankólia a fekete epe ('melaena chole', lat.) testben való eluralkodásának köszönhető. A depresszió első átfogó leírása azonban Robert Burton anglikán lelkész nevéhez fűződik, és az 1600-as években írott klasszikus művében található, melynek címe A melankólia anatómiája. deprimere = lenyomni kifejezésből származik. 

Manapság egyre több ember szájából hangzik el ez a mondat, ami a mai poszt címét adta. Legtöbbször nem is kérdőjellel a végén, hanem beletörődve, szinte tényként kijelentve: depressziós vagyok. A tinik között is megszokott fordulatnak számít: "jaj, hagyj békén, ma olyan depis vagyok! vagy "Tiszta depi vagyok ez és ez miatt!" Nem túlságosan szeretem ezt a szót, mert erősen meghatároz. Múló rosszkedvre, szomorúságra, veszteség által kiváltott búsulásra inkább ezeket használnám: "rossz kedvem van, szomorú vagy bús vagyok". Jó tudni, ahhoz, hogy "hivatalosan" is depresszióról beszélhessünk és valakit betegnek nyilvánítsanak, nem kell igazán sok: a levertség egyes (olykor önmagában banálisnak tűnő, egyébként azonban elég súlyos) tüneteinek együttese, ha mindössze két hétig is megvan, már elég indok, hogy a depressziósok táborában tudd magad. 

Kiket érint? Míg Ázsia és Afrika legtöbb országában a depresszió olyannyira ismeretlen jelenség, hogy még szó sincs rá, addig egyes európai statisztikák szerint a dolgozó népesség körében munkaképtelenségben töltött idő 10 %-áért felelős a depresszió. Ez óriási szám! És igen, a depresszió a fogyasztói társadalom rákfenéje. Magyarországon a felmérések szerint a lakosság 15 %-a élt már át élete során legalább egy depressziós időszakot, bár szerintem ez eléggé óvatos becslés, jóval többre saccolom ezt az arányt (és én se vagyok kivétel, nem titok, hogy volt már ilyen időszakom). 

Melyek a leggyakoribb tünetei?

·         a hangulat nyomott, külső események, körülmények egyáltalán nem befolyásolják, mindent betöltő üresség és fájdalomérzet kerít hatalmába

·   gondolkodási tünetek: a felfogása meglassult, a külső hatásoknak, ingereknek nincs visszhangja, a memória romlik

·        érzelmi tünetek: érdeklődés a külvilág iránt teljesen megszűnik, az örömérzés képességének csökken (pl. ha már az se töltene el örömmel, ha megnyernéd a lottó ötöst, előléptetnének, vagy a családodban valami jó dolog történik)

·         motivációs tünetek: fásultság, tespedtség

·    vegetatív tünetek, melyek közül a legkiemelkedőbbek az alvászavar (álmatlanság vagy épp ellenkezőleg, túl sok alvás, hogy ne kelljen gondolkodni, csökkent étvágy, csökkent szexuális késztetés

·         viselkedési tünetek: aktivitás és cselekvésre való szinte a nullára zuhan, még olyan hétköznapi dolgok végrehajtása is iszonyú erőfeszítésbe kerül, mint egy zoknit felhúzni, vécére kimenni vagy egy pohár vizet lehajtani, és akkor még nem beszéltünk az olyan összetettebb dolgokról, mint a munkahelyen, vagy egyéb szerepekben való helytállás

Akit ezzel a kórképpel már diagnosztizáltak, annak ettől még nem lesz könnyebb. Mert egyik oldalról jó tudni, hogy a tartós lelki rosszullétnek mi az oka és a megfelelő címkét biggyesztve rá talán kevésbé félelmetes ez a nemkivánatos állapot, másrészt megvan a veszélye annak, hogy a betegség tudata felment minket a cselekvés felelőssége alól, hiszen a kizárólagos gyógyszeres kezelés soha nem elég a gyógyuláshoz. Ami engem illet, azért választottam a mentálhigiéniát, mert ez a terület nem kategorizál túl szigorúan, főként a lelki egészség elősegítésén és megtartásán dolgozik, és elsősorban a bajba jutott ember megsegítése a célja, csak akkor patologizálunk (azaz tekintünk valamit kórosnak, betegesnek), ha az feltétlenül szükséges. 

Mindannyiunknak vannak rosszabb és jobb periódusai, és a szomorúság ugyanúgy része az életünknek, mint az öröm. Hogy egy másik ember mikor jut el arra a szintre, hogy én biztosan depressziósnak nevezhessem, nagyon nehéz megállapítani, és ehhez sok évtized tapasztalata sem biztos, hogy elég. Az emberi lélek leírhatatlan, és vannak ugyan a tudomány által létrehozott sémák, de azok nem húzhatóak rá mindenkire, illetve nagyon kifinomult érzék kell ahhoz, hogy biztonságosan lehessen őket használni. Szóval, nagyon törékeny dolog ez. Rásütni valakire a bélyeget, hogy a te lelked beteg, hihetetlen nagy felelősség. Bizonyos esetekben nyilván elkerülhetetlen, de egy biztos, mostanában eléggé divatos is. 

Fotó: Depression (Myles Smith)

Két véglet van persze: egyrészt van a depresszióban szenvedők azon csoportja, akinek érdekében áll fenntartani ezt a helyzetet és nem áhítja a változást, hiszen ezzel felmentést kaphat a munka, hétköznapi teendők, a család összetartása, a tartalmas élet kialakításának terhe alól. Ebben az esetben igencsak jól jön egy orvosi vélemény, egy cáfolhatatlannak hitt diagnózis. A másik típus, és ebből van érzésem szerint sokkal több a környezetünkben (ha jól körülnézel, a tiédben is akad ilyen biztosan, érdemes figyelni az árulkodó jeleket!), aki érzi, hogy valami nincs rendjén, mert hosszabb idő óta küzd a kedvtelenséggel, fáradtsággal, keserűséggel és az örömtelenséggel. Ez rendkívüli fájdalommal jár mind lelki, mind testi szinten, mégsem jelzi ezt kifelé, mert visszatartja ettől a félelem és a szégyen.

Az angolban a 'depressed' szó valami ilyesmit jelent: 'levert, lehangolt, (le)nyomott, pangó'. Ugye milyen jól jellemzik azt, amit a depresszióról úgy általában gondolunk? A 'depression' szónak még ennél is több jelentése van, ami jól körülírja ezt az állapotot: hanyatlást, süllyedést és leszorítást is jelent. 

Játsszunk egy kicsit a szavakkal! Amikor depressziósnak érzed magad (de ez persze nem pontos így, mert a depresszió nem érzés, inkább egy állapot, mint utaltam rá), fogy az életenergiád, befelé fordulsz, fokozatosan távolodsz mindentől, ami jó és szép, ami örömet ad. Olyan, mint egy örvény vagy a talpad alatt megnyíló föld, amely viszonylag rövid idő alatt is képes magával rántani, beszippantani. És ami miatt veszélyes, az az, hogy sokszor minden átmenet nélkül érkezik, nem kell valami eget rengető kiváltó ok, sok-sok apró dologból is összeállhat, és már itt is van ez a hívatlan vendég. Nagyon sok tényező kiválthatja: vannak örökletes okok, környezeti hatások, stb.

Tovább gondolva a fenti kis metaforát: ha a depresszió valóban egy vendég, akit én nem hívtam és nem is látok szívesen, akkor is valahogy kezelnem kell a kialakult helyzetet. Felfoghatom például úgy, hogy ha már egyszer bekopogtatott hozzám és a cipősarkával az ajtómba kapaszkodva illetlenül "betessékelte" az otthonomba saját magát, akkor hagyok neki némi időt, ha már egyszer úgyis bejött. De nem engedem, hogy végleg beköltözzön hozzám! Egyébként se hívta senki. Miután jól lakott és feltöltődött nálam egy kicsit, megpróbálom kirakni a szűrét, nem drasztikus eszközökkel, mert az sosem vezet jóra, egyszerűen csak tudatom vele, hogy elég volt a társaságából. Ugye az egyértelmű, hogy ha beleesek egy gödörbe, akkor nekem is akarnom kell kijönni belőle, legalább egy kicsikét? Hiába a segítő kezek, ha én nem kapaszkodom beléjük. És addig kell megtegyem, amíg nem késő (azaz nem várom meg, amikor erre már semmi erőm nem marad és tényleg nincs kiút, illetve a segítő kezek gazdái teljesen elfáradnak vagy megunják a céltalan nyújtogatást).

Ezzel az epizóddal csupán azt akartam szemléltetni, hogy a depresszió és a legtöbb hangulati betegség megoldásában az játszik a legnagyobb szerepet, hogy az ember mennyire aktívan tud és akar részt venni a gyógyulásában. Nem mindig működik, főleg a depresszió súlyosabb eseteiben (pl. évek óta húzódó, fel nem tárt, már nagyon komoly egyéb tünettel is együtt járó esetekben), hogy az ember képes legyen akarni. Ilyenkor a szakember és ideális esetben a szűkebb környezet elsőrendű feladata is az, hogy segítsen újra ezt az akarást működésbe hozni. Ennek több útja lehet, például, hogy nagyon apró célokat segítünk kitűzni, és sokszor már az is segít, ha a környezet nem megvetést tanúsít, hanem biztosítja a bajba jutott embert arról, hogy ebben a helyzetben is mellette áll és minden körülmények között szereti. A szeretet és elfogadás nem függhet a másik jóllététől, nem lehet feltételekhez kötött. Másrészt, ha a depresszió csak fegyver valaki részéről, ahogy már fenn is említettem (fura feltételezés, de bizony lehet alapja), a több törődés és figyelem felkeltésének az eszköze, az könnyen vezethet oda, hogy a környezet belefásul és elhiszi, hogy nincs segítség.

Talán kicsit más jellegű posztra számítottatok a cím alapján, magamat is megleptem most, mert eredetileg azt terveztem, hogy majd szépen bemutatom a depressziót minden oldalról, mégsem így lett. Az oka pedig, hogy erről a témáról számos információ áll rendelkezésre, így ezt az írást inkább gondolatébresztőnek szánom.

(Még egy kis mankó: ha bizonytalan vagy benne, és úgy sejted, tartósan rossz kedélyállapotod hátterében akár a depresszió is állhat, itt egy gyorsteszt, első lépésnek megteszi, hogy felismerd, komoly-e a baj: DEPRESSZIÓ TESZT).

Kérdések: 

Voltak kimondottan depressziós időszakok az életedben? Mi váltotta ki? Hogyan birkóztál meg vele? A környezetedben küzd valaki ezzel a problémával, vagy gyanítod, hogy ilyen gondjai lehetnek? Hogyan segítenél? Tehetünk valamit a depresszió ellen?

Hiánycikk ma: a barátság

Olyan régóta kikívánkozik belőlem ez a téma, és már hetek óta csak halogatom, hogy írjak róla. Pedig fontos, sőt életbevágó! Azokról a kapcsolatokról szól, melyek segítségével talán túl lehet élni a szürke hétköznapokat, a nyomott hangulatot és a 21. század okozta kiüresedés-élményt, amire minden most élő jó eséllyel pályázik. Élete során többször is akár. Ha már semmi nem biztos és érzelmi biztonságot is csak kivételes esetben nyújt (és akinek igen, az nagyon szerencsés) a családi, kollegiális vagy párkapcsolat, akkor mibe lehet kapaszkodni? (Épp tegnap hallottam, hogy Magyarországon évi 36. 000 házasságkötésre 22.000 válás jut, szomorú tény.) Mi lehet megtartó erő? A mentsvár?

Forrás: http://www.journeymart.com

Néhány rád figyelő szempár birtokosa, akiknek a füle is nyitva van a problémáidra, akik feltétel nélkül fogadnak el minden hibáddal és gyengeségeddel együtt, akiknek a társaságában lenni feltölt, lelazít, vagy ha épp arra van szükség, megerősít, inspirál, felpezsdít. Igen, a barátokról beszélek.

Mostanában több ilyen beszélgetésem is volt. Nem a legjobb időszakomat élem lelki szempontból, amolyan stagnálós része ez az életemnek, és ilyenkor nem könnyű kitalálni, mi lendíthet rajta túl. Mostanra egyértelműnek tűnik a válasz, nagyon is, azoknak az embereknek a társasága és az egymásra szánt időnk, akikkel egyfajta kölcsönösséget élünk meg. 

Hiszem és tapasztalom, hogy a baráti kapcsolatoknak alapja a kölcsönösség, és nem haszonelvűségről van itt szó, hanem a szónak a nemesebb értelemben vett jelentéséről. Az egyetlen viszony talán, ami azért tud harmonikus lenni, mert nem alá-fölérendeltségről szól (az összes több kapcsolatunkban szinte majdnem bizonyosan ezt éljük meg, mindig akad egy - akár leheletnyivel is - dominánsabb fél, alkalmasint váltakoznak is ezek a szerepek az emberek között, egyszer fenn, egyszer lenn vagyunk, de alapvetően így működnek).
És hogy mennyien szenvednek a szívbéli, jó barátság hiányától! Sőt, egyenesen megkérdőjelezik, hogy létezik-e egyáltalán. Ez valahogy úgy van, hogy ha valakit sok csalódás ér élete során, nem egyszer elveszíti az emberekbe vetett bizalmát, akikben nagyon hitt, aztán becsukja a kaput az ilyen jellegű támogató kapcsolatok előtt. Persze minden korszakunknak megvannak a maga emberei, akik mellé a sors talán nem is véletlenül sodor, együtt töltünk velük némi időt, aztán búcsúval vagy anélkül folytatjuk az utunkat tovább.
De néhányan megmaradnak. Telik az idő, emberek jönnek-mennek, és ők barátaiddá lesznek. Ha engeded persze. Mert barátkozni egyúttal eléggé időigényes dolog. A ma embere hajlamos az idő hiányával magyarázni, hogy nem tart fenn baráti viszonyokat. Mert a barátság alapja szerintem az is, hogy bizonyos rendszerességgel időt és figyelmet szánunk a másikra, és nem csak mi zúdítjuk rá gondunkat-bajunkat, hanem neki is teret adunk a kibontakozáshoz. Vajon kedvez ennek az a világ, amelyben most élünk, és ami a gyorsaságra, saját igényeink előtérbe helyezésére, azonnali kielégítésére és az 'egyszerélünk" filozófiájára épül? Na jó, ez utóbbi csak költői kérdés.

Nyáron utaztam Svájcba, és a kupéban úgy éjjel 11 után egy körkérdést intéztem alkalmi útitársaimhoz (szinte kivétel nélkül idegenbe szakadt hazánk fiai voltak, a maguk nehézségeivel három különböző generációt képviseltek: ötven, negyven és tizenévesek, és megosztották velem, hogy ebben a nyugati országban a barátság mint olyan szinte ismeretlen fogalom). Érdeklődtem, tudják-e minek a hiányától szenvednek leginkább a magyarok. Sok válasz elhangzott, és ezek egy része hűen tükrözte az ő életkörülményeiket, akik viszonylagos stabilitásban és jólétben élnek. Elsőként a pénzt, anyagi hátteret nevezték meg, majd jöttek a sorban a szerelem, gyerek, család, stb. stb. Ám egyik sem volt igaz. Egy kutatás szerint az őszinte barátság jelent meg legnagyobb űrként a válaszadók életében.
Az emberek egyharmadának nincs igazi barátja, saját állításuk szerint. A magány legfőbb oka társadalmunkban az lett, hogy nincs kivel megosztani az örömöt és bánatot. Sokaknak a család sem nyújthat támaszt, és pont azokat a problémákat lehetne megoldani a barátok segítségével, melyek ezen a területen merülnek fel. Már a meghallgatás is hihetetlen gyógyító erővel bír. Főleg ha tudod, hogy a másikat érdekli is, amit beszélsz, és nem csak udvariasságból hallgat meg, vagy mert épp olyan helyzetben vagy, hogy már bárkinek kiteregetnéd a szennyest, csak hogy megkönnyebbülj. Sajnos ez utóbbi is egész gyakran megtörténik, de az ilyen típusú kitárulkozás senkinek nem jó: aki kényszerűségből hallgat meg, annak ez teher és próbál alóla minél előbb kibújni, aki pedig kiadta magából a gondját, ideig-óráig ugyan fellélegezhet, de igazi megértésre akkor sem talál. Amúgy sem hiszek a lelki szemetesláda szerepében és annak pozitív hatásaiban. Ez egyszerűen nem lehet jó senkinek, mert nem a kölcsönösségen alapul.
Francis Bacon - ma már ugyan kissé viccesnek ható nyelvezettel - így jellemezte a barátságot, mely meggyőződése szerint még a testi egészségünkre is pozitív hatással van, és ezt nincs okom kétségbe vonni: „A barátság legédesebb gyümölcse az, hogy lecsöndesíti és megkönnyíti a szívet, amely számtalan különböző szenvedélytől dagadozik s háborog. Tudjuk, a testnek eldugulásos és elfojtódásos betegségei a legveszedelmesebbek, s a lélek sem sokban különbözik tõle: a sarsaparillagyökérrel megnyithatjuk a májat, acéllal a lépet, kénvirággal a tüdõt, hódzsírral az agyat, ámde semmiféle medicina nem nyitja meg a szívet, csak a jó barát, akinek meggyónás- vagy vallomásképp elmondhatjuk minden örömünket, bánatunkat, félelmünket, reményünket, szándékunkat.”

Az idő tehát fontos tényező, a másik ilyen a hasonló értékítélet. Ha az érdeklődés nem is teljesen hasonló, általában, abban is sok az azonos vonás. Mit tudnánk kezdeni egy olyan emberrel, aki teljesen más értékek mentén él és gondolkodik, mint mi? Ha más tevékenységekben is leljük örömünket, a fő csapásirány, az élet különböző aspektusairól való gondolkodás kell, hogy érintkezzen valahol. És ebben ez a szép. 

Kétségtelen, hogy a barátok formálják is egymást.  A másik ízlése, gondolatai és tapasztalatai hatnak ránk, és ez egy nem tudatos módja a tanulásnak. Ez is a barátság egy különleges ajándéka, nekem mindenképpen! „Mondom néked: a mi barátságunknak nincs más célja, és nincs más értelme, minthogy megtapasztald, mennyire más vagy te, mint én.” - mondja Hermann Hesse. Nem értek vele egyet. A barátság lényege számomra pont az, hogy meglássam benned magam. És te tisztán ragyogó tükör leszel, ha valóban a barátom vagy, nem is tudsz vagy akarsz mást mutatni, mint ami én igazán vagyok. És fordítva is. Ebben a viszonyrendszerben nem lehet becsapás. Akkor az már nem barátság.

Szvetelszky Zsuzsa írása szerint a barátságok típusai is változnak: a kutatók szerint a nők közötti barátságokra inkább jellemzõ az érzelmi gazdagság, mélyebbek és komplexebbek, míg a férfiak barátságai nagyobbrészt egy meghatározott cselekvéshez kapcsolódnak. Egybevág a hagyományos nemi szereposztással és szocializációs mintákkal, hogy a nõk inkább a kölcsönös segítségnyújtás, a bizalom és az érzelmi támogatás elemeit hangsúlyozzák a barátság kapcsán, míg a férfiak a közös tevékenységekét és tapasztalatokét. A lányok barátságait fokozottabb intimitás jellemzi, a férfiaknak viszont általában több és változatosabb korú barátaik vannak.

A barátságokat nem szoktam osztályozni, de néha elgondolkodom, hogyan alakultak ki. A közös emlékek és élmények felidézése már önmagában is kellemes érzés, sokat elárul önmagunkról is. Az biztos, hogy a gyerekkorban gyökerező kapcsolatok valami elementáris erővel bírnak és kivételes esetekben egy életen át elkísérnek. Ha egy másik ember végigasszisztálja sorsunk nagy pillanatait és fordulópontjait, gyakran alaposabban megismer, mint a saját családunk tagjai. Sokan panaszkodnak, hogy felnőttkorban nehéz, szinte lehetetlen igazi barátokra szert tenni, nincs is erre alkalmas hely és idő, de ez nem feltétlen van így. Itt is kulcs lehet, ha nyitott szemmel járunk. Mivel a barátság kialakulása és megszilárdulása évek alatt zajlik le, a türelem és megértés is nélkülözhetetlen elemei. A barátság ugyan önkéntes jellegű, de a barát kiválasztása - ha bevalljuk, ha nem - szabad és tudatos cselekvés eredménye. 

Szomorú elgondolni, hogy voltak olyan korok, ahol pont ezt próbálták meg szétzülleszteni, nem lehetett akárkivel szabadon barátkozni, illetve a barátokat egymás elárulására buzdították. Tegnap éjjel kapcsolgattam a tévét (ami ritka alkalom nálam manapság), és az 1984 c. film végét csíptem el, a jelenetet, amikor megkínozzák Winstont, hogy feltétel nélküli engedelmességet tanúsítson. Abban az elembertelenedett világban, melyet ez a történet is lefest, a barátságnak nincs helye, pont arra törekszenek, hogy az erős érzelmi hátteret nyújtó emberi kapcsolatokat felszámolják. Marad a kérdés, érdemes ezek nélkül élni? Még tovább gondolva, lehet-e egyáltalán? Talán igen, de nagyon nehéz. 

És folytatva a kérdések sorát:

Neked mit jelent, mit ad a barátság? Hol, milyen körülmények között szerezted a legjobb barátaidat? Vajon a barátok kiválasztása tényleg tudatos agymunka eredménye-e, vagy a véletlen alakítja?

Baby blues & co. avagy szülés utáni depresszió és társai

A mai téma nem riogatási céllal kerül most be ide, hanem azért, hogy a megelőzést népszerűsítse. Tegnap fejeztem be Elif Safak török írónő szülés utáni (más néven posztnatális vagy post partum) depressziójáról szóló, fura hangulatú regényét. A címe beszédes: Fekete tej. 

Kedvelem az írónőt, jó stílusban ír kifejezetten női témákról. A nyugati társadalmak alapvető problémáit vegyíti némi keleti fűszerrel, a nők mindennapi gondjairól, sorsáról gondolkodik egész eredeti hangon. 

A depresszió kétségkívül egyre inkább elharapózik, a 21. század embere lépten-nyomon ki van téve a veszélynek, hogy rövidebb-hosszabb ideig tiszteletét teszi nála ez a búskomorsággal, közönnyel, ürességgel járó kór. (Némi szójátékkal élve, lassan nem kórkép, hanem korkép lesz. Ami már önmagában is eléggé lehangoló.) Ma tehát erről lesz szó, a depresszió speciális fajtájáról, mely általában a nőket érintheti, de bármily meglepő, újabban nemcsak a nőknél, de a férfiaknál is leírtak hasonló tünetegyüttest.

Az utóbbi időben számos híresség beszámolt szülés utáni negatív élményeiről, megváltozott hangulatáról, körülményeiről, miután karrierjük megszakításával a gyermekvállalás mellett döntöttek. Köztük volt Gwyneth Paltrow, Courtney Cox-Arquette és Angelina Jolie is. Brook Shields, a Kék lagúna egykori sztárja könyv formába öntötte szülés utáni depressziójával kapcsolatos érzéseit, tapasztalatait. Ezt nem olvastam ugyan (meg kell jegyezni, hogy nem kapott túl jó kritikát olvasóitól), de ha valakit érdekel vagy érint a téma, És hullott az eső címen találja meg például könyvtárban. Minden segítség jól jöhet ebben a helyzetben.

A betegség hátterében hormonális, szociális és pszichológiai tényezőket feltételeznek a tudósok. Kutatások bizonyítják, hogy a terhesség alatt a szervezet tízszer több női hormont termel, mint normális körülmények között. Ez a megemelkedett hormonszint a szülést követő 3 napban visszaesik a kiindulási értékre, és ez a változás nagyon komoly megterhelést jelent az anya számára. Éppen ezért - mivel biológiai szempontból a női test hasonlóan működik a világ minden táján - a szülés utáni depresszió bármely kultúra, vallás és ország anyái körében felütheti a fejét. És a szülőanya kora sem igazán mérvadó.

A szakirodalom számos kiváltó okot feltételez. Ezek egyike is elég lehet, hogy a nem kívánt lelkiállapot kialakuljon az anyában a baba születése után, de akár több tényező együttese is okozhatja a megjelenését. 

Nézzük meg ezekből a leggyakrabban előforduló okokat! 

Különösen veszélyeztettek lehetnek azok a nők, akik fiatalon vállalnak gyermeket, kifejezetten rossz, bizonytalan házasságban vagy párkapcsolatban élnek, vagy egyedülállóak. Fokozottabb odafigyelést igényelnek azok a nők is, akik már a terhesség alatt tapasztaltak komolyabb hangulatváltozásra utaló tüneteket. Persze nem mindig derül fény erre, hisz az anya sokszor még magának is nehezen vallja be, hogy nincs vele rendben valami, és a szégyen miatt nem jelzi környezetének, hogy támogatásra lenne szüksége. Nagy erőfeszítést igényel a probléma elrejtése, hiszen az (leendő) anya úgy gondolja, élete legszebb, legteljesebb időszakát kellene megélnie, ehelyett megmagyarázhatatlan, látszólag ok nélküli szomorúságot tapasztal. A rossz anyagi körülmények, a támogató család hiánya vagy a gyermekvállalással szemben érzett ellentmondásos érzelmek is fokozzák a szülés utáni depresszió kialakulási valószínűségét. Nem tesz jót az anya stabilitásának a hirtelen környezetváltozás (pl. költözés, hosszabb utazás). Sokakat az visel meg, hogy terhességük utolsó percéig dolgoznak szinte, és nagyon élesnek tűnik a váltás, ami a pörgő életstílustól hirtelen elválasztja őket, a csecsemő mellett törvényszerűen lelassul a legtöbb nő életritmusa. A depresszió kialakulásában közrejátszhat még egy közeli rokonnak való nézeteltérés. Ilyen például az anyóssal vagy édesanyával összekülönbözés a gyermek gondozását illető kérdésekben. Különösen erősen hat tudatalatti szinten az újdonsült anyára minden, múltban átélt lelki trauma (ezek tárháza sajnos végtelen), illetve felerősödhetnek a szorongás és aggodalom, ha valakinek a személyisége alapvetően hordozta ezeket a jegyeket.

Milyen  szintjei vannak a szülés utáni depressziónak?

1. Baby blues:

A statisztikák szerint a frissen szült nők 50-80%-ánál, általában a szülést követő 3-4. napon jelentkezik a gyermekágyi szomorúság vagy baby blues. Legfőbb jellegzetesség a változékonyság, például az euforikus boldogságérzés hirtelen átváltása sírógörcsbe. A nehezen körülírható tünetekre jellemző még, hogy a kismama gyakran csak utólag képes beszámolni ilyen tapasztalatairól.

A baby blues 7-8 napnál nem tart tovább, a félelem és levertség hullámai normális esetben hamar elcsitulnak. Ez az állapot azonban mindenképpen figyelmet érdemel, amennyiben előfutára lehet a súlyosabb szülés utáni pszichózisnak vagy depressziónak.

2. Szülés utáni depresszió:

A gyermekágyi időszak 4-6. hetén jelentkezik tipikusan, minden nyolcadik-tizedik anyát érint (azaz nem elhanyagolandó számú nőnek kell megküzdenie vele!). Tünetei hasonlóak a klasszikus értelemben vett depresszióéhoz, melyek kiegészülnek például a gyermek ellátása körüli teendők hanyagolásában, vagy a túlzott gondoskodásban. A kialakulás sajnos végbe mehet észrevétlenül, de a baby blues állapota is átfordulhat súlyosabb állapotba. 

3. Szülés utáni pszichózis:

Igen ritka, de minden esetben kórházi kezelést igényel a post partum pszichózis. A kisbaba ellátását gyakran lehetetlenné tevő állapot, általában a bipoláris depresszióhoz hasonló tünetekkel jár. Bár a szülés utáni napokban is elkezdődhet, de általában később, a 3-4. hónapban jelentkezik súlyosabb formában. Ha a környezet azt tapasztalja, hogy az újdonsült anya viselkedése bizarr, hangulata rendkívül szélsőséges, vagy éppen hallucinációk gyötrik, netán bántalmazza a kicsit, késlekedés nélkül szakemberhez kell fordulni. Nem érdemes az időre bízni az olyan furcsaságok "megoldódását" sem, ha például a kismama szélsőségesen túlzásba viszi a gyermek öltöztetését, "technikai" ellátását az érzelmi kontaktus rovására.

A betegséget tévesen "laktációs pszichózisként" is szokták emlegetni. Ez a mára már elavult elnevezés arra utal, mintha az anyatej, mint valamiféle méreg, lenne felelős a tünetekért, és a gyógyuláshoz vezető utat a tej elapasztásában vélték megtalálni. Napjainkban valószínűnek tartják, hogy a hormonális folyamatok állnak a háttérben, hiszen a kórkép előfordulása a különböző kultúrákban, sőt az elmúlt 150 évben közel azonos.

Hogyan ismerhető fel a szülés utáni depresszió?

Le kell szögezni, hogy ennek az állapotnak a felismerésében a környezet ébersége legalább akkora szerepet játszik, mint azé az anyáé, akin megmutatkoznak a betegség jelei. Csak akkor lehet orvosolni a problémát, ha gyors és hatékony segítséget kap, aki rászorul. (Ugyan a már emlegetett írónő, Elif Safak arról számol be könyvében, hogy számos terápiás lehetőség kipróbálása után a maga erejéből sikerült túljutnia ezen a 10 hónapig tartó komor perióduson, nem mindenki olyan szerencsés, hogy saját útját járva mintegy "meggyógyítsa önmagát.")

Az ismertetőjelek tehát a következők:

• állandó rosszkedv, mely nem múlik el annak ellenére sem, hogy az illető megkísérel túllépni rajta
• energiahiány, a "semmihez nincs kedvem" érzése, sírás a legváratlanabb helyzetekben (Safak például némi iróniával leírja, hogy bármin képes volt sírni, pl. a villanydrótra feldobott fél pár, kopott sportcipőt úgy megsajnálta és megsiratta, hogy bement a polgármesterhez, intézkedjen, szedjék le a cipőt, ne árválkodjon ott egyedül szegény. Akkor is, ha ez csak fikció, jól szemlélteti, hogy milyen helyzetek késztethetnek sírásra valakit, aki ebben a tünetegyüttesben szenved).
• ingerlékennyé, túlzottan érzékennyé válik 
• a múlton mereng, nem a jövő felé fordul, nem tervezget, csak hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok
• elégedetlen vagy bűntudata van, legfőképp azért, mert így érzi magát és hogy nem lesz jó (tökéletes) anyja születendő gyermekének
• szokatlanul szétszórttá, feledékennyé válik valaki
• a legkisebb dolgot is felfújja, mindenért veszekszik, amin korábban könnyen átsiklott volna
• rendszertelen alvás, ami kimerülhet abban, hogy a várandós nő alig alszik, vagy éppen ellenkezőleg, alig lehet rávenni, hogy ne aludjon állandóan
• megváltozott étkei szokások: túlzott (kényszeres) falánkság vagy étvágytalanság
• a külső teljes elhanyagolása: a személyi higiénia semmibe vétele (pl. nem tisztálkodik, nem mos hajat hetekig, a pizsamát nem szívesen cseréli utcai ruhára)
• abszolút hidegen hagyja a környezete és a külvilág történései, érdektelen, de a csecsemő körüli teendőket is csak ímmel-ámmal látja el (véleményem szerint a manapság oly divatos számítógépes játékokba való menekülés is lehet a depresszió egyik lehetséges levezetés módja)
• aszociális viselkedést tanúsít: bezárkózik, nincs kedve emberek közé menni, még egy kis friss levegőt szívni sem, elzárkózik a rokonok és barátok elől is, nem enged magához közel senkit
• szexuális érdeklődése teljességgel megszűnik, rideggé válik (és ezzel kezdetét veheti a házastársak elhidegülése)
• extrém esetben rettegés is felléphet azzal kapcsolatban, hogy nem lesz képes gondozni a kicsit, vagy egyenesen kárt tesz benne (sajnos az olyan történetek, melyek arról szólnak, hogy az anya valamilyen brutális módon ártott a gyerekének vagy a halálba menekül, pl. vele együtt kiugrik egy magas épületből, nem ritkán vezethetők vissza erre a betegségre)

Mindezek a tünetek előfordulhatnak bárkinél, aki gyermeket hoz a világra, de ha a szülést követő 3 hónapban jelentkeznek és két hétnél tovább fennállnak, akkor szülés utáni depresszióról beszélünk. Ezek közül néhány természetesen minden anyukánál kialakul, de többnyire néhány óra vagy nap alatt nyomtalanul elmúlik. Ha a tünetek annyira  súlyosak, hogy megakadályozzák az anyát a gyermek körüli teendők ellátásában, vagy hetekre elhúzódnak, esetleg öngyilkossági gondolatok is  kísérik, akkor mindenképp érdemes orvoshoz fordulni. A szakember ezekben az esetekben javasolhat gyógyszeres és pszichoterápiát is. A gyógyszerek közül elsősorban olyan hangulatjavítókat ír fel, melyek mellett lehet folytatni a szoptatást, így a kismamának attól nem kell tartania, hogy nem táplálhatja gyermekét természetes módon. Jó szolgálatot tehet a támogató családi környezet vagy egy bizalmas barátnő, akivel meg lehet osztani a kétségeket.

Kérdések:

Ha nő vagy, és van már gyermeked: Átéltél-e hasonlót a szülést követő időszakban? Esetleg volt-e  a környezetedben valaki, akit érintett ez a probléma? 

Mit gondolsz, az apáknak, akikről viszonylag ritkán szól a fáma, melyek a megküzdés lehetőségei? Hogyan segíthet a környezet a gyermekágyi szomorúságban szenvedőknek?

Flow a mindennapokban

Manapság sokszor emlegetik az ún. flow-élményt, amely tulajdonképpen az elménk működésének egy olyan állapota, amikor magunkba feledkezve teljesen elmerülünk abban, amit éppen csinálunk, ami pozitív energiával tölt fel. Ez általában valami olyan cselekvés, melyben teljesen átadjuk magunkat annak a dolognak, amiben épp benne vagyunk, amit csinálunk, és ez hihetetlen örömöt szerez. És nem feltétlen tudatosan, sőt. A fogalmat először Csíkszentmihályi Mihály írta le, és mostanra már széles körben ismertté vált a jelenség szerte a világon, és nemcsak pszichológiai berkekben (a flow persze nyilván már ősidők óta létezik, mióta az ember olyan tevékenységeket eszel ki, amelyekbe túláradó boldogsággal veti bele magát.) Hogy ez mennyire igaz: idén februárban a nottinghami írófesztiválon, ahol volt szerencsém egy magyar delegációval részt venni, az egyik előadáson több ízben idézett a pszichológus előadó Csíkszentmihályi Flow című alapművéből. Miután kiderült, hogy magyarok is vannak az előadóteremben, megkért, hogy ejtsük ki a tudós fura hangzású nevét, amit készségesen meg is tettünk. Közölte, hogy ő ezt sosem lesz képes rendesen kimondani, de azért elismerte, hogy a világhírű kutató érdemei ma már vitathatatlanok. Majd folytatta az előadását a hegymászás és írás kapcsolatáról, valamint arról az élményről, amit egyértelműen flow-nak ítélt tapasztalatai alapján.

Mert mi is pontosan a flow? (Magyarul "áramlat"-nak szokták fordítani, ki-ki döntse el, mennyire helytállóan.)

Egy teljesen koncentrált, az egyén motivációját a csúcsig fokozó élményről van szó, melynek során képesek vagyunk teljes személyünkkel egy adott dologra figyelni, egy feladatot végrehajtani úgy, hogy közben spontán, akár kitörő örömöt érzünk.  

Csíkszentmihályi szerint a flow-élményt az alábbiak jellemzik:

•  a képességeinkkel összhangban lévő, egyértelmű célokat tűzünk ki

• a tudatunkat erősen fókuszáljuk az adott célra

• az öntudatosság tudatos észlelését megszüntetjük

• az időérzékelésünk észlelhetően eltorzul

• azonnali reakciót adunk a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre

• megtaláljuk a kényes egyensúlyt, mely  képességeink és a feladat nehézsége közt van (tehát a kitűzött feladat nem túl könnyű, mert akkor nem jelent kihívást, de nem is túl nehéz, mert akkor nem kívánt frusztrációt élünk át, az pedig ugye nem hiányzik senkinek)

• a szituáció felett teljes kontrollt érzünk

• a tevékenység maga belülről jutalmaz (azaz nem külső forrásból, dicséretből származik, és nem is ezért tesszük, hanem mert egyszerűen jó csinálni)

• teljesen elmerülünk abban, amit csinálunk, az összes figyelmünket erre összpontosítjuk

 A flow-élményhez természetesen nem szükséges mindegyik jellemzőnek egyszerre teljesülnie.

1. 

   Áramlat

A művészek, sportolók szerencsések, mivel a flow-t akár munkájuk során is átélhetik, de belefeledkezhet munkájába ugyanúgy egy asztalos vagy jó sebész is. Ez az érzés nagyon hasonló ahhoz, aki a legtöbb keleti vallás az univerzummal való eggyé válás érzéseként ír le (pl. ilyen az ún. mindfulness, vagyis tudatos vagy éber önirányítás). Csíkszentmihályi azt írja az egyik leggyakrabban hivatkozott idézetében:

„Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a Flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányban. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad. A legjobb pillanatok általában akkor következnek be, amikor egy ember teste és tudata önként vállalt erőfeszítésben végső határáig megfeszült, hogy valami nehezet és érdemlegeset alkosson."

Sokan azért veszítik el szabadságukat, mert nem élvezik azokat a dolgokat, amiket csinálnak. A különböző foglalkozásokat kutatva Csíkszentmihályi felfedezte, hogy amikor az emberek  csúcsteljesítményt nyújtanak, megfeledkeznek magukról, az időről, a problémákról. A flow-t sokan félreértelmezik, és a passzív szabadidős tevékenységeket is ide sorolják. De a tévénézés, amikor értelmes tevékenység híján csak bamba szemekkel bámul maga elé a megfáradt ember, korántsem nevezhető flow-élménynek, vélekedik a pszichológus.

A brazil futball-legenda, Pelé így írta le azokat a napokat, amikor úgy érezte, minden szokatlanul rendben ment: „Furcsa nyugalmat éreztem, amilyet azelőtt nem tapasztaltam semmilyen más játékban. Egyfajta eufória volt. Úgy éreztem, egész nap tudnék futni anélkül, hogy elfáradnék, hogy végig tudnám cselezni bármelyik csapatot, vagy akár az összeset, hogy fizikailag át tudnék hatolni rajtuk. Úgy éreztem sebezhetetlen vagyok.”

A flow akkor következik be, amikor testünk, lelkünk, érzelmeink és szellemünk természetes módon összehangolódik. Amikor ilyen, meditációhoz közeli tudatállapotban vagyunk, nagyobb az energiánk, a koncentráló képességünk, mint amikor a megszokott módon dolgozunk valamin. A flow segíthet abban, hogy örömet találjunk a legtöbb rutintevékenységben is.

Hogyan kerülhetsz a flow állapotába?

1. Legyenek világosak céljaid! Tudd, hogy mit akarsz, és mit kell tenned. A cselekvés és a tudatosság együttese automatikussá válik, és ellazítja a tudatot.

2. Kapj azonnali visszajelzést! Minden pillanatban tudd, hogy hol tartasz, és közelebb jutottál-e a célodhoz. Bízz az intuícióidban!

3. A feladatot válaszd meg készségeid szerint! A nehézségek ne legyenek se túl kicsik, se túl nagyok, és biztosítsák a folyamatos tanulás készségét. Majd egy kicsit mindig emeld feljebb a lécet, hogy teljesítményed javuljon.

4. Koncentrálj! Figyelmed irányítsd kizárólag arra, amit éppen csinálsz. Ne engedd, hogy bármi is elvonja a figyelmedet a választott tevékenységtől.

5. Tiszta tudattal működj az adott pillanatban! Jó, ha  kirekeszted a mindennapi gondokat és zavaró körülményeket. Iktasd ki azokat a tényezőket, amelyeket nem tudsz befolyásolni.

6. Érezd, hogy a gyeplő nálad van, miközben cselekedsz! Légy ura önmagadnak, cselekedeteidnek és környezetednek. A kudarc lehetőségét kíséreld meg kizárni.

7. Szüntesd meg az én-tudatod! Koncentrálj a tevékenységre, miközben felülemelkedsz éneden, megfeledkezel róla, és kirekeszted az önkritikát. Így eggyé válsz a tevékenységgel. Ebben az állapotban megszűnik minden kétely és aggodalom. Hihetetlen felszabadító!

8. Ismerd fel, amikor az időérzéked átalakul! Az idő lelassulhat, felgyorsulhat, vagy akár meg is állhat. Ez tőled és érzékelésedtől, illetve a tevékenység jellegétől függ.

Flow közben csodás szabadságot és könnyedséget élünk át. Olyan tudatállapotba kerülünk, amelyben csak hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek. 

Az utóbbi hetekben rákaptam a biciklizésre, és miközben a szántóföldeken, erdőben, de akár a kipufogógáztól büdös és meglehetősen hangos, forgalmas autóút melletti kerékpársávon közlekedem, annyira képes vagyok belefeledkezni a pillanatba, hogy az érdekes, "az idő megáll" típusú érzést tapasztalom minden alkalommal. Jó átélni, szerintem mindenki lelkének jót tesz. Mikor írok (akár a blogba, akár novellát vagy bármi mást), akkor pedig az idő olyannyira lelassul, hogy órák telnek el észrevétlenül, melyek napoknak tűnnek.

Csíkszentmihályi azt javasolja, tanuljuk meg szeretni a jelent, és értékeljük az élet szépségét, bárhol is vagyunk. (A logoterápiás bejegyzésnél volt ilyesmiről szó nemrég, itt találod.)

Érdemes megjegyezni, hogy Csíkszentmihályi szerint bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek könnyebben és gyakrabban átélhetik a Flow-élményt, mint mások. Ezek a személyiségjegyek a kíváncsiság, a kitartás, a nem öncentrikusság, és, hogy előny, ha a különböző dolgokat pusztán saját magukért is szereted végezni.

Egyébként van egy nagyon jó videó, ahol maga Csíkszentmihályi beszél a boldogság mibenlétéről és egy kicsit a flow-ról. Van magyar felirat, érdemes belenézni: ez a TED talks című amerikai előadássorozat egyik része volt (olyasmi, mint hazánkban a Mindentudás Egyeteme anno).

Kérdések: 

Minden ember élt már át flow-élményt. Te milyen gyakran tapasztalod? Milyen tevékenységek során?  Hogyan változik meg időérzékelésed? Keresed a tevékenységeket, melyek során ezt átélheted? Netán a munkád is ilyen?

Bottal poroszkálók avagy minden bot végén található egy élet

Fura nap volt ez a mai. És valami módon mindegyikben van ilyen elem, főleg ha emberek közé merészkedem. Nem kell megijedni, ez azért elég gyakran megtörténik velem. Tehát ma is. Az úgy volt, hogy reggel bebicikliztem a közeli városba, miután Ericához szerettem volna jutni. Az egy növény, és úgy éreztem, pont belőle kell három a balkonládámba. Nagyon felvidította az ablakot, egész másképp néz most ki. 

Az egyik nagyobb bevásárlóközpont előtt várakoztam épp, és abban a tíz percben újkori társadalmunk egy jellegzetes látványa tárult elém, bottal poroszkáló embertársaink közül néhányan épp e délelőtti órát választották reggeli bevásárlókörútjuk végrehajtására.  

Először egy termetes asszonyság lépett ki a kisebb élelmiszerboltból, ahol általában az idősebb generáció intézi bolti ügyeit. Az egyik lábát erőteljesen húzta. Régimódi szemüvege és lábára simuló cicanadrágja, valamint ondolált frizurája egy letűnt korról árulkodott. Nem titok, szeretem nézni az embereket (csak remélni merem, hogy nem túl zavarba ejtően teszem). Néhány másodperc alatt is kirajzolódik bennem néhány érzés egy általam ismeretlen élet kapcsán. A nő kievickélt a bejáratig és siető, mohó mozdulattal azonnal rágyújtott. A szemei üvegessé váltak, a füsttel való kéjes találkozástól megszűnt számára létezni a világ. És persze ott volt a kezében a botja, ormótlan végű, csúnya, az az ortopéd fajta. Arra támaszkodva, bár nem elhanyagolható súlyához képest viszonylag stabilan és fürgén létezett a világban. A szenvedély nagy úr.

Néhány perccel később, pár száz méterrel odébb, egy bácsit vettem észre, aki aprókat ütve a kövezetre, nem túlzok, kb. három centinként, erősen koncentrálva haladt el előttem. Akarata hajtotta előre, ez biztos, mert fizikai ereje már nem lehetett sok. Kopottas öltönyt és hozzá illő csíkos mintás nadrágot viselt, aminek a szára csak úgy lobogott minden egyes erőltetett lépésnél. A helyre kis bot pedig csak kopogott. Komolyan elgondolkodtam, hogy a húzós kocsiját hogyan fogja beletenni a hatalmas bevásárlókocsiba, és már épp léptem volna felajánlani a segítségemet, amikor meggondoltam magam. Ez a bácsi úgy megy itt a mások számára nevetséges tempójával, olyan rendületlenül, hogy megaláznám, ha odamennék segíteni. És milyen igazam volt! Olyan ügyesen emelte bele a táskát a kosárba, hogy csak lestem. És aztán a bejárat felé vette az irányt ugyanezzel az elszántsággal, önérzetesen. 

De előtte még történt valami: kicsit gyorsabban ugyan, de szintén bottal a kezében egy középkorú, sportosan öltözött, ám megtört arcú férfi keresztezte a bácsi útját. Egymásra néztek, azt a két beszédes tekintetet! Szinte leírhatatlan. Elképzeltem mégis, milyen párbeszéd játszódott le bennük. 

Bácsi: Hát, te fiam, jól kikaptad! Vagy húsz évvel lehetek nálad idősebb, mégis milyen vígan és kitartóan emelgetem itt a botomat, látod? Pedig még két emeletet meg kell másznom! Nem baj, időm, mint a tenger, legalább ma is kimozdultam egy kicsit.

Férfi: Meg kell magam emberelni, nem akarom, hogy ilyen csiga lassú legyek, mint ez az öregúr itt! Mindjárt odaérek az autóhoz, belepréselem magam ezzel a rossz, nyomorék, műtött lábammal, aztán hazamegyek. Nem lesz ez jobb már, érzem. De ennél a bácsinál azért gyorsabban megyek, még szerencse! 

A bácsit aztán elnyelte a nagy áruházlánc helyi kirendeltségének költekezni vágyókra éhes gyomra, és a bús férfi is beszállt némi tornamutatvány árán rokkant jelzéssel ellátott kocsijába (miközben egy asszony, talán a felesége szó nélkül pakolt be a csomagtartóba). Aztán dolguk végezetten elhajtottak.

Újabb kép úszott be látóterembe, egy csontsoványra fogyott, nyolcvanas évek divatját idéző farmeregyüttest viselő férfié. Mondanom sem kell, nehezére esett a járás, betegnek tűnt. Magányosnak, hontalannak, elesettnek. És a testét ő is egy bottal toldotta meg, hogy könnyebben mozogjon. Kivert kutya nézése volt, és amikor a szemébe néztem, szégyenlősen lehajtotta a fejét. Mint aki nem szokott hozzá, hogy őt észrevegyék. Vagy már elszokott tőle. Talán nem újdonság, hogy a legtöbb pszichológiai irányzat azt vallja, és ezzel egyet kell értenem, hogy személyiségünk magja egy életen át elkísér. Persze vannak változ(tathat)ó dolgok, jellemvonások, de talán a bácsi mindig is a sorsra fittyet hányó, a sportruhás férfi pedig melankóliára hajló volt.

Nem sokkal ezután felpattantam a biciklire és a kellemetlen, arcomat pirosra csípő ellenszél dacára is viszonylag energikusan hazakerekeztem. Jó volt érezni, ahogy az izmaim megfeszülnek, és hogy minderre képes vagyok! Érdekes, mert ez csak most jut eszembe, hogy itt ülök és rendezem a gondolataimat, hogy valami hasonlót, a botra (illetve egyéb mozgást segítő eszközre, járókeretre) utaltságot magam is átéltem már életem során. És akkor abban a helyzetben korántsem volt biztos, hogy az az állapot javulni fog. Újra kellett tanulnom járni (ez egy másik történet, majd egyszer talán elmesélem). 

A sétabot a régi időkben amolyan státuszszimbólum volt, a divatot is követte minden bizonnyal. A képzeletemben azzal kapcsolódik össze, hogy sétabottal vagy pálcával közlekedni az utcán olyan igazi uras dolog. Ha viszont a mai napot veszem alapul, márpedig mi mást tehetnék, mert a mában élek, akkor a bot egy kellék, a betegek és idősek gyakran nélkülözhetetlen kelléke. Nem egyedi (olyan tb-alapon uniformizált, gumivéggel), és olyasmit fejez ki, ami visszafordíthatatlan. Legalábbis számomra. Annak ellenére, hogy tíz év elteltével már elhinni is nehéz, hogy volt idő, mikor állandó társam volt.

Hogy mit is akartam ezzel a mai poszttal, magam előtt se teljesen világos. De az biztos, hogy valamit szerettem volna mondani az öregségről, a mozgásban korlátozottságról. És hogy ennek jelképe lehet egy ilyen egyszerűnek tűnő eszköz, mint dísztelen egy bot. Azt viszont pontosan tudom, arra gondoltam, hogy ezen a fertályán a világnak (mondjuk Európában vagy a fejlettebb országokban) milyen kevés figyelem jut azokra, akik már nem túl aktív tagjai a társadalomnak. Tudom, ez más kultúrákban abszolút nem így van, a falu vénei és a hajlott korúak, még ha nincsenek is már a topon fizikailag és lelkileg, a legmegbecsültebb helyen állnak a generációk sorában. Kiaknázatlan kincs a felhalmozott tudás, amit ezek a sokat látott emberek magukban hordozhatnak. Már csak az emlékeikkel, a szokásaikkal. Szerintem a lelki egészség egyik alappillérje lehet(ne), ha nem szakítanánk meg a kapcsolatot és a folytonosságot az idősek és a fiatalabb korosztályok között. Ez utóbbi viszont szigorúan csak magánvélemény.

Mai kérdés:

Hogyan vélekedsz az idősebb korosztályról? Kolonc, megoldandó feladat vagy érték a jövő nemzedékei számára a létük? (és nem csak a saját nagyszülőkre gondolok) Tanulhatnánk valamit tőlük? 

És egy másik aspektusból: szerinted mennyit változik az ember, mire megöregszik? Milyen leszel, ha megöregszel? Megmaradnak alapvető tulajdonságaink?