Elengedlek végre

Hogyan dolgozhatjuk fel, illetve készüljünk fel arra, amiről azt gondoljuk, nem lehet? Tóth Gábor Ákos újságíró őszinte hangvételű, alapvető igazságokat is tartalmazó gyászkönyvet írt, már ha ez a műfaj nevezhető annak. A komoly és manapság tudatosan háttérbe szorított témát taglaló írás a személyes élmények elmesélésén keresztül számos olyan kérdést vet fel, ami könnyebbé, elfogadhatóbbá teheti életünk legnagyobb veszteségeit, melyet szeretteink eltávozása jelent és segíthet a saját halálunk biztos tudásával való megbirkózásban. Aki Csernus-rajongó, annak elárulom, hogy az előszó és a fülszöveg is az ő tollából származik, s ezt a könyvet így ajánlja leendő olvasóinak:

"Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten - mindannyiunk okulására." 

Valóban, egy kicsit az volt az érzésem, hogy az ötvenes éveit taposó, édesanyját hirtelen elveszítő férfiember most lett felnőtté, s a bűntudat kibeszélését is szolgálja ez a könyv. És ezzel szerintem nem tévedtem nagyot.

Kissé szokatlan módon nyúlnék most ehhez a témához. Szeretném a szerző feketén szedett, az egyes fejezetek végén összegzésként leírt magvas gondolatait kiegészíteni a saját érzéseimmel, véleményemmel, emlékeimmel, hogy azután bárki átgondolhassa ezeket a létfontosságú kérdéseket a saját szemszögéből, ha kész rá. 

Nem egyszerű, fájdalmas kérdések ezek: bátorság és nyílt szembenézést követel a feladat. Viszont ha elvégeztük, azt hiszem, nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket minden egyes nap, annak biztos tudatában, hogy amit lehetett, megtettünk és talán kevésbé maró lesz a hiányérzet, ami az elkerülhetetlent kíséri majd egyszer (vagy ami talán meg is történt és a mai napig bánt vagy nem hagy békét a lelkünkben).

Elengedlek végre (könyvborító)

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, a gyász egyik fajtáját szeretném megemlíteni, aminek fontosságát Tóth Gábor Ákos is kihangsúlyozza, bár nem nevezi nevén, és ez nem más, mint az ún anticipációs vagyis megelőlegző gyász. A veszteséget ilyen módon megélni akkor van lehetőség, ha hozzátartozónkat nem egy balesetben vagy gyorsan bekövetkező halállal veszítjük el, hanem például elhúzódó betegség miatt. Itt van ideje a környezetnek lélekben felkészülni, és ez nagyon tudatos munka kellene, hogy legyen, de a mi kultúránkban ennek ma már sajnos a csírája sincs meg. A halált rögeszmésen féli és mindent lebíró hatalommal ruházza fel a ma embere. Ez már csak azért is különös, mert néhány évtizede az elmúlás még természetes részét képezte egy emberi sorsnak, s többé-kevésbé el tudták a végesség tényét fogadni az emberek. Manapság pedig sokan nyílt sebként cipelik hosszú éveken át a gyászukat, vagy önvédelmi okokból nem élik meg és egyenesen elbagatellizálják.

Mi a jobb? - teszi fel a kérdést a szerző. Egy perc alatt távozni az élők sorából vagy - bár általában szenvedéssel jár együtt - "ágyban, párnák közt halni meg"? Sokszor utalok a betegségemre, ide is tudok példát hozni. Tisztán emlékszem, hálás voltam, hogy fiatal korom ellenére ilyen megpróbáltatás okán kellett szembesülnöm először saját nemlétem gondolatával, hiszen - és ezt néhány rázós ponton meg is tettem - volt alkalmam az elbúcsúzásra, a dolgok rendezésére. Amit Tóth Gábor Ákos és édesanyja elmulasztott, azt nekem sikerült megtennem a hozzám legközelebb állókkal, s ha úgy adódott volna (bár ezzel együtt is szörnyű élethelyzet volt ez a maga bizonytalanságával és méltatlanságával), lezártnak tekinthettük volna a viszonyunkat. Kommunikáltam, kommunikáltunk. Nem csak lényegtelen dolgokról, ami persze fontos és életünk legnagyobb részét ez teszi ki, hanem a lét kérdéseiről is. 

"Az odafigyelés a legértékesebb gesztus, amit adhatunk szeretteinknek: ezzel a fontosságukat értékeljük fel. Hogy ez mennyire igaz, akkor derül ki, amikor már nincs erre módunk."

Ha visszaemlékszem a zsongító, forró nyári délutánokra, amikor nagyapám a karosszékében bóbiskolt, én pedig a díványon hallgattam a meséit életről, háborús élményekről és sok apró, akkor banális butaságnak tűnő dologról, bánom, hogy mindez csak elnagyoltan maradt meg bennem, keveset őriztem meg az emlékezetemben, mert olyan könnyen elnyomott az a délutáni, szemleragadós álom. 

Egyik ilyen alkalommal, szinte látom magam előtt a pillanatot, mielőtt álomba zuhantam volna, még végigfutott az agyamon, hogy nem lesz ez mindig így, hogy ő mesél, hozzám beszél, és akkor nagyon hiányozni fog. Előre testet öltött a hiány, az érzés hívatlanul hasított belém.

Egy ismerősöm mesélte, hogy nagyanyja egy bénulással járó betegség miatt ágyhoz kötötten élte élete utolsó tíz évét. Vidám, jókedvét a haláláig megőrző és szellemileg nagyon friss asszony volt, aki ügyelt rá, hogy a múlt és az ő emléke se vesszen el nyomtalanul. Bölcs és előrelátó viselkedésre vall, hogy az unokáit időről időre az ágya köré gyűjtötte, és órákig tartó múltidézésbe fogott. Anekdotázott saját fiatal koráról, a családi viszonyokról, a gyökerekről, szerelmekről és botrányokról. Olyan becses ajándékot adva ezzel a következő nemzedékeknek, aminek értéke felbecsülhetetlen, főleg annak fényében, hogy napjainkban legtöbbször már a szüleiket, a szokásaikat és a múltjukat se nagyon ismerik az emberek.

Tóth is arra hívja fel a figyelmet, beszélgessünk, sokat! Ne csak az elintézendő közös ügyekről, hanem mindenről, tegyünk fel egymásnak kérdéseket, legyünk érdeklődőek. Minden ilyen percet soha vissza nem térő alkalomként könyveljünk el. A legnagyobb bűntudatot ugyanis minden esetben a ki nem mondott szavak és érzések okozzák, amikor bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Azt is mondja, ezzel nem érdemes várni, mert ma már egyáltalán nem evidencia, hogy idős korban mennek el az emberek. S a rémület oka?

"Egyik legnagyobb problémánk, hogy nem vagyunk hajlandók felkészülni a változásokra. Aki képtelen hosszú távon gondolkodni, leteperik a veszteségek: önsajnálat és csillapíthatatlan önvád lesz a része."

Mit is jelent ez? Ha sérelmeket, mélyre eltemetett fájdalmat és sérüléseket hordozunk magunkban, ha akadozik a beszélgetés és a lényeges dolgokról való információcsere, a szomorú esemény bekövetkeztekor a bűntudat, az el nem varrott szálak okozta trauma, s a tudat, hogy ezek feloldására soha többé nem kínálkozik majd lehetőség, elsöprő erővel törhet a gyászolóra. Sokan azt hurcolják mázsás teherként, bár ez gyakran irracionálisnak tetszik, hogy miért nem mondták a másiknak ki akár csak azt az egyetlen szót, hogy "Szeretlek". Pedig itt nem is a tettekről hanem pusztán egy frázisról van szó. A szerző azt javasolja, s ezzel egyetértek, legyünk résen és dobjuk fel a hétköznapokat is:  

"A szeretet felelősség, ami nemcsak napi ügyek elintézésben nyilvánul meg. Olykor az élet jelentős, pátoszos dolgairól is beszélni kell, bármennyire is nem vagyunk rákényszerítve. Így a végelszámolásnál kevesebb megválaszolatlan kérdéssel kell szembenéznünk."

Éppen ma kezdtem neki Nagy Bandó Vár rád Toscana c. regényének. Ez egy olyan könyv, aminek gerincét a halálára készülő író-nagyapa levelei adják. A még meg sem született unokának, az utókornak szánja sorait, ezzel az utolsó erőfeszítéssel teremtve kapcsolatot múlt s jövő között, a jelenben. Emberfeletti vállalkozásnak tűnik egy élet ilyen jellegű sommázása, de ha magunkba nézünk, nem ez lenne a követendő példa? Mindkét oldal részéről. Hiszen mindkettőt szükségszerűen átélik az emberek.

Érdekesek egyébként ezek a múltból itt maradt mementók. T. mondta, hogy a szemében az apja egy léha, szeretetre képtelen ember volt, és igazán még akkor se tudta sajnálni, amikor a mértéktelen alkoholfogyasztásba belehalt. Évekkel később megtalálta a nagymamájánál az akkor még huszonéves apa édesanyjához írt, hihetetlen szeretetről tanúskodó leveleit, amit a hadseregből küldött haza rendszeresen. Miután a végére jutott ezeknek a szenvedélyes hangvételű leveleknek, rájött, hogy soha nem is ismerte az apját, azt az embert, aki még azelőtt volt, hogy az alkohol két vállra fektette volna, és teljesen eltorzította volna a személyiségét. A levelek egy egészen más megvilágításba helyezték az apját és megkönnyebbülést hoztak.

"A szeretteinkkel folytatott kommunikáció olyan, mint egy bankbetét. A hosszú távú befektetés itt is jövedelmezőbb lehet, mint egy sokat ígérő, azonnali haszon. Ha nem kerülgetnénk a tabutémákat, hamarabb megtalálnánk a közös nyelvet."

Lehetőleg ezt még a hozzátartozóink életében tegyük meg, mert sajnos nem túl gyakran kerülnek elő ilyen tisztázó levelek a fiók mélyéről, hogy az életünket és a gyászolt családtagunk vagy barátunk emlékét és hozzájuk fűződő érzéseinket tisztára mossák.

Ezért történhet meg az is, aminek szemtanúja voltam egy családfelállító esemény kapcsán. A kb. húsz résztvevőből a többség elhunyt családtagjaitól kellett, hogy búcsút vegyen. Szinte kizárólag a fel nem oldott gyász témája volt a középpontban azon a napon. Számomra sokkoló volt látni, milyen mély sebek szakadtak fel ott, amelyek nyilvánvalóan már hosszú idővel ezelőtt varasodásnak indultak, de sosem forrtak össze véglegesen.

Legvégül álljon itt egy másik könyvajánló is. Egyik kedvenc amerikai kortárs írómtól olvastam nemrég egy ebbe a témába vágó könyvet, magyarul Még egy nap címmel jelent meg. Albom azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a főszereplő, még ha csak egy teljes napot is, de újra együtt tölthetne rég halott édesanyjával? Mit mondanának egymásnak, mit tennének? Érdemes utána járni.

Mai kérdések:
Hogy viszonyulsz elhunyt szeretteidhez? Úgy érzed, sikerült elviselhető módon lezárni a velük való kapcsolatot úgy, hogy az emlékek mégsem vesztek el mindörökre? Minden veszteséged át tudtad élni és elengedni vagy viszel még magaddal belőlük? Talán pont most vagy ilyen élethelyzetben?

Én megmondom neked a tutit, de meg ám!

Manapság olyan világot élünk, ahol mindig mindenki jobban tud mindent a másiknál. Azon kevesekre pedig, akik kilógnak a sorból, furcsa szemeket meresztgetnek a többiek. Az igazi mindentudó mesterek, guruk, életmód tanácsadók, szellemi vezetők gombamód teremnek, az őket követők száma is rohamosan emelkedik. A tanítók szava egy ideig szent, de amikor ezek a szavak mégsem bizonyulnak időtállónak és minden esetben igaznak, melyek gyógyírt jelentenének az egyén igencsak konkrét és egyedi megoldásokat igénylő (magánéleti, munkahelyi, egészségi, spirituális stb.)  problémájára, legtöbbször elkövetkezik a kiábrándulás. És egy másik tan vagy eszme felé való fordulás, netán egy új, saját módszer kialakítása, hogy aztán azt követhessék megint a többiek. Akik ugyancsak válaszokat keresnek.

Hogy is működik ez az egész, illetve közelebbről: miről is akarok ma írni? Olyan idők járnak, hogy más nagyobb eséllyel jobban tudja, milyen színű és fazonú ruhákat kéne viselned, hogy igazán magad, sőt, ami még ennél is fontosabb: hogy trendi és hódító démon és meggyőző karakter legyél. Más jobban tudja azt is, mit egyél, hogy egészségesebb, hosszabb, kiegyensúlyozottabb élet birtokosa lehess. Mit olvassál, hova menjél, mit csinálj a szabadidődben, hogy boldognak mondhasd magad (és vajon ez egyenlő azzal, hogy annak is tudd magad? Hogy az egész ne csak látszat legyen, a külvilágnak szóló, talmi csillogás?) Mit kenj az arcodra, hogy elrejtsd a bőrhibákat, melyek mindegyike üzenet jellegű. Még jó, hogy nem akarod, hogy mások előtt nyitott könyv legyél.

A véleményem az, hogy még sosem voltak ennyire  magányosak az emberek, mint ma, amikor elvileg viszonylagos bőség van mindenből. Persze ez sem mindenkinek.

A jelenség, amit ma górcső alá szeretnék venni, az az, hogy miért is szeretünk jobban úgy általában mások életével példálózni és behatóbban vizsgálni embertársaink sorsát, ahelyett, hogy a magunkét helyeznénk előtérbe. Sokszor úgy érezzük, a saját életünket, lelkünk igazi valóját óvni, rejtegetni kell. Az életünk tele botlásokkal, bukásokkal, szégyennel. Hogy ezek valóban rejtve maradhassak, hogy ne törhessenek a felszínre, érzünk olykor késztetést foglalkozni kényszeresen mások életével és tisztelet azon kevés számú kivételnek, aki ezt ki tudja kerülni. Az, hogy miért is akarjuk, hogy ezeket a nemszeretem dolgokat, jellemvonásokat jótékony homály fedje, számomra nem kérdéses: az elfojtásuk legalább ugyanannyira annak szól, hogy a környezetünk ne tudja meg, mint annak, hogy nekünk magunknak ne kelljen velük foglalkozni.

 A dolog hátterében természetesen ott munkálhat az összehasonlítás vágya is: ha más nagyobb bakot lőtt vagy látszólag szokatlan, bizarr módon oldott meg az életében bizonyos kérdéseket, akkor én vállon veregethetem magam és mondhatom, hogy akkor én nem is voltam olyan rossz vagy béna az ügyeim rendezésében, még ha megkérdőjelezhető módokat választottam is külső és a belső világomban dúló konfliktusaim feloldására, viszonyaim bonyolítására. És ez egy kis megnyugvást ad. Az is igaz, hogy a hibákat, félresiklott döntéseket és tetteket hamarabb kiszúrják a mások életében vájkáló csápjaink, mint azt, ami követendő, ami megfontolásra érdemes, ami példa értékű. Így vagyunk összerakva.

A mások életében való kutakodás, a tanácsadás kényszere, hogy mi mondjuk meg a környezetünkben lévőknek a tutit, ahogy a poszt címe is sugallta, illetve annak a hangoztatása, hogy mi kívülről jövő megoldásokkal vagy javaslatokkal rendbe tudjuk tenni a másik életét egyes irányzatok szerint egyenesen kártékony, és én is úgy gondolom, hogy ha ezt egy meghatározott szinten túl már nem a segítő szándék vezérli. Ekkor van a bibi, ha azért érdekesebb a mások sorsa, mert valaki rosszindulattal van tele. Sajnos ebben sincs hiány.

Egyébként is, mostanra - és itt jöjjön egy kis önfeltárás -, eljutottam oda, hogy a legritkább esetben adok tanácsot.

Ebben a rogers-i szemlélet volt a segítségemre, amely rádöbbentett, hogy egy segítőnek, de akár egy barátnak is a melléállás és a kísérés a legfontosabb szerepe, nem pedig az, hogy a mi szemszögünkből okosnak tűnő tanácsokkal terelgessük a másikat. Ha csak valaki kimondottan nem ezt kéri tőlünk vagy nagyon gyámoltalan, esetleg olyan krízist él meg, ami beszűkíti a gondolkodását és nem képes dönteni. Ebben az esetben is azonban legfeljebb csak azt tudom elmondani, hogy én a mostani eszemmel és élettapasztalatommal mit tennék, és több lehetőséget felvázolva megoldási módozatokat nyújthatok. A megvalósítás viszont már nem az én reszortom, az a másikra vár, aki lehet, hogy szöges ellentétét cselekszi majd, amit javasoltunk, és az ő szempontjából ez így helyes.

Arról szeretnék még említést tenni, ami egy nem is olyan régi ráébredésem eredménye. Alkalmanként önismereti társasjátékot vezetek (Identity néven fut és egy magyar pszichológus találta ki), és egész sokat dolgozom különböző csoportokkal (beleértve nyelvi csoportokat is).

Azt látom, hogy az embereknek nagyon nehéz olyan típusú mondatokat megfogalmazni, amelyekben ún. én-üzenetek vannak, tehát a saját szempontjukból megformált közlések, például: "Az én életemben..., Nekem ezt azt jelenti, hogy..., Számomra...., stb. Gyakrabban nyilvánulnak meg úgy, hogy: "Minden ember..., Mindnyájan tudjuk..., Ez mindenkinek probléma..., Azt szoktuk mondani..., Sokan úgy vélik..., stb. Ilyenkor szerepköröm szerint mindig figyelmeztetnem kell a résztvevőket, hogy csak a saját nevükben beszéljenek, ami ez sokszor szinte legyűrhetetlen akadályt jelent. Nyilván benne van az is, hogy ha így fogalmazunk, egyfajta sorsközösséget élünk át a többiekkel, de eredendően csak arról tudunk első kézből beszámolni, visszajelzést adni, ami bennünk van. Hogy a másikban mi van, az csupán feltételezés. Ami nekem gond vagy öröm, az a mellettem ülőt lehet, hogy hidegen hagyja, vagy semmilyen saját érzése nincs azzal kapcsolatban. Aztán gyakran előfordul az is, hogy nem értem, miért rágódik valaki egy adott dolgon annyit, amin nekem eszembe se jutna fennakadni.

Egy megmosolyogtató kis történetet szeretnék még elmesélni itt a végén. Tavaly részt vettem egy jógaközpont megnyitóján, és ott mindenféle emberrel és csodabogárral összehozott a sors. Külső szemlélőként és a lelki egészséggel kissé földhözragadtabb módon foglakozó emberként ültem az egyik sarokban, és láttam, hogy az egyik "kolléga" néhány perc leforgása alatt ingával kilengette a sorsát a mellettem ülő szerencsés (avagy szerencsétlen) delikvenseknek. Legtöbbjük persze nem igényelte ezt a fajta rögtönzött "tanácsadást", csak néztek bamba képpel, de az inga lengett bőszen, s mondott egyet s mást, kinek cifrát, kinek kevésbé. Bár elég erősen tiltakoztam, én se maradtam ki végül a szórásból. Két perc alatt egy egész életre szóló tanács terhe került rám a szakmája iránt igen nagy elhivatottságot érző ingásember jóvoltából. És nem szerettem ezt. Nem akartam ilyen jellegű tanácsot hallani az életemről. Az életem nagy eseményeinek alakulásában jómagam veszek részt, én alakítom (jó, talán néha a véletlen is kicsikét), és hogy nekem, mi a jó és mi nem, nálam nem tudhatja jobban senki más. S mivel hiszem, hogy ez minden ember esetén így működik, erre próbálok meg ráébreszteni mindenkit. Bátorságra, hogy dolgokat egyes szám első személyben mondjunk ki, és a megélt élet is ilyen legyen. És ha már mások életét vizsgálgatom, abból a mintákat és a megoldási módokat lássam meg, amelyekből néhányat talán majd adaptálni fogok egyszer a saját házam táján.

Kérdés:

Szereted, ha megmondják neked a tutit? Milyen érzés, ha kéretlenül tanácsolnak neked valamit, és milyen, amikor kéred? Kitől fogadod el, mi hat rád meggyőző erővel? (gondolj a poszt elején leírtakra, kinek/minek hagyod, hogy befolyásoljon)

Mennyire érdekel mások élete? Tudsz-e gyakran én-üzeneteket megfogalmazni és nem csak általánosságokban beszélni?

Milyen a jó főnök?

Manapság eléggé felpörögtek a dolgok körülöttem, sok új munkám lett nagyon rövid idő alatt, így a minden napra betervezett cikkek, gondolatébresztők száma sajnos jelentősen megfogyatkozott, de a blogot mindenképp folytatom, ez az elhatározás biztos. Kapok értékes visszajelzéseket, véleményeket tőletek, és ez erősen inspirál.

Mivel most ismét sok új céggel kerültem a nyelvtanítás miatt kapcsolatba, melyek között a különböző típusú nyelviskoláktól kezdve a középméretű vállalkozásokon keresztül a nagyobb, igencsak profitorientált gyárakig, multikig meglehetősen széles a paletta, így alkalmam van fitogtatni és egyáltalán használni azt a tudást, amit a szervezetfejlesztéssel kapcsolatban tanultam. Igaz, sosem volt olyan ambícióm, hogy ezzel a területtel effektíve foglalkozzam, mert nekem a szervezet fejlesztése még mindig valamilyen túlzott eredményességre épülő tudomány - s pont azért áll tőlem távolabb, mint kimondottan a lelki egészség témaköre. Kicsit idegen tőlem, mert kevésbé az emberközeli szempontokat tekinti elsődlegesnek (még ha bizonyos modelljei pont ennek ellenkezőjét hangsúlyozzák is). Persze ezzel nyilván a komoly szervezetfejlesztő szakemberek vitatkoznának, de én így érzem.

Miután az elmúlt hetekben a tanítás kapcsán sok új cég életébe nyertem betekintést, s ennek része volt az is, hogy főnökökkel, menedzserekkel kerültem közvetlen kapcsolatba, elgondolkodtam, miért van az, hogy egyes emberekkel jó tárgyalni, másoktól meg, noha egyébként külsőleg úgy tűnik, minden rendben van, mégis a hideg ráz. Jó az, amikor azt érzem, hogy elismernek engem és az általam képviselt értékeket. A legelső munkahelyemen, ahol egy uralkodó típusú főnököm volt (mellesleg még az iskolában is gyakran szeszt fogyasztó alkoholista), nagyon rossz tapasztalatokat szereztem. Kicsit bele is betegedtem lelkileg (majd később egészen komolyan testileg is) az ott kialakult ártó és negatív hangulatba, amelyet a gyanakvás mindent átitató szaga lengett körül. Azóta mindig nagyon körültekintően választok, és jól megnézem, hol és kikkel dolgozom együtt.

Ennek persze egy lényeges pontja, hogy ki a főnök, akinek a kéréseit és utasításait betartva, tudásom legjavát felhasználva végezhetem a munkám. Hiszem, hogy az, milyen főnökké válik valaki, valahol mélyen a személyiségünkben gyökerezik, s vannak olyan típusú emberek, akik ugyan nagyon nagy hatalommal járó tisztségekbe kerülnek, de a környezetüket megnyomorítják. Rettegnek tőlük a beosztottak, sokkal kevésbé teljesítenek jól vagy csendben lázadnak, s szabotálják a kijelölt feladatok elvégzését, mert nyíltan nem fejezhetik ki ellenérzéseiket.

Hogy egy kicsit tudományosabbra vegyük a formát, lássuk a vezetői hatalom típusait először!

Szögezzük le, hogy a vezetőknek, akik emberek egy csoportját irányítják (a csoport nagyságától függetlenül), bizonyos mértékig szükségük van az erő alkalmazására, de nem mindegy, miként teszik ezt.

• kényszerítő: ő egyértelműen az erő fitogtatására épít, a meglevő szükségletek megvonásával próbálja jobb belátásra bírni alkalmazottait, pl. bér vagy bónusz megnyirbálása, elismerés hiánya. Ez a afajta hatalom hosszú távon igen káros, rontja a főnök-beosztott viszonyt, és a végén a vezető a félelemkeltés miatt teljesen magára maradhat.
• jutalmazó: az előző ellenkezője, a beosztottak viselkedését úgy befolyásolja, hogy jutalmazza őket. Ez sem feltétlenül a legjobb motiválási mód, mert egy idő után fennáll az a veszély, hogy a dolgozók az anyagiak miatt teljesítenek csak bizonyos feladatokat.
• kapcsolatokból származó: a beosztottak érzékelik, hogy a főnöknek befolyásos és fontos személyekkel van kapcsolata, ebből származik a hatalma és ereje
• jogi, törvényes: ezt a fajta hatalmat általában eglfogadják a munkahelyen dolgozók, tudják, hogy ez eredendően adott hatalom a jog szerint, de ha a vezető netán túllépi ennek kereteit, erős ellenállásba ütközhet.
• szakmai, szakértői: a főnök tudás és megfelelő elemzőkészség segíti, hogy másokat befolyásoljon egy feladat elvégzésekor.
• információs: ez a fajta hatalom abban áll, hogy a főnök visszatart bizonyos infókat, mert félti a pozícióját. Szerintem az ilyen típusú vezetőnek rendkívül nehéz dolga lehet, saját magával babrál ki, hiszen a hatalmának az alapja nyilvánvalóan a félelem (pl. elsősorban attól, hogy elveszítheti a pozícióját)

És akkor most jöjjön, ami számomra még ennél is izgalmasabb: milyen a hatékony (a tágabb értelemben vett jó) és a kevésbé jól működő, teljesítő főnök?

A hatékony vezető ismérvei közé tartozik, hogy alapvetően emberorientált, ez a tényező számára a legfontosabb. Én úgy fejezném ki, hogy nem feladatot teljesítő robotokban, személytelenségben gondolkodik, hanem a humánum oldalról viszonyul mindenhez. Mások előtt (pl. felfelé egy cégnél) képviseli a csoportját, nem tesz alájuk, nem árulkodik, nem hibáztatja a csoportja tagjait, hanem elviszi a balhét, mert elvileg azért főnök, hogy egy teamet egységesen lásson át és vezessen. A döntésekbe bevonja a csoport tagjait is, nem nézi le vagy kiskorúsítja őket, hanem önállóan gondolkodni tudó emberi lényeknek tekinti őket. Nem a büntetés eszközével akar jobb eredményt elérni, nagyobb teljesítményt kicsikarni, és kapcsolata a beosztottaival kétoldalú, nyitott. Kevés eligazítást, megbeszélést tart, mert alapvetően bízik a munkaerőben, aki a keze alatt dolgozik, és a sikert nem kizárólag sajátjának tekinti. Büszke a csoport tagjaira. Jól tervez, és csak válság esetén nyúl bele a dolgokba, mikor közös megoldást próbál találni a többiekkel.

Ezzel szemben milyen egy kevésbé jól funkcionáló vezető? Nagyjából mindenben az előbb felsoroltak ellentettjét. Csak a teljesítmény érdekli, az eredményesség bárkin és bármin átgázol. A mutatók, emelkedő termelés, a statisztika mindennél fontosabb számára. Abszolút nem képviseli a csoportját, előfordul, hogy megvetéssel van irányukban, és minden kérdésben egyedül akar dönteni (és ezt meg is teszi). Gyakran büntet, lényét és irodai jelenlétét a félelem, a meghunyászkodás légköre jellemzi.  Zárkózott, nem épít ki bizalmas kapcsolatot senkivel a munkahelyén. Sok formális, gyakran feleslegesnek tűnő meetinget, megbeszélést hív össze, amelyek a biztonságérzetét erősítik, hiszen nem bízik senkiben. Ezeken az alkalmakon azonban mást nem enged szóhoz jutni, az ötletelés eleve kizárt, inkább utasít és egyértelmű reakciókat vár el, melyek megfelelnek az ő szája ízének. Mindennaposak nála a bosszankodások, a csoport tagjait nem kezeli önállóan cselekedni tudó lénynek, minden krízist egymaga próbál megoldani. (azt már csak én fűzöm hozzá, hogy aztán jól meglepődik, ha egy idő után kiég vagy a szálak kezdenek összekuszálódni a túlvállalás miatt). 

Az, hogy valaki milyen főnökké válik, sok egybe játszó körülmény szabja meg. De ahogy mondtam, az alapszemélyiség, amit magunkkal hozunk, határozza meg, ki hogyan funkcionál majd egy ilyen nagy felelősséggel járó poszton. Szerencsére, az utóbbi időben volt szerencsém olyan főnökökkel találkozni, akik ha nem is az én közvetlen munkaadóim voltak, de megfeleltek a jó vezető kritériumainak. Jó látni, hogy vannak munkahelyek, ahol a vezető kiegyensúlyozottsága, erős kézzel vezetett, de demokratikus szemlélete kellemes munkakörnyezetet alakít ki, ahol az alkalmazottak jól és együttműködően tudnak dolgozni.

Kérdés: Milyen helyen dolgozol? Milyen főnökeid vannak? Mit jelent számodra, hogy valaki jó főnök vagy sem?

Orthorexia: a túlzott egészségesség vonzásában

Korunk nagy ellentmondása az, hogy a rohanó világ diktálta tempó következtében egyre több a helytelen életmódot követő ember (egyáltalán lehet azt követni?), és sokan lesznek áldozatai az evészavaroknak: bulimia és anorexia a médiában szinte naponta feltűnő fogalmakká váltak már. Szinte mindenki meg tud nevezni egy-egy sztárt vagy ismert embert, aki ezek valamelyikével küzd, és a nyilvánosság elé is állt már a problémájával. De ezzel együtt növekszik azok száma is, akik természetközelien igyekeznek élni, s megpróbálják kiküszöbölni a nagyipari termelés kínálta élelmiszerek fogyasztását, egészségtudatosan berendezni a hétköznapjaikat, életstílusukat. No, itt van a kutya elásva. Nem is arról van szó, hogy hiszed-e, hogy a bio valóban bio, vagy a szűrt víz sokkal tisztább és élettanilag jobb hatású a szervezetnek és hogy megelőzésként szedsz-e vitaminokat, táplálék-kiegészítőt. Ezek elfogadható dolgok, sőt fontos is rájuk hangsúlyt fektetni. Folyamatosan lehet híreket hallani a legújabb és legdivatosabb diétákról, valamint az ételek egy csoportjának egészségvédő hatásáról. Az egészséges táplálkozás egyre inkább előtérbe helyezett érték, sokan deklarálják ma ezt különböző fórumokon. Az orthorexia nervosa éppen amiatt alakult ki, mert az egészségesnek beállított táplálkozási irányok virágoznak, és az emberek káros anyagoktól való félelme egyre csak nő. Merthogy enni, fogyasztani mindannyiunknak kell, ez adott.

Az orthorexiát újfajta evészavarként tartja számon a lélektan, aminek lényege, hogy az abban szenvedő kizárólag egészségesnek kikiáltott ételeket hajlandó magához venni. Tulajdonképpen függést eredményez, az illető az egészséges táplálék rabja lesz, ez válik élete fő kérdésévé. Ezt a zavart egyébként Bratman írta le elsőként a kilencvenes években, a kifejezés a görög “orthos” (jó, helyes) és az „orexis” (étvágy) szóból származik. Én abszolút nem csodálkozom, hogy ilyen betegség is létrejött, sajnos jól megfér a civilizáció (főként a legutóbbi száz év) kitermelte másik két igen súlyos evészavar - a kóros soványságot eredményező éhezés és a túlzabálás - mellett.

 A betegség kényszeres vonásokkal jár együtt, és sok jellemzőjében hasonló az evészavar más típusaihoz, pl. központi eleme a tökéletességre való törekvés. "S hogy lehetek tökéletes? - gondolhatja egy orthorexiás. - Ha a táplálék is az, amit a testembe juttatok. Semmi más nem megengedhető..." Ám amíg a már említett anorexiában és bulimiában az étel mennyisége a központi kérdés és a fő cél a testsúly csökkentése, addig az orthorexia esetében a minőség, a csak „tiszta” ételek fogyasztása áll a fókuszban. Ha a beteg nem kap egészséges(nek tartott) ételt, koplalni is hajlandó, hogy ne kelljen „tisztátalan”, általa rossz minőségűnek ítélt ételt magához venni. Előfordul, hogy speciális érzelmeket társítanak az ételekhez; „veszélyes” (vagy egyenesen mérgező), „mesterséges”, vagy „egészséges” ételeket különítenek el. Hevesebb érzelmek esetén – legyenek azok pozitívak vagy negatívak – leküzdhetetlen vágyat éreznek az evésre. 

Az orthorexia gyakran ártatlanul indul például abból a vágyból, hogy a táplálkozási szokások megváltoztatásával legyőzzünk egy krónikus betegséget, vagy javítsuk általános közérzetünket, de idővel ez egyre nagyobb szerepet kap, s lassan minden energiát leköthet. Ha magamra gondolok, mert általában minden témában próbálok személyes vonatkozásokat is megosztani, eszembe jut, hogy milyen hamar, szinte egyik percről a másikra tértem át a reformétkezésre, amikor daganatos betegségemet nagyon fiatalon felfedezték. Volt bennem nagy adag düh is, harag a világra, és nem igazán tudott senki meggyőzni arról, hogy nem szándékosan mérgez minket az élelmiszeripar. Bizonyos vonatkozásban erre még mindig gyanakszom, de a gyógyulásom után a szélsőségeket elhagytam, és ami akkor mindennapos szokásom volt, hogy bújom az ételek csomagolását, miben mennyi E-anyag van, már nem csinálom rég. Mivel az ételek beszerzése és elkészítése központi kérdéssé válik, gyakran jön létre szociális izoláció, a barátoktól, rokonoktól való eltávolodás. Az is nagyon jellemző, hogy az illető felsőbbrendűnek érzi magát embertársaival szemben, akik szerinte megesznek minden "szennyet", s ezzel nem fordítanak kellő figyelmet a táplálkozásukra. Idővel egyre szigorúbb lesz az étrendje, egyre több élelmiszercsoport fogyasztásával hagy fel. Néhány évvel ezelőtt kavart nagy port az az eset, amikor egy magyar férfi halálra éheztette a családját (igaz, ő spirituális okokból, ahogy állította). A részletekre nem emlékszem, de nagyjából ezzel egy időben volt egy másik őrület, bizonyos emberek fényevőkké (pránafogyasztókká) lettek, és nem akartak semmilyen szilárd dolgot megenni. Azt állították, hogy elég nekik az az energia, ami a fényből nyernek. Nem olyan rég még Galambos Lajcsit is bűvkörébe vonta ez az irányzat. Hogy egyébként miért mennek bele ilyen szélsőséges dolgokba emberek, az is egy érdekes kérdés.

Az orthorexiában az a legrosszabb, hogy mint nagyon sok más lelki zavarnál, teljesen hiányzik a betegségtudat, a betegek gyakran teljes ítélőképességüket elveszítik. Kényszeresen ragaszkodnak az általuk hitelesnek tartott alapanyag-beszerző helyekhez, bizonyos termelőkhöz, adott termékekhez. A nem megfelelő táplálkozás miatt gyakori az alultápláltság, illetve a kóros vitaminhiány.

A betegség felismerésében a dietetikusoknak kiemelt szerepe van, hiszen gyakran ők azok, akik először találkoznak a beteggel. És persze a családnak is szemet kell szúrnia, ha a fenti viselkedésjegyek valamelyikét tapasztalja egy tagjánál. Egyedül ők vehetik rá a beteget, hogy megfelelő (pszichológiai) segítséget kérjen.

Kérdés: Ismersz-e valakit, akinek a viselkedése hasonló jegyeket mutat? Mit gondolsz, mi lehet az alapja ennek a lelki betegségnek? Mekkora lehet ebben a média szerepe?

*A bejegyzés Papp Ildikó írása alapján készült.

Fordítsd át a szürkét!

Igen, fordítsd át a szürkét, és jó ha ezt egészen tudatosan teszed. Általában működik. Tegnap beszéltem telefonon egy nagyon kedves, közeli barátnőmmel, aki eltörte a bokáját. Megegyeztünk abban, hogy ez nem csak annyit jelent, hogy most ágynyugalomra van ítélve, és a lábát, ami gipszbe van öntve, pihentetni kell. 

Mi okozta a "törést"? Egyrészt egy banális véletlen, hogy pont ott és akkor, a kocsijából a munkahelye előtt kiszállva reggel kifordult a bokája és ripityomra törött, másrészt egy nyilvánvaló jelzés, hogy lassíts, ne pörögj túl, vannak napok, amikor el kell engedned a kötelességeket, görcsöket. Persze, ha az ember nem lesz ettől a helyzettől olyan frusztrált, hogy még jobban bepörög - a tétlenségtől, a kiszolgáltatottságtól és az idő siettetésétől, hogy múljanak már a napok, és tűnjön a betegség. De ezt lehet engedni, de tényleg.

Majdnem ilyenformán jártam múlt héten én is. Nem, nem törött el semmim, bár jó párszor nekiálltam kecsesnek éppen nem mondható módon piruettezni a jeges járdákon, sőt még az úttesten is, miközben az egyik tanfolyamról rohantam a másikra. Elkaptam valami makacsnak ígérkező felső légúti vírust is, ami hőemelkedéssel, gyengeségérzéssel, köhögéssel, stb. járt. Kicsit tartottam attól, hogy teljesen lever a lábamról, és hétfőre, mire dolgoznom kell, menni (ráadásul az egyik hely teljesen új volt, és elég nagy elvárást támasztottak felém) még a hangom is elillan, és akkor nagy a baj. 

Tudni kell, hogy a magam fizikai szinten történő megbetegítését időnként, amikor valami új vagy hirtelen megváltozott körülmény jön az életembe, igen magas fokon vagyok képes űzni. Talán mindig így volt, de tény, a betegségem óta sokkal tisztábban érzékelhető ez. Már megtanultam ezt a jelenséget kontrollálni, sokkal tudatosabban és hatékonyabban tudok tenni ellene, ha érzem, hogy a stressz miatt gyengül az immunrendszerem (nagy kedvenc témám a pszichoszomatika, talán már említettem, hiszem, hogy minden betegségünk, tünetünk, balesetünk valamire visszavezethető, a lelki sík egyfajta kivetülése, a kézzelfogható valóságban való manifesztálódása). Szóval, színekkel igyekeztem feldobni a kedvem, s elősegíteni, hogy gyorsabban helyre rázódjak. A színek számomra nagyon fontosak, elengedhetetlen kellékei a hétköznapjaimnak: az öltözködésemnek és a környezetemnek. Törött lábú barátném ugyan nevetve felvilágosított, hogy nem csoda, hogy a gyulladás nem gyógyul, ugyanis élénk narancs színű sállal bugyoláltam be a nyakam, ami a színterápia szerint (a piros mellett) növeli a betegség intenzitását. Kéket kellett volna használnom, mert az állítólag gyógyító, gyulladást enyhítő szín. Persze, ő nem tudhatta, hogy én ezen a héten szándékosan veszek fel vidám és harsány színeket, öltök cifra mintájú ruhát, csiricsáré kiegészítőket. Ebből nyerek energiát, akár a buddhista szerzetesek.

Mert épp az a projektem zajlik, amit az önerősítésre találtam ki magamnak, főleg az ilyen kedvetlen és megbetegítő időszakokra, és éppen színesbe fordítom át a szürkét nagy elánnal. Ennek része pl. az ágynemű színének megváltoztatása, lilára szoktam ilyenkor cserélni a párnahuzatokat, és illatokkal telítem a szobát. Most például kubeba olaj párolog a fűtőtesten. Ennek az egyszerű találmánynak az is része, hogy nem hagyom el magam (amire egyébként gyakran hajlamos vagyok, olyan csábító tud lenni az ágy és a szieszta), és a mai napon is ennek fényében cselekedtem. A zuhogó eső ellenére, egymást meggyőzve találkoztunk egy másik kedves barátnőmmel és könyvtáraztunk, vásároltunk, ebédeltünk és már csak úgy szokásból is szidtuk az égi áldást, ami nem hó. De legalább kimozdultunk! Olyan szomorú lett volna itthon maradni, még ha az időjárás ezt sugallta is.

Bangkok, ahol a szmogtól mindig szürke az ég, de azért színesbe fordítja a nap (saját kép)

 Hiszem és vallom, hogy az embernek néha igenis gatyába kell rázni magát. Ez most ellentmondásosan hangozhat, hiszen a poszt elején pont arról regéltem, hogy vannak periódusok az életben, amikor meg kell állni, nagy levegőt kell venni és erőt gyűjteni. Máskor viszont pont arra van szükség, hogy meglóduljunk, és tegyünk valamit a hétköznapokat beborító szürkeség ellen. Kell a rutin, az ad vázat az emberi életnek, de kell a szín, és azt csak magunk vihetjük bele a saját történéseinkbe, belső és külsőkbe egyaránt. Kényes egyensúly ez, sokszor nem is sikerül megtalálni, kicsit túlteng a feledhető, az igazán szürke, máskor meg minden egyes pillanatot a tetterő fénye ragyog be. De talán ez a ritkább, a nehezen megvalósítható. De nem lehetetlen. Csak némi erőfeszítésre van szükség, és kész. Ugye?

Kérdés:

Mivel próbálod meg feldobni a hétköznapokat? Szereted a szürkét (értsd, ahogy gondolod)? És a színeket?

Akarom én tudni, ki is vagyok?

Ez a poszt arról szól, amit a cím is megfogalmaz. Egészen konkrétan. Érdemes meggondolni: célom-e az életem során, hogy megismerjem magam, hogy értsem-lássam-érezzem, ki vagyok én igazán? Szükségem van erre? Elérek azzal valamit, ha tudatosítom magamban, mit miért teszek, ha kísérletet teszek rá, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ami én magam vagyok, ami mindenki mástól megkülönböztet engem? Kell ez nekem, akarom ezt? Milyen módon jutok hozzá? 

Már az ókorban is fontos kérdésnek számított ez, hiszen a híres delphoi jósda felirata is így szól: "Gnóthi szeauton", azaz Ismerd meg önmagadat! A papnőtől jóslást kértek az emberek, természetesen a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: "Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is."

Többször hivatkoztam már egyik kedvenc versidézetemre (no nem itt), Kosztolányi Halotti beszéd-éból való: 

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."

Valahogy így. Mivel az ember saját magával tölti el a legtöbb idejét élete során, és sokszor egészen hosszú időre összezárva vagyok én meg én (Jung azt mondja a Selbst, a személyiségem belső magja, amihez nem lehet hozzáférni és változtathatatlan, illetve a Persona, ami a neveltetésünk, szellemi fejlődésünk során rakódik ránk, s alapvetően a minket érő hatásokból tevődik össze), hát nem árt, ha igyekszem jóban lenni magammal, ezt vallja a legtöbb pszichológiai irányzat. Illetve ha ez nem megy valamiért, mert ez is megtörténhet akár (mindannyian tele vagyunk szerzett lelki sérülésekkel, amiket nem könnyű feldolgozni, feloldani, ezt kár is lenne tagadni),  ajánlatos legalább megismerkedni azzal a személlyel, annak lényegével, aki ott benn lakozik és mikor valódi vágyai és indíttatásai ellen cselekszünk, megértésért kiált. 

Miről is beszélek? Hát, egy eléggé divatos dologról, aminek fontosságát egyre több fórumon és helyen hangoztatnak. Az önismeretről. Számos módszer létezik ma már, és hazánkban is sorjáznak a különböző tanfolyamok, csoportok, klubok, tanok és iskolák, melyek az egyén boldogulását tűzik zászlajukra, nem is akárhogyan: azzal kecsegtetnek, hogy miután elvégzed őket, megismered önmagad. Ami engem illet, én is belekóstoltam már néhány ilyen lehetőségbe, és mindez pont arra volt jó, hogy rádöbbentett, ez egy életre szóló tanulás és törekvés kell, hogy legyen, úgy visz eredményre. Ha ezt tudatosan teszem, ami persze abszolút nem fájdalmatlan, akkor tudok belőle a legtöbbet profitálni. De fontos, hogy eldöntöttem, akarom.

A legtöbb embernek nincs igénye erre, és ez is teljesen rendjén van. Popper egyenesen azt mondja,, hogy vannak helyzetek, amikor különösen kártékony lehet, ha valakit önmaga megismerésére akarunk rávenni. Pszichiátriai kezelés alatt állók például olyan sajátságos lelkiállapotban vannak, ami veszélyessé teszi az önmegismerés  bármilyen módját, illetve, ha gyógyszereket is kapnak, még kevésbé alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljenek igazi valójukhoz. Aztán Popper meséli egy könyvében, hogy ő a pszichológia szakos diákjainak is mindig azt mondta, ne dőljenek be feltétlen a manapság divatos önismereti irányzatoknak, mert vannak helyzetek, amikor az önismeret nem szabadít fel. Pl. idősebb korosztálynál, akiknek már nincs idejük vagy erejük feldolgozni mindazt, ami egy ilyen terápiában vagy folyamatban feltör a lélekből a megélt élet töredékeiként. Előhozni egy fájó emléket, amit aztán nincs mód feldolgozni, ez szerintem sem kívánatos. Szóval csínján kell bánni ezzel, és hangsúlyozom, elengedhetetlen, hogy az emberben felmerüljön az az igény, hogy az önismeretet akarja igazán.

Van egy kedves barátnőm, akinek mindig lelkesen mesélek a különböző dolgokról, amiket próbáltam vagy olvastam, pl. a csoportról, ahová jártam. Érdeklődik minden iránt, és eléggé nyitott, azt hiszem, viszont a csoportos, de bármilyen más módszer kipróbálása is nagyon riasztja. Azt mondja, fél attól, hogy a magában érzett relatív egyensúlyi állapot megbomlana, ha belevágna egy ilyen vállalkozásba. Még ha tisztában is van vele, hogy vannak megoldatlan dilemmái, traumái, fél, hogy rámenne a családi béke, a harmónia magával és a világgal. Ez persze jelzi, hogy sok minden lehet a mélyben, ami ha felszínre kerülne, sok váratlan érzést is hozna magával, ellenben ő a saját életének legjobb ismerője (ez vesszőparipám, ezért nem gondolom, hogy guruhoz vagy magukat "tanácsadóként" hirdető megmondóemberhez kell fordulni legelőször, ha lelki krízisibe kerülünk), úgyhogy a döntése teljesen érthető. Egyébként jó módszerek és utak sem érik el ugyanazt az eredményt mindenkinél. Egy másik közeli barátnőm közel két évig járt csoportba, és nem hozott áttörést nála, azt mondta, mindent tudott már, amire ott fény derült.

Olyan érdekes egyébként, hogy pár hónappal ezelőtt, amikor egy kisebbfajta válságot éltem meg, ami az életcélomat érintette főleg, egy régóta a könyvespolcon porosodó könyvben, amit találomra ütöttem fel, sosem látott könyvjelzőt kacsintott felém, melyen a következő állt:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,
ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,
ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,
ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és
ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat." 

Nagyon tetszett ez a néhány sor, összefoglalja nagyjából, amit én gondolok arról, mit jelent igazából megismerni önmagunkat. Egy jelenséget még szeretnék megemlíteni. És ez nem más, mint önmagunk tudatos elhanyagolása. Amikor tudom, érzem, hogy változtatni kéne, ehhez képest nem teszek semmit, évekig benne ragadok egy nem kívánt állapotban, amitől szenvedek, és amit nem a körülmények határoznak meg, hanem én magam vagyok az akadály. Tudok róla, és tétlenül engedem magam sodorni az árral. Ilyen időszakok legtöbbünk életében adódnak, aztán így vagy úgy megoldjuk őket. Aztán persze akadnak sokan, akiknek lételeme a panaszkodás, és folyton kifejezésre juttatják elégedetlenségüket az életükkel kapcsolatban, de változtatni eszük ágában sincs. Csak költői a kérdés: ha ezek az emberek maguk nem tesznek lépéseket sorsuk jobbra fordításában, akkor ki fog helyettük?

Mára ennyit, kérdések:

Mennyire van benned meg a vágy önmagad megismerésére? Milyen utat, módot választanál, választottál? 

Nagyjából békében élsz magaddal, közel kerültél valós énedhez, aki tényleg te magad vagy? Hol tartasz ebben?

Tánc, mozgás, mámor

Néhány olyan mozgásformát szeretnék ma bemutatni, amelyeket próbáltam és szerintem jól beválnak, ha meditálni, felfrissülni, örömhormon mennyiségét áll fokozni szándékodban. Mert ugye a puding próbája az evés, és én minden újra nyitott vagyok (egy bizonyos határon belül: raftingolni és pain(T)ballozni például soha-soha többé!). Hiszem és tudom, hogy a lelki bajokból, a tespedtségből ki tudja az embert rántani egy jó kis mozgás (szándékosan nem sportot mondok most, mert annak emlegetésekor sokan az igazán teljesítményre ösztökélő mozgásra gondolnak, már csak magamból kiindulva - és ez így első blikkre rémisztő lehet).

Az iskolai tesiórák réme már a múlté, nagyon nem szerettem a kötöttséget, hogy osztályzatra ment és differenciált gyerek és gyerek között: "te ügyes vagy Julcsika, te meg irdatlan béna, Ágika, sarokban lenne a helyed. Nem tudsz fejen állni, felhúzódzkodni a kötélen, távolra ugrani, medicinlabdát jó messzire hajítani" (jól sejted, első számú mumusaimat soroltam fel.) Ugye nem kérdés mindezek után, én az Ágika voltam, bár makacs természetemnek köszönhetően futni például egész kitartóan tudtam, még futóversenyekre is beneveztem valami mazochista indíttatás jegyében, na és hogy bezsebeljem az ötöst, ami érte járt, így lett szalonképes a jegyem. (Jellemző: ma már busz után se futok, még ha egy óra múlva is jön, sztoikus nyugalommal veszek tudomásul mindennemű lekésést).

Az elmúlt egy évben  kerestem-kutattam, mi lenne az a mozgás, aminek nagyon jó stresszoldó hatása van, ami kiszakít a hétköznapokból egy kis időre, ami tényleg felüdít, és ami annyira megtetszik, hogy hajlandó leszek érte áldozni is. Több ilyet kipróbáltam, ma divatos dolgokat is. Volt közte zumba (ez manapság rendkívül trendi, és nem is rossz, de engem frusztrál, hogy mennyire fix koreográfiája van és nekem kell a szabadság valamilyen formája). Elmentem lélektáncra aztán, amiről nem tudtam konkrétan micsoda, de valami ütemes techno zenére kellett egyesülnünk a földanyával, miközben lovak módjára fújtattunk (ez elég mókás volt, még jó, hogy le volt kapcsolva a villany a hatalmas teremben és csak gyertyák égtek.) Én nem akarok senkit megbántani, de ez egy kissé bizarr élmény volt. Azért mi, akik részt vettünk, élveztük, de aztán más lehetőség után néztem. Azt még nem említettem, hogy sétálni - vagy nevezzük inkább jó ütemű gyaloglásnak - több éve járok, néha társasággal, néha egyedül. Alkalmanként Nordic Walking bot is mellénk szegődik, és ez valami hihetetlen hatásos és megnyugtató tud lenni, ajánlom mindenkinek, aki irodában, emberek között ül egész nap. Ha van időm egyébként, városon belül és kívül is sokat megyek gyalogláb. Kiváló alkalom a gondolkodásra, hogy az ember magába szálljon, sőt egy sajátos, sétához kötött meditációt is csinálok egy ideje, amit a magam örömére találtam ki. Elképesztő öngyógyító ereje van, sok gátat felold. Alapvetően az önszuggesztiós technikákat ötvöztem a gyaloglással, számomra ez így még jobban működik, mint a hagyományos értelemben vett otthoni relaxációs módszerek bármelyike.

 

Nagy Kata fotója, Érintések Háza

A ma illusztrációnak használt kép egy szakrális körtánchoz felállított ún. "közép", ami elvileg mindig egy-egy elemet hivatott jelképezni (ezt biztosan kitaláljátok, a tűz szimbóluma és szerintem különösen szépre sikerült). Tavaly ide is eljutottam egy kedves barátnőmmel, és négy órán keresztül roptunk, népek táncait, női körtáncokat, különleges élmény volt összekapcsolódni másokkal, ami nekem mindig az. A végén meditáltunk és a közös táncon kívül szabadtánc része is volt a foglalkozásnak. Rá kellett jönnöm, hogy a lelki tartalmakat én leginkább táncmozdulatokkal tudom kifejezni. Milyen fura, hogy egy idő után, ahogy halad az idő, kiveszik belőlünk a kamaszos lendület, a vagányság, ezzel együtt sokszor a tánc iránt érzett vágy is. Amikor már nem megy buliba valaki többé, hanyagolni kezdi a táncolást, ahogy én is tettem évekig. 

Hadd javasoljak még valamit, amit szintén a saját bőrömön tapasztaltam meg egy workshopon. A pszichodinamikus táncterápiáról van szó, ami azonkívül, hogy a mozgást állítja előtérbe, hatékony, szavak nélküli önismereti módszerként tartanak számon. Kár, hogy kevesen ismerik és foglalkoznak vele, pedig fantasztikus, de mint minden "csoportos" terápia, hosszabb időt és elköteleződést vesz igénybe, és nagyon kevés helyen elérhető (nagyjából csak Budapesten.) Miért is volt rám ez az önismereti módszer olyan nagy hatással? - tettem fel a kérdést akkor. Hiszen már pszichodrámára is jártam két évet, ahol rengeteget beszéltünk, "játszottunk" és szintén válsághelyzeteket, lelki sérüléseket dolgoztunk fel. Szerettem, de mégis közelebb áll hozzám, amikor gesztusokkal, mozdulatokkal közelítünk a lélekben rejtező problémákhoz. Azért meg ugye nem kell senkinek sorban állni, jut mindenkinek jócskán. A táncterápia előnye, hogy fejleszti a testtudatosságot és értelmezés nélkül visz közelebb a maghoz, ami a benső lényed lényege (hű, ez nagyon spirituálisan hangzott). Olyan felismerésekhez vezet, amelyek valahonnan a tudattalanból kúsznak elő, és direkt módon nem is biztos, hogy valaha hozzájuk lehetne jutni. Már ha akarunk egyáltalán.

A végére hagytam jelenlegi nagy szerelmemet, a Bollywood táncot, amire rendszeresen járok, még ha nem is olyan régóta. Nyilván sokat számít a vezető személye is, aki utat, irányt mutat, aki vezeti az órát. Milyen energikus, milyen mértékben tudja átadni az életörömöt, ami ebből az indiai gyökerekkel rendelkező, modern és tradicionális elemeket is egyesítő táncból egyszerűen árad. Judit, a tanárunk ebben verhetetlen. Nekem az az egy óra szinte teljes agykikapcsolással ér fel, kizárom a külvilágot, mégsem passzív tevékenység! A jógát pont ezért ódzkodom kipróbálni, tudom, hogy nagyon hatásos és számos előnye van, egyszer még lehet, hogy barátunk leszünk és adunk egymásnak egy esélyt.

Szóval, mozgásra, táncra fel! Találd meg a hozzád illőt! 

Vagy már meg is van? Mostanában leltél rá, vagy régóta űzöd? Mit jelent neked? Ajánlanád másoknak is?

A család mint megtartó erő

Azt hiszem, ahogy a világ fejlődési üteme gyorsul és amilyen tempóban  változik minden, ami biztos alapokon nyugvó tényezőnek tűnt eddig a mindennapi életünkben, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a család funkciója, a benne betöltött szerepeink, feladataink, a számunkra nyújtott biztonságérzet hogyan módosultak az elmúlt évtizedekben. 

Nem célom a minősítés, nem akarom kijelenteni, hogy egyértelműen rossz az az irány, ami felé a család társadalmi szinten mint egység halad, de nem lehet tagadni, hogy a válások, csonka és ún. "patchwork" családok száma lassan meghaladja a kiegyensúlyozott, kellően óvó légkört biztosító családokét. 

(Álljunk meg egy pillanatra! Mi is az a patchwork család? Azonnal mondom: a foltvarrásra utalva, ahol sok-sok különböző szövetből lesz a végén egy szép ágytakaró vagy egyéb alkotás, az olyan családot nevezik így, ahol többnyire elvált szülők újraházasodásából kialakult új egységet jön létre közös döntés alapján, és a felek gyerekeket is hoznak a családba. A magyar nyelvben gyakoribb "mozaikcsalád" néven hivatkozni az ilyen formára.)

Andrea Altkuckatz festőnő alkotása: Patchwork család címen 

 

Két évvel ezelőtt láttam az egyik reggeli beszélgetős műsorban egy rövid beszélgetést egy vezető beosztásban levő katolikus pappal, aki egészen emészthető formában tárta fel az okokat, ami a családi élet válságát előidézte. Merésznek találtam, hiszen nyíltan kudarcról, elhibázott életekről, döntésekről beszélt. Ami tetszett, hogy nemcsak a hívők szempontjából járta körül a kérdést, és nem tagadta a tényt, hogy manapság már az egyházi esküvőt kötők között is egyre több a szétszakadt kapcsolat. Úgy általában mondta el a véleményét arról, miért került ilyen helyzetbe a család mint intézmény (ez nem hangzik túl jól, de ilyesféléről volt szó). 

Ismeretes, hogy még száz évvel ezelőtt is sokkal szorosabb viszony fűzte egybe a családokat, igaz, különböző társadalmi rétegekben más-más volt az indíttatás. Ha a földet művelő családokra gondolunk, ott nem volt ritka, hogy a közösen végzett munka miatt több generáció tagjai éltek egymáshoz közel, nem ritkán egy portán osztozva. Persze ez nem feltétlen érzelmi köteléket jelentett, de egyfajta védőhálót minden bizonnyal nyújtott a tagoknak. Nem vesztették el a lábuk alól a talajt, pontosan tudták, hová tartoznak. Voltak gyökereik. A fiatal együtt élt az időssel, nem veszett el örökre az öregek bölcsessége, akik át tudták adni megszerzett élettapasztalatukat, emlékeiket. Volt valamilyen kapcsolat a nemzedékek között, aminek szerintem óriási identitásformáló ereje is volt. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy nagyjából tisztában voltak vele, honnan jöttek, kik ők. 

Nyilván akkor sem volt minden tökéletes, mint ahogy talán a emberiség történetében soha semmi nem az, de eggyel több esély volt tudni, hogy az ember ki is voltaképp. Manapság a távolság és a kor, amiben élünk, jobban elválasztja egymástól a családtagokat, de mi magyarok még mindig egészen jól állunk benne a romló statisztika ellenére, én ezt gondolom. Fontosak nekünk az ünnepek, és ha azokban a családokban, ahol törekszenek a kiegyensúlyozott, harmonikus a családi életre, a minőségi idő megélése a szeretett személyekkel továbbra is fontos szerepet játszik. Nemcsak a gyerekekkel, de a szülőkkel, nagyszülőkkel ugyanúgy. 

Ilse Biberti könyvére hivatkoztam már, nagy hatást tett rám nemrég, ezért most megint utalok rá. Mikor Ilse szülei leestek a lábukról és némi gondolkodás után felvállalta, hogy gondoskodik róluk, akkor döbbent csak rá, hogy valójában nem ismeri őket, azt se tudja kik ők, mit szeretnek. Nem tud a múltjukról, örömeikről-bánatukról semmit, mert sosem figyelt oda rá. És ezt igyekezett tudatosan bepótolni, amíg még tehette. 

A Youtube-on hallgattam egy szép számot pár napja, és alatta a hozzászólásokban egy amerikai férfi megjegyzését olvastam. Bánatát fejezte ki, mert rákban szenvedő édesapja kedvenc zenéje volt ez. Utána leírta, mennyire sajnálja, hogy hat (!) éve nem látogatta meg, az ok szinte banális: messze laknak egymástól. Ez Amerikában teljesen szokványos, a családtagok jó, ha hálaadáskor összejönnek ünnepelni, és a kapcsolattartás kb. évi egy találkozóban ki is merül. Ők így szocializálódtak, nekik így jó (?) Mégis azt érzem, csak lógnak a levegőben, és ha minden generáció ezt a mintát látja, ez válik egyértelművé, és a nagy önállóság-hirdetésben elveszítenek egy fontos mankót, ami segíthet, ha szorult helyzetbe kerülnek.

Kissé csapongok, de visszatérve a fent idézett tévés riportra, a pap arra utalt, hogy a család nem önmagától és nem az egység szintjén szenvedett csorbát, nem ez okozta a galibát. Az egyének nincsenek tisztában magukkal: nem tudják, mit várnak az életüktől, a családalapítást sokan pusztán kipipálandó feladatnak tartják, és az önismeret teljes hiányával vágnak neki ennek az egyik legnagyobb erőfeszítést igénylő életfeladatnak, amikor egy párból a gyerekek érkezésével igazi család válik. Arra intett tehát mindenkit, hogy alaposan gondolja át, mit szeretne, kivel és mikor, milyen célokkal. S ha a döntését meghozta, az első kudarcnál ne adja fel, harcoljon azért, hogy a családja egység maradhasson. Rázós dolog, a válás is sok esetben indokolt, mindig aktuális téma, beszélünk még róla.

Hadd mondjam el, milyen érdekes a felállás a világ másik felén. Vietnámban helyi idegenvezetőnk meghívott a nemzeti ünnepükön a családjához, hogy lássuk, milyen is egy autentikus nagycsalád arrafelé. Mert több generáció él együtt, sokszor egy fedél alatt, ez esetben négy nemzedék képviselői. Ebédre hívtak, s bár ott a vendéglátás alatt egészen mást értenek, mint itt, érdekes volt betekintést nyerni, hogy is élnek. A tizenéves fiatalok (még egybekelés előtt) büszkén mutatták meg a félkész "hosszúházat", ahol a nagymama mint leendő házi cseléd is kis szobácskát kapott. Az idősek, akik már megették kenyerük javát, háttérbe vonulnak és csendes figyelemmel és alázattal segítik az újabb családtagokat. Az ebédet is ők szolgálták fel. A gyerekek ott vannak velük (egy édes dundi csecsemőt a kezembe is adtak, nem igazán törődtek vele, hisz "csak" lány), és a sok-sok családtag együtt tölti az ideje java részét. 

Végezetül vizsgáljuk meg, mint mond a lélektan a család különböző funkcióiról!

Reprodukciós funkció: ami a társadalom utánpótlását, biológiai újratermelődését biztosítja. A gyermekszülések száma a fejlett országokban lecsökkent és ennek következtében a családi élet funkciója is megváltozott. A fejlődő országok ezzel szemben napjainkban túlnépesedési gondokkal küzdenek. 

Gazdasági és fogyasztási funkció: a pásztorkodó, az agrár és kézműves társadalmakban a mainál jóval erősebb volt a család gazdasági szerepe. Napjainkban előtérbe került a családokban a tágan értelmezett fogyasztás (közös tévézés, kirándulás), a szabadidő eltöltése.  

Szocializáció: a család rendkívül fontos szerepet tölt be az értékek közvetítésében. A család adja át a normákat, itt tanulják meg a gyerekek azokat a szerepeket, amik alkalmassá teszik őket arra, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. A család szocializációs szerepe a fogyatkozó idővel egyre szűkül, különböző társadalmi intézmények léptek be helyette, például iskola, óvoda, bölcsőde, ahol a gyereke idejük nagyobb részét eltöltik, míg a szülők pénzt keresnek. 

Felnőttek pszichés védelme: ez szerintem nagyon fontos (kellene, hogy legyen, de nagyon gyakran abszolút hiányzik)! A család erős érzelmi köteléket jelent tagjai között. Olyan szükséglet, ami hiánya esetén válságba sodorhatja a családot. Jó működés esetén a család segít az iskolai, munkahelyi sérelmek, kudarcok feldolgozásában, csökkenti a feszültséget. A munkahely és a család elkülönülésével a család egyre inkább intim közösséggé, a magánélet centrumává válik.

Kérdés: 

Szerinted milyen az ideális család, már ha létezik? Mi a család legfőbb szerepe számodra? Valamilyen irányba változik még a "trend", teszem azt, az elkövetkezendő ötben évben? Ha igen, merre, hogyan?