Számítógépes játékfüggés - korunk betegsége

A XXI. század magával hozta a technika óriási, megállíthatatlan fejlődését. Számos új eszközt hozott létre az erre szakosodott ipar életünk könnyebbé és élvezetesebbé tételére. A lehetőségekkel kitágult tér és idő, és többségünk elkezdett barangolni a virtuális világ ösvényein, majd egyre bővülő sugárútjain (nagyon kevés olyan ember ismerek, aki ne adta volna be a derekát és ne hódolt volna be az őrületnek, azaz ne képezné hézköznapjainak szerves részét a computer. Én se vagyok kivétel természetesen). 

A számítógép többé már nem a kapcsolattartás vagy a munka miatt kell nekünk. Illetve nem kizárólagosan. De nem ám. Számos, korábban elképzelhetetlen benyomáshoz, impulzushoz juthatunk általa, használata egyszerű, hozzáférni se nehéz manapság, és az egyik legkönnyebb szórakozási formát kínálja számunkra. Csetelünk, fotókat válogatunk, filmet nézünk, olvasunk, zenét hallgatunk és ki  tudja még nem csinálunk rajta. És játszunk is. Tedd most a szívedre a kezed: ugye előfordult már veled, hogy számítógépes játékokkal ütötted el az időt? Hogy úgy belefeledkeztél egy adott játékba, hogy csak úgy repült az idő, annyira magával ragadott? Lehetett ez a legegyszerűbb pasziánsztól kezdve a legbonyolultabb stratégiai vagy szerepjátékig bármi. Mindegy. Akinek a közelében van gép, az egyszer biztosan ki fog próbálni egyes játékokat, mert nagyon jól ki vannak találva: tényleg átlagon felül szórakoztatóak! Ez a lényegük. Annak idején, például mikor két szakdolgozatot írtam egyszerre (és elvileg várt volna még egy harmadik is), azzal enyhítettem a nagyra nőtt stresszt, hogy az akkor a piacra dobott, nagyon népszerű, és az igazi életet imitáló Sims nevű játékkal játszottam órákig. Fel se álltam az íróasztal mellől, és nem foglalkoztam azzal, mi történik körülöttem. Igaz, ez csak pár hétig tartott, a feszültséget okozó időszak elmúltával érdeklődésemet vesztettem a játék iránt és azóta se került többé elő. De az állapotot, hogy mi lehet ebben jó, megismertem, és tisztában vagyok vele, hogy hasonló függőséget okoz, mint a drogok vagy az alkohol. Ezt a pszichiátria nem olyan régen fogadja el, és sajnos igazán hatékony kezelési tervek se születtek még. A betegséget a szerencsejátékokhoz köthető függéshez hasonlítják, a kormány tavaly erre hivatkozva tiltotta be a játékgépeket és a kaszinók nagy részét hazánkban. Igaz, azokat az embereket, akik online fogadnak vagy kártyáznak például tétért, ez hidegen hagyja, az ő igényük a játék iránt ebből a forrásból ugyanúgy kielégül.

De mik is a játékfüggés ismérvei?

A függés során a személy nem tud lemondani az adott dologról még akkor sem, ha érzi testi, lelki és szociális ártalmait, és akkor sem hagy fel a tevékenységgel, ha a környezete tiltja. A függés folyamatáról írt Garay Zsuzsanna könyvében, egy középkorú asszony személyes vallomásán keresztül mutatja be a játékfüggőség kialakulását. Nagyon szemléletes, "szép" ívet bejáró munka, amely rávilágít, milyen könnyű belecsúszni a virtuális világ által kínált, talmi megkönnyebbüléshez.

Valahogy úgy indul az egész, hogy az illető látva, beszélgetve másokkal kipróbálja a számítógépes játékokat. A kisregény főszereplőjének például a tinédzser fia mutatja meg őket. Amikor a környezet nem eléggé ingerdús, ha egy családban nincsenek tudatosan szervezett közös programok, a szülők elfoglaltak, ha a mindennapi gondok elől menekülni akar valaki, kilépni a taposómalomból, akkor elkezd játszani. És nemcsak a gyerekek. Bármelyik korosztály tagja beleeshet a játék kínálta illúzióvilág csapdájába.
Aztán jön az ördögi kör. Az ember egyre több időt tölt a gép előtt, kezdi elhanyagolni a hobbijait, melyeket régen szeretett (ha egyáltalán volt, itt a könyvben a főhősnél pont abból származott a gond, hogy nem volt kedvenc időtöltése). A baráti kapcsolatok egyre inkább áthelyeződnek a virtuális világba, vagy az „igazi barátságot” az együtt játszás élménye adja. Az is megtörténhet, hogy valós kapcsolatok teljesen leépülnek. A rendszeresen játszó realitásérzéke változik, egyre erősebb „sikerforrás” a számítógépes játékok során elért eredmény. Ha letiltásra kerül sor vagy valamiért nem fér hozzá a géphez (utazás, munka, iskola), akkor az veszekedéseket, dührohamokat eredményez nála, amit a család nem ért vagy képtelen kontrollálni.
Mit érez a függő? Elképzelni sem tudja már az életét a számítógép nélkül, lehangolt, szorongó ha nem játszhat. A hajnalokig elhúzódó játék miatt gyakran fáradt, álmos. Időérzéke leromlik és megfeledkezik biológiai szükségleteiről (evés, ivás, pihenés) a játék közben. Több olyan esetről hallhattunk az utóbbi időben, hogy például egy anya ellátatlanul hagyta a kisbabáját, jó pár fiatal öngyilkos lett, egy német ifjú 16 emberrel végzett egy erőszakos számítógépes játék ihletésére, illetve egy kínai fiú egyeneseb a "halálba játszotta" magát.

A pszichológia szerint a játékszenvedély oka legtöbbször a magány, a befelé fordulás és az önbizalomhiány. Sokan állítják, hogy azért ennyire addiktív, mert azonnali flow élményt nyújt, azaz segítségével elmerülhetünk a jó, felszabadítható élményben, elfeledkezve a külvilágról. (Flow-élmény = az elme működésének olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, teljesen átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli. A legtöbb örömmel végzett szabadidős tevékenység ilyen, ami mindenkinek más és más.)

Pont ebben rejlik a veszélye. No meg abban, hogy a játék szinte minden esetben olyan helyzetet teremt, amiben megvan az esélyünk a nyerésre. Az emberi agy jutalmazó központja viszont nem tud különbséget tenni valódi és virtuális jutalom között, és itt van a bökkenő. Ha teljesítünk egy küldetést, vagy következő szintre lépünk egy különösen izgalmas játékban, az agyat endorfin árasztja el, és megvan a mámor, a hihetetlen boldogságérzés. És ebből nyilván minél többet és többet szeretnénk. És még csak székből sem kell felállnunk, hogy elérjük! Mindez a miénk lehet minimális energia befektetésével.

Jellemző, hogy a számítógépes játéktól való függés egészen eddig nem is szerepelt a komoly ellátást igényló pszichiátriai kórképek között. Azt gondolom, az ilyen típusú betegek ellátása nem száz százalékosan megoldott.
Az átlagemberek egyébként is azt gondolják, ez nem valódi függés, hiszen a függő semmilyen szert nem juttat a szervezetébe, amivel mérgezné testét-lelkét. Ezzel szemben a valóság az, hogy az élmény, a függésé nagyjából ugyanaz, mint mondjuk a drog vagy a szesz rendszeres fogyasztása esetén. A betegség kezelése elsősorban antidepresszánsokkal történik, hogy csökkentsék a játék megvonása után gyakran fellépő depressziót, illetve a terapeuta alkalmazhat kognitív viselkedésterápiát. Ez utóbbi a kulcs, pusztán gyógyszerekkel ez a probléma sem orvosolható meggyőződésem szerint. És még a "beszélgetős" terápia is egy eléggé hosszú és erőt igénylő folyamat.

 Végezetül álljon itt egy idézet a Garay-könyvből, amire fentebb hivatkoztam, mit él át az ember, aki túl szoros kötődést alakít ki a virtuális világgal:
"Itt persze felmerül az a kérdés, hogy magamtól eljöttem volna-e? (mármint terápiába) Nem tudom. Hiszek-e abban, hogy meggyógyulok? Nem tudom. Akarok-e én megváltozni? Igen. Ha igen, akkor hogyan? Milyennek képzelem az új, a megváltozott életemet? Semmilyennek. Nem tudom elképzelni. Mit teszek én a gyógyulásomért? Semmit. Tele vagyok kifogásokkal, magyarázatokkal, kibúvókkal. Az, hogy miért nem, mindig könnyebb, mint az, hogy miért igen.
Az az igazság, hogy fáradt vagyok. Sokszor olyan ólmos fáradtság jön rám, ami más, mint amikor az ember elfárad a főzésben vagy a vasalásban. Lelki fáradtság ez, nem testi.  Nem is fáradtság, hanem unottság vagy közöny. Nem találom a megfelelő szavakat. Csak érzem. Minden porcikámban érzem. hogy nevetni kellene, lelkesedni. Ez a "minden mindegy" állapot a legrosszabb. Régebben, amikor még sírtam, akkor utána jobb volt. Megkönnyebbültem. Újabban viszont csak azt érzem, hogy nem semmit egy-egy új naptól, hanem csak azt mondom: majd csak elmúlik ez is, majd csak eltelnek az órák. Ha pedig játszom, akkor elfeledkezem az időről. Talán ezért is esik jól. Csak hát már túlzásba vittem a dolgokat, és nem tudom, hogyan álljak meg a lejtőn."

A közösségi oldalaktól való függés egy másik téma, ennek lélektani hátteréről írni fogok még. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hamarosan ez a jelenség is produkál majd új pácienseket és valószínűleg felkerül a kezelendő lelki bajok sorába.

Kérdés:

Milyen szerepet töltenek be a számítógépes játékok az életedben? Volt-e olyan, ami annyira lenyűgözött, hogy napokig-hetekig el tudtad vele foglalni magad? (Ne félj, nem akarok diagnosztizálni, mindnyájunknak vannak kedvencei, én például odavoltam a Honfoglalóért régen). Van olyan az ismeretségi körödben, akin a függés jeleit tapasztaltad már valaha? Mekkora veszélyt rejt az online játék?

Segítség! A szüleim halandók

Egy újabb olvasmányélmény, amelyik érdekes és szinte mindannyiunkat érintő kérdéseket vet fel. A poszt címét Ilse Biberti, német rendezőnő azonos című írása inspirálta. A kétségbeejtő könyvcím ellenére (én első ránézésre valami nagyon komoly hangvételű történetet képzeltem el) ez egy igazán humorosan megírt beszámoló arról, hogy Ilse miként alakítja át életét, amikor az apja után néhány évvel az édesanyja is agyvérzést kap, és Ilsének bizony nincs mit tennie, el kell fogadnia a tényt, hogy a szülei, akik egyedüli közeli hozzátartozói, már nem tudnak gondoskodni magukról. Ilse teljes metamorfózisa magában foglalja, hogy virágzó karrierjét egy időre kénytelen feladni és felvállalni az egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő szülei gondozását (csak félig-meddig önként). Az ápolás egész folyamata egyfajta tanulságos önismereti utazássá válik számára. Megismeri, kik ők és a végső búcsú felé vezető úton van lehetősége felkészülni a dolgok megváltoztathatatlanságának elfogadására. Sok szép gondolat szerepel a műben, álljon itt most egy, ami nagyon megfogott:  

"A kórházi sétányon minden pad foglalt. Egy török nagycsalád a füvön heverészik. Kiválasztok magamnak egy gesztenyefát, leülök a fűbe. A fa törzsének támasztom a hátam. Egy anya a három gyermekével kiteríti a pokrócát. A gyerekek tombolnak. A tekintetem fölfelé vándorol, a fa koronája felé. Szeretem a gesztenyefákat. A fejem fölött rózsaszínben úszó virágtenger. Kérdem magam, vajon hányszor fogok még életemben gyönyörködni a gesztenyefákban. Negyvenszer? A gesztenye virágzása és érése gyermekkorom óta meghatározza életem ritmusát. Általa tudatosodik bennem az idő múlása. S vajon hányszor fogja még anyám látni a gesztenyevirágzást? Átélheti majd még idén azt, amikor beérik a fák termése? Ez az agyvérzés lenne a vég kezdete? Mit tervezzek? Anyám 39 éves volt, amikor megszült engem, most 84."

Jellemző Ilse kezdeti hozzáállása, eleinte ódzkodik önállósága feladásától és az ápolási feladatoktól. Valahol érthető is, hogy az ember fiatalon nem akar ezekkel a kérdésekkel szembesülni, távol tartja őket magától. Benne van nyilván az elmúlástól való ősi félelmünk és az is, hogy a veszteség érzését irtózunk előre elképzelni. Az emberi psziché nehezen birkózik meg a mulandóság tényével. Ha pedig nap mint nap ezzel szembesülünk, mert mondjuk együtt élünk a gondozott, idős rokonokkal, vagy rendszeresen látogatva őket kivesszük a magunk részét a róluk való gondoskodásból, óhatatlanul bekövetkezik a tudatosulás (bár a látogatás megint egy más minőség: már kevésbé enged közel a másikhoz). Az én véleményem szerint, a tudatosítás nem biztos, hogy rossz. A gyász fázisainál is kiemelt szerepet tulajdonít a lélektan az ún. anticipációs (megelőlegző) gyászszakasznak, amikor még az életben lerendezzük a családtagokkal a dolgainkat és felkészülünk a búcsúra.

Sok meglett ismerősömtől hallottam, hogy csak akkor vált igazán felnőtté, amikor a szülei meghaltak. És ez még akkor is így van, ha csivitelő nagycsalád, gyerekek, unokák veszik őket körül. Nagyapámra sokszor hivatkozom itt a blogon, mivel ő tagadhatatlanul a legnagyobb példaképem az életben. Egyszer láttam könnyeket a szemében, és az akkor volt, amikor meghalt az édesanyja, az én dédanyám. Soha többet.

A téma kapcsán és mert nemrég fejeztem be a fent említett könyvet, rengeteg minden kavarog bennem. Ilyenkor elkerülhetetlenül a saját körülményeinkre húzzuk rá az olvasottakat, s bár erről nekem (a szülőkről való gondoskodással kapcsolatban) eléggé határozott elképzeléseim vannak, amelyek Ilsééhez hasonlók, a téma személyemben is mélyen érint. Eszembe jut, én hogyan élem majd meg, ha az öregedés útjára lépek egyszer.

Sajnos manapság a felgyorsult életritmus, a nagy távolságok (fizikai és nem egyszer érzelmi) és a család régi funkcióinak totális szétesése miatt, meg azért, mert a média annyira fiatalság központú (akik benne dolgoznak, azt gondolják vajon, hogy örökké fognak élni?), az idősebb családtagokról való gondoskodás is egyre távolabb kerül tőlünk. 

A hazai helyzetről ismeretes, hogy nem túl fényes. Az idősek nem túl sok lehetőség közül választhatnak. Maradhatnak az otthonukban (talán ez a legoptimálisabb sokak számára, legalábbis a kutatások szerint erre vágyik a legtöbb élemedett korú, és én se érzek másként), de ha leesnek a lábukról, és a család messze él vagy valamilyen okból nem tudja vagy óhajtja megoldani a segítségnyújtást (és ez nem mindig szándékos, bár sok szívszorító történetet hallok, kisemmizett, magára hagyott szülőkről vagy egyenesen a halálukat váró családtagokról, akik az örökségre ácsingóznak), akkor csak a idősotthon vagy gondozóház marad. Az intézményes keretek közötti gondozásnak viszont vannak költségei, nem engedheti meg magának minden kisnyugdíjas, s a baj még nagyobb, ha a család sem tud segíteni.

Meglepett, hogy a német helyzet mennyire hasonlít a miénkre. Erre rárímelt, amit egy ismerősöm mesélt: a fia Németországban dolgozik szociális ápolóként egy intézetben, és ott is nagy fokú munkaerőhiánnyal küszködnek, hiába sokkal fejlettebb és jobb életszínvonalat nyújtó állam. Erről Ilse is tesz említést (pár éve írta a könyvet, tehát a helyzetjelentés eléggé aktuális!). A ápolók többsége bevándorló, aki szinte még a nyelvet sem beszéli (és ez több európai országban is így van), miközben a gondozási díj rettenetesen magas. Ki gondolná? 

Nem olyan régen találkoztam egy megdöbbentő cikkel (olvasható: itt) Ha nem akarod végigolvasni, összefoglalom a lényegét. Ami engem leginkább mellbe vágott: a német nyugdíjasok egyre nagyobb számban érkeznek hazánkba, hogy igénybe vegyék az idősotthonok szolgáltatásait. Ezzel nem is volna baj, hiszen vannak nagyon szép, kulturált intézmények, de amikor a cikk azt taglalja, hogy a család gyakran pusztán anyagi megfontolásból szakítja ki az idős szülőt megszokott környezetéből és költözteti át több száz vagy ezer kilométerre a hazájától, az morális szempontból hagy maga után némi kívánnivalót. Hisz sok ilyen otthonban a személyzet még németül sem beszél. Így az anyanyelvétől is megfosztják a sokszor memóriazavarokkal, komoly mentális betegséggel (demencia, szellemi leépülés) küzdő időseket, akik közül nem mindenkinek él már a házastársa.

Néhány évvel ezelőtt az egyik ismerősöm elég durván megkérdőjelezte a szellemi épségemet, mikor arról meséltem neki, hogy szívesen foglalkoznék idősekkel, akár a bentlakásos gondozást is kipróbálnám. A nagymamám társaságában másfél évet töltöttem együtt élete alkonyán, ezután kezdtem kacérkodni a gondolattal. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a mamám halála előtt még ennyi időt együtt lehettünk, és hogy olyan munkám volt már akkor is, ami mellett ezt megtehettem. Felbecsülhetetlen ajándék.Soha vissza nem térő lehetőség.

Végezetül egy nagyon kifejező és szép rövidfilmet mutatok nektek, ami nemrég körbejárta az egyik közösségi oldalt, sokan megosztották, és nekem nagyon tetszik. 

Ehhez kapcsolódóan teszem fel a mai kérdéseket. Elismerem, nem könnyű téma, de kétségtelen, mindannyiunkat érint.

Hogyan képzeled el az öregkorodat? Milyen környezetben szeretnél élni? A szüleidét? Vagy ha ők már idősek, hogyan élnek? Milyen viszonyt ápolsz velük? Milyen lenne az ideális öregkor? Milyen lesz vajon ötven-száz év múlva?

Kapcsolatok hálójában

Teljesen véletlenül jött a ötlet, hogy ma a szociometriáról írjak, és elmondjam az ehhez fűződő tapasztalataimat. Ha már deklaráltan kis önismereti jellege is van a blognak, akkor szép papírba csomagolva kaptok néha pár szem magatokba nézős énbonbont, ami remélem használatra és megfontolásra érdemes. Az igazság persze az, hogy egészen másról akartam ma mesélni... sebaj, mindez jól mutatja, mennyi téma kavarog egyszerre a fejemben.

Az úgy volt, hogy nem is olyan régen lett vége egy közel kétéves pszichodráma csoportnak, aminek tagja voltam én is. Ott ismerkedtem meg közelebbről a szociometria fogalmával, talán még az első év vége felé, és ráharaptam a témára (valószínűleg már korábban is hallottam a szót, elképzelhető, hogy vizsgáztam is belőle, de sosem gondoltam tovább, mennyire fontos és jópofa dolog is ez).

Mindig is foglalkoztatott, melyik életszakaszomban kik és miért válnak igazán fontossá nekem, és én kiknek leszek fontos, kikkel szakad meg a kapcsolatom (átmenetileg vagy végleg), és ennek vajon mi oka lehet azon kívül, hogy mondjuk már nem dolgozunk együtt, nem járunk egy kurzusra, elköltözünk stb.
Szóval, azokról a viszonyokról beszélek, amelyek elvileg fontosak, intimek és egy idő után valamilyen irányba elmennek: egyre mélyülnek (és ezzel egyre stabilabbá, kölcsönösen támogatóvá válnak), lanyhulnak vagy éppen véget érnek.
Bölcs nagyapám látva az ilyen jellegű tipródásaimat, miszerint nehezen tudom feldolgozni az emberek ki-bemászkálását az életembe, és ez már egész fiatalon jelentkezett nálam, azzal a szemléletes példával próbált meg vigasztalni, hogy képzeljek el egy zakatoló vonatot, amin éppen utazok valahová, és rajta az utastársakat. Nagyapám eléggé szókimondó ember volt és ismerte makacs természetemet, úgyhogy mikor az élet nagy kérdéseiről méláztunk, mondhatom, sosem dajkamesékkel szórakoztatott. A lényege a vonatos példának, hogy mindig lesznek az állomásokon fel-és leszállók, akik jönnek-mennek az életünkben. Nem kell mindenki után könnyeket hullatni, ha egy kapcsolatnak vége, és ez már bizonyos, érzelmileg le kell zárni, még ha ez eltart is egy darabig. Nem jó pocsékolni továbbí energiáinkat a már halott kapcsolatokra, mert ha ezt tesszük, nem lesz kapacitásunk az újak és gyümölcsözőek kialakítására. Kissé kegyetlennek hangzik, de működő jó tanács.

No de mi is az a szociometria? Mielőtt még tovább taglalnám a témát, tisztázzuk röviden.

A szociometria a csoporton belüli társas kapcsolatokat igyekszik feltárni. A módszert J. L. Moreno dolgozta ki elsősorban azért, hogy egy tartós célra létrejött csoport légköre javulhasson (és egyébként ő a pszichodráma atyja is, meg még sok minden más kiötlője, szerintem három életre való munkát végzett el, amiért respekt neki).

Ez a módszer nemcsak az egyén helyét mutatja meg a társas mezőben, hanem magát a közösséget is jellemzi, a tényleges viszonyokat térképezi fel. Pontos információt ad a kötődésekről, megmutatja az adott csoport hierarchiáját, kapcsolatait, az együttműködésre való készséget (azaz hogy ki tölt be vezető szerepet, ki ragadja magához az irányítást és ki húzódik meg inkább a háttérben, mert ezek az első pillanattól alakítanak egy csoportot).

Alapvetően a módszer kérdőívekkel dolgozik. Válaszolni kell a tagoknak, kikkel szimpatizálnak, kik ellenszenvesek vagy semlegesek, nyilatkozni kell, mit gondolnak a társak képességeiről, stb. Szerintem egy több embert foglalkoztató munkahelyen vagy irodában, de tanári karban sem haszontalan ilyet csinálni időnként. Ha kiderülnek a turpisságok, azaz hogy ki-miért-kivel van jóban vagy éppen nem, akkor a hangulaton a feltáró beszélgetések segítségével bődületes nagyot lehet lendíteni és a munkavégzés is hatékonyabbá válik. Elvégre érző emberi lények vagyunk, nem robotok.

Ami számotokra sokkal érdekesebb lehet, az most jön, erre tényleg érdemes odafigyelni. Ez nem más, mint a szociogram. A szocigram leegyszerűsítve egy ábra, amin a kapcsolati hálót térképezhetjük fel. Igaz, hogy alapvetően csoportok, közösségek viszonyaira alkalmazzák a szakemberek, és meglehetősen kötöttek a szabályai, de nekünk mutattak egy nagyon jó gyakorlatot, amit én többször el is végeztem azóta. Hogy is kell csinálni?
Fogj egy pénzérmét, meg egy A4-es lapot, amire az érme körberajzolásával középre rajzold be magad, vésd oda: Én. Aztán ugyanazt a pénzt használva tüntesd fel a számodra kulcsfontosságú személyeket, akik igazán fontos szerepet töltenek be az életedben. Gondolhatsz bárkire, nem kizárólag a családra. Helyezd el a kis "bogyókat" a lapon érzés szerint. Ne gondolkodj túl sokat, általában az első sugallat a leghitelesebb. Tehát vesd papírra azok neveit, akik első blikkre eszedbe jutnak. Fontos ember alatt nem csak azokat értem, akikkel kellemes és szeretetteli viszonyt ápolsz, hanem akik benne vannak a mindennapjaidban, netán állandóan körülöttük forog az agyad valamilyen okból, mondjuk mert dühítenek vagy megbántottak.(Figyelem! Ha ezt most valóban meg akarod csinálni, állj meg itt az olvasásban és kezdj el azonnal rajzolni! Ha tovább mész, már nem ugyanaz lesz az eredmény, mert rögtön ezután adok egy-két fogódzót az értelmezéshez.)

Amiket érdemes átgondolni:
Kik kerültek fel a lapra? Miért pont ők? Van, aki fontos és valamiért mégis "lefelejtetted" a lapról? Az se véletlen ám! Érdemes végig járni, miért hagytad őt vagy őket le. Ami még nagyon sokatmondó, az a kis körök hozzád való viszonya, hogy térben mekkora a távolság köztetek. Rád vannak-e "cuppanva", azaz (szinte) érintkezik a kis köreitek fala vagy a lap csücskébe száműzted őket? Vajon mi az oka? Van tipped?

Elárulom, hogy én kb. félévente végzek egy ilyen kis tesztet, hogy tudjam, hol állok most éppen a kapcsolataimban. Hihetetlen, és lehet, hogy csak a személyiségemből fakad, de mindig eltérő képet fest a rajz. Jó rácsodálkozni. Minden alkalommal össze szoktam hasonlítani az előzőekkel, és nagyon sokat megértek a kapcsolataim változásairól, a barátaimhoz, ismerőseimhez való viszonyulásomról és magamról. Persze azért a mag mindig ugyanaz. Csak a kis planéták körülötte különböző pályán mozognak. 

Hát akkor mára ennyit. Majd meséljetek róla, mire jutottatok. Kíváncsi vagyok.

(Kommentelni közvetlenül a blogon sajnos csak Google fiókkal lehet továbbra is a legjobb tudomásom szerint.)

Helló, szia, csókolom!

Tegnap robogok a vasútállomás felé, és közben az átlagosnál több emberrel találkozom a falu utcáin. Missziót folytatok, elhatározom: ma megkísérlek mindenkinek köszönni. De ez nem is olyan egyszerű ám. És akkor már tudom, hogy ebből születni fog egy írás, a Pillangónak minden bizonnyal tetszeni fog a téma.

Falun elvileg még az a szokás, hogy az itt lakók vagy barátságos biccentéssel vagy valami napszaknak megfelelő köszönéssel üdvözlik a másikat. Néha még szóba elegyedni sem átallnak egymással, ha van ráérő idejük. A pletykának és a bagatell témákat felszínre hozó csevegésnek is megvan az értelme, vallom, összeköti az embereket (és nem feltétlen a rosszindulat kifejeződését motiválja, megvan ennek is a társadalmi érintkezésben betöltött szerepe, mégoly ambivalens is.)

Sok a városból frissen beköltöző. Én is városlakó voltam egykor, tehát sokáig nekem is idegen volt ez a virtus, hogy fűnek-fának illik köszönni, de hamar hozzá lehet szokni. A nemrég ide érkezettek többsége a jól szituált, általában harmincas-negyvenes korosztályból kerül ki, jellemzően kisebb gyerekekkel települnek ide. Mikor az utcán találkozunk, leggyakrabban bambán a szemembe néznek, ha rájuk találok mosolyogni vagy netán üdvözlöm őket, szinte megijednek mit is akarok én tőlük. 

Népnevelő célzattal lépek fel, kérem, mert tudom a köszönés lélektani háttere abszolút nem elhanyagolható. Elsődleges eszköze az ember és ember közötti kapcsolatteremtésnek és nem utolsósorban a tiszteletünket is kifejezzük vele. Ezt úgy fordítanám le, hogy én köszöntem neked (az illem megkívánta módon) és ezzel éreztetem veled, hogy látlak, észrevettelek és ennyi a lényeg.

Azért akadnak így is szép számmal az üdvözlésre imunnis egyedek, s bár az előbb a nem túl régi lakosokra tettem pikírt megjegyzéseket, jobban átgondolva vissza kell vonnom, mert pl. két utcabeli fiú úgy nagyjából nyolc éves korában elfelejtett köszönni (komolyan mondom, nem tudom, milyen trauma érthette őket, hogy pont ezt a képességüket veszítették el, és ne mondjátok, hogy ez a tinik szégyenlőssége, mert ennek kb. tizenöt éve, tehát fiatalemberekké váltak időközben... Na de ők aztán szinte soha senkinek nem köszönnek, úgyhogy én se veszem magamra.)

Rázós dolog ez az illem is. Annak idején, amikor kicsik voltunk, talán még óvodás korunkban, megtanultuk, hogy a felnőtteket illik "Csókolom"-mal köszönteni, ma pedig már három, négyéves aprótalpúak szájáből hallom (de legalább tudják, hogy mit kell tenni) a "Jó napot kívánok" köszönést. Talán változik a trend, nem tudom, az egyik ismerősöm egyenesen gusztustalannak titulálta, hogy a gyerekei a "Csókolom" szót kiejtsék a szájukon. Szerintem ez amúgy már férfiaktól sem túl gyakori, talán a nemek közötti egyenlőség illúziója hozta magával. Egészen meg szoktam rökönyödni, ha valaki így szól hozzám, de nincs ellenemre. Persze a gyerekek közül néhányan használják még. Ma is mondta egy kislány. És még azt is hozzátette búcsúzóul, hogy Szép napot kívánok! Hát, ezen aztán nagyon megilletődtem.

Általános iskolában egyébként, mivel bányászvárosban születtem, bevett formula volt a "Jó szerencsét!" Ez sokaknak talán furán hangzik, de én személy szerint egész jól elvoltam vele. Aztán a szénbányászat megszűnt és okafogyottá vált az egész. De egy szép gesztus volt szerintem a föld alatt dolgozók felé.

Amikor először köszöntek nekem "Csókolom"-mal, huszonhárom éves voltam. Azt hittem, sokkot kapok! Igaz, csak a gimiben mondta egy-két kisebb diákom, de akkor megcsapott az idő múlásának szele. Azt se felejtem el soha, hogy frissen kijőve az egyetemről, mikor bekerülten az iskolába tanítani, a diákok közül páran bepróbálkoztak a tegezéssel és az első napokban vígan dobálták felém laza "sziá"-ikat. Volt kollégám, aki megengedte, meg is bánta később, én viszont egyesével megbeszéltem velük, miért nem engedem, hogy sziázódjunk. Nem rátartiságból, hanem mert abban a hivatalos közegben ezt éreztem helyénvalónak. Aztán mikor eljöttem onnan, a felsőbb évesekkel "megittuk a pertut". 

Hogy a tegnapi naphoz visszakanyarodjak, az utcán többen kedves mosollyal fogadták a köszönésemet, két bátortalan kamasz is megajándékozott fejenként egy-egy "helló"-val. Ezúttal én kezdeményeztem fittyet hányva az etikettnek, mert "Ma mindenkinek előre köszönök"-napot rendeztem. De sajnos, volt olyan, aki még a szemkontaktust sem vette fel velem (középkorú nő), esélyt se akarva adni arra, hogy jelezzük egymásnak, tudomást vettünk a másik létezéséről. Ilyenkor azért nem erőlködöm, olyan rossz érzést hagy az emberben, ha nem fogadják a köszönését. É

Olvastam egy cikket a köszönésre vonatkozó illemszabályokról. Az azt mondja, hogy a protokoll szerint, ismerőseinken kívül illik köszönnünk idegenek közé lépve is pl. liftben, kisebb üzletben, rendelőben. Megfigyeltem, ha az ember ilyen helyeken köszön, nagyon ritkán viszonozzák. A bankfiókban rendre úgy járok, hogy a lelkes köszönőknek (mert aki belép, annak kell kezdeményezni, függetlenül a bent tartózkodók nemétől és korától, legalábbis így ildomos), egyedül én visszhangzok, ellenben nem túl halkan, hogy mindenki felkapja a fejét.

Arra szoktam gondolni, hogy vajon azok az emberek, akik ennyire irtóznak üdvözölni a másikat, mit szólnának, ha maori módra kéne egymásnak köszönnünk, az orrunkat összedörzsölve. Egyébként a mi nagy puszizkodós stílusunk is sok külföldinél kiveri a biztosítékot. Pedig így szép a világ. Ázsiában meghajolnak, imára kulcsolt kézzel, szemlesütve köszönnek (ez nekem különben bejött, bőszen csináltam én is, nyilván nem tökéletesen, miközben a helyiek mosolyogtak rajtam, de jó volt, hogy a saját szokásaik szerint közeledhettem hozzájuk.) Máshol vállat lapogatnak, egyéb rítusokat alkalmaznak a találkozás során. A kézfogásról és társairól majd külön lesz szó.

Kérdés:

Te melyik köszönési formulákat részesíted előnyben? Ismersz notórius nem-köszönőket?  

Van valamilyen emlékezetes történeted a köszönéssel kapcsolatban? Ha akad, ne tétovázz megosztani.

Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?

Ilyen címmel olvasok könyvet most, és nem is rossz ám. Ma a "lyukasóráimban" beültem a könyvtárba és vég nélkül jegyzeteltem újabb témák után kutatva. Két óra telt el úgy, hogy fel se néztem a jegyzetekből, csak repült az idő. Mivel az asszertivitás mint technika nagyon tetszik, és folyamatosan igyekszem tökéletesíteni az önérvényesítő (de másokat nem eltaposó) magatartásomat, csiszolgatom, ahol érem. Ez egy örök tanulási folyamat, tudomásul kell venni. A könyv első fejezete azt próbálja meg némi kis (ön)teszteléssel kideríteni számunkra, mennyire vagyunk képesek a saját érdekeinket képviselni, tudunk-e nemet mondani (ez szokott az emberek többségénél a legjellemzőbb lenni, mármint az erre való képesség hiánya), és mennyire merjük felvállalni magunkat, igazi énünket a legkülönbözőbb szituációkban. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy legalább annyi "arca" van egy embernek, ahány másikkal találkozik és amennyivel interakcióba lép, bár a személyiség magja közben természetesen nem változik.

A szerzők az egyik legérdekesebb részben a személyiségek egyes fajtáit elemzik. Kik lehetnek azok az ún. nehéz emberek, akikkel aztán kénytelenek vagyunk bánni valahogy. Konkrétan ezt a fajta felosztást nem ismertem, de tetszik. Minden egyes típushoz, amit bemutatnak, társítottam egy vagy több általam ismert embert, aki pontosan olyan, úgy viselkedik, mint az a leírtakban szerepel, és valamilyen okból nehézkesnek találtam a velük való érintkezést. Biztosan mindenkinek a környezetében akadnak ilyen emberek. Persze igyekszünk őket kiiktatni az életünkből, de vannak olyan helyzetek, amikor ez lehetetlen. Ha a családtagod, munkatársad, főnököd vagy épp beosztottad ilyen, akkor muszáj valahogy bánni velük (és nem elbánni, bár néha az embernek ahhoz volna kedve).

Lássuk a típusokat!

• Az agresszív vagy "gőzhenger" típusú ember rögtön neked támad, ha valami baja van. Ilyenkor kétféleképp reagálunk a legtöbb esetben: megfutamodunk (ha rosszabb passzban ér a bántás, elbújunk a budiba bőgni vagy épp dühöngeni) vagy magunk is felvesszük az alpári stílust, lobot vet az agyunk, s az eredmény egy csodás veszekedés formájában ölt testet. Kinek hiányzik ez? Erre az esetre a követendő tanács, akármilyen nehéz is, próbáljuk meg megőrizni hidegvérünket, leválasztani az indulatot az adott helyzetről. Ezt magam is próbáltam már nem egyszer, nagyon hatásos! (régen inkább visszatámadtam fogam vicsorítva) Ha az agresszív fél látja, hogy érzelmileg bevonódsz, elérte a célját. Nem éri meg felhúzni magad, akármilyen neccesek is a körülmények. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, gyakorolni kell, rengeteget.

• Ennél egy fokkal kellemetlenebb a "sebész", akit rejtett rosszindulat vezérel, és ezt nem is mindig érzékeled elsőre. Szívfájdalom nélkül beléd mártja a kést, amikor eljött a számára kedvező pillanat. Ő a nagy manipulátor, aki gyáva nyíltan konfrontálódni veled, így csak fullánkokat ereszt beléd, miközben te ledermedsz az alattomos támadástól. Ha látja, hogy ezt zokon vetted és fáj neked, még élvezi is. Őt is le lehet rendezni, még ha keményebb dió is a "sima" agresszornál mégpedig azzal, ha tudomására juttatjuk, tudjuk mit művel, hogy szándékosan köt belénk, még ha mézes-mázas köntösbe bújtatja is a sértéseit. A legjobb, ha saját fegyverét fordítjuk ellene. Amit nyíltan nem mert kimondani, amire csak célozgat, azzal élesben szembesíteni kell. Juj, ezt az embertípust nagyon nem szeretem! Akkor már inkább egy gőzhengert ide nekem! Ő legalább nyílt lapokkal játszik.

• A következő nagyobb csoport a panaszkodóké,  akik órákig képesek folytatni cél nélküli sirámaikat, és építő jellegű megjegyzéseidet meg se hallják. Mert nem is akarják! (mondják: magyar sajátosság...) Nekik nem az a fontos, hogy segíts rajtuk, hisz ha meghallanák a tanácsodat és elgondolkodnának rajta, akkor pont a kedvenc foglalatosságuktól, a panaszkodástól fosztatnának meg. Ők azért nehéz emberek, sajnos magam is sok ilyet ismerek (tudom, most azt mondjátok a magyarokra meg kimondottan jellemző ez, szerintem nincs még egy nép, akinek ilyen kifinomult, a világ minden jelenségére kiterjedő panaszkultúrája van), mert csak a saját maguk élete és problémái köröl forog az életük, nem nyitottak a másik meghallgatására, és tulajdonképpen "kukának" használnak, amibe állandóan ugyanazt a szemetet hajigálják bele (azaz ugyanazt a panaszspirált végighallgathatod százszor is). A szerzők azt javasolják, legyünk határozottak, mindig a lényegre irányítsuk a panaszkodó típus figyelmét, tegyünk fel nagyon konkrét kérdéseket és vázoljunk fel minél több megoldási lehetőséget, már ha tényleg van időnk és szándékunk segíteni. Ha nincs, és ezt már én mondom, akkor egész nyugodtan ki lehet vonni magunkat Mr. vagy Mrs. Panaszáradat hatósugarából, és angolosan távozni. Annyi ilyen fárasztó egyoldalú beszélgetésen vagyok már túl, régebben buszon-vonaton is vonzottam az ilyen embereket. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki csevegésre vágyik, de már nem vagyok partner abban, ha valaki "le akar húzni", elismerem, lehet hogy nem szándékosan. Szóval a nagy tanulság: nekünk is van jogunk választani! (Egyszer majd mesélek nektek bővebben a mindent embert megillető asszertív jogokról, az is megér egy misét.)

• Az utolsó "nehézember" típus a hallgatagoké. Régen az olyan helyzetekben, amikor valaki nagyon szűkszavúan válaszolt nekem, vagy egy társaságban csend lett, kényszert éreztem rá, hogy azon nyomban feloldjam, és azonnal elkezdtem beszélni vagy bedobtam egy újabb témát. Pedig sokszor a csendnek is nagy szerepe van. Összeköt embereket, időt hagy mondjuk egy komolyabb téma feldolgozására. Amit a segítő szakmáról tanultunk, az is pontosan ez: nem kell mindig a beszédet erőltetni, főleg ha a másik félnek szemmel láthatóan ellenére van. A sok beszéd viszont valaminek az elfedését is jelentheti. A szerzők itt azokról az emberekről beszélnek, akik manipulálnak a hallgatásukkal, és ezt nyilvánvalóvá is teszik számunkra. Amikor érzed, hogy azért nem szólal meg valaki, hogy a hatalmát fitogtassa, hogy félelmet keltsen benned, hogy rosszul érezd magad, hogy ne tudd, hány az óra. Állítom, ez is rosszabb, mint egy kiadós kiabálás! Hisz ilyenkor fogalmad sincs, mit követtél el, miért bánnak veled így, amivel ezt érdemelted. És egy ponttá zsugorodsz össze, amíg véget nem ér a csend. Már ha véget ér egyáltalán.

Van egy nagyon egyszerű, ám annál hatékonyabb gyakorlat, ami segíthet felülkerekednünk azokon a helyzeteken, amit a nehéz emberekkel való találkozás jelenthet számunkra. Én is alkalmazni fogom, ha szükség lesz rá. Érdemes lejegyezni azt a szituációt, amiről úgy érezzük, nem voltunk benne száz százalékig önmagunk, és utólag jövünk csak rá, mit kellett volna cselekedni, mondani.
Papírra kell leírni, hogy (és az írás a kulcs itt, erre majd egyszer bővebben kitérek miért, nem elég gondolatban megfogalmazni!): (1) Mit mondott a másik - (2) aztán mit feleltem én (mondjuk lányos zavaromban vagy haragomban) - és (3) mit kellett volna mondanom abban a helyzetben, ami után még órákkal később is kínzó feszültséget, belső remegést érzek. Minél több ilyen dialógust tudsz "átfogalmazni", annál ügyesebb és magabiztosabb leszel, és legközelebb, ha valami hasonlót élsz át, már tudod, hogy kell az illetőt leszerelni, lesznek kész sémáid.

 Itt jön be a képbe még egy érdekes dolog. Az emberek különböző nyelvezetet használnak, és ez függ attól is, az érzékelésnek melyik formáját részesítik előnyben. Haoulék állítják, hogy létezik látó-halló-érző típus, és ennek megfelelő kifejezéseket és szavakat használ mindenki egyéni preferenciája szerint, aminek nem is biztos, hogy tudatában van. Szóval, ha két ember nehezen ért szót egymással vagy beáll a kínos csend, semmi gond, lehet, hogy csak arról van szó, különböző nyelvet tettek magukévá. Meg kell tanulni a másikét, és ha csak ez volt a gond, már nincs is!

Rengeteg példa van itt a szövegben, most csak egyet-egyet ragadok ki:

• Ha halló típus vagy, pl. ezzel kezded a mondatod: Hallom, amit mondasz, de..

• Ha látó, pl így: Átlátom én ezt a bonyolult helyzetet...

• Ha érző, akkor meg: Az az érzésem, hogy...

Volt egy teszt is, megcsináltam. Majdnem azonos pontok jöttek ki, aztán az egyik mégis nyert...
Nem tartom kizártnak, hogy holnap még folytatom ugyanezzel a témával, ha ad elég gondolkodni valót a könyv. Aludjunk rá egyet.

Addig is a kérdések:
Gyakran találkozol nehéz emberekkel? Melyik típussal? Leginkább hol, milyen környezetben futsz velük össze? Hogyan kezeled őket, mi az, amin változtatnál?
Te melyik nyelvi típust képviseled? A látásra, hallásra vagy az érzéseidre utaló nyelvi egységeket részesíted előnyben?

A bejegyzéshez a következő könyv szolgáltatta az alapanyagot:
Alan Houel - Christian Godefroy: Hogyan bánjunk nehéz emberekkel?, Bagolyvár, Budapest, 1995.

Dajkaanya, béranya

Ma a dajkaanyaság témáját hoztam nektek. Egy elég friss olvasmányélményemből merítettem a témát. Már az is nagyon érdekes, hogyan találtam rá erre a könyvre, amit Pálfalvi Ilona írt. Olyan, mintha a sors szándékosan rendezné úgy, hogy a számomra fontos és izgalmas történetekre rábukkanjak. 

Éppen egy darabot kerestem a böngészőben, amit már egy ideje szeretnék megnézni (és igyekeznem kell, mert már alig játsszák), a Centrál Színházban fut Mégis, kinek az élete? címen. Kedvelem Rudolf Pétert, ő a főszereplő. A fenti címet beírva, a találatok között ott volt ez a magyar regény, ami az ... És mégis, kinek a gyermeke? névre hallgat. A kettőnek nem sok köze van egymáshoz, mindkettő teljesen  más témát feszeget, ám nagyon jelentős aspektusait vetik fel az életnek (előbbi a halál, utóbbi a gyermekvállalás egy-egy különleges formájáról szól). Ígérem, ha sikerül még a drámát elcsípnem, arról is beszámolok majd.

 Nem szeretném lelőni a poént, így igyekszem csak nagy vonalakban utalni a regény történéseire, hátha valaki kedvet kap az olvasásához. Adva van egy viszonylag boldog párkapcsolatban élő, karrierista fiatal nő, aki méh nélkül született. Tisztában van vele, hogy gyermeket vállalni normál módon soha nem fog tudni. Jó ideig nem is vágyik rá, ki tud teljesedni a munkában, pörgős életet él, felelős pozíciót tölt be egy multinál. Aztán persze jön a bonyodalom, azok a ki nem számítható, nem várt érzések, és elkezdi foglalkoztatni a gyerekvállalás gondolata. Az örökbefogadást abszolút elveti, úgyhogy más lehetőségek után kénytelen nézni. Egy alapos orvosi vizsgálat után kiderül, hogy a petefészkei jól működnek, tehát lehetne genetikailag vele megegyező utóda, de ő nem tudná kihordani a magzatot, hiszen nincs miben. Innen jönnek a hihetetlen módon megkavart szálak, egy egész érzelmi hullámvasút az egész regény minden alakjával együtt.  És a férfiak is vastagon benne vannak, a két főszereplő nő párjai. Az asszony nem talál béranyát, aki segítene neki ebben. Hogy ezt hogyan teheti? Lehet, hogy most néhányan felhúzzák a szemöldöküket. Néhány évvel ezelőtt - törvényileg hazánkban ez a mai napig nem egyértelműen szabályozott dolog - még valamivel egyszerűbb volt egy ilyen dolgot nyélbe ütni. Ma már, ahogy átfutottam az emberi reprodukcióról szóló hatályos egészségügyi törvényt (jaj, már a neve is olyan rémisztő... remélem, nem tévedek amiatt, hogy valami fölött elsiklott a szemem), csak a petesejt adományozása jöhet szóba száz százalékosan legális módszerként, a méhét senki nem kínálhatja fel baba kihordására. 

Nem egyszerű kérdés ez. Számos erkölcsi, pszichológiai kérdést vet fel. Nagyon keveseket érint ugyan, de akit igen, annak életbevágó, hogy megnyugtató megoldást találjon a dilemmára és lehessen saját gyereke.

A születendő kisbaba szemszögéből talán kevésbé jelentős, ki a szülőanyja, hisz egyes nézetek szerint az számít inkább, hogy a jövőbeni gondozó a kicsinek megfelelően meleg és szeretetteljes légkört biztosítson az első életévekben. Ha ez megvan, a személyiségfejlődés nem szenved túl nagy csorbát. De egyre több kutatás foglalkozik azzal is, hogy a magzatot már a méhen belül érik olyan hatások, amelyek befolyásolhatják a későbbi életét. És ha a terhesség normális módon jött volna létre, már a kötődés is elkezdene kialakulni a kilenc hónap alatt. Nem beszélve arról, hogy egyszer nyilván megnő a kisgyerek, és ha napfényre kerülnek fogantatásának körülményei, nem biztos, hogy könnyen feldolgozza azt. Ennél még nehezebb lehet a szülést vállaló nő helyzete. A könyvben egy családtag (unokatestvér) mond igent erre a felhívásra. Ellenszolgáltatás nélkül (mert pénzt kérni és elfogadni ezért bűncselekménynek számítana) megszüli a meddő pár gyerekét. És itt jön a képbe a depresszió, a vádaskodás, az eltávolodás a két, addig testvéri viszonyt ápoló nő között. Hisz a szülés után a dajkaanyától azonnal elveszik a csecsemőt, mesterségesen elapasztják a tejét, és ő végtelenül kifosztottnak, dühösnek érzi magát. Ez a történet egy nagyon lebutított vázlata, érdemes időt szánni rá. A vége is meglepő, nem kicsit.

Sok országban egyébként nem ütközik törvénybe a béranyaság, egészen hatalmas méreteket ölt. Azért nevezik így, mert pl. Amerikában vagy Ukrajnában húzós összegeket tesznek le a nyugati világból érkező meddő párok, hogy valaki megszüljön nekik egy (netán több) gyereket, sőt egyes részein a világnak, pl. Indiában sok nő több ilyen "üzletbe" is belemegy élete során, szinte futószalagon termelve ki mások gyerekeit, azért hogy aztán a kapott honoráriumból a sajátjukat taníttathassák. 

Sokan azt a kérdést is felvetik a béranya személyével és hozzáállásával kapcsolatban, aki nem családtagként, hanem előre kialkudott árért megy bele a szülésbe, hogy milyen lelkivilága vagy életkörülményei lehetnek, ha ilyesmire vállalkozik. Azt én is hajlamos vagyok hinni, hogy nagyon kevés olyan altruista ember létezik, aki  pusztán segíteni akarásból járul hozzá egy pár családdá válásához. Viszont másik részről, amíg várandós, addig valamiből fenn kell tartania önmagát. Egy netes fórumon találtam meg egy fiatal nő hozzászólását, ahol egy másik kétségbeesett kérdezőnek válaszolt, idézem:  

"Én régóta gondolkodom rajta, hogy szívesen vállalnék béranyaságot, de hát Magyarországon nem adottak a feltételek. Meg ez a dajkaanyaság... Hát gondolom mi nem vagyunk rokonok, szóval eleve kilőve. És 25 sem múltam el, csak 21 vagyok. Igaz, már volt egy szülésem. Nade az, hogy semmi ellenszolgáltatást nem lehet elfogadni... Hát ha én valakinek a gyerekét kihordanám, amit szívesen tennék, akkor mégis miből élnék addig? Én fizikai munkát végeztem amíg el nem mentem terhesen táppénzre, most mennék oda vissza terhesen? Csak gratulálni tudok a magyar törvényhozóknak."

További érdekesség: Angliában egy Jill Hawkins nevű hölgy egészen 47 éves koráig tevékenykedett béranyaként, tíz csecsemőt hozott a világra, míg majdnem belehalt az utolsó szülésébe. Ekkor parancsolt megálljt a dolognak. Saját bevallása szerint sosem volt szerelmes, családra nem vágyik, de imád terhesnek lenni. Miss Hawkins terhességenként 12 ezer fontot (kb. 4 millió Ft) kapott. A cikk angol változata az összes "bérbaba" fotójával elérhető itt.

Végezetül egy filmet említenék meg. Szerintem a kilencvenes években láthattam, és sajnos a címét képtelen vagyok felidézni, de tudom, hogy mély benyomást tett rám. Egy fiatal nő vállalja a béranyaságot, és végül megszökik a babával, mert olyan érzelmi kötődés alakul ki kettejük között, a másik anya pedig bottal ütheti a nyomát...

Te hogy gondolod?

Elfogadható-e a dajkaanyaság jelensége, s ha igen, milyen kereteket szabnál neki, ha egyáltalán szabnál?

Ha ilyen problémád lenne (és reméljük nincs), belevágnál? Vagy ha téged nem is érint, bátorítanál erre másokat, akiknek csak ez az egy esélyük van a saját gyerekre?

Boldogság, gyere haza

Ma a boldogságról fogok egy össze-vissza kis posztot írni. És nem utoljára teszem, a boldogság természetének kérdése mindig izgatott és fog is, még ha megfejteni nem is fogom soha. Tudtátok, hogy már olyan is létezik, hogy boldogság-kutatás? Gyanítom, lassan önálló tudományággá növi ki magát. Ránk fér, ennyire soha nem volt számomra kézzelfogható a boldogság hiánya körülöttünk. 

A boldogság sosem olyankor érkezik, amikor az ember tudatosan várja. Nem jön parancsszóra és nagyon illékony. A boldogság nem kopogtat az ajtódon, az sokszor csak egy-egy kósza pillanatra tölt el a "minden-tökéletes" és a "világ-kerek" érzésével. Nálam sokkal okosabb emberek állítják, az ember boldogsága soha nem tartós állapot, és nem szabad összetéveszteni az elégedettségével. Én valahogy úgy fogalmaznám, hogy az elégedettség a boldogság hétköznapibb változata, s mint ilyet, gyakrabban mondhatjuk a magunkénak, ám kevésbé felemelő érzés. Elégedett lehetsz, ha befejeztél egy nehéz munkát, főztél valami finomat, sütöttél, vettél magadnak valamit, amire régóta vágysz. Szerintem a legkevésbé tartós boldogság-elégedettség élményt a tárgyak birtoklása adja. Ezt magamon is tapasztalom, pedig általában mindent nagyra becsülök, ami az enyém.

Néhány kis történet, emléktöredék ezzel kapcsolatban. Pál Feri egyik előadásán (nem, nem a Millenárison, ott sosem jártam, a képzésünkön adott elő néhányszor) hosszan elemezte a boldogság mibenlétét. Egy emlékezetes momentum maradt meg bennem. Azt mondta, boldog az ember a legváratlanabb pillanatokban is lehet, amikor nem is sejti, hogy most jön és magával ragadja. Abszurdnak hathat, de néha még szomorú helyzetben is megtapasztalhatjuk a boldogságot, ő úgy hívta, a kegyelmet (általában véve használta a szót, nem mindenki volt vallásos a teremben). Mondott erre egy szemléletes példát. Egy fiatal lány esetét mesélte el, aki haldokló édesanyját ápolta otthon, fürdette-mosdatta, pelenkát cserélt alatta, ha arra volt szükség. Az édesanya már beszélni se  nagyon tudott, de minden egyes alkalommal, amikor a lány tisztába tette, hálatelt, ragyogó mosolyt küldött a lánya felé, aki ebben a szomorú helyzetben is azt érezte, hogy végtelenül boldog. Boldog, mert kapott esélyt a sorstól, hogy gondozza azt, akit a legjobban szeret a világon.

Ugyanilyen boldogságot láttam Kambodzsában az utcagyerekek arcán. (A két ázsiai utamra sokat fogok hivatkozni, meghatározó élmény volt az életemben, és szívből remélem hamarosan újra tehetek egy hosszabb túrát arrafelé.)  A Mekong folyó partján sétálgattunk az egész napos városnézés után, bágyadtan, már jóllakva az esti vacsorától. Nem, végül nem a tenyérnyi átmérőjű, szőrös pókokat ettük meg, amit a helybéliek igen szívélyesen kínálgattak a fejük fölött tartott hatalmas fatálcáról néhány garasért. De viccet félretéve, ott a többség tényleg ilyesmit eszik, mert másra nincs lehetőségük. Már addig is nagyon sok olyan kicsit láttunk, akinek hiányoztak a végtagjai, keze-lába vagy nem ritkán mindkettő. Olyan kisgyerek is akadt, aki két csonkon közlekedett, tőből hiányoztak a lábai. Ez a rengeteg taposóakna következménye, amitől hemzsegnek a szántóföldek, és ha a gyerekek rossz helyen futkároznak, felrobban alattuk. A Pol Pot rezsim és a háború idején több tízezer ilyen gyilkos fegyvert tettek le a szántóföldeken, a járt utakról nem nagyon szabad a turistáknak sem letérni. Talán mára egy kicsit javult a helyzet, létezik aknamentesító program, hét éve még nem volt túl rózsás a helyzet, amikor ott jártam.

Rengeteg az árva, és idős embert alig látni, őket saját "vezírük" irtotta ki, az akkori fiatalok pedig még nem öregedtek meg. Szóval, különös egy világ. A Mekong folyónál aztán ezen az estén szemtanúi voltunk a napi egyszeri ételosztásnak (ezt az állam biztosítja), amit egy koszos bádogbögrével mer ki egy hatalmas, mocskos, megfeketedett üstből egy fogatlan (írnám vénasszony, ám csak középkorú, ellenben korán megöregedett), hajlott hátú nő. A gyerekek úgy rohamozzák meg, amikor megpillantják a szebb napokat látott, nyikorgó kordét, mint ahogy a darazsak rajzanak a kaptárnál, és amit az arcukon, viháncoló jókedvükben felfedezel, az maga a fékevesztett boldogság. Igen, ma megint kaptak egy marék rizst enni.

Kis csalás: életrevaló Karen kislányok egy észak-thaiföldi faluban (saját kép)

Vannak jelenetek, amik egyszerűen beleégnek az ember agytekervényeibe. Ez is a rizsosztós történet ilyen, de van még rengeteg. Ha valaha külső szemlélője voltam valami fennkölt dolognak, amire érdemes emlékezni, a cilinderből ezt húzom elő olyan napokon, amikor lehangolt vagyok vagy a környezetem búskomorsága rám is átragad.

Még egyet mesélek ma. Nemrég hajnalig tartó beszélgetést folytattunk két volt csoporttársammal egy gyönyörű, erdélyi kis házban (fölöttünk a hegyek, a ház megett a Küküllő patak csergedezett, ha nem tévedek). A., aki egyébként katolikus pap, azt mondta, kevésszer érezte magát igazán boldognak az életben, de van egy ilyen emléke. Aznap, amikor megkapta a jogosítványát (legalább húsz évvel ezelőtt még szinte kamaszként), s először vezethetett autót, akkor felhőtlenül boldog volt, szinte elárasztotta a szabadság és teljesség érzése. Ugye milyen kicsi is elég hozzá?

Nem sorolom fel a magam összes élményét, mert mi marad akkor legközelebbre?

Viszont kíváncsi vagyok a ti válaszaitokra és legboldogabb élményeitekre.

Mikor érezted magad igazán boldognak?

Mit gondolsz, tudatosan alakítható, mennyire vagyunk boldogok?

Egyáltalán meghatározható-e a boldogság?

Az öt szeretetnyelv - te melyiket beszéled?

A mai poszt ismét ad majd gondolkodni valót, és mindenkit, aki olvas (és most nem vagytok még sokan), bátorítanék, hogy legyen merész és gondolja végig a bejegyzések címében az aktuális kérdést és nyugodtan válaszoljon. Most úgy gondolom, minden nap fogok kérdéseket feltenni a cikkek után, amelyeket ha alaposabban körüljársz, netán írott formában még meg is örökíted (akár saját célra magadnak, mondjuk napló formájában, akár itt a blogon a poszt alá írt megjegyzés formában, ami természetesen publikus és azt a lehetőséget is magában foglalja, hogy mások reagálnak rá), akkor elindulsz egy érdekes, a fejlődés lehetőségét magában rejtő önismereti úton. 

Ha nincs lehetőséged csoportba, tréningekre járni vagy mindenféle személyiségfejlesztő módszereket kipróbálni (ezekről időnként fogok hírt adni, ha mégis belevágnál ilyesmibe), arra jó megoldás lehet, amit a blog kínál.

A mai cikk arról fog szólni, mi fán is terem az a szeretetnyelv. Minden bizonnyal sokan hallottatok már róla. Egy viszonylag rövid teszt is tartozik hozzá (ide most nem csatolom, de a keresőbe beírva néhány kattintással elérhető több honlapon is. Állításpárokat végigolvasva és a személyes preferenciáidat megadva kiderül, melyek a számodra legfontosabb dolgok a szeretet kifejeződésében. Izgalmas teszt nagyon, mindenkinek ajánlom! Magam is megcsináltam, s bár az eredményt nagyjából sejtettem, érdekes volt látni, hogy a csoportunk többi tagjának milyen különböző dolgok jöttek ki. De hát így szép az élet, és a vesszőparipám, már tudjátok, ahányan - annyifélék!)

Maga az öt szeretetnyelv (Five Love Languages) mint fogalom Gary Chapman amerikai párkapcsolati és házassági tanácsadó fejéből pattant ki, és egészen új keletű, csak 1992 óta használják a terminust szélesebb körben. Igaz, hogy Chapman elsősorban párkapcsolatokra gondolt, ilyen kontextusban utalt a szeretetnyelvre a könyveiben (pl. Egymásra hangolva vagy A szeretet esszenciája), ám ma már általában bármilyen kapcsolatra igaz, tehát baráti, családi, egyéb viszonyokra is rá lehet húzni a sémát.

Jó tudni, hogy nekünk és a másiknak mi a fontos, és ha valami miatt döcög egy kapcsolat, lehet, pusztán csak arról van szó, hogy a másik fél kevésbé tartrja fontosnak vagy nem érti, értékeli azt a fajtáját a szeretet kifejezésének, amit mi használunk előszeretettel. Azt gondolom, sok viszályt és félreértést meg tudnánk előzni, ha mindenki tisztában lenne vele, melyik nyelvet is beszéli. Nyilván azt, amit gyerekkorában a családból mintát kapott, tehát ez is valami olyan, amit a környezet és az ott látott korai tapasztalatok határoznak meg.

Lássuk akkor a konkrét szeretetnyelveket!

S ha már titeket is arra hívtalak, hogy gondoljátok végig és meséljetek, én se teszek mást, példákat is fogok mondani a saját élményeimből.

1. Elismerő szavak: ha ez a szeretetnyelved, akkor a számodra fontos személyektől érkező dicséret vagy bátorítás (amit nem te csikartál ki tudattalan, esetleg fondorlatos módon) rendkívül sokat jelent számodra. Ha azt a szót hallod, hogy "szeretlek", és esetleg még bővebben ki is fejtik neked, miért, a fellegekben érzed magad. A sértéseket viszont nagyon a szívedre veszed, sokáig dolgoznak benned, rombolóan hatnak rád.

Nem tagadom, én is szeretem, ha dicsérnek, és fontos számomra, hogy visszajelzést kapjak másoktól, de nem ez az elsődleges nekem. Viszont sokszor alkalmazom! Tudom, milyen ösztönző tud lenni, így amikor tanítok vagy beszélgetek valakivel, tudatosan mondok pozitív kijelentéseket, elismerem szavakkal, ha valaki ügyes vagy jól csinált valamit, ha valami szép, ha megindít.

2. Minőségi idő: az ilyen ember abból érzi igazán, hogy szeretik, ha kellő mennyiségű (osztatlan) figyelmet kap és adhat. Nem feltétlen a verbalitás, a beszélgetés a fontos, az együttlét ad örömet és energiát. De! Ha a tévé előtt ücsörögnek, és annak világában merülnek el, az nem ér. Az ilyen ember elutasításnak élheti meg, ha nem figyelnek rá eléggé. Ugye ti is ismeritek azt a beszédes kifejezést, hogy társas magány? Sok olyan embert ismerek, aki ebben él és nagyon szenved tőle. Hisz egymás mellett éni más, mint egymással. 

Én tehát azt mondom, elengedhetetlen a jelenlét. Ha veled vagyok, ha az időmet veled töltöm, legyél bárki, akkor száz százalékosan veled akarok lenni, rád figyelni, jelen akarok lenni, és akkor jó nekem, ha ezt te így is érzed. Most már nem titok, nálam ez a fajta szeretetnyelv meghatározó, bár korántsem ez viszi a prímet.

3. Ajándékozás: ez nem arról szól, hogy mindenféle értékes tárgyat adj a másiknak. Elég, ha apróságokkal fejezed ki mit érzel, nagyra becsülésedet, szimpátiádat. És a másik ettől igazán boldognak, valóban megajándékozottnak fogja érezni magát. Ha egy ilyen embernek elfelejted a születésnapját vagy valami számára fontos eseményt, az katasztrófával ér fel, azt gondolja, nem fontos számodra. Ez furán hangozhat, de ilyen típusú ember is van.

Ami engem illet, én adni jobban szeretek. Ha a barátaim, szeretteim ragaszkodása, elismerése nem manifesztálódik kézzel fogható tárgyban, kibírom, sőt fel se tűnik, azt hiszem. Persze, szeretek kapni ajándékokat, vannak dolgok, amiknek különösen, szinte gyermekien tudok örülni (könyv, gyertya, tea, szép füzet, stb.), de ha nem így alakul, semmilyen érzelmi hiányt nem szenvedek el tőle. Erről most csak annyi jut eszembe, hogy van nekem egy kilencéves kis barátnőm (ő hív így, én vagyok a "nagy barátnője", egy szülinapi bulin így mutatott be a vele egykorú kislányoknak, és azóta is tartom magam a megtisztelő címhez). Érzékeny, kedves csajszi, de a kor hatása alól ő se vonhatja ki magát, tudjátok, fogyasztói társadalom, blabla... Egy korábbi szülinapjára apróságokat vittem neki ajándékba (könyv, csoki), és amikor belekukkantott a csomagba, csalódottan kérdezte meg: "Csak ennyi?" Nem haragudtam rá, mert tudom, hogy a mai gyerekek többsége ilyen szellemben nevelődik. Inkább sajnáltam, mert elképzeltem, ha úgy nő fel, hogy a kapott ajándékok alapján fogja megítélni az embereket, vagy ami még rosszabb, a saját értékét, akkor sosem lesz majd boldog felnőtt, s nyilván ugyanezt a mintát adja majd át a jövő generációnak.

4.  Szívességek: ilyen minden olyan "szolgálat", cselekedet, amivel könnyítesz a másik gondján (pl. kitakarítasz, megfőzöl, elvégzel egy feladatot helyette). Ez a típus azt szereti a legjobban, ha azt mondják neki: "Hagyd, ezt majd én megcsinálom!"  Az ilyen ember a restséget, a be nem tartott ígéreteket, illetve ha többletmunkával terhelik meg, elutasításként éli meg.

Számomra ez kevéssé jelentős, de én magam szeretek apróbb figyelmességgel kedvében járni embereknek. Pl. egy teát vagy kávét főzni, megnyomkodni a sajgó vállát valakinek vagy feldobni a hangulatot egy társaságban. De ha ezt senki nem teszi meg a környezetemben, nem dőlök kardomba azonnal. Eszembe jutott egy helyes kis történet a szívességekről. Egy ismerősöm mesélte, akivel együtt tanultunk filmezni anno. Egyedül nevelte a három kamaszodó gyerekét, és állandó belső kényszert érzett arra, hogy a lakásban az összes teendőt megcsinálja helyettük, mígnem egyszer saját kezűleg gyártott kuponokat kapott a gyerekektől, akik úgy gondolták, anyák napjára nem a szokványos dolgok valamelyikével lepik meg mindig fáradt szülőanyjukat. A kuponokon ilyesmi állt: "Egy nagybevásárlás", "Egy mosogatás", "Egy lábmasszírozás", stb. Az anyuka tetszőlegesen használhatta fel a felajánlott tevékenységeket (és nem volt kevés!). Mondanom sem kell, könnyekig meghatódott gyerekei leleményességén, akik így kitalálták a legtitkosabb igényét.

5. Testi érintés: köztudott, ahhoz, hogy valaki jó lelki egészségnek örvendjen, egyes források szerint minimum négy, más szerint tizenöt vagy még sokkal több érintésre van szüksége minden áldott nap. Az értintés jelentőségét nem taglalom itt, sok aspektusból lehetne vizsgálni, és fogom is a jövőben itt a blogon is.

Mindegy, az érintés milyen formáját tapasztalja ez a személy, ölelés. puszi, hátba veregetés (persze barátilag, nem megtaszajtva a másikat), kézfogás, állat vagy ember megsimogatása, érintés a karon vagy vállon, ezek mind a törődés és szeretet apró, de annál biztosabb jelei lehetnek. Az ilyen személynél az érintés hiánya, bezártság,a teljes mellőzöttség érzését váltja ki és pusztító erővel bír. Gondoljunk csak az elhanyagolt kisbabára, akit sosem vesznek fel vagy babusgatnak, ő milyen felnőtté válik?

Bingó! Ez az én igazi szeretetnyelvem. Részben ezért is tanultam nemrég meg egy még kevésbé elterjedt, kellemes, lágy érintéseket alkalmazó masszázsfajtát, de nem erről akarok beszélni most, még ha nagyszerű és nagyon meghitt élményeket nyújtó ajándék is ez a képesség nekem. Tudjátok, mindig eszembe jut valami személyes eset a régmúltból. Most sincs másként.

Már javában cseperedő kiskamasz voltam, amikor a kisebbik öcsém született. Sok időt töltöttem vele, egész nap ajnároztam, és ha mentem érte az oviba vagy cipeltem magammal valahová, mindig a kezembe dugta a kis, ragacsos kezét (most már huszonhárom éves komoly, nálam másfél fejjel magasabb fiatalember, így nehéz elképzelni, hogy valaha én pelenkáztam). Egyszer nálunk nyaralt a kiterjedt rokonságból az egyik, öcsémmel egyidős, nagyon visszahúzódó kisfiú. Családi zűrök voltak, válás, pszichiátriai kezelés alatt álló beteg a családjában. El akartam vinni fagyizni a fiúkat a közeli városba, de végül csak a rokon fiúcska tartott velem. Az utcán megszoktam, hogy az öcsém (aki épp csak túl volt a totyogó koron) mindig automatikusan belecsimpaszkodik abba, akivel éppen közlekedik. Így önkéntelenül nyújtottam a kisfiú felé a kezem, mire ő rázta a fejét, hogy ő erre nem hajlandó, és ott bandukolt mellettem, tőlem egy méterre úgy, olyan árván, hogy majd' a szívem szakadt belé. A zebránál persze nem hagytam, elkaptam a kezét, miközben vádlón nézett rám, miért teszek én ilyen csúfságot, nem szokott ő ehhez hozzá. Biztos nem véletlen, hogy erre az epizódra ilyen élénken emlékszem még ma is. Nekem már akkor is nyilván az érintés volt a legalapvetőbb. Neki meg nem.

A végére értünk az öt szeretetnyelvnek, és most rajtatok a sor.

Neked mi a szeretetnyelved? Esetleg több van? (mert az se kizárt ám)

A hozzád közel állóknak mi a szeretetnyelve? A partnerednek? Ugyanazon a "nyelven" beszéltek vagy sem?

Van-e valamilyen nagyon negatív vagy pozitív tapasztalatod azzal kapcsolatban, amikor valakivel nagyon egyezőek vagy eltérőek (voltak) a szeretet kifejezésére vonatkozó igényeitek?